Amikor egy író teljes vagy részéletművéről kívánunk áttekintést adni, írásmódjáról beszélni, gyakran felmerül az igény arra, hogy frappánsan, azt a bizonyos szöget fején találva, egyetlen szóval jellemezzük, egy műfajba illesszük a szövegeit. Ám a kortárs orosz próza egyik legnépszerűbb írónőjének, Ljudmila Ulickajának írásait lehetetlen egy szóval jellemezni. Ugyanis családregényeire a kortárs, realista, misztikus, e világi, személyes és történelmi, férfias és nőies jelző egyszerre illik. Első olvasásra talán a legmeglepőbb olvasói élmény az agyafúrt narrációs technikákat nélkülöző, ilyen szempontból kifejezetten egyszerű cselekményszövéssel bíró, mégis magával ragadó és mégis posztmodern szöveg. Ulickaja egyik fordítója, az irodalomtörténész V. Gilbert Edit az író egyik legnagyobb rejtélyének azt tartja, „hogyan tud valaki az ezredfordulón hiteles realista lenni. A huszadik század legvégén ugyanis fogja magát, s a szó szoros értelmében (…) teljes körű jellemzést ad a szereplőről (…) Pedig a narrátor nem időz hosszasan rajtuk, mint a klasszikusok (ebben például határozottan tetten érhető, hogy az író kortársunk), frappánsan, nyomatékkal és iróniával, meg egy-egy előreutalással szabatosan összefoglalja az alak múltját és jelenét, s teszi hozzá kiismerhetetlen recept alapján a külső-belső jellegzetességeket.”[1]
Ulickaja magyarul eddig megjelent két regénye, a Médea és gyermekei és a talányos című Kukockij esetei családregények: tragikus sorsú vagy ügyeskedő szereplőkkel találkozunk, akiket a folyton változó történelemben a család tart meg, a család jelenti az egységet, az élhető világot. A képzettsége szerint genetikus írónő szemszögéből a család egysége kapcsán a gének árulkodó, megerősítő-elvető, befogadó-kitagadó jellege is szerepet kap. Sajátos módon fonódik össze természettudomány, örökléstan, bölcselet és irodalom, hiszen a méhen belüli élet, a szülés, a születés, a „tulajdonság-szerzés” és a „tulajdonság-öröklés”, a nő biológiája és misztikája lesz műveinek fő témája, de csak annyiban, amennyiben ezek a konkrét és az átvitt értelemben is a családhoz tartozás megjeleníthetőségét, árnyalását segítik.
Legfrissebb magyarul is megjelent könyve, a Kukockij esetei elnyerte az orosz Booker-díjat. A cím kicsit „félrehord”, mert bár főszereplőhöz illően Pavel Alekszejevics Kukockij nőgyógyásszal, az ő csodálatos képességével (különös röntgenlátása révén belelát az emberekbe, és látja a betegséggócokat, a magzatot pedig már a terhesség első napjaitól) és elméleteivel kezdődik a regény, de vajon tényleg ő-e a főszereplő, valóban róla szól-e ez a regény, vagy inkább a körülötte élő, az életét meghatározó „többiekről” – a nőkről? A keze alatt átment szülő és elvetélő esetekről, a feleségéről, Jelenáról, a lányáról, Tányáról, a fogadott lányáról, Tomáról, a házvezetőjükről, Vasziliszáról, a regényidő legfiatalabb szereplőjéről, Kukockij unokájáról, Zsenyáról? Különös, de bármelyikük teljes jogú főszereplő lehetne. Mindegyikőjük élettörténete egyenrangú a másikkal, mindegyik szereplőből ugyanannyit kapunk. Tudjuk, hogy Pavel Alekszejevics, PA – ahogyan a regényben is szerepel – egész életében az abortusz legalizálásáért küzd, hiszen a sztálini „aranykor” idején nők tízezrei halnak bele a szakszerűtlen művi vetélésbe. Az ulickajai tömör, mégis árnyalt jellemzésnek köszönhetően PA barátja, Goldberg is lehetne főszereplő, a naivitása miatt több haláltábort megjárt génkutató, akinek nemzetkarakterológiai, génmanipulációs kutatásai végül is Amerikában futnak be. Az ő figurájával Ulickaja a terror idején vegetáló vagy a konfrontációt vállaló értelmiségi – így saját – sorslehetőségeit is példázza. De lehetne az emberi vagy azon belül maga az orosz sors is a főszereplő; nemcsak azért, mert ebben a regényben ott van, igaz csak háttérben a nagy orosz nyomor, a nagy orosz alkoholizmus, maga Moszkva a Mester és Margaritából már ismert utcáival, hanem a miatt a küzdelem miatt is, amit a kisember a rátelepedő profán ideológiákkal és a szakrális tradícióval vív.
Érdekes paradoxon, hogy a szerző a születés, az élet misztériumát kívánja bemutatni, és egy, az abortuszért küzdő nőgyógyászt tesz meg címszereplőnek. A történet egyik legnagyobb következménnyel járó konfliktusa is e körül a góc körül érzékelhető: a feleség, Jelena és a házvezetőnő-pótnagymama, Vaszilisza végérvényesen csalódnak a mindig szentként tisztelt PA-ban, amikor kiderül, hogy PA az abortusz engedélyezéséért küzd. Ezt maga PA sem érti, hiszen meggyőződése, hogy szent ügyért harcol, és hogy a nők alapvetően támogatják a legális, szakszerű abortusz lehetőségét, így a családtagok elutasítását elintézi azzal, hogy Jelena nem kompetens ez ügyben, hiszen „ő nem nő”, mivel „nincs meg az a szerve”, a méhe, hiszen még ő operálta ki annak idején, Vaszilisza meg puritánul vallásos. A vitában pedig mindkét félnek igaza van. Élet, élni hagyás, gyilkolás és gyógyítás, orvos és szülő, a férfi és a nő értékrendje egyaránt szót kap. A cím így talán kibővítve kap értelmet:[2] Kukockij esetei… (egy nőgyógyász, egy orvos, egy férfi, egy pragmatikus-e világi) esetei… a nőkkel, az élettel, a kiszámíthatatlannal, a misztikus-túlvilágival… – méghozzá ez utóbbi javára. A nő, a nőiség tematizációja, a női életszemlélet és a női életlehetőségek széles spektrumú felvonultatása az írónőt egyértelműen nőíróvá avatja. Célszerű hát sorra venni, mit és kit ír meg Ulickaja, miért is felelnek a gének, mik az írás női kromoszómái?
Ulickaja hősei, főhősei nők. Különösen erős jellemeket teremt, akik elég bátrak visszautasítani a készen kapott, klisészerű szerepeket, és bátrak saját indulataikat vagy épp indulatmentességüket vállalni. A Szonyecska címszereplője gyerekkora óta az olvasás rabja, a belső harmónia megteremtője. Amikor férjének, a festészettel felhagyó művésznek kapcsolata lesz tinédzser korú lányuk osztálytársával, Ulickaja nem a sértett, kisajátító, ítélkező „elcsábította” szemszögből, hanem a „beleszeretett” perspektívájából mesél. Szonyecska tudomásul veszi a tényt, férje mást – is – szeret, azt is azonban, hogy idősödő férje számára ez talán az utolsó lehetőség a boldogság megélésére, így nem megcsalatásként, hanem férjének a Sorstól kapott ajándékaként fogja fel a különös kapcsolatot: hiszen festő férje az ifjú Múzsa hatására festi meg élete legértékesebb és legutolsó művészi sorozatát. Ezt az óriási, elfogadó szeretetet az ulickajai igazságosság „díjazza”, egyrészt azzal, hogy ezt a hozzáállást, problémakezelést az elbeszélő teljesen természetesnek és követhetőnek véli, így az olvasó sem tartja Szonyecskát baleknak, másrészt férje halála után Szonyecska támasza, lelki társa nem a családjától elhidegült lánya lesz, hanem a „csábító”, a harmadik, akivel a szeretett lényre való emlékezés, a férfi iránti közös szeretet révén osztozik az özvegységben. Már ebben a szövegben is érzékelhető a szerző női szereplők felé fordulása, a női belátás, bölcsesség igenlése, a veszteségekkel is, fájdalmakkal is élhető élet láttatásának vágya, ami a Médea és gyermekeiben folytatódik. Hősnője a görög Médea, aki antik névrokonával ellentétben nem pusztítja a gyerekeit, pontosabban a címmel ellentétben ő az egyetlen a történetben, akinek nincs gyereke. Ez azonban csak még inkább a család szolgálatába állítja. Médea médiumot is jelent, a közepet: ő a narratívum sava-borsa, belőle, tőle indul és hozzá fut vissza az elbeszélés fonala, ő az origó, amin átfut a negatív és a pozitív is, ő maga azonban semleges. Ezért sem lehet gyereke – a szüzsé szempontjából –, így „folyik át rajta” a család, így lesz a Médea a gyerekek, a rokoni szálak felfejtésének regénye, mindenki a Médeához való viszonyában határozódik meg. Háza is egy félreeső kicsiny menedék, „a távoli történések fókusza, értelmezője és megoldást adó színtere is: az emlékezet temploma, ahol a véletlennek tetsző életfordulatok értelmet nyernek és egy magasabb értékrendben összegződnek”.[3]
Ulickaja különösen pontosan és árnyaltan mutatja be a női rokonságot, a családon belüli női lelkületet a szereplők testvéri, anyai, barátnői, sokadik unokahúgi kapcsolatrendszerében. Tévedés azt hinni, hogy itt a nő pozitív megkülönböztetést kap, hogy a női szerző etikailag és esztétikailag is felértékeli hősnőit, egyszerűen csak nőként lát nőket. Távolságtartással, részrehajlás nélkül mutatja be a léha, vérmes női hősöket (Alekszandra és lánya, Nyika), és az alkotás és érzékiség kínjait megélő és abba belepusztuló költőnő (Mása) sorsát. A szerző nem ítélkezik, azt csak akkor teszi, amikor Médea fürkésző, mindent azonnal megértő és átlátó szemével lát-látunk. Nemcsak az elbeszélés fut folyton vissza hozzá, hanem a családtagok is. Médea a legapróbb jeleket is érti és megérti – kivéve saját megcsalatásának jeleit –, talán ezért is tűnik ő mindenki anyjának, igazságos, ám emberi hibákkal is bíró családfőnek.
A Kukockijt olvasva nem meglepő, ha az olvasónak a Doktor Zsivágó jut eszébe, különösen, ha Tánya sorsát nézzük, aki az apa nyomdokait követve kutató biológusnak készül, ám a futószalagszerű patkánygyilkolástól és így a munka, az önkiteljesedés, az emberi munka értelmének, az emberi életérték elvesztésének döbbenetétől megrettenve első és egyetlen lázadása után otthagyja biztos pályáját, átmenetileg alkoholizál néhány moszkvai hajléktalannal, majd megbékül a világgal. Nem akar valaki lenni, nem is sodródik, inkább csak elfogadja, amit kap, ahova kerül, épp, mint Zsivágó, aki minden elédobott sorslehetőségben próbálja megtalálni önmagát, szellemi nyugalmát, aki bár intenzíven átéli, érzékeli a világot, de nem alakítója, csak elszenvedője a történteknek, „passzív” szemlélője a történelmi kor – a forradalom, a polgárháború, majd a NEP – eseményeinek. Tettvágya az állandó veszélyeztetettség miatt a túlélésben merül ki, s nem marad ideje, ereje, alkalma a halhatatlanná tevő alkotómunkára. Tánya bajtársiasságból feleségül megy a Goldberg-testvérek egyikéhez, igaz, mindkettejükhöz ugyanaz a már-már közönyös gyerekkori baráti-szerelmi kapcsolat fűzi. Egy nyaralás során, már gyermekét várva ismeri és találja meg boldogságát a szaxofonos férfi, a zene, a szerelem, a művészet harmóniájában. Ezzel tovább is lép Zsivágónál, hiszen Tánya megéli az alkotás örömét és szabadságát. Ugyanez az élni tudás elmondható Jelenáról is, akinek életét későbbi férje, PA menti meg – az anyaságtól való megfosztás árán –, és dönti romokba, amikor megtudja, hogy férje az abortusz legalizálásáért küzd. PA mellett Jelena is csodás képességek birtokosa: szakrajzolóként minden tárgyat, később már az elvont fogalmakat, a zenét, a gondolatokat is képes felülnézetből látni. Később ez a felülről látás, rálátás sajátos párhuzamos látássá módosul, Jelena látja a születése előtti életét, és a jövőt is, így nyitva meg a regényt transzcendens-misztikus regiszterek felé. Különös ez a képesség, amely kevesebb, mint vízió, és több, mint álom, időtől-tértől, konvencionális érzékeléstől független tudás. Jelena látja a múltat és a bekövetkezendőt, egyre zavarosabb beszéde, egyre romló memóriája egyre kitárulkozóbb, egyre kiteljesedő létélménnyel párosul. Talán nem is lehet ezt pontosan megnevezni, Jelena – ahogyan Mása a Médeában vagy Brjuszov Tüzes angyalának hőse, Renáta is – kilép ebből a világból, átadja magát a „tüzes angyal” hívásának, amely egyszerre ezoterikus, érthetetlen a kívülállónak, de éppoly természetes annak, akinek megadatott látni, érezni az abszolút szép, az abszolút igaz, az abszolút szeretet isteni szubsztanciáját.
Jelena szakrajzoló, feleség, anya, aki folyamatosan eltávolodik a realitástól, és saját világába húzódva érintkezik valami túlvilági erővel, tudással, ahogy Mása is. Többek között azért is jó Ulickaját olvasni, mert látványosan szakít a közhelyes irodalmi nősztereotípiákkal, női hősei változatosak, bölcsek, belátóak, az élet viszontagságait intelligensen kezelni tudó lények, a saját értékrend szerint élés esélye mint kiút mindegyik szereplőjének beválik. Ha leegyszerűsítve is, de célszerű megemlíteni a woman image-ekkel foglalkozó feminista irodalomkritikai irányzat észrevételeit, amely arra a megállapításra jutott, hogy az irodalom nagyjából kitapintható nőiség hibás, a nő képe az irodalomban torz, elsősorban a sztereotip nőszerepek miatt. Ilyen torzítás a nyugati kultúrában élő négyféle asszonykép: a feleség, a kurtizán, a szűz-múzsa és a femme fatale képe, amely a bibliai nőfigurák felosztásának is megfelel. Az alkotó, az életet teljes mélységében megélő, intellektuel, író-költő-művésznő szerep gyakorlatilag kitöltetlen az irodalomban. Mint ahogy az anyaság alternatíváinak megjelenítése is (pl. a gyermektelen anya: Médea, vagy Emerenc Szabó Magdánál), a női mikroközösségek, az anya-lánya viszony női szemszögű ábrázolása is. Ulickajánál nincs két egyforma, sztereotip szerep. Ahogyan Szonyecska megtalálta nyugalmát kezdetben, majd végül ismét az olvasásban, Médea az egyedüllétben, a munkájában (a faluban ő ez egyedüli orvos-nővér, hasonlatosan a mi Kárász Nellinkhez), úgy Mása, a költőnő az alkotásban, Jelena pedig a belső-metafizikai élés-látás és az írás nyújtotta megnyugvásban.
Mása és Jelena rokonlelkek, egyrészt mert írnak, írásaik betétszövegként jelennek meg a regényekben, így töltve ki vagy be a férfi írók-szerzők-elbeszélők műveiből hiányzó vagy legalábbis igencsak alulprezentált értelmiségi-művésznő szerepét. Vajon kijelenthető-e ezek szerint, hogy Ulickaja, amellett, hogy írónő, nőíró is egyben? Ha egy szövegben valamelyik szereplő ír, és az írása beékelődik a főszövegbe – legyen az vers, egy másik elbeszélés vagy irodalmi mércével is mérhető napló, levél –, ez mindenképpen megkülönbözteti őt a többi szereplőtől, sőt fel is értékeli. Hiszen „megkapja” a lehetőséget, az írás lehetőségét a szerző-elbeszélőtől, így a saját látószöge és nézőpontja érvényesülhet, az elbeszélővel konkurálva kiszólhat-kiléphet a szerepéből. A Médeában és a Kukockij eseteiben a női szereplők írnak, az intellektuel nő szerepét Mása és Jelena kapja. Szépírást csak tőlük „közöl” az elbeszélő: Mása verseit és Jelena füzeteit. Mása igazi költőnő, érzékeny lelkülete révén előtte is megjelenik az az angyal, amely a Tüzes angyalban az e világról elkívánkozó Renátának is: „nem emberi szabadságot és nem emberi boldogságot érzett Mása ettől az új tapasztalattól, azoktól a szféráktól és terektől, amelyeket megnyitott előtte az angyal…”[4]
Jelena emlékszik? látja? átéli? megfoganása, születése pillanatát, amit Tányának, lányának szeretne megírni, önmagából kiírni Jelena füzetei címmel: „…a legbensőm, amit áthatott a belső iszonyat, kifelé tört, a testi rész pedig, ami el akart rejtőzni a külső borzalomtól, befelé igyekezett, és a teljes elviselhetetlenség pillanatában egész lényem összehúzódott, elaludt és majdnem megszűnt létezni… Bár a görcsök és rángások részekre téptek, ebben a pokoli kínban volt egy árnyalatnyi kéj. A finom vibrálás, amit eleinte alig lehetett érzékelni és csak gyenge háttérként hatott, felerősödött, tekervényes kagyló formáját öltötte magára, és elkezdődött a beszippantás, amitől a sötétség, ami úgy tetszett, elérte tetőpontját, még egy fokkal feljebb hágott. És akkor a lényem nem bírta tovább, belül valami elszakadt, elmozdult – visszájára fordultam, és arra is rögtön rájöttem, hogy velem együtt az egész világ kifordult… Ebben a kifordulásban már részt vettem, majdnem úgy, mint aki szül (…) és most egy új, korábban egyáltalán nem tapasztalt érzés kerített hatalmába: sietnem kellett. Megpróbáltam sietni – és ekkor valami láthatatlan hártya fülsiketítő zúgással szétpattant. Kifordultam magamból. A felszínre törtem.”[5] Ezeken kívül többször is olvashatunk leveleket, talált, el nem küldött szövegeket, például Médea és barátnője levélváltását.
A női és férfi írás megkülönböztethetőségéről a Bestseller című tévéműsorban Ulickaja úgy nyilatkozott, hogy nincs külön női és férfi írás. Ezzel épp az ő esetében lehet vitatkozni, hiszen szövegeiben talán tudattalanul, talán nem, ő maga is különféleképp értékelhető női szövegeket írat női hőseivel, Médea és barátnője leveleiről ezt olvashatjuk: „…a legfontosabb számukra mindmáig mégis a lányos, bizalmas közlési forma maradt, a levél megfogalmazása, a kézírás, és természetesen a francia nyelv, amelyre még mindig könnyen áttértek. Minden egyes levél hűségük titkos fogadalma volt, bár egy-egy levél háromnegyed részét álmaiknak, előérzeteiknek, az út menti levélnek, vagy egy szembejövő ember arcának szentelték.”[6]
Vagyis kimondva-kimondatlanul is benne van ezekben a sorokban, hogy a levél „lányos” közlési forma, amely női természetéből fakadóan benyomásokon alapuló, inkább a részletekre koncentráló írás, csevegés, szemben a komollyal, az igazi megnyilatkozással.
Számos elmélet foglalkozik azzal, milyen a női írás, van-e érintetlen écriture féminine, milyen közös jegyei mutathatók meg a női szövegeknek. A női írás pszichodinamikájáról alkotott nézetek szerint a női írásra az asszociatív, nominális, szubjektív, széttartó-részletekbe menő, a történelmi „fontos” eseményekre nem koncentráló, csevegő technika jellemző. Ezek alapján viszont Ulickaja írásmódja cseppet sem mondható nőiesnek. Ha a fent mondottakat sorra vesszük: nem asszociatív, nagyon is következetes és logikus, nem nominális – kivéve a Médeát, ahol szinte illatoznak a lapok a krími leanderek és tamariszkuszok virágaitól –, nem szubjektív, távolságtartással és mégis találóan jellemez, leírásai, tudományos ismeretei objektívak, nem veszik el a részletekben. A Médeában sok önálló, nem tudni hova vezető, mit mintázó történetszálacskát indít a szerző, hasonlatosan a szövéshez, és amikor kész egy minta, fog egy másik szálat, és újrakezdi a mesét, de úgy, hogy aztán egyszerre csomózza el mindet. A történelem pedig – bár csak háttérként van jelen – mindkét regényében nagy szerepet kap. Így pontos képet kapunk a Médea családtörténete révén a Krím-félsziget múltjáról és jelenéről, a Kukockijban pedig a tolsztojanizmusról, a sztálini éra visszásságairól, a 40-es, 50-es évek „zamatos” hétköznapjairól.
Így tehát nem az elbeszélés, az írás stiláris, poétikai szintjén érződik a nőiség. Ha tetszik: Ulickaja férfiasan ír. Ám a szereplők lehetőségei, a téma női tapasztalatot sugall. A Kukockijban is gazdagabbak a női sorslehetőségek, bár kevésbé fényesek, mint a férfi szereplőké, hiszen a közvélemény szemében Tánya kudarcot vall, Jelena elbutul, Vaszilisza örök életére házvezető marad. De részesülnek valami sokkal nagyobb és semmivel sem pótolható élményben és értékben: egy élet világrahozatalában. A nő, aki szereti gyermekét, nem támogatja az abortuszt. Ulickaja az életben hisz. Itt látható a szerző női bölcsessége, hite, az, ami nála a nőket főszereplővé avatja, hiszen ezen a vonalon minden nő kapcsolódik a Teremtőhöz, valami e világ feletti egészhez, tökéleteshez, szerethető transzcendenshez. Nem véletlen, hogy a fogadott lány, Toma az, aki ebben a csodában nem részesül – nem szereti a gyerekeket. Igaz, megcsinálja szerencséjét Kukockijéknál, felverekszi magát nyomorú sorából, és a tudományok doktora lesz, de érzelmi intelligenciája a család melegét nélkülözni kénytelen gyerekkora miatt meg sem közelíti a Kukockij-család szintjét, így fordulhat elő, hogy ugyanő szorítja ki lakásukból a hajdan őt befogadó családot.
A két regény közös nevezője a genetikai örökség mint vezérmotívum, annak minden oldalról megvilágított problematikája, az a kísérteties dolog, hogy hogyan, milyen banális vagy misztikus, egyértelmű vagy tudatalatti formában jelenik meg az együvé tartozás, az érzelmi, a családi, az emberi közelség és valami sajátosan finom érzékeltetése a női szolidaritásnak. Ezért mondható, hogy Ulickaja családregényei a nagy férfielődök vénájával, de női génekkel írt könyvek.
Jegyzetek
[1] V. Gilbert Edit: A magától értetődő elbeszélés. Élet és Irodalom, 2003. szeptember 19., 15.
[2] Ahogy azt V. Gilbert Edit is javasolja. (Ljudmila Ulickaja, a kortárs transzcendens regény megteremtője. Kritika, 2004. március, 15–6.)
[3] Balkó Ágnes: Az ikonarcú asszony regénye. Nagyvilág, 2001/10.
[4] Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei. Fordította V. Gilbert Edit, Goretity József. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2003. 282.
[5] Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei. Fordította V. Gilbert Edit, Goretity József. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2003. 157.
[6] Médea és gyermekei, 211.
- Kultúra [6]