Zavarba ejtő mű Nagy József Éden című darabja, amit a több mint húsz éve Franciaországban élő magyar koreográfus – Apocrif Codex című sorozata második darabjaként – szabadidejében és szűkebb pátriájában, a délvidéki Kanizsán, kizárólag magyar táncos és zenész barátokkal közösen alkotott meg, és társulatával alig néhány nappal az újvidéki ősbemutató után mutatott be a Trafó közönségének. A szikár, színtelen színpad, a szűkre szabott tér, a jelmez nélküli figurák eszköztelen látványa azt sugallja, hogy megint egyszer Szkipe vérbő, groteszk testszínházában lesz részünk, amelyben az ezredvégi condition humaine összes nagy dilemmája kiolvasható volt két-három billegő szék, kocsmaasztal és néhány egzotikus kisvárosi kalapos-zakós fazon komiko-tragikus összetorlódásaiból. De hát most mást kapunk: és amit, az bizony zavarba ejt.
Komor nyitókép: a fehér ingbe, fekete nadrágba bújt, mezítlábas férfiak, fedetlen fővel, háttal a nézőkhöz, lassan, kezükben egy-egy méretes faoszloppal, beimbolyognak a színpadra. Aztán megfordulnak, alkatuk különbözősége egyenméretű bitóikhoz mérve látszik csak igazán: s amikor hátukra veszik az oszlopokat, s szertartásos lassúsággal egymást követve elhagyják a színt, már értjük, hogy valamilyen huszadik századi kollektív keresztvitel tanúi vagyunk. Aztán a szimmetrikus színpad két oldalán két asszony vonszolódik elő, hátukon egy-egy kiterített halottal – halk imát, átokkal vegyes csángó fohászt mormolnak maguk elé, miközben lassan bevonszolják a áldozatokat, majd megismétlik a processziót. Értjük, hogyne értenénk, hogy afféle apokrif piétákat látunk – akkor is így van, ha utóbb a halottak, kik leginkább a délszláv háború áldozatait idézik, groteszk verekedést-háborúságot imitálva életre kelnek. És a passió-reminiszcenciáknak nincs vége: keresztbe tett botokra pányvázva hozzák és dísz-koronával, láncokból font palásttal magasztalják fel a „királyt”, aki aztán a háttérben kékesen felfénylő jelenés közepén méltóságteljes gesztussal jelöli meg a misztikus középpontot. Van fogolykínzás, vérszimbolika, népi evangélium és végül a zárókép: „római katona” szegezi a színpad közepére állított szimbolikus keresztre, a bitófára a táblát, történetesen az iménti misztikus jelenés világító mását.
És hiába Nagy József groteszk szólója, amelyben pantomimes tapogatózás, chaplines csetlés-botlás, díszszemlés trappolás és hanyatt esés vegyül össze, hogy a hazatérő riadtságát érzékeltessék; hiába a társasági össztáncból kiváló vezéralak (Bicskei István) monomán tánclépésekben testet öltő diktátuma, amellyel a maga képére formálja át a „polgári bál” párocskáit, s hiába az errefelé oly jól ismert népvezér-szónok bábként való mókás kifigurázása: a lassan hömpölygő, szinte zárt számokból komponált darabon – ha itt-ott igyekszik is kifordítani – bizony lötyög a transzcendencia. Erőltetett szimmetrizmus, archaizáló nyelvhasználat, didaktikus jelképvilág: az a benyomásom, hogy az új darab inkább csak felmondja az idegenből „megtért” művész szenvedéstörténetét. Hazatalálása a hagyományhoz, a szülőföldhöz inkább ideologikus akarás, valamely pozitív, kollektív, végső alap keresése – mintsem a testek és terek saját anyagából kipréselt tudás, művészileg hozzáférhető tapasztalat.
A záróképi „golgota” beszédes INRI-tábláján amúgy egy medencecsont röntgenképe – a solar plexus, a táncoló test misztikus-sugárzó középpontja – kéklik. Szép és kifejező kép – de én, őszintén szólva, inkább néztem volna még egy ideig Nagy Józsefet és ragyogó táncosait a deszkákon csetleni-botlani. Például a Szakonyi Györkkel táncolt duett – decentrált személyiségek hisztérikus minidrámája – pillanatait: az volt az igazi misztérium.
- Kistotál [6]