Szelíd iróniával visszanézel. Nem olyan sürgős,
hiszen olyan ütemben és olyan szinteken fogod
megsejteni, ahogy az életedtől reálisan távolodsz.
(Nádas Péter)
Csak a dolgok ismerője tudja, hogy cseppenként kell legurítanom múltunk borát, amelyet együtt szüreteltünk és közösen fejtettünk. Mámorom a te mámorod; azt is mondhatnám, az érés után, a forrást követően magam is tárgya lettem a munkának, nemcsak alanya. Leszűrtél, átfejtettél, átlátszóan világossá. Józanabb ennél már aligha lehetnék. Azt hittem, minden lehetséges.
Némaság bennem az Isten, második személy: te; harmadik pedig a halál: ő. Olyan narratívszerű, olyan mindentudó. Omnipotens: egyes számban minden személy, de csak, végül is csak én. A némaság pedig se kérdés, se válasz; készen minden. A csöndben nincsen semmi váratlan. Így vagy: kimondatlanul; önmaga megszüntetésének kívánsága és vágya van a hallgatásban. Az én halálom? Az ő élete? Vagy csak annyi, hogy legyen bennem erősítő, több ezer wattos Isten, akinek éppúgy felajánlható az én, mint az én csöndje. Csak egyszer hallottalak megszólalni.
Csúnya idő volt. Csúszós, nyálkás december, hat nappal télapó után; se nap, se ég, csak szitáló pára és szürkeség. Kabát nélkül, egy szál ingben álltam kint egy ócska, fából készült tetőterasz alatt. Szerettem volna megmozdulni, valahogy beljebb kerülni. A szobában blues szólt egy lemezjátszóról, azt hiszem, John Lee Hooker, úgy hagyta Tibor, nyilván azt gondolta, mindjárt bemegyek. Neki valami dolga akadt, el kellett mennie, mondta, nemsokára jön. Hogy mennyi idő telt el, nem tudom. Ha a lemez még forog, akkor bizonyára nem túl sok. A nyálát néztem a terasz gerendáján szőtt pókhálón. Az áttetsző köpetcsomó kissé megnyúlva csüngött a háló bal szélén, mint valami önmagát kínáló préda. Az erőteljes köpéstől kicsit átszakadt háló a középen mozdulatlanul várakozó keresztes pókot éppúgy nem zavarta, mint az áldozatként fölkínált nyál. Egyébként is nedves volt az egész csapda, mintha minden szálára apró gyöngyöket főzött volna a pók szövés közben. Csak a szitáló köd lehetett egyetlen zsákmánya ezen a borús napon, nem is értettem, miféle rovarnak készítette ilyenkor ezt az értelmetlen hálót. Egyebet talán nem tehetett. Az olajkályha melegére gondoltam, bár éppen a hideg zavart a legkevésbé. Azt hiszem, a barátom miattam volt kissé feszült. Nem tudta, mi történik velem, és hogy ő mit is tehetne.
Annak a láthatatlan hálónak a közepéből, amiben akkor magamat éreztem, szerettem volna kimozdulni, de az előbb is, mikor az oszlop gerendájának akartam dőlni, majdnem elestem, mert nem ott volt az oszlop, ahol láttam, hanem kicsit arrább. Semmi erő a lábamban, semmi erő a kezemben. Nem is érzem, egyiket sem érzem, akkor sem, ha valamennyire mozgatni tudom is. Hiába szívom a cigarettát, azt sem érzem, a füstöt, a tüdőmet, a légcsövemet, mintha úgy lennék a testemben, mint amihez már nincs is közöm, nem is az enyém. Mint aki megszabadult, annyiféle szabadulási kísérlet után most végre megszabadult. Hiszen ha más miatt is, de valami szabadulásért, a „szolgálatra alkalmatlanná” nyilvánításért jöttem, egy „E” betűért.
Próbáltam megérteni. Mintha búgócsigává váltam volna, a dolgok ismerője tudja, anélkül hogy tengelyem, középpontom és bizonyos illúziót keltő testem lenne; búgás van, örvényforgás van, s mintha a búgó alaphang egyet jelentene a szédülettel. Nem éreztem az időt sem.
Igyekeztem odafigyelni a külvilágra, van-e változás, megragadható-e a szédület, rögzíthető-e a hang.
A zenét már nem hallottam a szobából, ellenben nem szűnt meg egy másik, igen erőteljes alapzaj; a mély, egymást másodpercenként szabályosan követő dübögés, valami gépi lemezolló vagy présgép földet döngtető hangja, ami a szemközti, az utcán túli Fémművekből jött. De már az is másképp hangzott, és a földet sem éreztem. Azt sem, hogy remegne a lábam alatt. Szemmel láthatóan a szürkeség sem változott, noha egészen bizonyos, hogy már alkonyodott ezen a decemberi délutánon. Az utcán nem járt senki, amiben nem is volt semmi meglepő, mert ki is járt volna erre, ha ezen a házon túl már semmi nincs, a gyár melletti földút pedig valahová a Szabadkikötőhöz vezet. Az udvaron sem volt semmi látnivaló, kopár kis telek. Csak a pók volt velem, de az sem mozdult. Talán én is köpök egyet, ha nyálat érzek a számban. És akkor, csak a dolgok ismerője tudja, hogy hallottam őt. Olyan tisztán, olyan egyértelműen, minden egyéb hangtól elkülönülten, fölismerhetőn, mint májusi hajnalon a madarakat, mikor négy és fél öt között szellőztetünk az átvirrasztott éjszaka után. Ablakot nyitunk, és látjuk, hogy a még sötétben álló cseresznyefa tekintélyes lombkoronája fölött már dereng a jó ég, és halljuk a korán kelt madarakat, melyek ezzel mintha eldöntötté tennék, visszavonhatatlanul azzá a hajnalt, az új napot. A rozsdafarkú elsőbbsége valami pótszer, s egy ideje nem tudok úgy a hajnalra gondolni, hogy ne látnám ennek a madárnak a vöröses farkát, mintha a kormánytollak végén hasadna meg az ég. De valamely magaslati pontról, kéményről, kupáscserépről, fenyőcsúcsról már szól a rigó is, a szinte mindent röptében intéző fecske is. Meg az ágak sötétjébe bújt balkáni gerle, távolról a kakukk, a pacsirta, a tó felől vadkacsák, közelebbről verebek és pintyek – egyszerre mind a lassan levelenként is láthatóvá váló cseresznyefa lombsátra fölött, a nappallá tett hajnal egyre világosabb és tágasabb határainál.
„Most megmentelek” – hallottam.
És ez úgy hangzott a csöndben, mintha többé nem mondhatná. Csak most és utoljára. Kizárva a nyomatékosító ismétlés lehetőségét is, a tovább fokozhatóságét. Pedig néhány nap múlva, mikor rövid időre kimentem, majd civil ruhában visszamásztam a laktanyába, a tornybeli őr, csak a dolgok ismerője tudja, le akart lőni.
Valahogy az írás is ilyen egy kicsit: csönd a csöndben. Dupla fenékkel, megmentett hangokkal. Kicsi varázsdoboz, hol benne, hol kívüle, de valahogy mindig benne. A rejtett részek föltárása után derül ki: csak a nyelvemben lehetek én. S ha igen, remélhetem-e szavakba vetett hittel, hogy a csöndben is jelen lehetek, mint te.
Egyelőre még nem volt lábam és kezem, de nyomban olyan erősen megcsikordult a hasam, hogy azt hittem, mindjárt összefosom magam. Vagy ha nem megy be semmi, akkor most a belemet is kihányom. Egészen másként hatott rám, mint mondjuk az alkohol. A gyomrom és torkom tért vissza legelőször.
Addigi életem, amit kitaláltak, a dolgok ismerője tudja, nagyjából rendben folyt; ahogy mondom, tíz körömmel kapart medrében, míg el nem érkezett a felnőttkor fekete tengeréhez. Itt minden kiszélesedik, felgyorsul vagy lelassul, anélkül, hogy bármiféle megállapodás bekövetkezhetne. Egyenletes az áramlás a meghatározhatatlan vég felé, hol csendesen, hol tajtékozva; mert ugyebár a folyó sem tud mindjárt tenger lenni – a kiáradás és a szikrázó tükröződés végtelenje és szabadsága még nem találja a „hasznos” irányt. Saját sóját. Saját száját. Saját életét.
Most valahogy nem tudok másképp gondolni arra a decemberi, először is a leszerelésemet eldöntő, majd másképpen is megszabadulást ígérő napra, mint valamiféle próbatételre. Valahogy el kell jutni a határponthoz. Meg kell billenni. A többi már nem rajtad múlik. Az átbillenés akár több évig is eltarthat, most úgy gondolom, apám haláláig, és olyan, mint valami öröklött örökkévalóság. Az is egyfajta élet, látszólag mindenkinek a sajátja. A cselekvőképesség korlátait ahhoz az időhöz mérjük, melyet részidőként a sajátunkénak tudunk. Egyfajta tréning, légzőgyakorlat, kihagyott ütemekkel, avagy a körülményeskedésre jellemző túllihegéssel. Valamit közben már fújunk is: itt minden a „legyen”-nek a halk visszhangja, mintha a saját világunkban, a saját viszonyaink között, a saját hitünkkel nekünk is teremtenünk kellene. Az értelmezés százféle szála pókfonál, tovább is szőhetem akár. Lehet-e félreérthetetlenül fogalmazni akkor, mikor az értelmezés megannyi lehetőséget kínál. És szinte szabaddá tesz. Persze közben mintha magam válnék zsákmánnyá, eleven vibráló lénnyé egy üres ház valamelyik sarkában. Ahová végre is bejutottam.
Centiméterről centiméterre csúsztam be a fürdőszobába, erőtlenségemben oly elképesztően nehéz volt koordinálni a mozgást, hogy percekig tartott, míg beértem. Egyszerre hiányoltam a barátom jelenlétét és örültem annak, hogy nincs itt. Ha akkor reális időérzékkel rendelkeztem volna, most megmondhatnám, hány órája volt kettős tudatom. A két tudat, egymás kölcsönös kontrollálásában, majdnem eltüntette a testemet.
Túlszívtam magam. Nem hagytam semmit elveszni a füstből.
Minden testrészem remegett. De az is lehetett, hogy az erős ingerek visszatartása vagy az a normális körülmények között csekélynek mondható izommunka okozta a lázas állapothoz hasonló reszketést, mely annál erősebb volt, mennél inkább próbáltam leküzdeni, valahogy a csúf megszégyenüléstől is megóvni magamat. De mindennél nagyobb félelmet keltett bennem a téboly gondolata, hogy mégiscsak történt velem valami, mert akármilyen következetesen cáfolom is egyik gondolatommal a másikat, az a tény, hogy cáfolok, s hogy egyáltalán ilyesmivel foglalkozom, végül is nem jelenthetett mást, csak azt, hogy valami nincs egészen rendben. Épelméjűségem bizonyítékát nehezen találhattam meg a gondolataimban. Ez volt a borzasztó. És ha optimistán feltételeztem is, hogy a végtagjaim visszatérnek és a zsibbadás előbb-utóbb megszűnik, egyáltalán nem lehettem biztos abban, a hasistól beállva, hogy bizonyos képzetek maguktól megszűnnek majd, ha gyöngül a szer hatása. Eloszlanak-e, vagy ami egyszer megbomlik, az menthetetlenül bomlik tovább? A gondolatok körbefutottak. S anélkül, hogy elébe vágott volna egyik a másiknak, a körön belül felváltva üldözték egymást: ha valamelyik némi előnyt szerzett, azzal egyben már utol is érte a másikat, a lemaradtat, ez a kör természetéhez tartozik. Miközben minden erőmmel azon voltam, hogy egyenes vonalú egyenletes mozgással elérjem a vécécsészét.
Nem éreztem azt, akármeddig is hánytam, hogy megkönnyebbülnék. Helyette az volt a benyomásom, hogy valamelyik sarokban egy jelentőségét másutt és máshogyan kamatoztató jegyzőkönyvvezető lapul. Egy harmadik személy, aki tudja, hogy tudom, hogy ott van. Azt sem tudom, mikor álltam a tükör elé, mikor hallottam visszaérkezni a barátomat. A tükörben nem nagyon ismertem magamra. Az arcomról különben sokáig nem volt határozott képem, s emlékszem, úgy tizenegy-tizenkettő lehettem, mikor valamiféle tudást akartam szerezni az arcomról. De nehéz volt megnevezni azokat a másokétól jellegzetesen eltérő vonásokat, melyek csak az enyémek lehettek. Minden különbözőség ellenére is inkább hasonlóságokat láttam, és úgy láttam, a szemem mögött magamról nehezen alakulhat ki hiteles kép, egyszerűen nehezen válhat belső élménnyé a külső megjelenésem. Láttam valakit, akiről tudtam, hogy én vagyok. Nem volt idegen, csak ismeretlen. Ez az ismeretlenség volt a legfurcsább az önmegismerés kálváriájának talán első stációjánál. És most megint ez az ismeretlenség, némileg másképp. Szerettem volna a barátommal felismertetni magam, tudni, ő hogyan lát, mit gondol most. Szerettem volna elmondani, mit éltem át. A tükörben egy gyerekkori tükröt láttam, mely a konyhaablak kilincsére volt felakasztva. Én nem voltam benne, csak a körülötte lévő ismerős tárgyak; a mindenféle iratok, levelek mellett néhány rúzs, mellyel anyám legtöbbször sebtében kihúzta az ajkát. Láttam anyám arcát, és láttam a fél évvel ezelőtt született lányom arcát is. Mielőtt elhagytam volna a fürdőszobát, nem tudom, mennyi idő után, alaposan kiöblítettem a mosdókagylót; a korábban, kiszáradt szám nedvesítésére megivott narancsos pezsgőtabletta maradéka volt benne. Nem sok, csak ami a porcelánhoz tapadt. Egy kevés, ami már nem is pezsgett.
Már indultam volna, nem sokkal erősebb lábakon, mikor megint a csésze fölé kellett hajolnom. Erről a hajolásról eszembe jutott az a délelőtti, akár kísérletként vagy vizsgáztatásként is fölfogható mozdulat, amikor nagyon is oda kellett figyelnem a Központi Katonai Kórház rendelőjében, hogyan is hajolok. Az öreg doktor fiatal asszisztensnője, alighogy beléptem és odaadtam a papírjaimat, az asztal mögött ülve véletlenül lesodorta az egyik tollat. Éppen elém esett. Nem volt mindegy, hogy veszem föl. A nő tartózkodó mosollyal köszönte meg szívességemet. Az ősz szakállas, nyugodt tekintetű, mosolygós doktor pedig nem a betegségemről kérdezett, mióta és hogyan is fájdult meg a gerincem, kicsit később, felfektetve a fehér ágyra, majd arra is sor került, hanem a felől érdeklődött, hogy mit tanítottam bevonulás előtt, milyen szakon végeztem. Valamiféle kollegiális részvétet éreztem mostani állapotom miatt. Kérdezett a gyerekekről, egyszóval jól elbeszélgettünk, majd gyorsan, mintha hirtelen eszébe jutott volna, miért is vagyok tulajdonképpen nála, megvizsgált. Finoman végignyomogatta a gerincemet. Aztán felöltözhettem. A röntgenképekkel nem sokat törődött. Leült az asztalhoz írni, majd a kezembe adta a papírokat. Vártam, hogy mond valamit. Jóindulatúan mosolygott, de nem szólt semmit. Meg kellett kérdeznem, hogy ez most mit jelent, megkapom-e az „E” betűt. Ő erre tesz javaslatot, felelte, a végső szót azonban a kecskeméti FÜV-bizottság mondja ki. De reménykedhetem.
Bíztam benne, hogy minden baj nélkül bejutok a szobába a barátomhoz, s hogy már nincs több, ami kijöhetne belőlem. Nem tudom, hányadszorra mostam meg az arcomat. Tiborral a Boráros téren, a HÉV végállomásánál kellett találkoznom nem sokkal kettő előtt. Már föntről megláttam, ahogy jöttem lefelé a hídról, hogy ott áll egy kisebb csoportban a lépcső melletti peronon. Fekete sapka volt rajta, hosszú haja kibontva terült szét a szürke-fehér gyapjúkabáton, mely combközépig ért, és mindkét oldalán sliccelt volt. Ezt a kabátot először láttam rajta, a csapott sarkú fekete csizmája ellenben ismerős volt. Most először üdvözölt kedvetlenül, miután otthagyta a csoportosulást. Az emberek egy papírdobozt álltak körbe, s egy nagyhangú, nagytermetű fickó, miközben kezével három lefelé fordított, tetejétől megfosztott gyufaskatulyát mozgatott a dobozon boszorkányos ügyességgel, azt kiabálta, hogy hol van a piros. És néhányan az ott állók közül fogadtak, látványosan lecsapva a papírpénzt, akik bizonyára a játékvezető emberei lehettek. A szerencsejátékos sokkal szerényebben adja ki keze közül a pénzt. A kis könnyű piros golyó hol az egyik apró doboz alá került, hol a másik alá. Lehetett követni az útját, biztosan tudni azonban nem. Aki eltalálta, hol van, az még kevés pénzzel játszott. Aki meg sok pénzt tesz föl, s azt hiszi, biztosan tudja, melyik skatulya alatt van a nyerő piros, az hamarosan csalódni fog. És aztán nem érti, pedig szemmel követni tudta. Látta, hogy hová került.
Menjünk innen, mondta a barátom, és felszálltunk az egyik bennálló csepeli HÉV-re. Csepelre azelőtt csak koncertre jártam, éppen Tiborral a legtöbbet. A nyolcvanas évek elején elég gyakran játszott a Rideg Sándor Művelődési Házban a legendás HIT együttes, akikről akkor még nem gondolta volna az ember, hogy a nagylemezhez jutás reményében, miután kis köpcös énekesük disszidált, feladják a rockot, és az új tagokkal valami nyálas zenét kezdenek el játszani. Hatalmas tömeg előtt zenéltek az akkori Tanácsház téren meg a Budai Ifi Parkban is, tudhatták jól, mi kell a gyerekeknek. Most is ennél a térnél kellett leszállnunk, csak időközben, alig telt el hét év, már Szt. Imre térre változott a neve.
Az az apró piros golyó, mondtam a barátomnak, szivacsból van. Úgy sodorja össze a skatulyák dobálása közben, hogy észre sem veszed. És valójában egyik alatt sincs ott. Átvágás az egész.
Láttam, ezzel a feltáró vagy leleplező közléssel aligha nyújtok bármiféle vigaszt is. Négy ezrest veszített, ami meglehetősen soknak számított a rendszerváltás és az új, a májusban megválasztott kormány első évében; csaknem egy gyengébb fizetés felének, harmadának. Hazaérve csakhamar előszedte egy dugi helyről a fóliába csomagolt barna gyantát, melyből letört egy kisebb darabot, amit aztán egy meggyfagyökérből készült kis pipába tett bele.
Leoltottam a fürdőszobában a villanyt. Még vártam néhány másodpercet a sötétben. Erőm igazából továbbra sem nagyon volt, de mintha azért álltam volna meg, hogy gyűjtsek valamennyit a kilépéshez. Csak a dolgok ismerője tudja, hogy a sötétben és a csöndben minden elmúlik-e, vagy folytatódik, ahogy folytatódik. Valahogyan ismerősen, mégis másképp.
- Kultúra [6]