1.
Ezek az írások, mind: afféle beszélgető füzet. Kipróbálja magát bennük, persze, s nem egyszerűen edzésben csak, a nyelv (az iménti mondat egyes szám, többes szám „sikánjának” megoldása), a szerkesztődés (egy-egy „tétel”, a korábbiakban még talán ment, ilyen ma már nekem korántsem vérre megy, tehát az elemek, karakterek egymás mellé kerülése a leginkább arra példa: íme, így alakul egy írás); de végképp nem akarok kibújni közlendőim vélhető, tévesen sejtett stb. súlya alól, úgy van pontosan, ahogy mondtam az imént. Terjengősebben: az írónak tudnia is kell „művét”, a műben kell viszont kialakulnia annak, mi „lesz” végül (munkája által) az író.
A folyómedrek menti talajrétegződések, így a teraszok etc. fokozatos kialakulása: példaszerű. Lassan megy végbe egy-egy folyamat, s ha engedjük, feltarthatatlan, bármi szabadsága ellenére megvan mégis egy végpontja (határa). Igaz, ezt jobb nem bevárni, vagy akkor az épülés (a látszólagos!) bukássá, összeomlássá is válhat. Ilyesmi volt nálam, amikor (s igaza van A. Pál barátomnak: TD hol meghízik, hol lefogy; bár ezen, jelentéktelennek kiáltva ki a mondást, eleinte fejem csóváltam; helytelenül!) 53 és 57 kilóim után, jó, valami olyan 72-75 körül megállapodva, megint hízni kezdtem, méghozzá egy egészen nevetséges kis momentum következtében. 2001. december 8-a (születésnapom, lényegtelen) körül havas időben elpattant az övem, lecsusszant a nadrágom, ráléptem a latyakban, le is feslett a kord szegély, ám főleg botrányosan koszos lett, s én engedtem a nem is oly szelíd Házi Akaratnak: „tessék a kínai nadrágokat hordani, ez a gatya megvarrva nem lesz”. Öv nem kellett, öv a derék bővülését nem ellenőrizte figyelmeztetőleg, s mert ez a kord nadrág amúgy is a legbővebb volt (a kisebbeket, sajnos, a 80-valahány kilót elérve még dec. 8. előtt, kivastagodtam), a hízás mezején jártam, s mert a „kínai”, buggyos nadrágok gumija szépen engedett, eljutottam másfél év alatt a botrányhatáron túlra. Már derékfájdalmak, izületi panaszok következtek – még ha ezeknek azért csak lehetett is, persze, más oka szintén; például lassan tönkremenő, már három ujj begyei táján is erősen zsibbadó, csuklónál dudortól torz bal kezemnél, s így tovább –, nem is részletezem. Holott.
Holott ez a hízósdi nem zavart abban, hogy…
Ezt nézzük azért alaposabban.
2.
Nem akartam magam iránt rokonszenvet, kis szánalmat ti. éreztetni súlybéli balsorsom dolgában, amiként a ghandivékonyság idején sem vártam (ostobaság lett volna!) produkcióm elismerését, mégis.
Könnyebb szívvel veszi Olvasóm, ahogy itt a „65. mezőről” beszámolok. Mert ez volt, durván számítva, a 2003-as év (nekem).
Hanem hát, s kockáztatva, hogy gyarló önéletírás-felhangjai lesznek a dolognak (ne legyenek!), 2002. dec. 8., 64. életévem betöltése után, ez a rémképem támadt, már tudhat róla a szorgosabb Olvasó: 64 = a sakk „kockáinak” száma, és mi lesz a 65. mező? Ezért adtam a feladvány megoldásának. Ergo egy kérdés a megoldás. Mert realitása egy 64 mezős rendszerben a 65. mezőnek nincs. Tehát valahol (jól használom e szót!) kívül lesz az. De hol kívül?
S a 65. mezőn 2003. június 30-án csaknem (s mily rútul) meghaltam. A Kegyes erről több feldolgozásban is értesülhetett. Elgondolkoztató: a mai tragikumérzék-hiányos, csak panaszkodó, csak mocskolódó szájú itteni korban (kezdődik az „itt én…!”) nehezen fogták fel még közeliek is, még szerkesztők is, kiknek emez írásokat, a tűzoltóautó alá „történt” csaknem-belépésem históriáit, különféle feldolgozásokban, ismétlem, odaadtam, mi volt a dolog lényege. Az, hogy nem busz után rohanva, idegesen, virtuskodva szaladtam volna át az úttesten. Hanem egészen határozott véleményt formáltam magamban: a tűzoltóautó igenis arra fog kanyarodni, amerre – nem kanyarodott. Hanem az orrom előtt húzott el. Ám én leálltam, lomhaságból, ki tudja, miből… és nem történt az, hogy a köv. pillanatban… alatta vagyok, netán beleim a nyakamba spriccelnek. Netán túlélem (szép kis felébredés! az őrület micsoda lángfényeiben) a dolgot, s az lesz a pokol. És nekem, aki az utcára jószerén ki nem mennék már (s rég nem a pascali alapon, hogy őrizzük szobai nyugalmunkat), nem, mert nekem ez a Hely „elmúlt” stb. (Ld. itt én… Ld. Pilinszky, az ahol-ő-élt-és-már-nem-él motívumával a kései versből. Idéztem egyebütt, e témát feldolgozni próbálván.) Egy tűzoltóautó tonnái alól kanalaztak volna ki ott, ahol mindig is éltem, itt a Clark téren… engem, aki lassan nem az, hogy az „én nem megyek sehova” indoklásának teljes eszköztárát felvonultattam, de… na, mindegy. S ez lett volna a 65. mező. A Clark és történése.
De nem történt, nem részletezem. A 65. mezőn igen sokat dolgoztam. Nem nyavalyogtam, hogy „40 fokok” vannak. Kb. 6 jelentősebb-jelentéktelenebb (?) fordítási művet „vittem végbe”, és ilyen évem csakugyan nem volt még. Mind Virginia Woolf két regényét (hatezer szöget sziklafalba beverő mászók precizitásával, végre egyszer angolt így!), mind Süsskind kis remeklését, mind Poe két tucatnyi versét jószerén hibátlanul (na, értjük, ugye?), aztán a Parzival romantikusabb, relatívabb versszövegét (irdatlan mennyiség) változatosan jelenetezve, s ha már itt tartunk, Benczúr Gyula (!) levelezését a szereplők alkatának színészi, karakterizáló átélésével rendesen csináltam meg. A hatodik munkát nem említem. Közben írtam cikkeket, verseket, ha nagyon megvakarjuk, 365 napban még a most januárban befejezett „Zen Koala Kártya” is ott van, a 32 éve játszott Medve-Madár-Etc. francia-kaszinó-ligák „történetének” 101 oldalon történt fel nem dolgozása, de valami megérzékeltetése is ott van, és akkor versek stb. Ez is a 65. mező volt. Békém érdekében, persze, inkább kamaszregényeket és lányregényeket fordítok most szívesebben, ám a következők is történtek.
Megkeresett egy kiadó, s igen élénk reménykedésbe fogtunk mindketten, a kiadó is, én is, hogyan s mint. Ebből egyelőre úgy nem lett semmi, hogy már most nem értek egyet a könyvprogrammal (a kiadóéval), a kiadó már most odamázolta nekem, hogy rólam azt mondják, beleírok a fordításba, „nem fordít, ferdít a Tandori”, és így tovább. Ezzel kezdődött a 66. mező története. Jó lenne elfelejteni.
Szakmám gyakorlása, egyáltalán, szervezetileg is nagyon nehéz. A könyvkiadásról itt lehetőleg semmit. Közhelyek, köztudottak a „bajok”. (Inkább alsónadrágjaimról, boxer-sortjaimról mesélek szervesebben mindjárt.) De amire rádöbbentem: a könyvkiadás (tisztelet a kivételnek! van) a nem kereskedelmi, nem kommersz dolgokat akarja (kénytelen, ha úgy vesszük) kommercializálni a haszon érdekében. Adva egy ki nem nevelt, ki nem művelt „szélesebb közönség”, mely a divatra, a beharangozottra, a csiricsáré blikkfangra „repül”, mint mézre a rovar, és akkor mi történt? Kereskedelmi értékké vált az Amolyan Érték, az Igazi? Efféle megkülönböztető jegyeket is nehéz lenne kidolgozni, tudom. Mégis van benne valami: az állítólagosan nemesebbet a kereskedelmi haszon régióiba kell emelni; lerángatni stb. S ami létrejön, megítélhetetlen. Az ily siker, ilyen könyv; és ez a szellem.
3.
Unalomig ismétlem: nemcsak a tragikum iránti érzék halt ki szélességgel (általánosan), de a másik ember élményének (ha az nem divatos, beharangozott, csiricsárén blikkfangos, netán nem eleve szent hasra eséssel, urambocsá, rossz ízléssel – !! – közelítik) erőteljes lenézése, mellőzése. „Élményem nekem is van!”
Mindjárt a „kis cuccokról”. (Ahogy a konyhai fregolin lógnak. Igen olaszosan élünk ily szempontból.) De még előbb: nemcsak az kellemetlen nekem, hogy sablonvárakozásokból „indulnak” (ez a rajtgép) az érdeklődők, még akár a munkát tisztelettel hozók is (nem kell „tisztelet”, baromság!), nem olvasták azokat a lapokat, folyóiratokat stb., ahol én mint „én” ott vagyok. Ahol élek. Azt az „itt”-et képviselik ők ismereteikkel (ezek az illetők), ahol viszont én nem élek. Így adódnak, holott tudható, évek óta nem „szereplek”, nem dedikálok, nem járok irodalmi köz helyekre (s nem is utazom!), adódnak felesleges, zaklató telefonálásokkal járó meghívások, naiv értetlenkedések. Magam arra alapoztam (s teszem ezt továbbra is), hogy mint író egyben élménymegíró is vagyok (benne ebben a mostani dolgozat elején említett strukturálás; tehát hogy nem az úgynevezett „mondat”-ból indulok ki stb., valamivel tágasabb az, amiből; például hogy akkor „szerkezet”, melyből sugallódik talán egy érzület, ez utóbbi a mi itteni világunknak is, sajnos, leküzdhetetlen alapeleme, átka; jó, nem az enyém). Aki nem ismeri az ilyen önmegírásaimat, nem tudja, kivel beszél. Ilyenkor (nálam ritkán, de annak kéne jönnie!) a törik-szakad jön. „Pajtás, ha te ezt így gondolod, hát nézd… rendben, hogy… de…” És konkrétan: már akkor légy szíves ne az legyen, hogy negyediknek említeni hallottad a nevemet, mint fordítóét, homlokodra csapsz, ah, a híres Nat Roid, és jön, ami, leírtam itt, jött… Vagy hogy holtbizonytalanra megszervezed nekem a dolgomat, így a magadét általam, hát ne!
Nincs az, hogy „a 65. mező” tanulsága, áldása, de valami azért csak van! Nincs az, hogy hónapokig halogatsz valamit, pajtásom, hogy lesz-e az a munka, nem lesz-e… Ha nincs is szó arról, hogy másnap rögtön kezdeném, de hogy márciusig mit csináljak akkor, mit vállaljak, ne vállaljak, az azért – van. És mindezt egy piszlicsár könyvért, jó, fontosként csinálnám meg, de… mégis.
Na, így megy a szakmai élet. Az egyik oldalon van az az „itt”, ami az én „itt”-em lenne, amiben én, hitem szerint, élek, élnék. De kiderül, nem az én részemről fenekedés, hetvenkedés (ilyennek látszó gesztus) az, hogy én pedig, uraim, itt, abban a városban, melyet a kiváló B. O. például a Látvány körút című könyvében megírt, s ezt a művet én ide-oda recenzeáltam, ismertetgettem, ugródeszkámul használtam, tehát hogy itt, ilyen emberek közt, pontosabban, ilyen emberek életét, amilyenek ezek a hazámfiai, ezek a budapestiek (is, hát pláne a nem is budapestiek!) nem éltem, nem!
Az élmények megismerésének mellőzésével, bocsánat, a tényleges dolgok letojásával stb. becses kortársaim, pajtásaim, nem tettétek lehetővé, hogy életnek nevezzem azt, nemcsak szellemi, de egzisztencialista értelemben sem, amit élhetek, s akkor az ráadásul egy lehetőség maximuma lenne!
4.
Sosem menekültem „innen”; kilencéves koromban visszarángattam anyámat a Ferenci udvarból, ahol Hollandiába lajstromoztak volna egy évre „megsegítendő tejcsokigyereknek”, madárkáimat nem hagytam veszni DAAD-ösztöndíj miatt – uhh, most belehasít halántékomba a legújabb divatom szerinti görcs, fájás, sajgás, szenvedés, de ennek semmi köze írásom éppeni tárgyához –, nem, nekem az „itt” az az „itt” volt, amelyik nem a mai és mostani „itt”, és ezt értsd: már 1947–48-ban döbbenten hallgattam, hogyan akarták volna anyámékat (akiknek ennivalóra alig volt pénze) üzletnyitásra rábeszélni valamivel jobb módú barátaik! Mindig inkább a (jó) abszolút monarchia híve voltam, vagy azé se, semminek a híve nem voltam. Eljutottam a 65. mezőig, és még mindig milyen rizikós az egész, nem? És még mindig micsoda bánás- és elbánásmódokra számíthatok!
Nem menekültem, mikor sokat utaztam, 1988 és 1998 között (s az utolsó két évben már fogcsikorgatva), hanem belevetettem magam (nem mindig remény nélkül) egy életformába, melyből azonban felébredtem. Egyszerűen így.
Nem volt az se, hogy 1991 táján nyitottam, nevetséges szó. (Szereplések etc., idehaza és külföldön.) A végén már a hannoveri világkiállításon megnyert pályázat meghívását sem fogadtam el (a jutalommeghívást). Jártam már Hannoverben, s a körülmények nem feleltek meg, jó ürügy volt a visszahúzódásra. Nem is láttam az ottani (részben hazánkból meghatározott) német „magyar itt”-ben a helyemet, utamat, meggyőződhettem róla, nekem ott nincs fantázia, én ott nem élhetek életet.
Ahogyan most már Bécsbe sem nagyon megyek, holott nagy ügy nem lenne, tényleges „életemre”, Totyi madaramra életem párja vigyázna, s jól, nem, ahogy Bécsbe se, nem onnan van, hogy Bécs nekem ne lenne csudás hely. Mert csudás hely. (Jó, elmehetnék, de annyi időre már Totyikámat tényleg nem hagynám magára, teljesen összenőtt velem – miközben ezt jórészt csak én képzelem; össze is, nem is, hiszen veréb, s fajtabéli tulajdonságai határozzák meg főként, jó, elmehetnék Londonba, Párizsba is.) Nem megyek, még hogy. Nem bírom eltűrni a repülés, a vonatozás velejáróit. Az egészet. Az akció velejáróit. Azt a tudatot, hogy én csomagolok, mikor nem akarnék csomagolni, szeretném, ha a kockás boxer-sortok, a kínai gatyák a fregolin függenének aztán másnap, harmadnap, mit hogy, cserélnék, magányos délutáni óráimon elnézegetném zsebkendőimet, szép nagyok és színesek, élet volna az… helyette akkor taxizni, sorban állni, várni, szorongva ülni, idegenek jelenlétét tűrni, azt már nem! én a piacok pultjaihoz se járok már felhajtani egy-két kortyot, mert jó beszélgetésekbe keveredtem ott némelyekkel, s én ilyesmit nem élek! nem akarok már jól beszélgetni! holott állítólag szeretek. Ennyit a fregoliról.
A fordításról, világirodalomról meg ezt: megjelent a minap egy nagyon csudás emberrel rólam valami szép riport. Leszámítva a leszámítandókat, pár tételén elgondolkoztam. S erre jutottam:
nem áll az, hogy én holmi éteri lény lennék (én!!), akivel nem lehet és nem is kell találkozni stb. A legboldogabban találkozgatnék, ha az tényleges alapokon a tényleges élet, élés stb. lenne. Hanem ahhoz én már megvagyok nagyon másként, és akivel találkozom, mondtam az imént, nem azzal az illetővel találkozna, aki én vagyok, aki itt élek (azaz nem élek, itt nem), és akkor minek?
Valamint: hogy a világirodalomban én, mint fordító, benne lennék, akár a szilícium és a víz a dolgokban, ah, dobozos-hűs lázálom. Nagy és szent (na ja) és angyali jóakarat terméke a nyilatkozó részéről. Mert hát én csak a világ irodalmának magyarra fordított dolgaiban vagyok jelen itt-ott a magam jellegeivel, vagy az eredetit híven „lekövető” jelleggel etc. Sehol a világban én másképp nem vagyok jelen, mint (csak) amilyen az a jelleg, ami az enyém, ami én „vagyok”, s így elképzelhető, hogy másutt, bár nem is tudnak rólam valami konkrétan, jobban vagyok jelen, mint itt (ahol azt hiszik, pontos megítélhetésig menően tudnak rólam).
Hát ekkorák a hatalmas tévedések, a szeretet tévedései, s ami miatt Musil a pontosság titkárságát stb. akarta volna.
Elfogadom, lehet, mégis jól mondja a nyilatkozó; de a szeretet, mint Nemes Nagy Ágnes kijelentette, bonyolult.
Bo-nyo… stb.
5.
Mármost Bécs-térképeimet sokszor tanulmányozom… hogyan is? Nem „vágyódva”. Nem – rémes szó – nosztalgikusan. Nézegetem az útvonalakat, visszaemlékszem a lehetőségekre. Hol épp mi volt, lehet ma, meglepetés, ismerősség. És mégsem tudom áttörni az óhajtás hang- vagy létezéshatárát. Mondogatom szintén: nincsenek óhajaim. Nem „akarok”. Stb. Ha már mondok valamit, azt mondom, ami velem, általam (nekem, érzületem szerint) VAN. Csak VAN-t mondok. S fogok mondani az újdonat jelentkezett fura kiadónak is. Vagy-vagy. Ez VAN.
A vonat pedig, a pályaudvar, a fülke sterilsége, kicsiny ragacsossága, idegenek váratlan-várt felbukkanhatása: nincs. Nekem ez mind az az „itt”, ahol én nem élek többé. Hiába lenne oly jó megérkezni a Rochusplatzra, a Strudlhof-lépcsőhöz, ott járni. Nem.
S nem magyarázat erre, hogy jó, hát neked otthon „jó”, Pesten, mert nem jó, mert nem lehet csak „itthon” (a lakásban stb.) élni, de ha kimegyek az utcára, tényleg hamar kétségbeejtővé válik az egész, holott ha egy napig nem megyek ki, már vágyom, hadd mehessek ki (általában én szabom meg), ellenben akkor stb.
Bécs (pl.) jó lenne; tudna jó is lenni. De már… előtte egy rossz éjszaka… ott egy rosszul „megaludt” éjszaka… a visszautazás előtti éjszaka… az itthoni első éjszaka… csak éjszakának is négy darab. S nekem már nem éri meg, ha nem muszáj.
A meghízással pedig ez volt (érdekes): elindul… és halad. Lerakódik a stb. Nem ellenőrzi öv, nadrág. És egy-egy fokon észreveszed: beütöd a hasad a jégszekrény ajtajába. Nehezen lélegzel, miután megkötötted a cipőfűződet. Madarad mint balkonon ül a pocakodon.
S a sör a legrosszabb tanácsadó. Bocsánat a rossz viccért. Napi egyszeri étkezés. Elég sok doboznyi sör. Drága is, haza is kell cipelni. (A bort kidobtam, nem kell, ízét se bírom már, egész jellegét; szerencsére rövidnek nevezett ital évek óta szóba se jön.) A sör, mondtam, könnyen eldobható. Mint lovaknál hármasbefutófogadás kombinálásánál 13 négylábúból négy a „nekem nem kell”. Csak a sört nem olyan könnyű eldobni. Mert ahhoz, hogy a „te ittedben” élni bírj, hogy csak abban is – Totyi, lakás, kutyád, kártyabajnokság, párkapcsolatod velejárói – élni tudj, valahogy, hát valami plusz kell. Már nem menne ugyanúgy, mint 1993-ban és ’94-ben, mikor 57 kilóra lementél, s ki tudja, az ital teljes elhagyása miatt-e. Mert 1986–87-ben összevissza ittál mindent, és mégis 53 kiló voltál!
Szervesség vagy szervetlenség volt ez az elhízásom? A „rostos” szó kísért. Hogy Bio-Rost, van ilyen pasztilla, ha már direkt fogyó-gyogyó nincs is. Erre az írásra is azt mondom: jó rostos, minimum.
Hogy sokat ülünk, hízunk, mondja jó kiadóm. Nem mozgunk. Hát igen, az én „65. mezőm” sem volt éppenséggel mozgalmas. Így.
6.
Kiderül, mi lesz a visszafogyással. Előszeded borítékaidat, három paksamétába raktad így feljegyzéseid újabb lapjait. Tegezed magad. De ez a tegezett valaki: a címbéli „én”.
Volt egy jegyzetelési korszak(ocska), a múltkori dolgozataid után, mikor ezek a históriák érződtek számodra a legfontosabbnak. Másolgatom, ami ma is helytálló.
Teljes félreértés (ezek tételesen jönnek akkor hát) a „személyes, nagyon személyes = a nagyon személytelen”. Hogy én a nagyon személytelent a nagyon-abszurditásig vitt személyessel érném el. (Sok részlet etc.) Semmiféle személytelenséget nem akarok elérni már jó ideje. Kétségbeesetten hajhászom az egyediségek, a konkrét élmények (irodalmi lét)jogait!
Rövid leszek, nem kommentálom sokat a dolgokat.
Egy alkalommal, külföldi szereplés során, epés jóakaróm (ő szervezte a meghívást) három nyelvtani, névelő témájú hibámra figyelmeztetett. Egy magyar.
Akaratlan is figyelem a német sportközvetítéseket azóta. Hetente tizenhét hibát hallok (csak én!) németajkú elhivatottaktól, ajkukról. Na, erről ennyit. Miért szólt epésen az illető?
Nem nagyon illik már ide, mégis: „Egy olyan ember él v. nem él itt” (személyemben, nyilván, hah!), „akinek életében az élete párjával, de főleg saját izgalmára játszott két kártyaliga, Totyi madara fontos, meg az élet(ecske) egészének szervesen, bár nem mindig jól kialakult, szerveződő, de eleve kialakult stb. velejárói”. Még mindig itthon a legjobb, messze az. Már nem tudnék panaszkodni, kocsmai v. intellektuális fórumokat keresni megkönnyebbülésemül. Van, ahogy van, bírni a legjobb.
Megint átmentem első személybe. Nem szólva köztörvényes abszurdumaimról, barátom, mondom magamnak. Hanem…
S érdekes tétel következik itt.
Összegépeltél egy kis listát. (Összegépeltem.)
Érintkezés, közeli kapcsolat. Ez a téma.
Mondják, elsősorban, az ifjúkort követően (kivéve az érdekszövetségeket, élet-halál helyzetekben született kapcsolatokat) nincs barátság. Nem alakulhat.
Ez frázis. Vagy igaz, vagy sem. De szempont. Minden frázis: már szempont. Nincs igaza a szellemes drámaírónak, hogy csak a válasz lehet indiszkrét, a kérdés sosem. Mit, hogy nem lehet! Milyen arcot vágsz a kérdés hallatán… felelsz, nem felelsz… és a többi, rengeteget elmond. Ha valakiről akár kérdőleg is mondanak valamit, olyasmi az, mint a régi-régi világban állítólag kaszinók, más úri helyek által közzétett „meghirdetések”: XY úr nem csaló! Hahaha.
Nekem ilyen listám adódott… De nem is, még elébe kívánkoznak más tételek. Amelyek közül néhányat említettem. Nehéz jó-közelinek tartani egy kapcsolatot, ha az az illető demesztően kevéssé ismeri az általad megjelentetett, rólad megjelent stb. periferikusabb érdekességeket. S mégis szerelmetes hívednek, lelkes szakértődnek hiszi magát, s netán az is. Tény, hogy ilyenkor azért hiányosságok vannak. (Jó, mondja életem párja, te nem vagy elkényeztetve, ne kacatolj ilyeneken. S igaza van.)
Azt sem szeretem, ha ilyeneket valakiknek elmondok, s azonnal lecsapnak: „Életed párjának (a felügyelőnének, a madár-főnökasszonynak, ki hogy) igaza van.” Ilyen véleményt én nem kértem, ez köztörvényesen olcsó, és van valami ellenemes élecskéje. Nincs!?
(Most nem beszélek az irodalmi helyzetemet-életemet alapvetően meghatározó dolgokról. 1979, Siklós: éhbér honoráriumok: kialakult, a nevetségességig mitizált „kánonok”; ösztönös vonzódások a divatosabbhoz, már bevezetetthez… volt róla szó korábban; tehát azokról az „itt”-ekről nem beszélek, melyekben nem is élek. Beszélek csak a periferikusabb, közvetlen-közelebb esetekről, árnyalatokról, rétegekről. Lerakódnak e rétegek, ld. folyókról készült népszerűsítő kisfilmek: a Rajna középső folyása stb.)
Kései összefoglaló lehet, persze, utólag mindenki okos, utólag mindenki erős, legyőzi gyengeségeit – szeret beszélgetni, megítél másokat: egy-egy embert is ugyanúgy ítélek meg, mint a tűzoltóautó hamis irányát! hamisan, tévesen! s azért voltam felháborodva a Clark téren majdnem történt balesetért, enyhe szó, mert oka, alapja az a tulajdonságom lett volna, mely szellemileg, ha szabad e szót használnom, éltet: a kezdeményezés, a – hadd ismételjem – megítélés képessége, az „elhatározás, hogy”, hogy művészileg, ha mondhatom így, majd én…! nos –, utólag mindenki mindent jobban lát. Csak ilyenkor ne legyen aztán végzetes a fordulat, mint Hemingway klasszikus, de kicsit közhelyes Mr. Macomberénél, igen, az embert nem élete párja vagy volt jó barátja puffantja le, hanem saját jellege lesz a végzet (ld. én majd megítélem a dolgot), vagy szervezete, elhízás, alkoholos befolyásoltság, vagy hogy valamin közben mégsem tud változtatni (bár ilyen meg olyan „frájer” fickó lett ő). Hát ilyeneket írtam fel, azaz…
Ilyeneket írsz fel:
– Ez a valaki privilegizálva lett, ahol te nem. Azonnal vita tárgya; de, igenis privilegizálva lettél te is! „a helyeden vagy!” miért te akarnál a Hiper Tóni lenni a mai köztéren? Hát igen.
– Ez a valaki ezt kicsit eltitkolta előtted, nyilván félt megmondani a dolgot. Ellenérv: tőled szokás félni így! Te se mondasz el mindent. (Hát kétségtelen, mondom, én se.)
– Nem akarod hallani az illető további ily tárgyú történeteit. És a te történeteidet, akár a cikkeidben is, mindenki hallani akarja? Jogos visszavágás.
– Nem akarok bizalmasan mesélgetni neki semmit. Nem akarsz, nem akarsz. Oldd meg másképp.
– Nem látod értelmét az ilyennek (e fentebb soroltak után). A válasz az iménti.
– Meg kell vizsgálnod fontossági kérdéseidet. Időt kérsz. Aha! Ez már valami. Nem akarsz tehát henyén, sőt léhán, könynyelműen, fölöslegesen beszélni emez ismerősödnek mindenféléről, míg nem tudod, fontos-e… Így jött rád egy „csend állapot”, csend vágyának érzülete jár veled. Elfogadható, talán.
– Aránytalan lenne, ennek fényében (pardon, frázisok, de rövidítsünk!) csak vele érintkeznél részletekig menően. (Pardon.) Elfogadható. Te tudod: de a visszavágás, „akkor te engem nem is veszel jó szívvel többé, tán sose is vettél”. Rossz, rossz már.
– Bölcsességet mond egy másik, nem mindenben vágyott ismerősöd (telefonon, nem mindenben vágyott telefonok): „Amit már meg kell beszélni…” Hanglegyintés. Mely igaz.
– Aztán „satori-féle nyugalom jött rám”. Haha! A satori a zen elv abszolút-féle nyugalma, nem szabad nevén nevezni. Már rossz. (Holott hátha igaz?)
– „Satorimat nem akarom safarivá kavarcolni.” Nyilvánvaló.
Én, te keveredik.
– Nem esett jól, hogy a legjobb szívvel akartál nyilatkozni róla (valakiről, valakikről), és ő ezt nem fogadja el (ők ezt nem fogadják el), munkádat ezzel bírálja (bírálják), elveszett jó szívedre hivatkoznak, céloznak rá, disznó voltál. A mindenit, már azért!
– Számos ily barátkozni vágyó (így habitálódott) illető nem ismeri tényleg fontos dolgaidat. (Verebek, kártyabajnokság.) No comment. Kicsit ismétlés-féle.
– Barátai, támogatói nagyon mások. (Vigyázat! Neked olyankor jót akartak, te nem hagytad, hogy „segítsenek”. Hogyan kifogásolhatta még Chandler bánatos magándetektívje is Terry magatartását. S nálad aztán végképp nem volt senki Terry, de mennyire nem. Tehát? Vissza!)
– „Nem akarok beszámolni senkinek némely konkrét dolgaimról: tervek, munkák, lehetőségek. Mik művészi szándékaim.” (Bölcsen teszed, ha nem számolsz be.)
– Közös ismerőseitekről (éppen) más a véleményetek. Visszamondás jogos félelmei!
– „Nem akarom, öregem, azaz hát határozott hangütésed, ködösítő modorod miatt nem is tudom megszabni, kicsit se, beszélgetésünk hangnemét, jellegét, témáit…” Tényleg takarodót fújni!
Csak hát Bécs, London stb. is: takarodófújás lett. Rajtam múlik?
7.
Az emberen egyszerűen csak „múlik”, végigmúlik rajta az idő??
Ám nem tudom, tényleg: ha az érdekbarátkozásokat, rokoni vagy munkahelyi, szűkebben szakmai kapcsolatokat felejtjük, igazán barátkozni lehet-e úgy, hogy nem vesszük figyelembe a nevezetes vonalvezetésű novellát (az Ottlik-válogatta amerikai elbeszélők-kötet egyik darabját), ahol a jóravaló, kicsit hibbant, sokat tapasztalt csavargó oktatja a kifutófiút: vigyázat a szerelemmel! Előbb egy söröskupak, egy kavics, egy felhő… mit tudom én. Azt kell próbálnunk megszeretni. S csak aztán amaz illetőt. Jó vicc, ha ez így menne tényleg! Mégis van benne valami: ahogy egy életkoron túl nehéz barátkozni, ugyanígy kétes az ügy, ha egyből a nagy összetartozással kezdjük – mely, kiderül, nem is volt olyan nagy összetartozás.
Jó innen egészen más terepre át, át…!
Az is „itt”-változat!
Feljegyeztem: „Panaszkodom. Kioktatnak.” Jó, csuklómmal el kéne mennem orvoshoz. Gyógyszert kéne szednem a… Vigyázni a… S például én a Bio-gyógyszerekre nem is sajnálok pénzt kiadni újabban. Elviselhetetlenül sajgó combtövemre, ülepemre. Elültem a sok munkával ezt a helyet? Lehet. Vicc, nem ide tartozik, gyakorlatias „itt” mégis: a gyógyszerek ára. Hogy átlagos, falmelléki gyógyszert venni is külön vállalkozás. Szegény Polybé dolgát már féltucatszor írtam. S arányát a honoráriumokhoz (-val, vel). Ki olvassa el? Ki törődik vele? Akkor mit írjam? Bajaimmal is éljek inkább csöndben „együtt”, ne akarjak révükön másokkal együtt élni. („Itt.”)
8.
Nem belhasználati fogalmak, amikor életemből, módjából adódó fogalmakat emlegetek. Például: a kártyabajnoksággal, fordulóról fordulóra, maga az idő halad. Tavasz lesz, például, mire a XX. fordulóhoz érünk. Januárban volt az I. forduló. S ezt magam is csak 32 év múlva tudom így megfogalmazni. Mit várjak alkalmi olvasótól, beszélgetéstől, efféle társtól? S mégsem várhatok kevesebbet. Értse!
„A legbiztonságosabb árulás: saját szervezetedé” (tulajdon tested, írja Pilinszky), „ám az is másoknak szolgáltat ki”.
Egy vád: „Örökké magadról van szó nálad stb.” – De ez csak „a hitelesség kedve”. Legyek hazugul könnyed, hogy rólad legyen szó, pajtásom? Mit tudok én rólad? Szoktam igyekezni! De úgynevezett élő, mai szépirodalomról, megírtam a minap, nem fogok írni. „Itt én nem éltem, nem szépirodalomkodtam!”
Persze, más az, hogy valakivel nem lehetünk dúsan viruló párbeszédek formájában érintkező közeliek („barátok”), és más, hogy igenis figyelembe kell vennünk: az illető egyéni útjának feltételei szerint cselekszik. Naná! Ezt ritka, igen szívbéli, önzetlen, netán erős érdekek szerinti viszonyokban türelmezzük, tiszteljük, tutujgatjuk. Nem másképp, azonban mán! Nem s nem.
Mert minek is kéne pont ez a kapcsolat, egy ilyen. Ha ez a kapcsolat nem az a kapcsolat – etc. Mikor mi is egyéni stb. szerint élünk, hogyan élnénk. A kapcsolatok pedig nem arra vannak, talán azért, hogy pontokba foglaljuk s úgy tárgyaljuk dolgaikat.
9.
Valaki gyanakszik rád: oly – neki – idegen fogalmak szerint élsz, ügyekben jársz. Mert hát: egy veréb? egy mackós kártyabajnokság? egy-egy meghitt délután? És? A lambegúz kardbalett előadása Tutyárosmadányban? A fekeszkői pallérporpantók fellépése a cucuyani pampaszínházban? Ez téged (engem) nem érdekel? Csak véletlenül sem ejtek szót a cimbónyerere térhódításáról? Stb. Baj lehet velem (veled). Gyanús. Sőt, megítélendő, sőt „Bulmárjait nem értjük”, jött e (nem becstelen!) mondás. S akkor még te mászol bele, kritikádban, valamibe, nagyon? S aki ezt mondta, azt az illetőt más mondásáért, produkciójáért hogyan értékelheted? Ha nem átallsz neheztelni rá, hogy a tényleges kritika, a magasztalás-helyetti, már belemenés, mint Zarovjec kétlábas kaszálása a nürnbergi rangadón, szegény Blastien ellenében, piros lapos?
Valaki érdeklődik nálam. Jelentkezik, na. Megismer egy új felfogást (már ha megismeri). Nehéz idomulnia. (Minek is kéne?) De akkor mi legyen? Hajókként távolodunk, egymásnak integetünk, hasznosabb kikötőt, rajt keres az iménti lelkesedő. S ez még a jó eset!
Oly könnyű kérdezni: „Hát hol élsz te?” (Tettem magam, magamról.) „Itt? Vagy a Holdon?” Jó, ismétlem, ha már idáig eljut. Ismétlem ezt is: nem mindig magamról. Nem az „ön” a központ (hogy divatosan mondjam). Hanem adva 35-40-45 év, amióta csinálok valamit, próbálgatom… vezet… alakítanám… nem megy… volt mégis ez-az. Ismétlem: foglalkoztam is sokakkal. Ja, hogy nem brancsozva? Ja, hogy talán még kicsit sokallom is (ezért szabadságvágyam!) azt, amennyit idegen szerzők ilyen-oly magyarításával kellett? Ja…!?
Nem tudom, hogyan jön ez ide: „Lehunyja helyettem szememet”, ilyen nincs, írtam. Legföljebb: „Örökre lehunyja helyettem szememet”, ez van, de furcsa. (Nem tartozik ide, csak u. a. lapon van.)
Aztán: „Az emberek már nem is észrevételezik az állandó gajdeszt, gajdolást, ami a rádiókból etc. szól körülöttük. Szinte egy csendes pillanatuk nincs. De próbáld csak te mondani a dolgaidat, majd unják. Jön a foci, a nyerőgép, az újraválasztás, a mit-tudom.”
10.
Másik boríték. Nem tudom, miért másik.
„Semmi érdemlegesre nem kérnek fel. Kuratóriumba stb. Figyeljem a sportközvetítések stílusát, szociológiailag, mit bánom én. Jó, magános akarok maradni, ezt holtra tisztelik. (Beledögölhetésemig.) Csak oda ráncigálnának el, ahová nekik is menniök kell, s nekik se jó, vagy ahol az ottlétem nekik jó.” Pedig: jelent meg tavaly, nem általam ajánlgatott, tanulmányom Keserü (rövid ü-vel!) Ilona életműkönyvében, csekélységem írta a PIM Ottlik-albumának hosszú bevezetőjét, Benczúr Gyula 2004-es könyvébe a rövid utószót, volt versem Monet-katalógus elején, Doboss Gyula könyvét bevezető tanulmányocskám, aztán Károlyi Zsiga barátom is (!!) engem kért meg, dolgoznám fel témakörét, kötetébe. (Ki tudja, mely előzmények után, a szegény.)
Nagy szavak, közeliektől, túl nagy szavak, gyakorlatilag semmi. Bezzeg G. Ferenc úr és Kovács Á. úr csinált megint bibliográfiát, s nekem is hasznosat! Megtalálom, amit keresek magamtól, látom, mi mikor volt, évre év.
Madaramról írtam fel: Totyi támad, orromnak esik, mert almamaradék van tövében. A fenébe! Dühös vagyok. Elkergetem, finoman. Erre ő vállamon egészen finom sippogásokat hallat, ezek már a tavasz hangjai. Egyébként a rádióújságnak is így beszél, jeje, ne kergess el innen, rádióújság! Mit lehet itt mondani, tenni?
Éljen soká, addig élek én is.
Kritikámért végső soron képen töröltek, írtam fel. Meg a szívemet hiányolták másutt. Totyi minden napjával, amit megélt, csak az a nap, ez a nap van megnyerve. Semmi ígéret, semmi biztosíték. (S még: „Aki ebben engem nem követ, aki ezt nem érti, semmit se ért.”)
De az emberek csak nevetgélnek. A humor a divat. És itt is mekkora igazságtalanság: Karinthy után mit akarnak? mondtuk évtizedeken át a „humoristákra”. A humoristák ma se jobbak, de – jesszus, nahát! – Karinthy is avulgat. Mint költő fog fennmaradni, akárki meglátja.
Csak ténylegesen feltárt alapokon lehet „érintkezni”. Nem érzékileg, na ja, másképp értettem. Viszont az is képtelenség: „Te, figyelj, öreg, amikor én még kiszolgáltatott(abb) voltam, nem mondhattam meg a kapcsolatot rám erőltető valakinek: csak addig, míg nem jön bírálgatásom, az odatörlés, a kibeszélés. De neked ezt ma már megmondhatom.”
Fenét. Neki se mondhatom meg, ma se mondhatom meg. Még jó, ha betartja, amit kértem: hány s hány óra közt telefonál. V. egyáltalán nem telefonál. Még jó.
Vannak ezek a típusok is: „Dezsőőő, mit törődsz ilyenekkel? Ezt hogyan mondhatod? Hát nem tudod rég, hogy… te ne tudnád, hogy…”
Jönnek a köztörvényes esetek. Kipofázza, visszamondja, engem mószerol ott, amazt az illetőt nekem.
Nem tudok mit szólni e világhoz, mondom, és nem is kérdez senki.
Holott azzal, hogy „itt” vagy, folyton (brr) „fel vagy kérdezve”. S folyton ezt mondod, mondod, hajtod.
Sokoldalú(bb) vagyok (mint mások). S mégis a sokoldalúság ellen beszélek. Balzaci alaphelyzet? Mást istenített, mást ábrázolt? Hanem a történelemből semmi jó tanulság nem is adódik. (Még a folyók geológiai történelmének elemzéseit se szeretem. Vagy úgy volt, vagy sem. Vagy jók voltak amaz uralkodók, vagy sem.)
Mindenütt a vagyonért,
hatalomvágyból,
érzületből mentek a dolgok.
Az „érzület” nevű rémségben a jó is benne van. Borzalmas Bugyinák Hradumir ugyanúgy érzület, mint Kis Tünemény Bugyinek.
600 méterrel a föld színe alatt bányászták az ezüstöt az Ezüsthegyben. Légszomj, derékroppanás. Képzeljük el, ha valaki egy égő támfa (így mondják?) alatt ott marad. Mindenki menekül. Ő elevenen elég az Európa-szerte értékelt ezüstpénzért. Netán rázuhan egy eszméletét vesztő, csillehúzó öszvér. Együtt halnak meg, szép állatkapcsolat. Vannak-e oly mélységben patkányok?
Tényleg mit pécézek ki ilyesmiket: nagy, népszerű főváros terén, fényes pályaudvar előtt, két virsliző mellett bokorcsoport. Körötte galambok esznek, a bokrok alatt patkányok szaladgálnak. Tábla kéri: „Ne etesd a galambokat. Szárnyas patkányok.”
Jó, még pár év telt, a patkányokat elkergették, mert a bokrokat kiirtották. Most nekem akkor ez az élményem? Vagy az, hogy (Doderer) M. hadnagy (századok!) a szerelme érkezésekor épp egy közös ismerősük levágott fél lábát tartja ölében, v. a levágott lábú, villamos alól kikerült szegény hölgyet magát? Vagy hogy két lóversenyiroda is van a közelben, kedveltem őket, mindegyiket másért. Vagy hogy mohón boroztam a pályaudvari restiben? Vagy hogy… vagy hogy… Ez akkor az „élményvilág”? Megoldja ezt az Ottlik-féle dolog, az ég alkonyati lilasága, a karbidlámpák fénye, a kofák uborkás hajói? Vagy a cselekvés tartalma is kell?
Ha lemondunk róla, hogy cselekvéstartalmunk szerint értsék (meg) közlendőnket, a világról mondunk le! Az ég lilasága, a plusz-uborka is kevés! Vészesen. Egy ideig jó volt, ma kevés. De ma sem jutunk többre.
Épp ez az, mondható nyeglén (és szentül).
11.
A kezem szakad le mindjárt, csuklóból, úgy fáj. És ha az egész valómmal kancsítok, idézem szabadon J. A.-t, na ja, őt mindig lehet, vagyis ha kezem lebénul, de teljesen, és nem viccelődés, kacérság tárgya? Ha? (Kacérkodás a bajjal = a túlzott bizalom a mélyén.) És ha… és ha…? Meddig megy el, hogy fotelkarfába támaszkodva tápászkodom? Láttam olyat, hogy már az sem megy. (De nem adtam orvoskézre magam.)
Félek, agyon-vissza ismétlem e dolgokat. Elszigetelnek? De művészetet csak elszigetelődésből lehet csinálni. Kérdés, mifélékből.
A társalgásos modor itt ez: „És mifélét”? Ez az az „itt”, ahol én nem élek.
Mégis műveled, hallom az ellenvetést. Nincs rá válaszom. Mit mondhatnék? Akkor hogyan éljek itt? Nem elég, hogy nem élek itt, nem? Még hogyan éljek? (Még plusz, ezen túlmenően.)
12.
Jó ma egész nap itthon, jó lesz holnap mégis kint. (Friss levegő suhant át a szobán, ahol dolgozom.)
Öregem, hiányoltál te már ilyet, kérdem valakitől, hogy nem nagyon mondták ki rólad: tudása, furaságai ellenére, klasszikus, örökérvényű tudás? Holott Montaigne is nyilván fura volt. És ő ma örökérvényű klasszikus tudás, egy lehetőség kiteljesedése. Nem éreztél ilyet: „Én megengedhetem magamnak, hogy sokakat nagyra tartsak, de nem túl sokan engedhetik meg maguknak, hogy engem!” Hallom: miért kellene nagyra tartani bárkit is? miért kell neked ilyesmire vágynod? Hohó, én csak az ő rangjuk miatt gondolnám ezt. Mert így rangjuktól fosztják magukat, hogy egyoldalú, nem is túl rangos vonzalmak alapján sokan sokakat igenis nagyra tartanak etc.
Van pl., ahol a jó tehetséget a politika érdeme (a politikumé) fejeli meg. A kurzusírók a legelemibb példák. Kevés a valóban következetes politikai tartás. (Mint Petri volt. Fehér holló, drága Gyuri!)
Szép Ernő megírta az „Itt én nem éltem”-et. Mondom, mondom, hogy „Néked szól…” Nehéz egy olyan irodalmi helyzetben, ahol az „ez arról szól” és „valahol” a mérv-kifejezés, a tényleges „Néked szól”-lal (érdekében) operálni. Elutasítói (pl. Szép E. költészetének) nem igazán ismerik a „más”-t. S hol van Artaud? Nálunk? Holt? Itt élnék?
Nehéz s nem is szabad szegény Antonin Artaud-t, egyik szentemet, azzal megsértenem, hogy „jó, én nem voltam közérvénnyel-nyilvánított őrült”. Őrült ő se volt. Jó, hagyjuk ezt. De hogy akkor nekem, aki megúsztam a gyerekkori agyhártyagyulladást stb., kötelességem is kiállni Artaud-ért. Nem „kötelességem”. Ezek is érzületek. Holott: jaj, az érzületek…!
Artaud se „az igazság”. Totyi, a kártyabajnokságunk itt, az se az.
S lehettem volna ablakon kiugró öngyilkos, 1956 után elhurcolt lázító („Le a vörös csillaggal!” min múlt, hogy nem kiáltottam el? hogy láblógázva az ablakban nem szédültem az utcára? hogy a tűzoltóautó alá nem léptem? hogy valakit, egy filmen felindulva, a Kossuth Lajos utcán, tizenkilenc évesen autó alá nem löktem? hogy Totyira rá nem léptem, ajtóba őt be nem csíptem?), hát persze, hogy mikor „tematikusan” a szerencséről kellett írnom, kikértem magamnak: nekem ne legyen „szerencsém”! Miért ne lehetne megérdemelt akármim? Hagyjuk ezt is.
Döbbenet, mennyire nem érdekelt soha a görög–római, a reneszánsz, a klasszikum. De Kosztolányi, az absztrakt stb.: igen. Dosztojevszkij. Klee. Lassan ők is távolodnak? Ki marad? Mi marad? Jó, hogy „itt nem éltem”, de akkor hol? Milyen nehéz lenne ma „filozófust” mondani, említeni! Magam is olyan volnék, mint akik a mások elméleteit stb., élményeit etc. nem nagyon veszik figyelembe? Meghúzok egy (jó, minimalizált) érdek-kört magam köré, s ami azon belül van (boxer-sort, füstös madárköles Totyinak stb.) az kell, tévén alpesi lesiklás és kis foci, hangulat, aztán más nem? A többi nekem is megvan, mint háztáji? Igaz lenne, hogy „rám volt írva”, így mondta kocsmai ismerősöm? „Hogy egészségen kívül, mint mondod, mi kéne még neked, egyetlen dolog? Hogy hagyjanak békén!” S mely igaza volt. Csak akkor?
13.
Ó, hányszor írtam le ilyeneket, jegyzetként: „Én nem akartam megszületni”, eddig Pilinszky. S hogy „az életet barátom szétszórja itt az élet”, meg hogy „én nem tudom, mit éltem s mi az, hogy én itt voltam”, és azt sem titkoltam, Szép Ernőt a végső következetessége miatt nem fogadták be az itteni szívek – és elmék! –, s hogy ennek ellenére hitte ő, hogy „a boldogság fog majd egy reggel rá(m) köszönni, s elment időm kezd majd mint tavasz jön, vissza jönni”. Én, ezt is írtam, Beckett „Krapp”-jével tartok inkább. Semmi sem fog visszajönni, de ami volt, nem általánosítható. Persze, térképek láttán, de ugyanígy a világ mai menetének láttán, meg a fél-tegnapelőtti menetének láttán is elfacsarodik a szívem, de ez még semmiféle cselekvésre nem ok, végképp nem gúnyolhatunk se pro, sem kontra múltbélieket úgy, ahogy az iskolában volt szokás, csont koponyák fogsorai közül nem sziszegtethetjük, hogy „nem bírok a napba nézni”, mire mi, kicsikarva a mondást: „Akkor nézz a seggembe!” Nem, a mostani itt és az itteni most lehetőségeit (nekem már, hátralévő időmre) úgy kell elfogadnom, ahogy… Hát hogyan is? Ahogy élni próbáltam. Mégis és mindenek ellenére. Vannak erre is hiteles költő-szavak, ha csak az kell. Éltük, amit lehetett. Mit bánom a híreket én. Annál, mi van, a Semmi ősebb… nem kotorászok kötetekben. Fejből mondom. S nem tudom, miből, mimből, mindenemből, hogy felelőtlen kijelentésekre sem ragadtathatja magát az ember. Még ha nem tudom is, mi az az „itt”, és ha élni emez „itt” színén nem is valami nagyon lehetett megtanulni rendesen. Akkor is, csak madaraink és bensőbb életünk miatt is megérte.
Lehet találgatni: és ha ezt a „pozitív” befejezést csak azért írtam, legjobb érzületemtől vezérelve, mert ez még lesújtóbb, mintha azt mondanám, ez itt úgy reménytelen – a szellem szempontjából, és régóta, nagyon-nagyon régóta –, ahogy csak van és ahogy lehet? Mert hogy a körülmények belőlem is egy ilyen… én nem is tudom, mit, csináltak? Vagy egy ennyire derék fiú maradtam?! De nem, de nem, nem ám. Hanem hogy…
Megint sehová se jutottunk, és ez a hű kép.
Szó sincs sötétlátásról, leszólásról. Szépen lehet itt hinni a… hogyan is mondta Weöres Sándor? Arról a nagy elül- vagy hátultöltős dupla semmiről? És a semmi-re valami olyasmi a ríme, hogy én meg éppen most akartam egy igen nagy költő lenni.
Én, egyrészt, mindenről még nem mondtam le, de lenni semmi nem akarok, főleg itten nem egy igen nagy költő, író, műfordító. Örülök, míg fizikailag „jól” vagyok – és békén hagynak.
Nem ezt mondta az a valaki a kricsóban??
Az igazat mondd, s mindig ugyanazt mondod, meglásd. És ettől függetlenül főleg mindig ugyanaz lesz.
Ha valakinek történetesen ez a gusztusa, szintje, igénye, kényelme, előrejutása, haszna, hiúsága: ez meglesz neki. Remélem, nem ezért a tanulságért olvasta el bárki is ezt a cikket.
Mert ez olyan sovány tanulság, mint öt fogyókúra. – – –
Íme, a hérakleitoszi hullámzás föntje-lentje ad infinitum.
Megtanultam, épp egy Beszélő-dolgozatom révén: „más klasszisokkal” eleve nem is lenne szabad, őket megnevezőleg se szóba keverednem; meg egy kritika során, mennyire nem lehet itt őszintén, saját klasszisod érvényesítve, reményeid kifejezve írnod; ó, épp élve, hogyan mondhatnám Graham Greene figurájával: „örökre békén…!”
Hanem ez, megírtam már, még a várva várt Graham Greene-filmfeldolgozásból is kimaradt, a készítőknek nem kellett a regény emez eleme. A számomra (olykor) oly kedves mondás.
Nagy tanulság. Belőlem sem kell – s nyilván joggal nem kell az ilyen-oly érzületnek – az, amit magam fontosnak tartok. (Magamból. Mintegy „alkotóelemnek”. S hogy „ha ez nem, hát miről van szó”.)
Két megoldás kínálkozik. Az egyik a megalkuvásé. (A mai szindróma. Beilleszkedni a kánonba, s akkor azért valahogy „meg lehet létezni”. Ez nem csupán a középszer útja, erre rá van kényszerítve az írótársak java is, sőt a „rendőr, önkéntes rendőr, önkéntelen rendőr” elv alapján lesz önkéntelenül posztmodernné, neoromantikussá, én-nem-tudom-mivé sok jobbra érdemes, netán nem érdemes kolléga. A fiatalabbak helyzetét könnyítik az ösztöndíjak, másodvágányokon fenségesen meg lehet így lenni. S nem is megalkuvóan. Legföljebb arcél nélkülien. Na és? Nekem a fizikai valóságban nincs ragyogó arcélem, enyhe kifejezés, mégis elvagyok.)
A másik: már megnevezhetetlenebb. Kell hozzá ez s az, és még azután is oly kockázatos út, hogy a világhelyzettől, a gazdasági dolgoktól, majd a lélek (hah!) belső, félhető változásaitól is függő helyzetbe juttat; mert ki tudja, jó leszek-e magamnak holnapután is így, ahogy ma lenni vágyva vágynék. Ahogy leírom ezt a mondatot, eszembe jut: valaki azt mondta, mellesleg, „te, aki így tudsz írni”. Mit tett értem ez az ember, főleg mikor rászorultabb voltam? Szinte semmit, sőt. És mondatának mélyén ott rezeg: „jó, hát nem az írni tudás a döntő”. Vagy vegyük e dolgozataimat: melyikre figyeltek fel hozzám visszahallhatóan? Ahol azt a képtelenséget, hogy én a raszterpontos festőhöz bármiben is hasonlítanék, sőt, hogy ez lenne rám alapvetően jellemző – vicc! –, kicsit kikeltem. Nem, nem, ezzel is a kánon ellen írtam, és azt nekem, 66 éves vénembernek, nekem sem lehet. És, már nem is tudom, kifejtettem-e itt: furcsa mód az én egyik főfoglalkozóm (velem főfoglalkozó) mondta, fenébe, nem mondjuk ki veled kapcsolatban a „gusztustalan nagy szavakat”, ti. azt említettem meg csupán, hogy volt idő, mikor egész jól elviseltem volna az ilyet. Hagyjuk, ám akad, aki kimondja (ld. részemről: „Csak Téreynek engedem meg, hogy lezsenizzen.” Mert hogy mások részéről olcsónak tartom az ilyesmit.) Miért, ha pl. saját magáról ír az ember, nem emberi lényéről ír, csak a produkciójáról. Ahogy a teniszező, a focista, az atléta stb. kifejezi örömét ölével a levegőbe vágva etc. Mi ünneplés jut ki a költőnek, esszéistának egy-egy verséért, produkciójáért? Amikor már „a kritika gépezetébe kerül”, a kánonba kerül. Kik és miért határozták meg a kánont? A gerelyvetésben is új s új szereket, értsd, sportszereket határozott meg a szövetség. Ma nem lehet ugyanazzal a gerellyel hajítani. Szegény „posztmodern” és „mondat”: ma már nem egy-egy ütés Brezsnyev elvtárs kobakjára, idézem a „Békekölcsön száz forintja ihaja, csuhaja, ütés Truman kobakjára, ihaja, csuhaja”, és nem is szólok ma nagy én-nem-tudom-mi jobboldali rokonomról, aki ezt diákként énekelte, és a Banderi Rossa, vagy mit tudom én, hogyan van olaszul, élményével jött apámékhoz ebédre. Rendben, nekem is elsők között volt vörös nyakkendőm, de, mint írtam, a „Le a vörös cs…” ügyet, ergo mindig egzisztencialistaként voltam meghatározódva. Nem szólva róla, hogy Camus kommunista volt, ha jól mondom. S nem is ez a lényeg. Hanem hogy a kánon történeti kategória, ám azok javára, akikére, máig megmaradt, sőt ezek az „akik” s „feljuttatóik” sem mindenben tartanának igényt aktív érvényességére; a kereskedelmi szempont pedig zagyva. És ahol nemrég a kánonból épp egy Ottlik Gézát akartak nevetségesen kiküllebbíteni, és ahol mintha arra következtethetnék, hogy nekem magamnak egyetlen kukkot se szólnom így – még a legjobb? Ez van várva? Vagy: nem kell oly komolyan venni a téveszméket, azok se gyökereznek meg?
Azt mondtam, az atléta etc. miért ne fejezné ki örömét: „klassz voltam; hála neked, jósors” stb. S az író ne tudhatná: rendben voltam a Keserü Ilona cikkemmel, a Károlyi Zsiga által (ismétlem, micsoda megtiszteltetés nekem mindkettő!) kért előszóban, a Monet-katalógus előtti versem elég virtuóz, de produkciós jellegű, a Doboss-tanár-úr-könyve-előtti-szó bizarr, de mögötte komoly önkifejezés, csak… Rendben. Itt mind akadnak azért fenntartásaim. De miért ne mondhatnám, épp e sikeres fölvezetés után: „Viszont az Ottlik-képeskönyvhöz írt előszavam minden időm egyik csúcsa…” S miért ne örülnék, hogy hárman ezt „jelzik”. Miért ne kérdezném meg: ahogy a dolgozatban itt már tettem: miért oly elenyészően ritka azoknak a helyeknek a száma, amaz illetőké a szakmában, akik ilyesmire figyelnek és szavuk van? Természetes, hogy legjava híveim (egy öregember már mondhat ilyet, s legalább az öreg mivoltomat ne vitassuk el! produkcióm a régi attól még) nem szoktak tolakodni, s most nem nekik szól, amit ide írhatnék: én tényleg szeretem az embereket, s ezen a dolog gyakorlása is csak ronthat…! nem, s épp azért, mert eléggé keservesen jön össze manapság pár nevezetes kolléga, fiatalabb-idősebb, produkciója, hát nem fér a kánon ösztönösébe, holdudvarába, sőt biztosítva van, ne is történhessék ilyesmi, nincs hagyománya, hogy „na tessék, ez az illető (ez én volnék, TD.) megint dobott egy jót etc.”, nem, ez a régi itteni, még az úgynevezett Rákosi–Kádár-kor efféle eszményeit kiszolgáló „egyfelől-másfelől, elvtársak” társaselv szerint megy. Ám hagyjuk. Végképp hiányzik, s ezzel fogom kezdeni itt legközelebb, az a jópofa hangulat nálunk, s ezen az örökös humorizálás már nem segít (egy szabad világ!), hogy ilyet lehessen mondani: „Nem szeretek beszélgetni; annyi mindent írok, és akkor arról még beszéljek is?” Kérdem inkább: éltem én itt?
- Kultúra [5]