Egy férfi szerelmének fényében és árnyékában: Török Sophie

„Sötétben élek, / s csak az lett enyém magamból, / mit lényed édes fénye átvilágít” – írta évek óta gégerákban szenvedő férje, Babits Mihály halála előtt egy esztendővel megjelent kötetében, már a közeli vég tudatában Török Sophie.

Házasságuk sikeres volt, paradox módon mégis boldogtalan. Mint fenti sorai mutatják, a költőnő olykor úgy érezte, életét bevilágítja a Babits szerelméből áradó fény, túlnyomóan komor tónusú versei mégis belső gyötrelmekről, sőt öngyűlöletről tanúskodnak. Társa elvesztése után végképp egyensúlyát vesztette: sötét depresszióba süllyedt. Babits Mihály személyisége és művészete felesége alkotásainak utóéletére is döntő hatást gyakorolt: Török Sophie líráját és prózáját máig a nagy költő művészete iránti kizárólagos érdeklődés borítja homályba. A Nyugat második nemzedékéhez tartozó, négy verseskötetet s több novellát, kisregényt megjelentetett költőnő a szavak szintjén ugyan a magyar nőírók egyik „klasszikusának” számít, valójában azonban kizárólag férje miatt foglakozott vele az irodalomtudomány, s még a hagyatékát sem mérte fel senki.

Életükből csupán húsz évet tölthettek együtt. A zárkózott és félénk Babits már harmincnyolc esztendős volt, amikor mindössze hét találkozás és kéthónapnyi ismeretség után 1921-ben feleségül kérte a Külügyminisztériumban iroda-segédtiszti állásban dolgozó, a költészet iránt érdeklődő szőke, kék szemű, nagyon csinos Tanner Ilonát.

Megismerkedésükkor mindkettejük élete igen zaklatott volt. A hatóságok visszavonták Babits 1919 januárjában, a polgári köztársaság idején kapott egyetemi tanári kinevezését, és megvonták nyugdíját; ekkoriban ért véget rövid viszonya Ady özvegyével, Csinszkával is. A huszonöt éves Tanner Ilona anyagilag támogatni kényszerült özvegyen maradt anyját és testvéreit, akik hála helyett szüntelenül önálló életvitelét kritizálták. Miközben másba volt szerelmes, főnöke teherbe ejtette, éppen túl volt az abortuszon. Perspektívátlanságából kétségbeesésében álházasságba akart menekülni: „megkérte” a Babits Mihállyal közös lakásban élő Szabó Lőrinc kezét, akit akkor látott először, amikor felvitte a személyesen szintén nem ismert Babitshoz a Nyugatba szánt költeményeit. Nem csoda, hogy a Babitscsal kötött váratlan házasság, melyet remélni sem mert, nem tudta belső bizonytalanságát, kiegyensúlyozatlanságát megszüntetni. Bár már tapasztalnia kellett a költő állhatatos szerelmét, esküvőjük után még évekkel is úgy gondolta, hogy Babits pusztán meggondolatlanságból vette el. „Félt a magánytól, s egy szinte kétségbeesett gyors elhatározással megkérte az első leányt, aki útjába került, akinek az arca megtetszett, s akihez nyárspolgári tortúrák nélkül a legkényelmesebben hozzáfért […] Nem érdemeim tettek Babits Mihály hitvesévé, hanem mert éppen kéznél voltam, nem szeretett, nem kívánt, mint egyetlen nőt, aki boldoggá teheti – csak a magánytól menekült, s meggondolás nélkül, teljesen ismeretlenül feleségül vett, csak hogy legyen mellette valaki…” – írta „Most én vagyok hang helyetted” című, a Palatinus Kiadónál 2000-ben megjelent visszaemlékezéseiben (46–7.).

Ugyan későn és hirtelen, Babits Mihály mégis jól választotta meg társát: Tanner Ilona, akinek férje hamarosan a Török Sophie írói nevet adta, házasságuk első pillanatától fogva tudatosan arra törekedett, hogy a költői példaképének, emberi ideáljának tartott férfi számára biztosítsa az alkotáshoz szükséges nyugodt családi hátteret. Kiadott és kéziratban maradt versei, visszaemlékezései alapján azonban úgy látszik, házassága neki magának nem hozott megnyugvást. Önálló szellemi teljesítményre vágyott, de Babitsé mellett jelentéktelennek érezte saját írásait (korai verseit „vérszegény zöngemények”-nek nevezte). Nem találta meg a kívánatos egyensúlyt az értelmiségi nő és a társ, a háziasszony és anya szerepei között. A háziasszonyi teendőket már házasságuk elején tehernek érezte: „Oh szerelem! Nagymosás és paradicsomfőzés undok / gőzei alatt / felemeled-e még egyszer / elalélt gyönyörű fejed?” – írta egy kéziratban maradt versében 1924-ben. Önmagával, alkotómunkájával való elégedetlenségét házasságára is kivetítette. „Szép így, lassan lépkedni, / meghitt kettesben összefogózva, / – de egyedül, ó egyedül talán / szállni is tudnék” – vetette papírra 1937-ben.

Érzelmi bizonytalansága ellenére szorosan kötődött bálványozott férjéhez, s labilis lelki egyensúlyát megrengette annak hosszan húzódó, gyötrelmes betegsége. Értem és helyetted című versfüzére már Babits gégeoperációja idején, 1938-ban arról tanúskodik, hogy úgy érzi, elveszette lába alól a talajt:

Minden lehetséges és semmisem
valószínű. Micsoda köd!
Ferdén csuszkálok
e körvonalait vesztett világban.

Babits Mihály 1941-ben bekövetkezett halála után ugyan igyekezett magát tartani, testi- és lelkiállapota mégis fokozatosan romlott. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Török Sophie-hagyatékban a cédulákra feljegyzett önmarcangoló sorok, költemények, köztük az alábbi versrészlet, tanúskodnak válságáról:

Már két hónapja fekszel a föld
alatt, látlak, mintha kórházi ágyon
feküdnél, ahogy láttalak annyiszor
annyi szörnyű és mindig szörnyűbb
változatokban, elképzellek, felejthetetlen
halotti arcoddal, éber értelmed lebírva
a félig zárt szemhéjjak alatt, komoly
fekete ruhában fekszel, kemény gallérral és
pizsama helyett nyakkendővel
ahogy oly rég nem láttalak már!
Mint ünnepre öltözött illedelmes fiatal tanár
fekszel a föld alatt…

Lelki mankóul a szellemi alkotásba fogódzott, tervei megvalósításához azonban elfogyott az ereje. 1948-ban Sirató címmel még megjelentetett egy Babits emlékének szentelt verseskötetet, de férje életrajzát már nem írta meg, és egy tizenkilencedik századi költőnő elődjéről, a szintén tragikus sorsú Majthényi Flóráról a harmincas években megkezdett saját regényét sem fejezte be. Az irodalmi élet szereplői sorra magára hagyták, kamaszkorú fogadott lányával elhidegültek egymástól, 1945-ben legjobb barátnője, a művészettörténész Hoffmann Edith baleset áldozata lett, lelki bajait anyagi gondok tetézték. Érdeklődése mindinkább beszűkült, a nyomasztó jelenből a hajdan szintén ambivalens érzelmekkel átélt múlt édeninek látszott. „Azelőtt félelem nélkül írtam és éltem. Ma nem ez a helyzet. Nappal elfoglal a hivatal [rövid ideig a mai Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban dolgozott], meg az ezer szaladgálnivaló, éjszaka mosni és stoppolni kell. Az elmúlt időkben sok rosszat éltem át, és olyan idegállapotban vagyok, hogy alig tudok valamit dolgozni. Amióta legkedvesebb barátnőmet, Hoffmann Editet elvesztettem, annyira nincs kivel beszélnem, hogy legtöbbször hallgatok” – nyilatkozta 1946-ban egy újságírónak. („Most én vagyok hang helyetted”, 196.) Egy évvel később szanatóriumba került, ahol megismerkedett az irodalmi terveket dédelgető Koháry Saroltával. A világtól elzárkózó, ötvenhárom éves költőnő barátságába fogadta a harminc év körüli fiatalasszonyt, aki Török Sophie 1955-ben bekövetkezett haláláig lehetőségei szerint mindent megtett, hogy enyhítse magányát. Koháry Sarolta 1973-ban közreadta a költőnő életrajzát (benne a Török Sophie által írt töredékek beépítésével önálló alkotássá formált Majthényi Flóráról szóló betéttel), 1988-ban pedig Csontig meztelen címmel megjelentette válogatott verseit.