Valamit azért megpróbáltam. Igyekeztem helyesen artikulálni a hangokat. Valójában nem éreztem sem a nyelvemet, sem a számat. Még nem tértek vissza a zsibbadásból, vagy nem is tudom miből, valami különös érzéketlenségből, ami, bármily meglepően hangzik is, mintegy elérhetetlenné tette saját testemet. Most tapasztaltam először, mennyire nem számít a hús és vér nélküli akarat. E nemesnek aligha nevezhető bomlás mélyen ülő nyomait máig őrzöm képekben és hangulatokban. S ha már nem éreztem a számat és a nyelvemet, a furcsán képzett hangok sem nagyon akartak összeállni szavakká, melyek egy addig könnyedén beszélt nyelv kifejezői lehetnének. Valahogyan különálló egészként, széthúzva hangzott mindaz, amit kiejtettem szavak helyett. És nem csak az érzéketlen szám volt lényegében alkalmatlan a hangképzésre, hanem tudatom kettős működése is; a kettő közül mindig az próbált szóhoz jutni, amelyiknek éppen problémát okozott a kifejezés.
Egyelőre az is fölért egyfajta válasszal, hogy végre sikerült elhagynom a fürdőszobát. Igaz, alig összeszedettebben annál, mint amilyen állapotban oda bevonszoltam magam. Leültem az időközben visszaérkezett Tibor elé egy olyan piros-fekete műbőr puffra, akitől talán nem kevesebbet vártam, mint hogy megmentsen. Már amennyiben lehet egy ilyen lehetetlen helyzetben. Az orvos értesítése például nem tartozott a lehetséges megoldások közé, noha egyetlen esélynek, valami szükséges rossz megoldásnak csak ez látszott. De erről egyikünk sem beszélt. Tudtuk, mivel járna. Akkor persze kiderülne minden, a hasis, a közös szívás, minden olyan, amiről egy mentőorvosnak nem szívesen beszélne az ember. Még az élete árán sem, még a váltakozó erősségű, a mindent mindennel összekeverő kétségbeesések pánikrohamaiban sem. Nehéz megmondani, miért. Mivel a magát menteni akaró is érzi valahol, ha kell, akkor valóban tűrni kell. Ha meg nem kell, akkor is van, marad valami szótlansággal viselt tehetetlen tűrés. S ez az, ami még elviselhetetlenebbé teszi az egészet, mert a még nagyobb tűrés még nagyobb fegyelmet kíván az önkorlátozás bénító és magától fel nem oldódó kényszerűségében. Vallomás hiányában pedig, úgy tűnik, nincs menekvés.
Mintha ez is, és úgy általában minden, mintha arról szólna, hogy valaki kimondja, másvalaki elhallgatja; az én beszédem mintegy a te valóságodat erősíti.
Ha már nem reménykedhettem a segítségemre siető orvosban, akkor legalább a barátomnak akartam elmondani, mit is érzek most, így a vége felé. Szemben ültem le vele. Megfogtam a kezét. A lehető legpontosabban szerettem volna fogalmazni, részletesen elmondani, mi történt velem azóta, hogy elment. Vagy még pontosabban: nem magát a történést, sokkal inkább a gondolatnak a csapdáját, hogy megértse és érezze és átélje mindazt, amit én is, amit eddig neki még nem volt alkalma. Ő ugyanis mindig valami kellemes állapotról, örömről számolt be, a füsttől sose voltak képzetei, nem is értette, hogyan történhetett velem ilyesmi, mert ez a gyanta nem nagyon tud ilyesmit, valami különleges történhetett. El akartam mondani, de nem nagyon tudtam; sokáig ültünk némán, fogtuk egymás kezét, és néztünk egymás szemébe. Közös csöndünk a megnevezhetetlen érzések csöndje volt, egyformán értettük, miről lehetne és miről nem kellene beszélni.
Ha feltételezzük, hogy vannak rejtett, szándékosan vagy akaratlanul ki nem mondott, meg nem mutatott dolgok, akkor feltételeznünk kell azt is, hogy minden körülírás képtelenség, a közvetítés elképzelhetetlen, hogy végtére is semmi sem látható, semmi sem nyilvánvaló. Egy régóta nyugtalanító kérdésre próbáltam választ kapni akkor is, mikor egy másik közös csöndben, amit meg éppen a kegyetlen és józan kérdés döbbenetes ereje, a kimondott szó őrült valósága teremtett meg a zsibongó strand büféjénél a napernyő alatt apa és fia között, a nem is oly megnevezhetetlen érzések világában, évekkel később, csak hogy arról is lehessen beszélni, amiről a másik talán nem akar. Elolvasta az előző év őszén küldött könyvemet. Úgy érezte, hogy valamit mégiscsak illenék mondania, ha már szóba hozta az írásaimat. Korsóból ittuk a sört, örültünk az árnyéknak és a gondtalanság kis idejének az üresen talált padokon, mikor a beszélgetés fonalát legföljebb az asztalunk mellett elhaladó bikinis nők látványa zavarhatta meg, ahogyan egyszerre, de minden cinkosság nélkül nézünk a ringó fenekek után, a szőrtelenített bronz lábakra, s a csípőnél könyökben kifordított kéz kecsesen tartott ujjaira, amik között vagy a pénztárcával összefogott cigarettásdoboz volt, vagy az ujjheggyel éppen megtartott csöpögő fagylalt. Közben ittunk egy kortyot, rágyújtottunk, és nem gondoltuk, hogy komoly dolgok felszínre hozása bírná ezt a hőséget, a megosztott figyelmet, vagy hogy érdemes volna-e egymás szeme közé kényszeríteni a szép női testek izgalmas részletein elkalandozó tekintetünket. Ami a könyvet illető tétova mondatai után mégis bekövetkezett.
Valójában nem nagyon érdekelt, mit gondol a könyvről, nem vártam tőle semmiféle elismerést, biztatást, megerősítést. Ez a mindig magabiztos ember, most tapasztaltam először, mennyire keresi a könyvemhez a megfelelő szavakat, hogy mennyire bizonytalan terep számára az irodalom, s mennyire nehéz úgy valamiféle minimális véleményt kihozni magából, ha a könyv lapjain másféle fénytörésben és némiképp módosult környezetben, magáról olvashat. Még valami, az anyaihoz hasonló aggódást is kiéreztem a hangjából, mikor a könyv hangulatának komorságáról beszélt. Miért kell ilyen sötéten látni a dolgokat? Honnan ez a sok nyomasztó érzés? A sűrűség.
Felelhettem volna, hogy az irónia divatos használatától eltérően itt más, talán nem a megszokott akusztikában hallható ugyanaz a kacagás, helyette azt kérdeztem, hogy akkor, a válás átmeneti idején, mikor tudott volt, hogy mennie kell, és bizonyos értelemben vége mindennek, nem akart-e véletlenül kiirtani bennünket. Azzal a pisztollyal, melyet minden este követelt anyámtól, aki, valami megmagyarázhatatlan előérzet következtében, óvatosságból valamikor kivette a spájz padlásfeljárója alá akasztott bőrtáskából a rongyokba és nejlonba csomagolt fegyvert. Nagyon határozottan cáfolta olyankor anyám, hogy a pisztolyt eldugta volna, mindig ugyanazt ismételte, mint egy rossz kezekbe került partizán a saját otthonában, meg nem félemlítve a fenyegetésektől, hogy nincs. Nincs, mert elvitte hazulról, megszabadult tőle, munkába menet a kanálisba hajította.
Kivégeztél volna bennünket a minden mindegy alapon? Kiirtva a családot, amire azért nem egy példa volt már a faluban.
Apám nyelni is elfelejtett, mikor a korsót a szájához emelve elhangzott a kérdés.
Úgy számoltam, kétszer lelőhettek volna már. Fel kellett tennem a kérdést, ha már teremtődött rá valamiféle alkalom, én gondolom-e rosszul, vagy csakugyan. De bevallható-e az igazság? Eldönthető-e a válaszból, miért maradt ki az első lehetőség, s valóban beszélhetünk-e elszalasztott lehetőségről, ami talán, minden terv, egyezés és játék ellenére, valami ösztönös iszonyat miatt maradt kihasználatlan. Volt-e fordulat? Ürügy volt-e a vadászat, vagy pedig egészen másra kell gondolnunk?
Volt nekünk egy közös és különös fácánvadászatunk akkoriban, az egyik befejezhetetlennek tűnő estén, a csaknem szuroksötét kertünkben. Ezután tüntette el anyám a fegyvert. A tényekben hinni, rájöttem, nem lehet a motívumok változékonysága miatt. Mert gyakran a legszigorúbb értelmezések is áldozatul esnek a mindig praktikusan fölfogott igazságoknak, annak, hogy érzelmileg éppen milyen viszonyban vagyunk az élettel, a saját életünkkel.
Akkor csak annyit fogtam fel, hogy le kell mennem vele a kertbe, hiába mondtam, sötét van, nem látunk. A fácánkakas váratlan robajától is félek, az orrunk előtt szinte tollas bombaként robban föl és emelkedik rikácsolva és laposan a magasba. Az ijedtségtől lőni sem lehet. Mert mire mégis, addigra már késő. Azt sem nagyon értettem, hogy miért vállal ekkora kockázatot a fegyver elsütésével, hiszen a lövés hangjával elárulná az eddig titokban tartott fegyver létezését, és nagyjából sejthetővé tenné gazdájának kilétét. Azt is különösnek találtam, hogy épp most jutott eszébe vadászni, mikor azelőtt soha.
Csak nem a sötéttől félsz, kérdezte. Veled vagyok, nem kell úgy betojni. Lemegyünk. Lehet, nincs is fácán. És elővette a FÉG 37-es revolverét, melyet még nagyapám fordított ki ásás közben a földből. A markolata csupasz volt, fémtiszta, mint különben az egész fegyver. Valamikor a háború alatt vagy azt követően dobhatták el a félautomata pisztolyt, mert, mint utóbb kiderült, a tárba eggyel több töltényt erőszakoltak, amitől megszorult és használhatatlanná vált. Egy kis ügyeskedéssel, szereléssel ki lehetett szabadítani a kilencmilliméteres, rézhüvelyes, tompa ólomfejű kis töltényt. Többször láttam, mint szedi szét legapróbb darabjaira, és olajozza hosszasan a legkörültekintőbb módon. Mintha értett volna hozzá. Úgy tekintettem a fegyverre, mint valami izgalmas szörnyre, mint valami kétéltű, mindent túlélő állatra, amitől irtózunk, ha kézbe kell venni, de amit a magasba emelve és ujjaink között tartva valamiféle hamis dicsőség érzete kísérhet; mintha attól a pillanattól kezdve többé nem volna lehetetlen. Ilyen ellentmondásos érzésekkel vettem kézbe, mikor ideadta, és súlyosnak találtam. Mutatta, hogyan kell csőre rántani az első töltényt. Akár titkolhatta volna előttem, gondolván, a fiúk ilyesmivel szívesen eldicsekedhetnek a többieknek, vagánykodnak, amit persze senki nem akar elhinni addig, míg a saját szemével nem látja. De bízhatott bennem, elég volt anynyit mondania, erről senkinek egy szót sem.
Kint gyenge holdvilág sütött. Ahogyan átmentünk a hátsó udvaron, éreztem a csípős őszi hideget, a kutya csörgette a nyakába akasztott láncot. Odatartottam a kezem, hogy megszagolja, tudja, minden rendben van, de erre olyan hangot hallatott, amit azelőtt még soha, mintha azt mondta volna, ne menjek. De már nem volt visszaút; amikor kiléptünk a házból, visszanéztem anyámra, aki a sárga lámpafényben aggódó pillantásokkal követte távolodó lépteinket.
Remegtem. Nem tudom, mi jött rám, de alig észrevehetően az egész testem reszketett.
A kert egyetlen óriási alagút volt előttünk. A két sorban húzódó almafákból semmi nem látszott, és apám megint megkérdezte, csak nem félsz?, és jobb karját lazán a vállamra tette. Ami meg olyan volt, mint egy ölelés. Csak épp ez a keze tartotta a fegyvert. Gyengén a mellkasomhoz ütődött minden lépésnél. Mint egy külső szívdobbanás, aminek hamarosan félelmetesen szét kell vetnie magát. Ott lógott az orrom alatt; csak az olajos fegyverszagot éreztem a remegésen kívül. Aztán csakugyan hatalmas robajjal repült fel mellettünk a fácán, mintha nehézkes testének szüksége lett volna erre a hangrobbanásból nyerhető lökésre, hogy alacsonyan szállva, mielőbb utat találjon az ágak között a szabad ég felé. Egy pillanatra mintha a szívverésem is megállt volna. De apám meg se mozdította a kezét. Még mindig ölelt.
A kert közepén gyenge emelkedő következett, ott álltunk meg, a domb tetején. Nem láthatott ott bennünket, apát és fiát, senki sem. A fejem fölé néztem. Láttam az ágak kusza és sötét kontúrjait, ami a csillagos háttérrel úgy hatott rám, mintha az ég összevissza lenne kaszabolva.
Minél előbb szerettem volna átesni a dolgon; már nem féltem semmitől, se a sötéttől, se apám ölelésétől, nem akartam elfutni, nem akartam megszólalni – abban a pillanatban csakugyan minden mindegy volt. Senkit és semmit nem sajnáltam, közömbös voltam, és tizenhárom éves.
– Ma nem lövünk fácánt – mondta apám, és elindultunk vissza a ház felé.
Nem egyszerű minderről beszámolni.
Mindig a váratlan helyzetek hozzák meg azt a választ, amiben az is benne van, ki vagy. Mint ahogyan akkor is tudhatod, mikor ítéletet mondanak fölötted egy működésképtelen pisztoly miatt, a népköztársaság nevében. És akkor mintha ez lenne a valóságérzékelés minimuma.
Úgy éreztem, most akár bármi megtörténhet, még olyan is, amire azért mégse számítanék, hogy tébolyult képzelgésem gyilkos képeit a korsóval veri szét a fejemben. Az igazi válasz érdekelt, nem pedig egy igen vagy nem. Éreztem, hogy közös csöndünk döbbenetéből bármi következhet; a merészség a maga egyszerű és közönséges módján olyan pimasz és provokatív lehet, hogy a legnagyobb önuralommal rendelkezők is türelmüket vesztve kelhetnek ki magukból. Apám éppen nem tartozott a halvérűek közé, igaz, nem emlékszem rá, hogy indulatai nagyon elragadták volna, csak a lenézett „hülyék és marhák” esetében, mikor pillanatok alatt helyére tett mindent és mindenkit.
Jórészt csak gesztusokat és hangokat ismertem tőle. Túl korán ment el tőlünk ahhoz, hogy egyetlen használható mondatot adhatott volna. És aztán később sem. Tanácsot, tapasztalatot, saját igazságot. Mintha története és múltja sem lett volna, csak foszlányok, befejezetlenül, hiányosan. A múltra, ha mégis próbálkoztam, nagyvonalúan legyintett. Megértettem, hogy ő új életet kezdett, anélkül persze, hogy bármit is lezárt volna, megoldott volna, vagy velem bármi apró kérdést is elrendezett volna. Máshová költözött, új házat épített, az új feleség pedig fiút szült neki, egy másikat. Megértettem, nincs mit mondania. Valami úrias modorossággal váltogatta jelenlétemben régi gesztusait, mintha még mindig ugyanaz lenne, és csakugyan, némely szófordulata egy pillanatra vissza is vitt abba az időbe, hogy aztán riadtan egyebet se kívánjak, csak hogy törjön meg a varázslat. Ami aztán, ritka találkozásaink egyikén, vagy három-négy évvel távozása után, amikor az új helyen meglátogattam, valóban megtörtént – késsel és villával a kézben. Ebéd közben összevitatkoztunk; dac, szemrehányás, elégtétel. Először kiabáltam vele és tegeztem le. Ugyanolyan csönd lett közöttünk, mint a strandon. Maga volt a tekintély, a szava szentírás. Dermedten nézett rám. A kés és a villa úgy állt meg a kezében, hogy mindkettő a plafon felé meredt. Valami tüzes szélvészt vártam, ami kisöpör a házából. Felesége elnéző jóindulattal nézett rám, anyósa pedig a konyha felé vette az irányt. De aztán mégse történt semmi, enyhült hangon azt mondta, nem úgy van az, és folytattuk tovább a töltött káposzta evését, amit itt is ugyanolyan abált káposztalevélbe töltöttek, s a felrottyant fazékba ugyanúgy sűrített paradicsomot öntöttek, mint otthon.
Apám most nem bújt gesztusok mögé; a korsót szájától szinte el sem véve, hirtelen csak annyit mondott: hülye vagy.
Oldalt pillantottam, a pultnál sorban állók felé. Kételkednem kellett abban az ésszerűségben, mely döntéseit szinte kizárólag ilyen hiányos tudással hozza, nem feledve ugyanakkor, hogy mindig is hiányozni fog az a biztos tudás, ami végzetesen elbizonytalaníthatná döntéseinket és egészen racionálissá tehetné életünket. A kettő közti ellentmondást tesszük elviselhetővé különféle hitekkel, meggyőződésekkel és szent igazságokkal, melyek eltérő formában mindenkor a rendelkezésünkre állnak.
Apám jellegzetes kézmozdulattal simította hátra mindkét kezével fekete haját, miután az üres korsót visszatette az asztalra. Én közelebb hajoltam hozzá, noha csak az árnyék miatt, mert a rojtos napernyő árnyékfogai fél testemet kettévágva, már a combomba és az arcomba haraptak. Melegünk volt, és apám megnézte az ódivatú fürdőnadrágjának cipzáras zsebében, van-e még egy körre való.
- Kultúra [6]