Csak az tudhatja (tudhatta a 80-as években), hogy a mozik, bútorboltok, lakóházak közül melyik épült eredetileg zsinagógának, aki behatóan ismeri a számtalan magyarországi zsidó közösség történetét. Aki tudja, hol volt akkora a hitközség, hogy már saját zsinagógával is büszkélkedhetett, hol pedig épp csak kicsiny imaszobában húzta meg magát, és hol gyülekeztek a kettő közti átmenetben, imaházban. Aki tudja, hogy a zsidóságnak hol létezett annyiféle irányzata, hogy péntek esténként egy időben több helyen is tartottak istentiszteletet.
Gazda Anikó (1933–1990) építészmérnök 1980 és 1987 között, egy átfogó településszerkezet-vizsgálat kapcsán egyéni és szakmai érdeklődéstől hajtva ezernél is több fényképet készített a magyarországi zsinagógákról, imaházakról, imaszobákról és más, a zsidó közösségi élethez kapcsolódó építményekről. Fotói közt szerepelnek iskolák, rituális fürdők, rabbilakások, temetők, sírépítmények és ravatalozók is.
Az 1980-as években Gazda Anikó az ország összes olyan településén végzett felmérést, ahol az 1828-as, 1851-es, 1910-es és 1941-es népszámlálási adatok közül valamelyik szerint is 30 főnél nagyobb létszámú zsidó közösség élt, tehát feltételezhette, hogy a gyülekezés céljára külön építményt emeltek. Ezekre a településekre vonatkozóan Dávid Ferenc művészettörténész levéltári kutatást készített, Gazda Anikó pedig a helyszínen gyűjtött adatokat és az eredményeket egyeztette vele. Fényképezőgépével megörökítette az épületeket és környezetüket, nem hagyta ki azt a katolikus templomot sem, amelyik az egykori zsinagóga tégláiból épült. Elsősorban azt vizsgálta, hogy a valamikor zsidók lakta városrészek s velük a zsinagógák milyen helyet, szerepet kaptak a településszerkezetben. A zsinagógákat méret szerint csoportosította, rögzítette a nyolcvanas évekre vonatkozó állapotokat, és ahol fontosnak ítélte, védelemre javasolta őket, ha másért nem, hát kultúrtörténeti szempontból. Volt, hogy két látogatása között került le a Tóratábla a zsinagóga oromzatáról, és ő, mivel mást nem tehetett, ezt is dokumentálta.
Zsinagóga az a hely, ahol tíz vagy több zsidó férfi összegyűlik imádkozni. Tulajdonképpen bármilyen hely megteszi, a Tórában erre vonatkozóan kevés megkötés van – és a zsidóknak többnyire azokat sem állt módjukban betartani. Figyelembe kellett volna venniük számtalan réges-régi szabályt, mint például: álljon a zsinagóga a város legmagasabb pontján és ugyanakkor vízparton, forduljon Jeruzsálem felé, ablakainak száma legyen éppen tizenkettő, maradjon egy darab fala vakolatlanul, és még lehetne sorolni. A zsinagóga önmagában nem szent hely, az épület szentségét a falai közt őrzött Tóratekercs adja. A zsinagóga a közösség, a gyülekezet háza. Többnyire zárt tér, akkora, amekkorában nagy ünnepekkor elfér a közösség összes tagja. A tér két szervező pontja a tóraszekrény (áron kódes) és a tóraolvasó emelvény (bima). A nők lehetőség szerint külön karzaton kapnak helyet. Ezeken túl már csak az építtető közösség ízlése, hagyományai, társadalmi és anyagi helyzete formálja az épületet.
A második világháború előtt Magyarország körülbelül hatszáz településén létezett harmincfősnél nagyobb létszámú zsidó hitközség. Bár feltételezhetően mindegyiknek volt gyülekezési helye, azok méretben és díszítettségben igen változatos képet mutattak, amit a zsinagóga, imaház és imaszoba megkülönböztetés jelöl. (A zsinagóga a legdíszesebb, legnagyobb épület, az imaház szerkezetében, díszítésében is egyszerűbb, az imaszoba pedig nem önálló épület.) Gazda Anikó kutatásai alapján: a második világháború előtti időben a mai Magyarország területén háromszázötvennégy zsinagóga állt, négyszázhat imaház és háromszáznégy imaszoba.[1]
Amikor Gazda Anikó a felmérést készítette, az egykori (fent említett) zsinagógák, imaházak és imaszobák közül már csak hetvenkettőt talált kívül-belül eredeti állapotában, negyvennyolc csak kívül őrizte egykori arcát, százhuszonnégyet teljesen átalakítottak, a maradékot (hatszázharminchármat) elbontották, sok helyen nyomtalanul, és csak a levéltári adatokból lehetett következtetni egykori létükre. A még álló zsinagógák közül az 1980-as években huszonötöt tartottak számon működő zsinagógaként. A többit a legváltozatosabb funkciókra használták: érdekes módon pontosan huszonöt zsinagógából lett raktár, a többiből lakás, múzeum vagy galéria, technika háza, áruház és üzlet, könyvtár, cukrászüzem, üzemi varroda, iskola, kultúrház, tornaterem, iroda, hivatali helyiség, bábszínház, orvosi rendelő, TIT Stúdió, tévéstúdió, díszletműhely, mozi, hangversenyterem, pékség, tűzoltószertár, bazár. Volt, ami csak üresen várakozott, és volt rom is, ami már alig látszott ki a futónövények alól. Az imaházak jó része lakássá alakult, de volt, amiből kocsma lett, aggok menhelye vagy vegyesbolt. Az imaszobák sorsa még az imaházakénál is nehezebben követhető nyomon, legtöbbjükről csak valahai létüket lehet sejteni, pontos kimutatást készíteni pedig lehetetlenség.
Sok egykori zsinagóga a felismerhetetlenségig átalakult, és tökéletesen belesimult az 1980-as évek szocialista városképébe. Másokon egy-két építészeti elem még árulkodott az épület korábbi funkciójáról. Némelyik még megkopott bútorraktárként is arról a tizenkilencedik század végi, lendülettel, építőkedvvel és reménnyel teli zsidóságról mesél, amely valaha büszkén díszítgette zsinagógáit.
Gazda Anikó hatalmas értékű képi és írásos dokumentumanyagot hátrahagyó kutatása ma megismételhetetlen volna. Az épületek jó része már nem áll, és azok az emberek sem élnek, akik emlékezhetnének az épületekre. A MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) nyilvántartása szerint jelenleg Budapesten tizenhat zsinagóga és egy imaház működik, vidéken pedig huszonhét taghitközséget számlálnak. Hogy a vidéki hitközségek közül hány helyen imádkoznak az egykori zsinagógákban, és hány helyen létesítenek inkább a hitközség lecsökkent létszámának jobban megfelelő imaszobákat, arról nem készült nyilvántartás. A KÖH (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) 2004-es adatai szerint ma negyvenhét magyarországi zsinagóga élvez műemléki védelmet, azaz Gazda Anikó épen talált zsinagógáinak hatvanöt százaléka. A negyvenhét védett zsinagóga közül tizennyolcat még az ötvenes években nyilvánítottak műemlékké. A hatvanas években egyetlenegy zsinagógát sem vettek fel a műemléki listára, a hetvenes években is csak kettőt. Gazda Anikó felmérésének idején, a nyolcvanas években tizenhat zsinagóga került műemléki védelem alá, a kilencvenes években további hat, majd 2000-ben újabb kettő. Az óbudai, a Dohány utcai és a Rumbach Sebestyén utcai műemlék-zsinagógák levédési éveit a KÖH nem dokumentálta.[2] Egy kis zsinagóga, a békéscsabai, 2002-től ideiglenes védelmet élvez.
A nyilvántartásból nem derül ki, mennyi közvetlen befolyása volt ezekre a döntésekre Gazda Anikó ajánlásának. Feltételezhető azonban, hogy munkájának köszönhetően nőtt meg ugrásszerűen a műemléki védelem alatt álló zsinagógák száma a hetvenes évek végétől.
Gazda Anikó anyagának különlegessége abból fakad, hogy az anyaintézménye, a VÁTI (Városépítési Tudományos és Tervező Intézet) biztosította szervezett keretek és az egyéni érdeklődés a lehető legszerencsésebb körülmények között találkoztak. Így születhetett a korban és a közép-európai régióban is egyedülállóan átfogó és alapos felmérése, valamint dokumentálása az ország összes – az 1980-as években még felkutatható – zsinagógájának, imaházának és imaszobájának. A fotókat Gazda Anikó megjegyzései kísérik: értékelések, javaslatok az épületek, településképek méltó megőrzésére. Ha javaslatai nem is váltak valóra minden esetben, munkája biztos alapot jelent mindenkinek, aki ma magyarországi zsinagógákkal foglalkozik.
Gazda Anikó páratlanul értékes gyűjteménye, mely sok esetben az utolsó pillanatban dokumentálta egykori zsinagógaépületek sorsát, most egy valóságos és egy web-kiállítás tereiben állít emléket eltűnő közösségeinknek.
Jegyzetek
[1] Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó közösségek Magyarországon. Térképek, rajzok, adatok. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1991. 15.
[2] Feltehetően mert ezeknek az épületeknek a védései a második világháborút követő legelső műemléki védések közt lehettek.
- Kultúra [6]