„Olyan mindegy, hogy ki mit mond magáról: a kérdés mindig az, hogy mit képvisel.”
Bretter György
Bretter György (1932–1977) A felőrlődés logikájában Bolyai Jánossal példázza a kelet-európai egyén sorsát: „A vágy hatalmas, de hiányzik belőle a kifelé fordulás lehetősége: önmaguk megfojtása révén válnak egyéniséggé itt az emberek.” (Bretter György: A felőrlődés logikája. Enciklopédia Kiadó – Ister Kiadó, Budapest, 1998, A felőrlődés logikája című esszé, 127. o.) Ezt a sorsot osztotta Bretter György is, aki Pécsett született és Budapesten halt meg, Magyarországon és Romániában egyaránt betiltva, és mégis erdélyi filozófusként tartják számon.
A Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről című írásában burkoltan szól Erdély speciális sorsáról, ahol a nemzetiségek párhuzamosan használják anyanyelvüket, a kisebbségi nyelvet, és a többségi nyelvet. Ez a kettősség mutatkozik meg a köznapi nyelv és a társadalmi érintkezések nyelve közötti különbségben is. Erdélyt Bretter a helynek tekintette, és a legfontosabbnak nem a kisebbségi kérdést tartotta, hanem az itt-lét egzisztenciálisan egyszer s mindenkorra meghatározó voltát. Mindazokat, akik Erdélyt elhagyták, attól féltette, hogy alkotóképességük elapad.
Angi István megőrizte a család Magyarországra való kitelepülésekor rábízott, Fichte hatása Marxra című gépiratos, befejezetlen, román nyelvű doktori dolgozatot, amelyet Bretter György súlyos betegsége és korai halála miatt nem adhatott le, és nem védhetett meg, de a kolléga és barát mintegy harminc évvel később elvégzi a disszertáció rekonstrukcióját. Bretter elemzésében Fichte filozófiája az abszolút kezdetet és teljességet jelentő vég nélküli cselekvés szimbólumával írható le, amelynek szükségszerűen zárt rendszerében az önkiigazító funkció nem működhet, tehát nem is létezhet legalább egy másik szimbólum nélkül. A világ átalakítására irányuló vágy a tiszta jellemű ember vágya, aki elítéli kora társadalmi helyzetét, vágya pedig épp e helyzeténél fogva illúzió marad. Az etikát a politika és a filozófia egyesüléseként értelmezi, az ész tevékenységét pedig erkölcsi akaratként. A konkrét cselekvések emberének élete átalakul az erkölcs világává, és az ember hasznossá válik. A filozófia tudomány, mely megmutatja, körülírja, rögzíti a szabadság világát, a szabadság viszont nem lelki, hanem a cselekvés és kötelesség céljává magasztosul. A szabadságnak megvannak a maga törvényei, amelyek minden beavatkozás nélkül megteremtik a szabadságot. Az embernek kell legyen szabadsága, különben nem lenne felelőssége. És semmi sincs, ami önmagán kívül lenne. A spekulatív elv háttérbe kerül, a gyakorlat, a cselekvés elsődleges az elmélettel szemben. Az egyén hisz a racionális társadalom létrejöttében, és a tökéletes bűntelenség jellemzi. Tehát nem az egyén szintjén van a rossz, hanem az emberi akaratok és cselekvések külsők és rosszak. Bretter szerint Marx szintetizálja Fichte és Hegel bölcseletét, aki egyetlen elvre alapozott rendszert sem tart arra képesnek, hogy az élő rendszert, vagyis magát az észt bemutassa. De a doktori értekezés utolsó fejezete vagy elveszett, vagy sohasem született meg, ezért sosem fogjuk megtudni, hogy a tett fontosságát olyannyira hangsúlyozó Bretter az erdélyi kommunista diktatúra valóságosságát miként építette volna be, vagy kerülte volna meg. Persze mondhatjuk, hogy számára csak a világnézeti többszólamúsággal jellemzett elmélet világa és a praxis létezett, a középső szintről, a politika, politológia terrénumáról nem vett tudomást, vagy azt, hogy mindig is a nem realizált alternatíva modelljében gondolkodott.
Egyed Péter Bretter György filozófiája a kolozsvári Pro Philosophia Kiadó A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai című sorozatának szám szerint tizedik kötete. A könyv első része szintén rekonstrukciós kísérlet, amelyben Egyed Péter foglalja össze Bretter nyelvfilozófiáját: filozófiai értelemben a nyelv a társadalom cselekvési és erkölcsi dimenziója. A nyelvfilozófiai korpuszba az Adalékok a konvenciók lélektanához (1970), Újabb adalékok a konvenciók lélektanához (1971), A nyelv és az erkölcs (1971), Adalék egy hely- és időhatározó sajátosságaihoz (1972), Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről (1973), A „sellő” mint alany (1975) című írások sorolhatók, amelyek nem esszék, hanem Egyed kifejezésével explorációs tanulmányformák. Egyed Péter úgy véli, hogy Bretternek nemcsak a nyelvfilozófiai rendszere rekonstruálható, hanem a részletes kifejtések vagy utalások ugyanilyen érvénnyel továbbgondolhatók a cselekvés-, a történelem-, a mítoszelmélet, a hermeneutika és a metakritika irányába is.
A harmadik részben, a Rigán Lóránd készítette interjúban Egyed felidézi a kommunizmus hétköznapi ideológiájának egyik jelmondatát: „Napfényes jelen van!”, és azt is megállapítja, hogy Bretter nem akar és nem is tud lemondani a tág kontextusú marxizmusról, de „amit végiggondol és megír, azt a józan ész szempontjából teszi, aminek vagy van köze, vagy nincs a marxizmushoz” (Egyed Péter: Bretter György filozófiája. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2007, 291. o.). Abban a rendszerben, amely valóban mindent totalizált, Bretter mégis kimondja, hogy az egyén nem akarja anyanyelvének tekinteni az ideologikus nyelvet.
A bretteri gondolkodásban a nyelvben jön létre a „van” és a „kell” különbsége. A „kell” szót három értelemben használja: mint szabadságunk, opciónk, döntésünk lehetősége, mint az a szükségszerűség, hogy nem tudunk nem erkölcsösek lenni, és mint a tetteinkben betartott szabályok által képviselt érték.
Bretter különbséget tesz a biológiai mozzanat – azért vagyok, hogy legyek –, a pragmatikus mozzanat – hogyan vagyok –, a teleologikus mozzanat – valamiért vagyok – és az erkölcsi mozzanat között. Az erkölcsi mozzanat eleve benne rejlik a nyelvi közlésben, és benne van a magamnak felállított célban és a társadalmiságban egyaránt. A társadalmiság, az Én és Te közötti viszony csak akkor jön létre, ha nyelv is van, amelynek erkölcsi mozzanatában egy gesztussal magamra mutatok. Az erkölcs realitása a külső és a belső szintézise. A belső erkölcsi perspektívája csak mint nyelvi tény létezik, és egyetlen lehetséges tartalmi eleme a tiltakozás. Az, ahogyan a nem-et az egyén kimondja, más, mint a norma, mert célja vagy egybeesik, vagy nem a külső célként működő erkölcsi normával. A nem kimondásában az erkölcsi autonómia, az öntörvényűség realizálódik, míg az igen kimondása az erkölcsi heteronómia, az alávetettség területéhez tartozik. Tehát „a nemet én mondom ki, az igent ki kell mondanom” (A nyelv és az erkölcs. In: Bretter György: i. m. 169. o.). A nyelv a kifejezés, a rámutatás és a közlés eszköze, amelyben az erkölcsi konfliktus fogalmi konfliktusként fogalmazódik meg. Az erkölcs mint nyelvi dilemma hordozza a szándék és a következmény konfliktusát. És mert „nincs olyan állítás és nincs olyan tagadás, amely ki tudná küszöbölni a hit és a valóság dilemmáját” (uo. 172. o.), és mert a nyelvben és a fogalmakban erkölcsi értékek rejlenek, „a gyermek anyanyelvével együtt az erkölcsi értékek alapjait is elsajátítja” (uo. 172. o.), ezért az erkölcsi nevelés nem leválasztható a nyelvi nevelésről. A fogalom viszont minél absztraktabb, annál szűkebb közönséghez szól, és kisebb körben vált ki érzelmi hatást, a hit sorsa viszont az, hogy érzelmi legyen, és ezáltal erkölcsi dilemmát állítson fel.
A nemzedék az a potenciális közösség, amely azonos nyelvet beszél. De Bretter szerint „minden ember több nyelven beszél” (Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről. In: Bretter György: i. m. 193. o.). Az első nyelv „mindaz, amibe beleszülettünk: mint emberek, mint természetes primér közösségek (nemzet, nemzetiség, biológiai értelemben vett nemzedék) tagjai” (Egyed Péter: Bretter György filozófiája, 95. o.). A második nyelv pedig nemcsak az aktuális hatalmi struktúrához való alkalmazkodás nyelve, hanem az illúziók nyelve is, mert a nemzedékek közötti különbségek nem a banális biológiai különbségekben rejlenek, hanem az eszményekben, abban a módban, ahogyan megfogalmazzuk létük hiányosságait. És az eszmények nagyon fontosak, mert a tehetetlenség elfogadásával az ember manipulációs eszközzé válik.
Ezért képviseli Bretter nyelvfilozófiája az erkölcsi autonómiát a társadalmilag beszélt marxista nyelvvel szemben. Kimondja, hogy az egyén és a kisközösségek nyelve alapvető konfliktusban van a társadalmilag beszélt nyelvvel, és hogy ez a konfliktus a nyelvben intézményesül. A hatalom a társadalmiságot kifejező totalizáló nyelvi formába rejti saját érdekeit. Bretter úgy fogalmaz, hogy a kell igenné válhat. Vagyis az egyénnek nincs meg a szabadsága nem-et mondani, tiltakozni a társadalom által felállított normák ellen. De ugyanakkor a hatalom is elveszíti azt a lehetőséget, hogy a kényszeren kívül más nyelvi eszközzel kommunikáljon, mert létrejön egy olyan nyelvi valóság, amely bizonyos embereket kizár. A reformmarxizmus hiába az emberarcú szocializmus, kommunizmus filozófiája, de már a nyelve is alkalmatlan az etikai diskurzusra, és alkalmatlan arra is, hogy rákérdezzen a valóságos tényekre, és kifelejti az embert mind a jelenből, mind a jövőből. A cenzúrával és a vele együtt járó öncenzúrával a nyelvhasználat fiktívvé válik, és a nyelv ilyen értelemben megszűnik. Hozzá kell tenni, hogy Romániában a hagyományos állami cenzúrát csak 1977 júliusától kezdve váltotta fel a párt-, illetve a közvetett belügyi cenzúra.
Bretter az alkotó marxizmus vagy reformmarxizmus késői képviselőjének tartotta magát, de ellenzi azok – főként Heller Ágnes és Fehér Ferenc – szükségszerűség-elméletét, azt, hogy egyetlen szabadságunk az egyik determináció felváltása a másikkal, amelyben az individuum a történelem szubjektumaként elfelejtett megszületni, és csak közösségek vannak, amelynek részeként az emberi egyedek azt cselekszik, amit a kor, amelybe beleszülettek, lehetővé tesz számukra.
Kidolgozza alternativisztikus történelemelméletét. De mit is rejt magában ez az elmélet? Egy modell, amelyben az egyik alternatíva megvalósulása nem jelenti a másik alternatíva megsemmisülését. Ezzel megkerüli az utópiát, amely a lehetőségek kizárásával befagyasztja a történelmet, és az alternatíváknak nem állít fel földrajzi korlátokat sem, mint azt Hegel tette. A történelem Bretter szerint ismeri az alternativikus lehetőségeket és annak olyan visszavételi módjait, mint az elmélet, amely a létezőt nemcsak másolja, hanem alakítja is, a tett, amely nemcsak elfogadhatja a kész viszonyokat, hanem tagadhatja is, és a radikális mozgalmak, forradalmak. Mind a cselekvő individuum, mind a történelmi folyamat szintjén biztosítottnak látja az alternatívákat, de a köztük lévő kapcsolatot nem tekinti közvetlennek. Bretter az alternativisztikus történelem koncepciója kapcsán levonja a konzekvenciákat a maga tér-idejére vonatkozóan is: a kommunizmus monolitikus történelmi forma, amelytől a természetétől fogva pluralizmust teremtő társadalom és egyéneinek reális története különbözik.
Bretter ideológiakritikus. Ideológiakritikája a nyelvkritikán keresztül valósul meg: az ideológiai funkciót is betöltő adottság, az itt és most, erkölcsi elvként jelentkezik, és szabályozza az emberek magatartását, az itt és mást pedig eszmény, amely kritikai felszólítást tartalmaz. Atlantisz-tézise arra figyelmeztet, hogy folyamatosan kell keresni az alternatívákat, és a megtalált alternatíva csak azt bizonyítja, hogy mi nem szükségszerű a jelenben. A kommunizmusban nem az államosítás, az osztályharc, a kommunista pártok vezető szerepe, a Szovjetunió és a szocialista tábor népeinek megbonthatatlan egysége a jelen, hanem a valóságos állami viszonyok, amiért a társadalmi szerződés a kommunista hatalom kizárásával újraköttetik.
Létezik olyan olvasat, hogy Bretter György mítoszértelmezése nyelvezetében nem marxista, de gondolkodási kereteiben igen. A Bretter-mítoszok olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek nem voltak témák abban a politikai környezetben, amelyben ő alkotott. Az Ikarosz legendája egy sor antropológiai problémát vet fel: a kor korlátai lerombolhatók-e az egyéni cselekvések által, milyen a viszony a tett és a tett következményei között, vagy hogy a korlátok döngetésekor születik-e meg a teljes, integráns személyiség. Ez a mítosz a halál témáját feszegeti. Ikarosz az életet akarja, de meg kell halnia, mert a világ bölcsessége, a múlt tapasztalataiból leszűrt esszencia nem elég, az életnek nem lehet célja a létezés megőrzése és a fejlevágásokról hozott ítéletek meg az előítéletek előállítása. A halál, ami önmagában se nem szép, se nem csúnya, akkor válik széppé, ha az ember pusztulása értelmessé válik. És értelmessé akkor válik a halál, ha az ember az igazságot, az emberibbet választja, a választás tisztaságát pedig a szabadság adja, amely nem kötelességnélküliséget jelent, hanem felelősséget. Felelősnek lenni pedig nem más, mint „változtatni, nem beletörődni, alakítani, módosítani, mást akarni” (Ikarosz legendája. In: Bretter György: i. m. 26. o.). És ha az ember ezt teszi, akkor az olyan jellegű halál, mint Ikaroszé, nem öngyilkosság, hanem szabad cselekedet. Bretter Ikarosza nem moralista, hanem humanista, aki ugyebár saját alkotásának áldozata lesz, de tettével belekiáltja a világba, hogy az emberi munkát nem lehet és nem szabad az ember ellen fordítani. A tiszták kérlelhetetlensége vezérli abban is, hogy felismeri a boldogság pillanatnyi voltát. Az ember mindennapjaiban hol a boldogság, hol a boldogtalanság erősődik fel, és ezt az életérzést a cselekvés, illetve a cselekvés hiánya határozza meg. Ikarosz, amikor viaszszárnyakkal a napba repül, a lemondás helyett a cselekvést juttatja uralomra. A marxista gondolkodásban az állam haláláról igen, de az individuum haláláról nem beszélnek. Bretter viszont beszél. Nem cselekszik, hacsak Ikarosz halálának gondolati végigkövetése nem éppen az a tett, ami őt mindig is foglalkoztatja.
Bretter Kronosz, a kegyetlen című esszéjének tér-idő értelmezésében a tér a valóság, az idő a lehetőség, a lehetőségből az egyén formálja a valóságot, amikor az időhöz teret teremt. A dolgok, világok és emberek teremtik az időt. Az emberek önálló arccal rendelkeznek, és a cselekvés a lényegük. Nem tehetnek arról, hogy megszülettek, de mivel megszülettek, élniük kell. Az egyedi létezése a sors, míg a lét jellemzője a halhatatlanság. „A lét sorssá válik, amikor önmagát tudomásul veszi. És a tudomásul vett lét: tett és a szembenézés a tettel.” (Kronosz, a kegyetlen. In: Bretter György: i. m. 58. o.) A ma a múlt ölelése, a jelen a tudatos idő, az ember, aki önmaga mer lenni. Kronosz maga a jelen idő, az aktuális jelen, de hiába ő az időteremtő, mégis kénytelen halhatatlanságáért minden pillanatban elpusztulni, mert számára a jövő megtagadtatott. Ő viszont még lázadt, míg fia félelemmel kevert hatalmával csak látszatvilágot kormányoz. Az embereknek, akik Zeusz világában élnek, nincs más esélyük, mint az alkotás, mert a lét örök, de a létezés csak az alkotásban marad fenn.
A lázadóknak sorsuk van, a többieknek végzetük. A sors az, hogy „a világot legyőzni nem lehet, mégis lázadni kell” (Apollón, nimfa, szerelem. In: Bretter György: i. m. 70. o.). És mindenkinek a tetteiben van a sorsa, tetteiben van az, amit megérdemel. A világot legyőzni nem lehet, de miután az ember eltöpreng azon, ami körülveszi, és megismeri saját magát is, a szolidaritásban és kockázatban találkozhat másokkal. Vagy menetelhet az ember az önmagukat feledők hadában, ahol személytelenné, tömeggé válik. A modern mítoszban, amelyet Bretter művel, érzékelhetővé válik a határ léte, és felerősödik a meghaladására és a magakeresésre való igény.
Egyed Péter monográfiának tekinti ezt a Bretter György 75. születésnapjára emlékező közös kötetet. A szerzők – Egyed Péter, Angi István, Balázs Sándor, Bura László, Kántor László, László Ferenc, Szabó Gyula, Vajda Mihály – feltett szándéka, hogy közelebb hozzák az olvasóhoz nemcsak a filozófus, hanem az ember Bretter Györgyöt is. Brettert, aki jól tudta, hogy a provincia – és Erdély még kirekesztettebb, mint Magyarország – elfelejti önmagát és jelentős alkotóit. A jelen könyv és a kolozsvári Pro Philosophia sorozat fontos szerepet tölthet be e hiátus leküzdésében.
Egyed Péter: Bretter György filozófiája. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2007, 368 o., 25 RON
- Játéktér [6]