A felkelők utóélete többnyire szerencsétlenül alakult. A Kádár-rendszerben mindvégig diszkrimináció sújtotta őket és családjukat, majd csalódtak a rendszerváltásban is. Többen gyökeresen megváltoztatták 1956-ban vallott nézeteiket. Ebben nagy „segítségükre” voltak bizonyos „próféták”, akik többnyire annak idején nem vállaltak semmiféle kockázatot, ám a kilencvenes évek elejétől mindinkább a szélsőjobb irányába vezették az ’56-os szervezeteket. Mindez a Széna tériek esetében mutatkozik meg leginkább. Szabó bácsiék emlékét már 1992-től mindinkább kisajátították a legszélsőségesebb pártocskák. Akkoriban gyakran rendeztek Széna téri műemlékek előtti összejöveteleket, amelyek a szovjetellenes nyilas ellenállás és az 1956-os forradalom közös céljaira helyezték a hangsúlyt. Azóta többen írásban is kifejtették azt a nézetüket, hogy az 1956-os forradalom voltaképpen az 1941-ben kezdődő antibolsevista „keresztes háború” folytatása, amelyben Szálasi követői átmenetileg legyőzték a zsidó kozmopolita kommunistákat.
1989-ben mindebből még semmi sem látszott. A június 16-ai ünnepségen (és másutt is) Fónay Jenő, a Széna téri felkelők volt alparancsnoka, a Pofosz elnöke, aki a Kádár-rendszer nyílt ellenzékéhez tartozott, hasonló nézetet vallott, mint a többi szónok, akiket a „nemzetiek” nem sokkal később már reformkommunistának, majd hazaárulóknak minősítettek.
Az 1990-es választási kampány idejétől a volt Széna tériek – csakúgy, mint a jelentősebb ’56-os szervezetek – az „igazi változásokat” követelték, és mindinkább elvesztették semlegességüket, mivel úgy értékelték, hogy a jobboldali pártok jobban szolgálják érdekeiket.
Megjelentek a Széna téri egyesületek is. A Széna téri Bajtársi Közösség 1990-ben alakult. Tagjai a Pofoszhoz és az ’56-os Szövetséghez is tartoztak. A Bajtársi Közösség nem is vált különálló szervezetté, továbbra is célul tűzte ki a Pofosz és az ’56-os Szövetség támogatását, összetartásukat a Széna téri emlékek megőrzésével indokolták. Szóvivőjük Perjesi Tibor lett, aki még a rendszerváltás előtt ápolta a kapcsolatot a bajtársakkal, majd időt, energiát nem kímélve fáradozott a Széna tériek ügyéért. A társaság tagjai közé tartozott Bük János, Czájlik Péter, Krucsó Károly, Németh Bálint, Neubrandt Rezső, Nyiri Gábor, Terebesi Sándor, Táky Gyula, Szirmai István, valamint olyanok is, akiknek Széna téri múltjáról nem rendelkezünk levéltári forrásokkal: Draskóczy Pál, Hajdú Szabolcs, Iker László, Kapcsos János, Kecskés Mihály, Krucsóné Králik Márta, Mohácsi László és Tálas József.[1] 1994–98 között Németh Bálint játszotta a legjelentékenyebb szerepet az ’56-os Szövetség elnökeként. Így a két legnagyobb ’56-os szervezetet Széna téri felkelő irányította. Bük János pedig az ’56-os Magyarok Világszövetsége etikai bizottságának volt a tagja, aki aktívan kivette a részét az 1991-es szobordöntögetésekből.[2] „Mi már megvívtuk harcunkat – mégpedig férfias harcot, szemtől szemben az ellenséggel – most már békés, demokratikus jogállamot szeretnénk, amelynek történelmi jogalapját a Szentkorona képezi” – írta Perjesi szóvivő.[3] 2000-ben elkészült a csapatzászló, amely „szavak nélkül is kifejezi a katonaeszmény mellett a hűséges hazaszeretetet, a nemzeti érzelmű együttgondolkodást”.[4]
Az ezredforduló körül létrejött a Széna tér Baráti Kör, amely tudtommal megőrizte anonimitását, és tevékenysége – legalábbis a rendelkezésünkre álló források szerint – Fónay Jenő Pofosz-elnök diszkreditálásában merült ki. Úgy tűnik, a Baráti Kör fellépése eredményesnek bizonyult, mivel 2002-ben Fónay lemondott az elnökségről. Ez azonban egy 12 éves folyamat betetőzése volt, és valószínű, hogy Fónay belefáradt az állandó hadakozásba. Mivel ő az egyik legismertebb ’56-os, és a legismertebb élő a Széna téri felkelők közül, tekintsünk vissza küzdelmeinek legfontosabb állomásaira.
1990-ben a Pofosz pártként indult a választáson, de jelöltjeik csúfosan megbuktak. Egyesek – így Zimányi Tibor társelnök – nyíltan támadták Fónayt, azt állítva, hogy a kongresszus határozata ellenére indította a jelölteket. Ezt az elnök cáfolta.[5] 1991-ben főleg liberális oldalról bírálták, mert beszédében megkérdőjelezte a parlamenti demokrácia szükségességét.[6] Egy év múlva még inkább defenzívába szorult, és helyesbítésre kényszerült egy szerencsétlen kijelentése után: „1992-ben aki a fasizmust próbálja elítélni, az egy gyalázatos bolsevista bérenc.”[7] Ekkor többen – így az FKgP elnöke, Torgyán József is – követelték, hogy mondjon le a MVSZ alelnökségéről. Antall József miniszterelnök azonban védelmébe vette, akárcsak később Boross Péter is. Ezt követően egy pofoszos R-gárda szükségessége mellett állt ki, emiatt ismét inkább a liberális sajtó tiltakozott. Az év második felében mindinkább a radikális jobboldal irányába mozdult. Hitet tett az augusztusi híres-hírhedt Csurka-dolgozat mellett, és részt vett a „seprűs” médiatüntetésen. Arról teljesen ellentmondóak a források, hogy a tagok mennyire voltak megelégedve elnökük tevékenységével, mindenesetre az év végén nagy többséggel újraválasztották. 1993-ban minden addiginál élesebb támadást indított ellene Szemenyei Kiss Tamás Pofosz-tag, aki többek között spicliséggel vádolta, és azt állította, hogy több bajtárs (köztük Szabó bácsi) bebörtönzése, kivégzése Fónay lelkén szárad.[8] Bár e képtelen vádakat a bíróság előtt a legcsekélyebb mértékben sem tudta bizonyítani, ezek később munícióul szolgáltak ellenlábasainak, egészen 2002-es lemondásáig. Az ismeretlen összetételű Széna téri Baráti Kör, valamint a Konföderáció című lap e koholmányokon kívül gyakran használta fel támadásaihoz Fónay írásos és szóbeli megnyilatkozásait is, amelyekben kétségtelenül sok valótlanság, ellentmondás található. Nem hihető például, hogy 1956. október 28-án felkereste Nagy Imrét, majd a kormányfő elküldte őt egy általa aláírt igazolással a Széna térre, amellyel Szabó bácsi előtt igazolta magát stb. stb.[9] Az 1991-es riportjában elhangzottak szerint illegalitása idején, a hatvanas–hetvenes években belügyi klubokat látogatott, majd 1986-ban a BM-ből kapott beutalót a balatonfüredi szívszanatóriumba.[10]
A Széna téri felkelőcsoport utóélete – mint ahogy a bevezető sorokban írtam – már a kilencvenes évek elejétől összekapcsolódott a szélsőjobboldali mozgalommal. Ennek egyik vezéralakja Ekrem Kemál György volt, akit a mártírhalált halt legendás szabadságharcos édesapjának egykori bajtársai 1989-ben felkaroltak. Az ’56-os Szövetség egyik vezetője lett, és megkapta a Köztársaság Érdemkeresztet. Ő azonban mindinkább a legszélsőségesebb körökkel kereste a kapcsolatot. Szabó Alberttel, a Világnemzeti Népuralmista Párt megalakítójával 1993-tól gyakran tartott politikai rendezvényt a Széna téri mártírok kopjafáinál, és a közvélemény kevésbé tájékozott részével elhitették, hogy az 1956-os forradalom és a fasizmus egy tőről fakad. Ekrem hamarosan – Szabóval és a rendszerváltás óta nyilas eszmeiséget hirdető Györkös Istvánnal – az újjáalakuló Hungarista Mozgalom társelnöke lett. Később a Kommunizmus Üldözöttjei Szövetségének elnökévé választották, emellett a Magyar Nemzeti Szabadság Párt Széna Téri Csoportjának vezetőjeként mutatta be magát, majd kapcsolatba került Bánkuti Géza amerikai üzletemberrel, az ’56-os Magyarok Világtanácsának elnökével, és e szervezet alelnöki pozícióját is megszerezte. 1999 szeptemberében Gajassy G. István és Lévai István virtuális szabadságharcosokkal új Széna téri szervezetet alakított.
Bánkuti jelentős szerepet játszott a forradalom (és a Széna tériek) utóéletében. Különféle hősi legendákat gyártott magáról,[11] amelyeket sikerült elhitetnie a közvélemény egy részével. Ezúttal csak témakörünknél maradva leszögezzük, hogy állításával ellentétben nem volt a Széna téri felkelőcsoport tagja. Nem vett részt a Statisztikai Hivatal ostromában, amely egyébként sem október 24-én, hanem november 4-én, és ellenállás nélkül került a felkelők kezébe. Akkori barátja, Czájlik Péter felkelő vallomása szerint 7-éig (amíg a csoport nem vonult a hegyekbe) Bánkuti időnként megfordult ott, és ilyenkor főleg a garázsmesterrel, de néha Szabó bácsival is beszélgetett.[12] Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a felkelőcsoportban bármiféle szerepe lett volna, márpedig ő Szabó János társparancsnokává nyilvánítja magát. Nem nevezték ki őt a budai körzet katonai parancsnokává.[13] Október 31-én – a Központi Tisztiház ajánlatára – a II. kerületi Nemzeti Forradalmi Bizottmányhoz került,[14] és forradalmi szerepéről annyi látszik bizonyíthatónak, hogy onnan űrlapokat vitt át a Bimbó utcai rendőrkapitányságra,[15] valamint az, hogy egy ÁVH-s barátját, Varsányi Ferencet ellátta nemzetőr-igazolvánnyal,[16] és így megkímélte a zaklatás veszélyétől. Nem hihető, hogy november 4-én a Margit hídnál harcolt (ekkoriban ott nem került sor fegyveres összecsapásra).
Köztudott, hogy ő ebben az időben közismert motorversenyző volt, többszörös országos bajnok, a fiatalok tehát számon tartották volna, ha ilyen jelentékeny személyiség az ő soraikat erősíti. Kizártnak tarthatjuk, hogy ha az elmondottaknak csak a töredéke igaz lenne, ne került volna elő ezt bizonyító levéltári forrás.
Bánkuti mégis többször bekerült a nyomozók jelentésébe, mint „ellenforradalmár”.[17] Ugyanis már 1956-ban is többeket félrevezetett, akik a rendőrségi kihallgatásukkor vallottak arról, amit tőle hallottak.[18]
Végül azonban 1963-ban egy olyan 150 fős listára tették, amelyről ezt írták a szervek: „…azon személyek névsora, akik ellenforradalmi vonatkozásban felmerültek ugyan, de cselekményük lényegtelen, vagy nem volt bizonyítható.”[19]
Bánkuti magyarországi szerepvállalása 1992-ben kezdődött, amikor az emigránsok egy csoportjával elhatározta, hogy az 1994-es választásokon anyagilag és erkölcsileg a „nemzeti” oldalt támogatják. 1996-ban annak hírére, hogy Fónay Jenő Pofosz-elnök a 40. évforduló ünnepségére meghívta Horn Gyula kormányfőt és Gál Zoltán házelnököt, lemondta részvételét.[20]
Bánkutit 1999–2000-ben ismerhette meg a szélesebb közvélemény, amikor az ’56-os Magyarok Világtanácsa elnökeként kiadatott egy Szálasit és a nyilasokat dicsőítő, 1956-ról szóló, egyébként is rendkívül alacsony színvonalú könyvet (Szalay Róbert: A forradalom igaz története, 1999), amelynek előszavában hangsúlyozta, hogy a „forradalom ábrázolásában ezt a művet tartjuk hitelesnek az eddig megjelent tanulmányok között”. Ekkoriban nyilatkozta ezt is: „Mi [...] már 1944–45-ben is harcolók, nem a kommunizmus megreformálásáért, hanem annak megdöntéséért fogtunk fegyvert…” Tevékenysége elnyerte az akkori Fidesz–FKgP–MDF-koalíció tetszését. A Magyarok Világszövetségének elnöki posztját megcélozva komoly összegekkel támogatta a „nemzettestvéreket”, egyebek között megszervezte az 1956-os Szabadegyetemet, amelynek titkárává a volt Széna téri felkelőt, Perjesi Tibort tette, hogy volt bajtársait is megszerezze az ügynek. Közülük Czájlik Pétert megbízta ’56-os Emlékerdő létesítésével. (Czájlik a kijelölt területet szakmailag nem találta alkalmasnak.) Kezdeményezésére Szabó János-díjakat is kiosztottak. Ám az 1999. december 7-ei rendkívüli elnökségi ülésen váratlanul lemondott az ’56-os Magyarok Világtanácsa elnöki tisztségéről, sőt a tagságáról is.[21] Miután 2000-ben a Világszövetség elnökének nem őt választották meg, Bánkuti lényegében visszavonult Magyarországról.
1998-ban egy újabb önjelölt Széna téri szabadságharcos vezető tűnt fel az ország határain kívül. Gajassy G. Istvánról van szó, aki Újvidéken adta ki ’56 – Elárult szabadságharc (Egy Széna téri szabadságharcos beszámolója)[22] című kötetét. Szellemisége nem sokban tér el a fentebb említett Szalay–Bánkuti-féle kiadványtól, még a kiindulópontja is azonos: „[1945 áprilisáig] védtem Magyarországot a bolsevista–cionista–internacionalistáktól.” Országos szinten Szalay Róbert munkája, a Széna tériek körében ez a „mű” váltott ki nagyobb megütközést. Gyűlöletkeltésben, bornírtságban, primitívségben páratlan ez az iromány, amelynek voltaképpen az összes állítása merő kitaláció. Ha paródiának készült volna, még gratulálni is lehetne a szerzőnek.[23]
Hamarosan egy újabb „felkelő-szemtanú”, Lévai István, a Csongrád megyei ’56-os Szövetség elnöke is megjelentetett egy „memoárt” (Széna tér 1956),[24] ami ha acsarkodásban nem is, tényszerűségében Gajassy könyvének szintjét közelíti meg, hatása is könnyen kimutatható. E két kötet (különösen az előbbi) mégis komoly zavart okozott az ’56-os szervezetekben, mivel a tagok nemigen akarták elhinni, hogy lehetnek olyan kiadványok, amelyekben még keresve sem található korrekt megállapítás. Annál is inkább, mivel Dávid Ibolya akkori igazságügy-miniszter asszony 2000-ben, az évfordulón tartott Széna téri ünnepi beszédében – mint e témakör egyetlen hiteles történeti alkotásából – Gajassy kötetéből olvasott fel szemelvényeket. Ez nagy csalódást okozott a Széna téri Bajtársi Közösségnek, amely már egy évvel korábban tiltakozott e két „mű” ellen, és egyöntetűen azt nyilatkozta, hogy sem Gajassyt, sem Lévait nem látta senki 1956-ban a Széna tériek sorai között.[25] Ehhez hozzátehetjük: neveik a levéltári forrásokban sehol sem szerepelnek. A Közösség szóvivője ezt írta: „...legfontosabb, hogy megakadályozzuk a hamis történetek terjesztőinek működését, mert a történelemhamisítás súlyos bűn, mérgezi a lelket... [Az elkövetőket] a törvény erejénél fogva vonatjuk felelősségre, mert nem kisebb bűnözők, mint a sortüzek elrendelői, az ÁVH-sok voltak.”[26]
A Széna téren az utóbbi években is a jobboldali politikusok tartják évfordulós ünnepi beszédeiket, de a „főhősök”, Ekrem Kemál György, Bánkuti Géza, Gajassy G. István legalábbis átmenetileg – visszavonulóban vannak. Passzivitásba szorultak a tényleges „Széna tériek” is, például Fónay Jenő,[27] valamint a Bajtársi Közösség tagjai.
Jegyzetek
[1] E társaság több dokumentumot kiadott, de közülük csak három került a birtokomba. Perjesi támogatást ígért, de végül 2004 tavaszán – csalódottságára, kiábrándultságára hivatkozva – visszavonta ígéretét.
[2] Kresalek Gábor közlése, 2004.
[3] A Széna téri Bajtársi Közösségről készült összefoglaló ismertetés, 2000. II. 4.
[4] Uo. A zászló a városmajori templomban található.
[5] Magyar Nemzet, 1990. IV. 6. 9.
[6] Népszabadság, 1991. IV. 17. E nézete mellett nem tartott ki. (Mai Nap, 1992. I. 27.)
[7] Ez az MDF kaszásdűlői fórumán hangzott el, amiért az SZDSZ-es Fehér Tamás az MDF prominens szélsőjobboldali tagjait, Csurkáékat támadta.
[8] A Fónay-legenda nyomában. In Kacsa, 1993. VII. 12. (III. rész.)
[9] Fónay Jenő: Megtorlás. Zürich, SMIKK, 1983. 12–20.
[10] Kő András: A bosszú forgatókönyve. Új Magyarország, 1991. X. 15. 21.
[11] L. például „Bánkuti Géza életútja”. Duna TV, 2002. XII. 12. Rendező: Galamb Margit, szerkesztő-riporter: Ordódy György; „A sportminiszter kapta az 56-os zászlót”. Imre Mátyás riportja, Sport plusz, 18–9.; „Interjú Bánkuty Gézával”. 168 Óra, 1998. X. 18. Riporter: Vámos György.
[12] Czájlik Péter tk. 1958. VII. 30. TL V-144629.
[13] Ezért a posztért Seifert Tibor és Butkovszky Emánuel versengett, formálisan azonban Mecséri János ezredes volt a térség katonai parancsnoka.
[14] Igazolás 1956. X. 31. TL V-141595.
[15] Németh Imre (1956-ban II. kerületi rendőrkapitány) tk. 1958. V. 31. TH V-145715/1.
[16] Varsányi Ferenc jkv. 1957. VIII. 30. – Erdélyi Jenő feljegyzése 1957. III. 5. HL 0018/58. Ez ékes példa arra, hogy miért nem mindenki feltétlenül „’56-os”, akinek nevére nemzetőr-igazolványt állítottak ki.
[17] Szalay Róbert: A forradalom igaz története. 56-os Magyarok Világtanácsa, 2002. Harmadik kiadásában be is mutat néhány ilyen dokumentumot.
[18] Gaál Ferencné tk. 1957. XII. 17. – Nagy László tk. 1957. XII. 19. – Furinda György tk. 1957. VI. 13. HL 0018/58 – Czájlik Péter jkv. 1957. IV. 16. HL 0076/57. Legjellemzőbb Gaálné közlése: „Bánkuti sokszor dicsekedett fontos ellenforradalmi szerepével, de sosem részletezte azt.” Egyébként Varsányi Ferenc barátjának Bánkuti maga mondta, hogy nem vett részt a fegyveres harcokban. A nyomozók – szokásukhoz híven, fontosságukat igazolandó – Czájlik részletekbe menő közléseit ismételgették, noha ő is mindig hangsúlyozta, hogy információi Bánkutitól származnak.
[19] TL O-16800 211–4.
[20] Fónay reakciója: „Ha valóban ezért mondta le, akkor nem sért. Mi átéltünk itthon olyan fájó dolgokat, melyeket ők megérteni sem tudnak, nemhogy átérezni.” R. M.: Kinek az ünnepe 1956? Új Magyarország, 1996. X. 17.
[21] Jegyzőkönyv az ’56-os Magyarok Világtanácsa rendkívüli elnökségi üléséről.
[22] A szerző kiadása, 1998.
[23] L. Eörsi László: Münchausen főhadnagy kalandjai. Az 1956-os Intézet 1999-es évkönyve, 360–2.
[24] Szeged, Délmagyarország, 1999. Az 56-os Szövetség Országos Elnöksége magáénak vallotta e kötetet, Sinkovics Gyula elnök írta az ajánlást.
[25] Széna téri Bajtársi Közösség jegyzőkönyve, 1999. XI. 29.
[26] A Széna téri Bajtársi Közösségről készült összefoglaló ismertetés, 2000. II. 4.
[27] Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 48. évfordulóján Medgyessy Péter miniszterelnök – a Népszabadság tudósítása szerint (2004. VI. 17. 6.) Fónay beszédének hatására, kormányfőként – bocsánatot kért a forradalmat követő megtorlásért.