A liberalizmus és a környezetvédelmi politika viszonya igen sokarcú problematika, amely egyaránt jelentkezik a politikaelméletben és a politikai gyakorlatban. Elméletileg a liberalizmus ma nagyon sokféle irányzatot és értelmezést foglal magába, ennek következtében a liberális politikaelméletek válasza az ökológiai kihívásra széles skálán helyezkedik el. A klasszikusnak tekintett „manchesteri” liberalizmus ma már nem dívik, de kétségtelen a neoliberális elméletekben a piacorientált fókusz jelenléte, és azzal szemben a szociális-kommunitarista irányzatoké. A neoliberalizmus sok tekintetben a hagyományos, szűk gazdasági redukcionista liberalizmust jelenti:
„A neoliberalizmus jellegzetes stratégiai eleme a liberalizáció, a privatizáció, a gazdasági szabályozás minimálisra csökkentése, a pénzügyi fegyelem szigorítása, a szabad tőkeáramlás hirdetése, a szervezett munka szigorú ellenőrzése, az adók csökkentése…” (Falk, idézi: Pianta, 2004, 252.)
Amennyiben a liberális elmélet a piaci mechanizmuson túlmutató társadalmi integrációs elveket vezet be, pl. a jogok és kötelességek harmóniáját, az igazságosság elméletét, különféle etikai alapelveket állapít meg a piaci mechanizmustól függetlenül, akkor különböző mértékben, de érzékennyé válhat az ökológiai és szociális kihívásokra. A modern liberális politikaelmélet sokarcú, amelynek vannak a liberális ökologizmust tartalmazó irányzatai és olyan kompromisszumos megoldásai, amelyek a piaci mechanizmusok érvényesülését valamilyen módon koordinálni kívánják a természeti erőforrások, a fenntarthatóság stb. szempontjaival, és mereven ökológiaellenes nézetek is azonosíthatóak a mai liberalizmus palettáján. Súlyozva a liberális ökologizmus kisebbségi véleményt jelent, akárcsak a másik véglet, a merev ökológiaellenesség, és a fő irány az a megközelítésmód, amely ötvözi a liberalizmus hagyományait és a fenntartható fejlődés szempontjait.
Reálpolitikai háttérrel és hatással tulajdonképpen Európában leginkább ez az irányzat rendelkezik, és itt állapítható meg termékeny kölcsönhatás a liberális kormányzati politikák, pártprogramok és politikaelmélet között. A két szélső, az ökoliberális és a liberalizmus kontra ökológia pozíciókból az előbbi mindig is kisebbségi vélemény volt a politikában, az utóbbi viszont inkább a XX. századi liberális politikát jellemezte. A múlt századi liberális politizálás jó ideig átengedte a kezdeményezést az ökológia terén a zöld, a szocialista vagy a konzervatív-populista irányzatoknak, azonban a XX. század végére „behozni” kényszerült lemaradását.
A liberalizmus fejlődését általában a kezdetektől fogva jellemzi a készség és képesség a vele vitatkozó irányzatokból való megújulásra, gondoljunk csak a szocializmushoz avagy a nacionalizmushoz való viszonyra, amelyből a szociális liberalizmus és a nemzeti liberalizmus irányzatai jöttek létre. Így történik ez a politikai ökológiával, amelyet a XX. század második felében először ignorál, majd új fundamentalizmusként elutasít a liberális elmélet. Majd a nemzeti és nemzetközi környezetpolitikákat beemeli szemléletmódjába, illetve megkísérli kialakítani azt a liberális környezetpolitikai mechanizmust, amely bizonyos értelemben dominánssá válik a globális ökopolitikában, illetve a vezető OECD országokban. Az igazságos mechanizmus a szennyezések csökkentésére, a gazdaság környezeti jogainak és kötelességeinek modern rendszere tulajdonképpen elsődlegesen liberális elveken alapul. Ez nem jelenti azt, hogy éppenséggel liberális politikai pártok vagy liberális pártok vezette kormányok hozták volna létre ezeket a mechanizmusokat. A liberális politikaelmélet hatása indirekt, a modern társadalmak más mechanizmusaihoz hasonlóan az alapelvek kialakítására szorítkozik, és kidolgozását nem elsősorban a liberális pártok, hanem nagy politikai koalíciók hajtják végre, amelyekben különféle politikai irányzatok találhatók meg, és az is lehet, hogy aktuálisan nincs is közöttük liberális párt.
Liberalizmus mint rezsim és mint pártpolitika
A liberalizmus politikaelméletének alapelvi jelenléte és a liberális pártpolitika tehát ezen a területen is nagymértékben elválik egymástól. Míg a modern társadalmak a liberális elvekre épülnek, a pártpolitikában a liberálisok többnyire szerény pozíciókat töltenek be. A környezetpolitikának a liberalizmusban gyökerező alapelvei széles politikai konszenzust élveznek, és nem is mindig szokásos azokat a liberalizmussal összefüggésben tárgyalni. A liberális pártprogramok nem minden esetben forrásai azoknak, avagy tesznek kreatív hozzájárulást kialakításukhoz.
Már több elemző felhívta a figyelmet arra, hogy a liberális elvek korábbi csoportjait sem minden esetben és mindenütt a liberális irányzatok képviselték következetesen a politikában. Sőt, ha E. T. Marshall híres sémája alapján az emancipáció, a jogkiterjedés folyamatait, szakaszait koncentrikus körökkel szemléltetjük, ahol a belső kör a civil jogegyenlőség, a következő a politikai jogoké, majd a szociális és utána a környezeti jogok következnek mint a citizenship új minőségi és mennyiségi attribútumai, akkor ennek a folyamatnak a liberális politikai irányzatok több szakaszban is éppen az ellenzői közé tartoztak, holott a jogkiterjesztés programja a liberalizmus alapelveiből következik.
A. O. Hirschman a „reakció retorikája” néven ismert tézise épp azt mutatja be, hogyan lépnek fel a különféle politikai irányzatok ezzel az emancipációs dinamikával szemben a „reakció retorikájával”, amely a jogkiterjesztést káros és felesleges folyamatnak tekinti, és velük szemben áll a „progresszió retorikája” pozíció. A két pozíció azonban ma már nem azonosítható a konzervatív és a liberális politikaelméletekkel, mint a XVIII–XIX. század fordulóján. Ezt követően a pozíciók folyamatosan cserélődnek a tartalmilag is gazdagodó irányzatok között, így például a szociális jogok vonatkozásában a konzervatívok progresszív, a liberálisok sokáig reakciós álláspontot foglalnak el. Hasonló szerepcserék zajlanak az ökológiai emancipáció területén: míg a környezeti problematika felismerésében és implementálásában a zöld és a szocialista irányzatok dominálnak, a liberálisok jó ideig a „reakció retorikáját”, a növekedés- és piacpárti konszenzust védelmezik az ökológiával szemben, mígnem az ökológiai, fenntartható piacgazdasági koncepciók kompromisszuma megjelenik körükben.
Nem lehet egyébként általában az ökológiai problematikáról beszélni, hiszen az konkrét ágazati politikai konfliktusokban, pl. az atompolitika, energiapolitika, fogyasztóvédelem, természetvédelem konkrét kérdéseiben jelenik meg, ahol a pártoknak ki kell alakítani koncepcióikat a politikai döntések és programok létrehozásának érdekében. A konkrét párt profilja így elvi koncepciók és ágazati, regionális, avagy globális és európai politikai döntések sokaságából rajzolódik ki, és nehéz az elvi politizálást keresni a konkrétumok sokaságában. A „reakció retorikája” elvi síkon a hatvanas–hetvenes években jellemezte a liberális pártokat, a nyolcvanas–kilencvenes években elhalványult, és a globális, európai, illetve a zöldek sikereit mutató belpolitikai színtéren a konkrét pozíció lassan és észrevétlenül kompromisszumos irányba módosult.
Ökoliberális irányzatok csak kisebbségi csoportokként jöttek létre, míg a liberális pártpolitikai spektrum mainstreamje egészében elfogadja az ökológiai szempontrendszer beépítését a modern piacgazdaságba, amelyet azonban aktívan többnyire zöld és szocialista pártok hajtanak végre. A mai európai politika gyakorlatában nem sokban különbözik egy liberális koalíciós partnert tartalmazó vagy annak hiányában kormányzó kormány környezetpolitikája, hiszen ezen a területen döntő, hogy az adott állam milyen nemzetközi környezeti rezsimek milyen magatartású tagja, vagy pl. EU-tagként az erős környezeti profilú, avagy a gyengébb profilú állam, és ezen a pozíción láthatóan nem sokat változtat a liberális párt jelenléte vagy távolléte a kormányzástól.
Európai liberalizmus és környezeti érzékenység
Az EU-ban, ahol korábban is a döntő különbség az ökológiai húzóországok, a „progresszió retorikája” és a visszamaradottak, a „reakció retorikáját” képviselők között volt, amely megosztotta az EU-parlamenti frakciót, a pártpolitikai koordinációkat kialakító liberális spektrumot is. Most a keleti bővítéssel olyan országok kerültek az EU-ba, melyek minden tekintetben, így a környezetpolitika terén is az alsó régiót növelik meg, a nemzeti konszenzus a környezetpolitikában néhány kisebb jóléti államot, pl. Szlovéniát kivéve nincsen meg, és jó ideig az EU eddigi „kullogóihoz” hasonlóan támogatásokat várnak és kell hogy kapjanak a környezetpolitikai területen. Az új EU újonnan jött tagállamaiban a liberális pártok néhány kivételtől eltekintve az európai környezetpolitikában nem játszanak jelentősebb politikai szerepet, ugyanakkor azonban eléggé progresszív álláspontokat vallanak a környezeti kérdésekben, mindaddig, amíg politikai felelősséggel nem kerülnek szembe a gazdasági növekedés, a globális és regionális versenyképesség és a környezet- és természetvédelem szempontrendszerének konfliktusaival. Ilyenkor gyengébb pozíciókban vannak ökológiai elkötelezettségükkel, amely verbális, hiszen a fejlett EU-tól lip service-ként vették át, ám hiányzik mögüle a társadalom és a választók értékváltozásban gyökerező támogatása, a fejlett piacgazdaság ökológiai szektorának érdeke és a fejlett szolgáltató állam környezeti szektora, valamint az állampolgári ökológiai aktivizmus széles köre, a nyilvánosság ökológiai felvilágosultsága és érzékenysége – ezek hiányában pedig az ökológiai szempontok vesztesek lesznek bármely párt esetleg szubjektíven meggyőződéses és őszinte politikusának képviseletében is.
Nincsen a liberális politikaelméletben ökológiai konszenzus, és a liberális pártok politikájában sincs. Azonban a liberális gondolkodás alapelvei részévé váltak a globális és regionális környezetpolitikai mechanizmusoknak az OECD és az EU országaiban, amelyekhez viszonyítva a liberális pártok a mindenkori politikai keretfeltételek függvényében foglalhatnak el progresszív és reakciós pozíciókat, a jogkiterjesztés, avagy a reduktív jogértelmezés egyszerűsített megfogalmazásában az állampolgárok környezeti jogainak vonatkozásában. Nyilvánvaló, hogy a liberális alapelvekből a progresszív álláspont következik, és az is, hogy azt nem lehetséges mindenkor és mindenütt képviselni, hanem csak kompromisszumok során lehet, amelyek kimenetelét sok tényező befolyásolja. Az EU bővítése ugyancsak ambivalens folyamat, hiszen az ökológiailag progresszív országok e tekintetben is az EU-standardok veszélyeztetettségét látják a bővítés egyik lehetséges eredményének, ugyanakkor a standardok progresszív implementációs lehetősége is benne foglaltatik a bővítés folyamatában. A bővítés által érintett liberális pártok álláspontjaiban sok a progresszív vonás környezetvédelmi szempontból, de a gyakorlat fogja megmutatni, hogy ez mennyiben válik a gyakorlati politika elemévé. Bizonyos, hogy az új tagállamok liberális pártjai sehol sem szembesülnek a zöld pártok kihívásával, tehát a környezeti jogok kiterjesztését szinte partner nélkül kell képviselniük, hiszen a keleti szocialista és populista pártoknak nincsenek erős zöld frakciói.
Absztraktan tehát akár azzal is érvelhetnénk, hogy a zöldek szerepe a csatlakozó országokban a liberálisoknak juthatott. Azonban a politikai gyakorlat kényszerei alapján e mandátum valóra váltása nehezen jut túl a retorikai szinten. Persze a retorika és diskurzus önmagában is jelentőséggel bír, és ha a liberális spektrum az új EU-tagállamokban felvállalja a környezeti jogok kiterjesztésének koncepcióját, az valamiféle kontúrt jelenthet a szocialista és populista retorikákkal szemben, még akkor is, ha aligha számíthat a pártversenyt generáló erőnek. Mindazonáltal koncepcionálisan jól illeszkedhet a jogkiterjesztés és jogvédelem liberális alapelveken nyugvó programjába, az állampolgári, a civil aktivitás előtérbe állításába és a progresszív EU-előírások átvételének készségébe, a felzárkózás programjába. Mivel a zöld spektrum pártpolitikailag nagyjából inaktív, a szocialista és populista hatalom- és gazdaságpolitikai konfliktusban a környezet háttérbe szorul, a liberális pártok kisebbségi pozíciói legalábbis nem veszélyeztetettek a környezetpolitika intenzívebb felvállalásának esetén, inkább csak nyerhetnek, mint veszíthetnek rajta.
A liberalizmus mint az ökopolitika forrása?
Melyek a környezetpolitikát alkotó liberális alapelvek, amelyek iránt a progresszív elkötelezettség nem csupán a liberális, hanem az összes bevett párt konszenzusához tartozik az EU politikájában?
A liberális politikaelmélet kiindulópontjai közé tartozik, hogy az individuum létét és fejlődését ne akadályozzák olyan külső kényszerek, amelyek mások önös érdekén alapulnak. A környezeti károsodástól való mentesség, a természeti erőforrások fenntartható felhasználásának joga tehát minden embert megillető, emberi jog. Ennek biztosítása a szűk értelemben vett liberális éjjeliőr-állam feladatkörébe is bele kell hogy tartozzon. Az ember–természet viszony tehát a liberális elméletben is benne rejlik. A „jó társadalom”, az igazságosság liberális kritériumrendszere sem nélkülözheti az ökológiai szempontokat, amelyek nem lehetnek alárendeltek az ökonómiai és szociális problémáknak, hanem e területek által közvetítetten jelennek meg. A haladás, progresszió, evolúció liberális elfogadása nem alapulhat a tisztán ökonómiai-szociális szempontrendszeren, hanem az ökológiai jogokat a jogállamiság alapelveiként kell értelmezni. A generációk közötti igazságosság eszméje a társadalmi igazságosság érvényesülését nem csupán a jelenleg élők közösségében értelmezi, hanem jövőre orientált szemléletmóddal a természeti erőforrások és a fejlesztés viszonyát a futurisztikus fenntarthatóság szempontjainak tekintetbevételével válaszolja meg. Az igazságosság és a jogkiterjesztés liberális alapelvei más vonatkozásban a többi, nem humán élőlény jogainak (állatok stb.) vonalán is érvényesülnek, amely szintén konkrét jogpolitikai lépéseket involvál a liberális politika számára.
A hagyományos manchesteri liberalizmus ökonómiacentrikusságát már a XIX. században kikezdték a jogállamot és a humán-morális szempontokat tartalmazó irányzatok, mint pl. Wilhelm von Humboldt és J. S. Mill elméletei, amelyek explicit formában is utaltak az ökológiai szempontok érvényesítésére, implicite pedig a modern liberális politikaelméletet alapozták meg. Amennyiben a liberális politikaelmélet számára nem az egyéni profitmaximalizáció, a hagyományos utilitarista kalkulus az egyetlen szempont, hanem a jogkiterjesztés, a jogvédelem és a szabadság morális gyökerei, akkor az állam ökológiai szempontú beavatkozása a magángazdaság folyamatába egyáltalán nem jelenti a liberalizmus végét, hanem inkább programjának végrehajtását. A globális és európai környezetvédelmi politika olyan általánosan elfogadott alapelvei, mint „a szennyező fizet”-elv, avagy a környezeti adók szedése és az emissziós jogokkal való kereskedelem a liberális program alapján következő mechanizmusok, amelyek módjáról és mértékéről persze sokat lehet vitatkozni, de legitimációjuk megkérdőjelezhetetlenül az állampolgárok környezeti, sőt az élethez való jogainak védelmét szolgálja. Az erőforrások fenntartható felhasználása, a recycling, a termékek minőségének ökológiai standardjai, a széles értelemben vett ökológiai és egészségi fogyasztóvédelem, az energiatakarékossági követelmények ugyancsak levezethetők ebből a liberális alapelvből. A globális és nemzetközi mechanizmusoknak a környezeti igazságosságot célzó mechanizmusai a liberális igazságosság-elméletből is megalapozhatóak, hasonlóan a környezetjog legtöbb elismert alapelvéhez. Az atomenergia-ellenesség is a hagyományos és modern liberális elméletek felelősségi elveihez visszanyúlva támasztható alá, a generációk közötti szempontok, a kontraktualitás stb. alapján, akár az alternatív energiák felhasználásának szükségessége az energiahordozók csökkenése miatt.
Ellentmondások a liberális alapelvek és a környezeti problémák kezelése között
A különféle alapelvek érvényesülése a társadalom és a környezetpolitika területein persze más alapelvekkel való ellentmondásokkal jár. Így pl. a népességnövekedés korlátozásának nem annyira az EU-t jellemző kérdése ellentmondást jelent a szabad rendelkezés elvével, vagyis a különféle energiapolitikai beavatkozások korlátozzák az iparűzés szabadságát. Egyrészről tehát a liberalizmus elvi szinten a modern környezetpolitika egyik lehetséges elvi megalapozása, amely megtehető zöld, szocialista vagy populista alapon is, másfelől viszont a politikacsinálás folyamatában a liberális jogkiterjesztés és védelmi elv folyamatos konfliktusban van a liberális szabadságeszményből levezetett más jogosultságokkal. A konfliktusmegoldásban jelentős szerepet kell hogy vállaljon az állami politika a közigazgatás és a bíráskodás révén, amely normatív alapon hoz a különböző szempontok mérlegelése szerint mindig kompromisszumos döntéseket a szabadságok és jogosultságok kollízióinak esetén.
A liberális igazságosságeszmény nem antiökológiai és nem is ökologista, tehát nem minden esetben utasítja el az ökológiai szempontokat, és nem is mindig ad nekik igazat más, például ökonómiai szempontokkal szemben, hanem a különféle szempontok és alapelvek körültekintő mérlegelése alapján létrehozott döntéseket és politikákat alakít ki. Ilyen kompromisszumkeresés területei pl. manapság a biotechnológiák, a reprodukciós jogok, a génmanipulálás, ahol a liberális jogelvek és filozófiák látványos konfliktusai zajlanak, s politikai hatással is rendelkeznek. A liberális politikának tehát fel kell vállalnia a regulációt ezen a területen, mind a helyi, a nemzeti és a globális politikában, és a neoliberalizmus deregulációs álláspontja, amelyet több vonatkozásban az USA képvisel a Bush-féle bel- és külpolitikában, globálisan megkerüli a problémákat és szabad teret nyújt a szabad verseny révén az erősebb önkényének.
A modern liberalizmus normatív alapú liberalizmus, amely az individuumot a jogok és kötelességek hordozójaként a szociális, ökonómiai és ökológiai vonatkozások viszonyrendszerében szemléli. Ezekre regulációs, normatív és intézményes mechanizmusok épülnek, amelyek az állam és az állampolgár együttműködő viszonyában alakulnak ki. Az állam nem etatista, hanem civil társadalom és individuum orientálta mechanizmus a liberális politikaelméletben, amely a gazdaság és a társadalom szabad versenyét a regulációs mechanizmus keretében biztosítja. A környezeti értékeket nem biztosítják a spontán mechanizmusok, tehát az állami szabályozás, jogalkotás alakítja ki érvényesülésük formáit, intézményesíti azokat a környezeti jogok, az üzleti etika, a bütetőjog és a polgári jog stb. keretében, illetve az ezek érvényesítését szolgáló mechanizmusokban.
Ha a modern liberalizmus demokratikus, akkor a jogok egyenlő értelmezése és a szabadságok és jogok kiterjesztésének programja elválaszthatatlan tőle. Beletartozik az igazságossági követelmény az individuumok viszonyrendszerében, a civil társadalom aktivitásának növelése, a szubszidiaritás, az üzleti etika és az öko-adók, és a generációk közötti igazságosság. Mindez azonban csak alapelvi szinten érvényes, hiszen éppen a XIX. századi liberalizmus megteremtette jogállami keretek szegülnek sokszor szembe az ökológiai jogkiterjesztés elvi programjából következő környezetjogi kodifikációknak. A liberalizmus egyszerre alapozza meg a jogállam pozitivizmusát, amely az adott előírások rendszerének horizontján belül kívánja rendezni az összes, így az új típusú konfliktusokat is, és ugyanakkor az emberjogi és az ökológiai aktivizmus programját, amely az új követelményekhez, a jogkiterjesztés új szempontjaihoz mérten kívánja átszabni a már létező intézményeket. A jogállami mechanizmus egyensúlyához és fejlődéséhez egyaránt szükség van mindkét szempontra és az azokat képviselő irányzatokra, hiszen stabilitás nélkül nem lehetséges változás, és fordítva.
Zöld liberalizmus?
Összességében tehát elmondhatjuk azt, hogy a liberalizmus alapelveiből levezethető az ökológiai politika egy sor lépése és intézménye, és ez is mutatja, hogy azok összeegyeztethetőek a fejlett és fejlődő társadalmak gyakorlatával, nem utópista követelések. A liberalizmus az ökológiával kapcsolatosan egyre inkább felismerte és felismeri saját lehetőségeit és felelősségét, és az új zöld politika felvetette problémákat a liberális politikaelmélet keretében igyekszik értelmezni. Ez pedig azt mutatja, hogy a liberalizmus továbbra is alkalmas a modern társadalmak új problémáinak értelmezésére, nem avítt, XIX. századi politikai ideológia, hanem fejlődőképes gondolati irányzat. Az emberi jogok, avagy a szociális jogok családjához hasonlóan a környezeti jogok az összes jelentős modern politikaelméleti és politikai irányzat saját megközelítésmódja által nyertek értelmezést és feldolgozást, ezáltal bekapcsolva ezeket az irányzatokat a modern politika működőképességéhez elengedhetetlen konszenzus kialakításába, másrészt beemelve az új problémaköröket a modern politika legitim témái közé. Bővült a modern politikaértelmezés, kiterjedt és átalakult a politikai konszenzus, amely a nagy párt- és ideológiai „családok” között fennáll a mai demokratikus politikában Európában.
A liberalizmusban többek között az sajátos a szocializmushoz és a konzervativizmushoz, nacionalizmushoz és populizmushoz képest, hogy az első modern politikai és elméleti irányzatként magának a szabad piac mechanizmusának és a jogállami mechanizmusoknak az alapelveit a liberalizmus alakította ki, azonban nem sajátította, nem sajátíthatta ki azokat a maga számára. A liberális alapelvek jó része általánosan elfogadottá vált a modern társadalmakban és a politikában, amelyet különféleképpen értelmeztek a különböző politikai irányzatok, így a liberalizmus különféle politikai irányzatai is. Mondhatjuk, hogy amennyiben az ökológiai szempontok, a környezetvédelmi jogok a modern jóléti demokráciák fejlődésének új produktumai, akkor ez a modern demokráciával és piacgazdasággal együtt a liberális alapokból keletkezett, de nem minden esetben a konkrét, mindenkori liberális politikai irányzatok aktív közreműködésével, közrehatásával.
A civil társadalom és a progresszív tudomány aktivitása azonosítható a környezeti igények érvényesítésének kezdetén, amelyet vonakodva követnek a pártok és az adminisztráció, hogy a pártpolitikai versengés és a nemzetközi felzárkózási kényszer nyomására váljon a párt- és állami politika egyik fontos mechanizmusává. Ebben a folyamatban a kezdeményezés a zöld pártoké, amelyeket a szocialista pártok követnek, és a liberálisok a verseny felfelé ívelő spiráljába kapcsolódnak, illetve sodródnak bele, dacára annak, hogy a liberális alapelveken nyugvó politikai és jogintézmények saját logikája viszi tovább a XXI. századra a jogok kiterjesztését a civil, a politikai, a szociális térről az ökológiai térre. Ez a lemaradás viszonylag gyorsan eltűnt a liberális alapelvek és a liberális pártálláspontok között az EU-ban, ahol a környezeti progressziót képviselő államok az EU vezető államai.
A liberalizmus „zöldülésének” dokumentumai
A modern liberális politikaelmélet és politikai gondolkodás nem kerüli meg az ökológiai problematikát, hanem konstitutív kihívásként értelmezi a liberális politikaelmélet számára. Erről tanúskodik például az 1997-es globális, a Liberális Internacionálé által elfogadott Liberal Manifesto, amely a liberális politikaelmélet fő kihívásai között említi az új technológiák nem megfelelő felhasználását, a szűk erőforrásokért folyó versengést, a környezet állapotának romlását a túlnépesedett világban. A manifesztum a demokratikus társadalmak közösen megoldandó feladatai között említi a gazdasági és a környezeti fenntarthatóság együttes érvényesítését. A liberalizmus fejlődésének vívmányaiként említi meg a globális környezetvédelem politikájának kialakulását is. A globális kormányzást és a generációk közötti társadalmi szerződést tekinti a szennyezés leküzdése és a természeti erőforrások kizsákmányolása elleni küzdelem biztosítékának. A tudományos és technikai fejlődés felelősséggel jár ökológiai szempontból is, állapítja meg a liberális internacionálé dokumentuma.
Hasonlóképpen kulcsszó a fenntarthatóság az európai liberálisok dokumentumaiban, akár a szocialistákéban, bár helyi értéke az utóbbiaknál jóval nagyobb. A liberalizmus a modernizáció, versenyképesség, innováció, jó menedzsment után helyezi el a fenntarthatóságot, ami a szocialistáknál igazi leitmotif. A jó adópolitika és versenyszabályozás a liberálisoknál megelőzi az ökológiai minőségek fontosságát. Azonban a jövő generációkért való felelősség náluk is helyet kap, és központi elem kell legyen szerintük az EU politikájának, amely a globális térre is jelentős hatással bír. Támogatták az EU alkotmányának zöld paragrafusait is. A Kiotói Jegyzőkönyv elfogadását szintén, akár a más fontos nemzetközi környezetvédelmi egyezményekhez való EU-csatlakozást. Kiemelkedő fontosságú területekként említik meg az energiapolitikát és az állati jogok védelmét. Ezek a sarokpontok jellemezték a két utóbbi európai választás liberális programjait.
A 2004-es európai választásra készült programjukban az Európai Liberálisok így fogalmaztak:
„Az ELDR elismeri azt a központi szerepet, amelyet az EU játszott a fenntartható fejlődés környezeti elemeinek biztosításában, és folytatni kívánja azoknak a kezdeményezéseknek a támogatását, amelyek azt célozzák, hogy a társadalom tagjai és a gazdaság minden szektora megfelelő felelősséget vállaljanak környezetünk megvédésében a jövő generációk számára. Nyomást gyakorolunk az EU-ra, hogy kezdeményező és vezető szerepet játsszék a fenntartható fejlődésnek a nemzetközi politikában való érvényesítéséért.” (A New Enlarged Europe Open to its Citizens and open to the World: ELDR Electoral Programme 2004, 26–7.)
A Liberális Internacionálé az elhunyt brit politikai filozófus, Isaiah Berlin emlékére 2000 óta évente rendez az aktuális liberális problematikát reflektáló díszelőadásokat. 2003-ban Pierre Pettigrew, akkor Kanada Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok minisztere tartotta az előadást XXI. századi politika: a liberalizmus szellemének és etikájának kibékítése címmel. Akár a szövetségi szinten kormányzó kanadai liberális párt dokumentumai, általában ez az előadás is jól szemlélteti az ottani liberálisok progresszív attitűdjét a környezet és a fenntartható fejlődés kérdésköreiben. A kanadai liberálisok elutasítják az USA globális neoliberális-monetarista politikáját. Az előadás előtérbe állítja a modernitás korlátainak tézisét, és a túlzásokhoz vezető mennyiségi fejlődés mintáival szemben a fenntartható fejlődést tekinti a XXI. század követelményének. A modern individuumok és a nemzetek versengése, egoizmusa a közjavak tragikus válságához és veszélyeztetettségéhez vezetett, amelyet a modern liberalizmus a bizalom és a felelősség etikájával kíván ellensúlyozni, hiszen az emberiség régen túlhaladta azt az állapotot, amelyben képes volt saját eszközeinek, saját teremtményeinek hagyományos ellenőrzésére.
Új tudatosság kifejlesztésére van szükség, így az önkéntesség etikájára, a társadalmilag felelős és tudatos magatartásra. A politikában különös szerepe van a civil társadalomnak a bizalom és a felelősség fejlesztésében, és a politikai diskurzus átalakításában. A világpolitikában az USA hegemón szerepe globálisan befolyásolja az emberek életét, ezért az új tudatosságnak éppen ott kellene fontos szerepet betöltenie, amelyre több pozitív tendencia is utal, pl. a corporate citizenship és a civil society növekvő szerepe. Ugyanakkor az USA külpolitikája a Kiotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntetőbíróság és az Ottawa Konvenció elutasításával a hagyományos neoliberális monetarizmus jelenlétét mutatja.
A liberális elméleti perspektíva segítségünkre lehet a posztmodern civilizáció megértésében, és ehhez a liberalizmus szellemének és etikájának kibékítésére van ma szükség és lehetőség, hangzik az előadás zárógondolata. A környezetvédelmi problematika igen aktív, progresszív neoliberalizmus-ellenes értelmezése jellemzi a kanadai liberális pártnak és minisztereinek politikai írásait és állásfoglalásait, a kanadai liberalizmus összességében jóval progresszívebb ebből és más szempontokból is az európainál.
Ökoliberális elmélet?
A liberális alapú ökológiai elméletek közül Marcel Wissenburg munkáira utalok itt röviden, aki a holland Nijmegen-i Egyetemen hozott létre a liberalizmus és az ökológia viszonyával foglalkozó kutatási központot. Úgy véli, hogy szemben a közkeletű feltételezéssel, mindenfajta liberalizmus lejáratta magát az ökológiához való viszonyban, a liberális politikaelmélet olyan fordulatot vett és vehet a XXI. században, amely kreatív kapcsolatot eredményezhet a környezeti problémákkal. Persze, az elméleti fejlődés nem jelenti a politikai átalakulást önmagában. A modern liberális politikaelméletben szerinte az ökológiai problematika másodlagosan, egyéb kérdések, problémák függvényében jelent meg:
1. Rawls az igazságosságot a jóléti elosztási problematika alapján értelmezve jutott el a generációk közötti igazságosság kérdéséhez;
2. Nozick és Ackerman az állati jogokkal csak azért foglalkoztak, hogy az emberi jogok sajátosságaira világítsanak rá;
3. Nozick és Buchanan a környezetvédelmi problémát az egyéni jogsérelem és kompenzációs kérdés sajátos eseteként szemlélik;
4. Brian Barry és John Gray képviselnek változást ebben a sorban, akik a disztributív igazságosságot a fenntartható társadalom koncepcióján belül értelmezik.
A klasszikus liberális érvek közül azonban többet lehet az ökológiai alapú politika- és társadalomszemléletre felhasználni:
1. A magántulajdon a természeti erőforrások felett a környezet fenntartható állapotához járulhat hozzá.
2. A szerződéselmélet a gyenge, háttérbe szorult érdekek kooptálása felé nyit, így a környezetvédő csoportok, állatok, jövő generációk felé.
3. A racionális önérdek tana szerint az embereknek maguknak is érdekükben áll a tiszta és egészséges környezet.
4. Az igazságosság elmélete által kijelölt formális jogok és kötelességek körülírta szabadság nem terjedhet ki a létalapok megsemmisítésére.
Az ökológiai problémák szerinte szűkösségi problémáknak és egyben igazságossági problémáknak tekinthetőek. Mindkét vonatkozás, a szűkösség és az igazságosság egyaránt az egyéni szabadság korlátozását tételezik fel. Ez korlátozhatja a gazdasági liberalizmust, de nem önmagában jelenti a politikai és jogi liberalizmus, a liberális demokrácia korlátozását. A környezetvédelmi érdek, ökológiai szempont, fenntarthatóság mind politikai koncepciók, amelyeknek elsősorban a liberális demokrácia rendszerében kell a helyüket kijelölni, s ennek alapján a piac szabadsága, a gazdasági liberalizmus és neoliberalizmus dogmája igenis korlátozható a liberális politikaelméletek premisszáinak fenntartása mellett is.
Főként a racionális választások elmélete, a játékelmélet, a jóléti állam és az igazságosság elmélete alapozhatják meg Wissenburg szerint a „zöld liberalizmust” a XXI. századra. Ennek kiindulópontja a liberális demokrácia, mint a jogok igazságos elosztásának rendszere. A modern liberális demokrácia egyben „deliberatív demokrácia”, amelyben minden érdeket megillet a voice, a beleszólási lehetőség a közügyekről való döntéshozatalba, így a gyengébb érdekeket, az ökológiai szektorhoz, a civil társadalomhoz csatlakozókat is. A környezeti érdekek limitálják az egyéni szabadságot, korlátokat kívánnak meg a forrásfelhasználásban, a fenntarthatóság preferenciája alapján. A szabadság és a környezeti érdek konfliktusban vannak, amelyben a liberális demokráciának képesnek kell lennie a kompromisszumos megoldás kialakítására.
Másrészt a gazdasági-technológiai fejlődés ebben a dilemmában sokszor megoldásokat termel, amelyek az egyéni szabadság és a környezeti érdek összeegyeztethetőségét segíthetik elő. A környezeti érdekek nem tarthatnak igényt speciális elbánásra a liberális demokrácia rendszerében, hanem azoknak meg kell jelenniük a politikában, megfelelő artikulációval, legitimációval és képviselettel, úgy, mint bármely más érdeknek. Az ökológiának a politikában a metafizikai-etikai követelményektől a politikai követeléshez vezető fejlődés útján kell haladniuk ahhoz, hogy a liberális demokrácia rendszerébe beilleszthetőkké váljanak. A zöld politikai gondolkodásnak igazán politikaivá kell lennie, amely beleillik a liberális demokrácia működésének logikájába, és ehhez megfelelő politikai ideológiát kell kialakítaniuk az ökológiai problematika kijelölte dimenziókban, pl. döntés a fenntarthatóság társadalmi-gazdasági modelljéről, a növekedés és fejlődés stratégiáiról.
Zöld liberalizmus csak olyan ökológiai megoldás alapján fogalmazható meg, amely lehetségesnek tartja a modern társadalom ökológiai modernizációját, fenntartható fejlődését; a radikális, fundamentalista, apolitikus ökológia és a liberalizmus között nincsen és nem is lehetséges kapcsolat. Azonban igenis lehetséges kapcsolat az ökológiai modernizáció, a reformok, a jog és igazságosság alapján politikai ökológia és liberális demokrácia között. A liberális oldalon a sokáig elhanyagolt környezeti problémák a növekedés és a fenntarthatóság kérdései, a szabadság és az igazságosság lehetőségeinek vonalán vetődnek fel.
Ugyancsak komoly elméleti probléma a liberális demokrácia antropocentrikus jellege, amely a közösséget a személyek halmazaként értelmezi, míg az ökológiai szemléletben növény, állat, ember, táj együtt alkot természeti és a társadalmi kölcsönhatásokon alapuló közösséget. Wissenburg a liberális antropocentrikus individualizmus lazítása mellett érvel, mely szerint a természetes emberi és egyéb biotóp közösség bebocsátást nyerhet a liberális demokrácia közösségébe, azt nem csupán az individuumok szabad társulása jelenti. A politikai szubjektumok kategóriája így differenciálttá válik, hasonlóan a feminizmus, a homoszexualitás és a rokkant identitási elméletek lökéseihez, amelyek differenciálták a homogén és absztrakt individuumok kategóriáját, itt a flóra és fauna jogai, a biodiverzitás és a biotópok elismerése jelent új típusú bővülést a szubjektumok vonalán. Ez a folyamat a liberális demokrácia elméletének korábbi fejlődésével analóg, amely a szociális és nemi különbségeket, avagy a fejlett és a fejlődő világét már korábban reflektálta, inkluzíve viszonyult a problémáikhoz, és most egy újabb inklúzió jön létre, amely az alanyok új típusainak tulajdonít jogalanyiságot. Antropocentrizmus és ökocentrizmus közötti kompromisszumot kell keresni a liberális elmélet alapjainak fenntartásával, véli Wissenburg, a vegetarizmus és a viviszekció tilalma nem lehet általános etika minden individuum számára, de nem rekeszthetők ki a jogilag védett individuumok közül az állatok és a természetes életközösségek más formái.
Wissenburg úgy véli, hogy az igazságosság-vita érvrendszere megfelelő alapot ad az ökológiai igényeknek és érdekeknek a liberális demokrácia rendszerén belül érvényesíthető érdekekként és jogi pozíciókként történő legitimálására. A liberális felcserélhetőségi elv korlátokat kell hogy szenvedjen, hiszen pl. egy erdő mint biodiverzitási tényező nem tulajdonolható ugyanúgy, mint egy munkaeszköz vagy más mesterséges objektum. Az embereknek a Föld megőrzőiként és nem tulajdonosaiként kell viselkedni, amennyiben más élőlényeknek a létezéshez való jogát nem kívánják elvitatni, így a tulajdon hagyományos liberális elméletét ökológiai alapon differenciáltan kell újrafogalmazni, akár a szubjektum fent említett koncepcióját és a jogok-kötelességek rendszerét. Az igazságosság elveinek érvényesülése nem korlátozódhat a szűk politikai közösség tagjaira (pl. nemzetállam), hiszen a források a globális ökoszisztéma részei, tehát globális igazságosságra, illetve a jövő generációk szempontjait is figyelembe venni képes igazságosságra van szükség. Ez a szempontrendszer egymástól távol álló közösségek és aktorok összeköttetését teremtheti meg. A generációk közötti igazságosság a modern liberális demokráciák működésének alapfeltétele, hiszen nem engedhető meg, hogy mások érdekei sérüljenek, saját szempontból profitábilis érdekek által orientált cselekedeteink alapján. A fentiek következtében a hagyományosan önmagába zárt, egy generációra, egy társadalomra, csak emberekre orientált liberális társadalmi modell elmozdul a különféle közösségek együttélésén alapuló világ képe felé, amelyben a generációk, az emberek és nem-ember élőlények között is értelmezhető olyan viszonyok jönnek létre, amelyekben a fenntarthatóságot veszélyeztető cselekedetek „az okozó felel” elve alapján kerülnek bele a felelősségi alakzatokba.
A fenntarthatóság biztosítása azonban nem képzelhető el a termelés és technológiai fejlődés átalakítása, illetve érintetlenül hagyása nélkül, pusztán elosztási és felelősségi alakzatokkal, hiszen a környezeti károsodás így tovább folyik, és az érdekeltségi rendszer változása csak feltételezhető. Bármennyire idegenkedik is a hagyományos liberalizmus a gazdasági-technológiai fejlődés bármely politikai irányításától, annak valamiféle alkalmazása az ökológiai egyensúly és a fenntarthatóság biztosításának érdekében elkerülhetetlen. Alternatív energiaforrások, hatékonyabb forrás-felhasználású technológiák preferálása, recycling-politikák szükségesek a fenntarthatóság érdekében, tehát állami, sőt globális gazdaság- és technológiapolitika, amely az aktorok szabadságának valamilyen szintű korlátozását is végrehajthatja a közös túlélési érdekek biztosítására. A liberalizmus nem osztja a zöldek technológia-, fogyasztás-, illetve gazdaságellenességét, hanem a gazdaság és technológia ökológiai és ugyanakkor liberális igazságossági alapon történő átformálását szorgalmazza. Ez bizalmat jelent a technológiában és a gazdaságban, illetve a politikai cselekvésben, amelyek képesek élhető alternatívák kialakítására. A modern liberális és a mélyökológiai szemléletmód tehát különbözik, hiszen az utóbbi általában mindenféle emberi beavatkozás, gazdálkodás minimalizálását kívánja meg, előbbi pedig azokat átformálva véli elérhetőnek a fenntarthatóság optimumát. Azt a liberalizmus elfogadja, hogy a természet korlátokat teremtett cselekvésünk számára, azonban bízik a tudományos-technikai-gazdasági fejlődés által létrejövő alternatív megoldások kialakulásában. A javítás, a meliorizáció régi liberális program a civil társadalom, avagy a szociális kérdés kezelésére, és ezt kell alkalmazni az ökológiai problémák kezelésére is, a disztributív megoldásokkal összefüggésben.
A liberalizmus tehát lehetséges elméleti keret az ökológiai problémákra adott társadalmi, gazdasági és politikai válaszok megvitatására, létezik „zöld liberalizmus”, azonban ez nem azonos a politikai ökológia, avagy a mélyökológia álláspontjával, hanem a liberalizmus új irányzatát jelenti, olyan megközelítésmódot, amely a liberalizmus hagyományos értékrendjével és intézményes modelljével, illetve azok továbbfejlesztésével keresi az ökológiai válság liberális alternatíváját. A liberalizmus reformista, nem forradalmi és radikális e téren, akár a más politikaterületeken. A liberalizmus pluralista és nem fundamentalista az ökológia területén, reformista és nem utópista. Politikai tanulási folyamatokat kíván elindítani a zöld liberalizmus, a különféle politikák és stratégiák hatékonyságának összevetésével igyekszik megtalálni a lehetséges optimális megoldásokat a liberális értékrend alapján. A liberális logika elutasítja a kötelező centralizált kontrollt az államokban és globálisan is, a polgárokra, a civil társadalomra épít, azok érdekeit és jogait védelmezi, és e védelemhez van szükség a hatékony fenntarthatósági politikák modelljeinek liberális kidolgozására. Attól függően, hogy mennyire érettek és autonómak a polgárok és társadalmuk, úgy alakulhatnak ki a liberális modellek a fenntartható fejlődésre. A liberalizmus logikája tehát nem az ökológiai válság tényeiből következő korlátozást fogadja el, mint a mély ökológia, és nem is a szociális igazságosságra épít, mint a szociáldemokrácia, hanem a polgárok és szabad társulásaik jogainak, érdekeinek autonóm megvédésére, az egyéni és társadalmi önvédelemre és önigazgatásra a modern kor veszélyforrásaival szemben. A zöld szempontok bevitele a hagyományos liberális jog és morál alapján történik, amely már a korábbi kihívások, így például a szociális problémák kezelésében szintén elfogadott olyan megoldásokat, amelyek a polgárok bizonyos szabadságait korlátozták a többség szabadságának biztosítására.
A zöld liberalizmus a politikai stratégiák, opciók széles körével dolgozik, nincsen kiemelt, fundamentalista, egyedül üdvözítő stratégiai preferenciája, így meghaladja mind az ökologizmus, mind a liberalizmus fundamentalizmusát, pragmatikus pluralizmus és racionalizmus jellemzi. Elutasítja az ökologizmust jellemző ökológiai fundamentalizmust, vagyis hogy az egyetlen lehetséges és a legeslegjobb alternatíva maga a Természet, valamint a liberális fundamentalizmust, mely szerint minden úgy a legeslegjobb, ahogyan a szabad piac versenye rendezte. A liberálisok nyitottak az emberi tényezőben rejlő tévedhetőség elismerésére, és nem adnak ab ovo igazat sem a természetes körforgás, sem a piaci körforgás logikájának. A politikai liberalizmus kritikájának kell korrigálnia a XXI. században a gazdasági liberalizmus tévedéseit és ellenőrizetlen működésének elviselhetetlen problémáit az ökológiai kérdésekben, ahogyan tette ezt a szociális és a nemzeti kérdésekben korábban, a XIX–XX. században. Nem csupán a „balos” zöld opció lehetséges, amelyet az eddigi politikai paletta mutat, a liberalizmusnak meg kell és lehet mutatnia alkalmasságát a zöld kihívás integrálására, ahogyan korábban a szociálissal és a nemzetivel történt.
Hivatkozott irodalom
Hirschman, Albert O.: A reakció retorikája. In Bujalos István – Nyilas Mihály (szerk.): Az új jobboldal és a jóléti állam. Budapest, A szociális szakképzés könyvtára, 1996. 147–77.
Marshall, E. T.: Az állampolgárság fejlődése a 19. század végéig. In Ferge Zsuzsa – Lévai Katalin (szerk.): A jóléti állam. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet, 1991. 50–9.
Pianta, Mario: A globális civil társadalom párhuzamos csúcstalálkozói. In Helmut Anheier – Marlies Glasius – Mary Kaldor (szerk.): Globális civil társadalom I. Budapest, Typotex, 2004. 250–86.
Pettigrew, Pierre: 21st Century Politics: Reconciling the Spirit and Ethics of Liberalism. Isaiah Berlin-Lecture, Liberal International, 2003.
Rawls, John: Az igazságosság elmélete. Budapest, Osiris, 1996.
Tanyi Attila: Piac és társadalmi igazságosság? A piaci társadalom erkölcsi követelményei. Budapest, Napvilág, 2000.
The Liberal Agenda for the 21st Century: The quality of liberty in open civic societies. The Liberal Manifesto. Oxford, 1997.
Wissenburg, Marcel: Green liberalism. The free and green society. London, UCL Press, Taylor&Francis, 1998.
- Játéktér [6]