Szerencsés vagy, ha apád forró vérét örökölted, mondta Lia asszony mosolyogva, talán nem is minden kacérság nélkül. Közben a combomra tette a kezét, megszorította gyöngéden kétszer-háromszor, mintha csak egy félig eljátszott hétpróbát gyakorolna, hogy meddig bírom, aztán megint bort töltött a poharamba.
Kint ültünk az őszi fényben, szelíd szeptemberi napsütésben házának hátsó udvarán. A szomszéd felől a mezsgye közelébe ültetett tuják és hamisciprusok zárták el a kilátást, a délutáni árnyék is arról nőtt, de még nem ért el bennünket. Zavartalan csönd volt, a levegőben fecskék röpködtek. Mellettünk pedig az ereszcsatorna bádogfalára az imént szállt egy lepke, egy fehér foltos, piros csíkos atalanta, mely hamar megnyugodva a kiválasztott sütkérező helyen, összezárt szárnyait, mintha csak a mi gyönyörködtetésünkre, készségesen szétnyitotta, és úgy is hagyta. Mintha valami színes-mesés olvasókönyv tükörlapjaiba pillanthattam volna bele, valami könnyen illanó csodás történetnek a kivételes alkalmakkor feltáruló könyvébe, amiben a szemkápráztató kalligráfiát, a színpompás együttest később is ráérek megfejteni. Nem tévedtem, mikor a mesélő asszony feltáruló emlékei és az atalanta szétvetett szárnyai közt valami finom összefüggést találtam. Mondta is később, hogy szeptemberben, rendszerint almaszedés idején van néhány nap, mikor a kerteket ellepik a lepkék, fehérek is meg ilyenek is, meg kék boglárkák, talán a nyár utolsó meleg sugarai csalják elő őket, hogy nászröpülve keressék a párjukat, s hogy csapongó rövid létükben, a villódzó szerelmi aktusukat követően is legyen idejük a gondos helyválasztásra, ahová még az októberi csípős reggelek előtt lerakhatják áttelelő petéiket.
Mondta, hogy apámat is így ismerte meg, almát szedtek, és abban az évben annyi lepke volt a fákon, hogy azokat is le lehetett volna szüretelni. És az almaválogató sablon nélkül, kis farostlap különböző méretű lyukakkal két sorban, amivel a ládák mellett álló asszonyok csoportja válogatta nagyság és fajta szerint, jonatán vagy kétöklömnyi delics, a létrázók által vödrökbe szedett almákat – sablon nélkül is küldhették volna exportra ezeket a tarka pillangókat a testvéri szovjet népnek, ahová lényegében ellenérték nélkül, vagonszám gurult a szabolcsi kertek minőségileg legjobb termése. Még bolondoztak is, ahogyan ilyen munka közben a maguk szórakoztatására mindent és mindenkit csipkelődve kibeszéltek, hogy mekkorát néznének Ivánék, ha a könnyű ládák felbontása után millió magyar lepke villogna Moszkva egén. Aztán nevettek, mert elképzelték, hogyan szállnának rá ezek a lepkék Lenin kopasz fejére.
Már kert sincs, mondta Lia asszony a hátsó kapu felé mutatva, az almafák helyén meggycsemeték. De azért a lepkék ilyenkor is jönnek.
Várt rám csakugyan; megsiratta apámat, mikor hallotta a hírt, noha van vagy tíz éve annak, hogy utoljára látta. Viszonyuk addig tartott, már annak is több mint húsz éve, míg apám tőlünk el nem költözött. Később, nagyobb fiúként én is értesültem a kapcsolatukról, a sok közül az egyik asszonyról, aki velem mindig kedves volt, és apám után ő is Bendzsókámozott a fejemet simogatva, ha valahol megállított az utcán, érdeklődve a suli és a felelősségteljes átvevői munkát végző apám hogyléte felől, de akit anyám nem szeretett, nem is köszönt neki, ám én, így mindenek után mégse tudtam haragudni. Szép asszony volt, apámtól hallottam egyszer, hogy úgy néz ki, mint Lollobrigida. És én mindig örömmel feleltem neki, ha megállított, mert nem arra gondoltam, hogy óvónő, hanem hogy filmsztár, csöppet sem csodálkozva azon, hogy minden nap láthatom és kedves hozzám, a fejemre teszi a kezét, nemegyszer mellével éppen csak érintve az arcomat. Ilyen pillanatok után csak megerősödött bennem az elhatározás, hogy feleségül fogom venni, pár év, a férjétől pedig majd el fog válni, mert addigra természetesen ő is szerelmes lesz belém. Minden eshetőségre volt egy B-tervem is, ha akadékoskodna a férj. Az ötleteket a Colombo-sorozat szorgalmas nézegetéséből merítettem.
Bizony, Bendzsókám, azok a nők, akik komolyan vették apádat, akik talán a szexnél is többet vártak volna tőle, azoknak nem volt esélyük. Azokat hamar elhagyta, és sem sírással, sem fenyegetéssel, sem zsarolással nem tudtak hatni rá. Ő egyébként is szerette a változatosságot, mondta Lia asszony szelíden, elgondolkodva, és újra töltött, hiába emeltem tiltón a kezem.
Kezdem érezni, mondtam a fejem rázva. A végén még nem bírok lábra állni.
Az se nagy baj, kacagott. Nála is alhatok, ha nem utazom még ma vissza. Nem fél ő az ilyen fiatalemberektől. De mondanám meg végre, tudom-e, milyen bort iszom.
Fogalmam sincs, feleltem. Finom muskotályos, és talán többéves, olyan, amilyet a szekrények tetején kivételes alkalmakra tartogatnak.
Nevetett, és azt mondta, idei és saját.
Bizonyos korosodó asszonyok a bőr változásának ellenére is őrzik arcukon egykori szépségük nyomát, melyet sem nem csúfít, sem nem torzít a ránc, mert az arccsont, a szemöldök íve, de különösen a szem időtlen fénye és a divatokkal sem változó frizura valahogyan tartósítja az egykori ragyogást, anélkül, hogy azt természetellenesnek vagy mesterséges praktikákkal fönntartottnak gondolnánk, olyannak, ami már inkább taszítónak és nevetséges erőlködésnek tűnik az idő ellenében. Hogy Lia asszony friss nyugdíjasként szép tudott maradni, azt bizonyára köszönhette vidámságának, annak a kedélyállapotnak, mely kizárta az élet ocsmányságait, azokat az önemésztő rossz dolgokat, amire a házi patikában legföljebb ha két rossz orvosság található. Elég okos volt hozzá, hogy jó kedélyével, s talán nem kevésbé szókimondásával megőrizze nemcsak az egészségét, hanem valamennyire a szépségét is, s mindezt anélkül, hogy különösebben akarta volna, vagy tett volna érte bármi különöset is. Holott megpróbáltatásokban neki is volt része, neki is bele lehetett volna rokkanni a beteg férjének az évekig tartó ápolásába, majd elvesztésébe, meg még ki tudj, mibe, akár abba is, hogy nő és óvónő létére nem lehet gyereke. De nem. Szépen ívelő sötét szemöldöke dús volt, mint az igazi és isteni Lolónak, a haját is ugyanolyan rövidre vágva hordta még mindig, és barna szemeivel változatlanul mosolygott. Akkor is, mikor hosszú idő után találkoztunk, hogy mesélne apám nőügyeiről, a saját kapcsolatukról. És akkor is, mikor képtelen voltam megnevezni saját termésű borának szőlőfajtáját. Mert hát nem is szőlőből készítette, nevetett, és láthatóan örült annak, hogy így rászedhetett, hogy a borízű boráról senki nem mondaná meg, hogy akácvirágból állította elő.
Nem tudom, hogy mire vagy kíváncsi, Bendzsó, mondta aztán, én apádat lényegében csak egyetlen oldaláról ismertem. Még a szívét sem nagyon mutatta, a lelkét még kevésbé. Én csak a testét ismertem, de azt meglehetősen alaposan. Hisz tudod: a faszát. Egyetlen nőt sem hagyott kielégítetlenül. S ha ő gyors is volt, soha nem hagyott cserben, hiába zsibbadt esetleg a keze vagy görcsölt váratlanul a talpa. Akkor sem szólt, ha a hajam az arcát borította és egész testsúlyommal nehezedtem rá, és ő alig kapott levegőt.
Fantasztikus volt apád, mondta lassan, és tekintetét a vékony facsemetéktől üresnek ható kert felé irányította. A lepkénk valamikor megunta a sütkérezést, már nem volt ott a csatornán, petét rakni vagy petét szerezni ment, de csöppet sem bántam, hogy az annyi múló kis történet közül most egy egészen kivételesbe pillanthatok, ha idő előtt el nem ájulok a nem kevésbé fantasztikus Lolo-Lia asszony kitűnő akácborától.
A test igazságai, tudod, nem a szavakon múlnak, még ha időnként hangot adnak is. Nekem ennyi év után is úgy tűnik, hogy két test hangja az egyetlen értelmes beszéd a fényes csillagok univerzumában. Az egymásnak feleselő hangok különbsége, változó magasságokban és különböző intenzitással olyan azonosságot teremt, amiben megnevezhetetlenül minden benne van. Érted ezt, Bendzsó? Azt mondom: minden. Valahogy úgy képzelem, hogy valamelyik korban, valamelyik helyen két egymásnak való szerkezet egymást kezdi el működtetni: valami egészen apró kis zörejből, valami kozmikus háttérsugárzásból egyszer csak egy mély és tölcsérszerű hangszóró beleszól a világvevő mikrofonba – ugyanazt a műsort közvetítik egymásból egymásnak. És akkor ezek a hangok lennének a testnek igazságai. Amit nem mindenki ismer fel, mert azt hiszik, valahol a Rákóczi-indulóval kezdődik és a Himnusszal végződik, mint egy közérdekű információt is hordozó adás, ami mégse egészen a gyönyörről, inkább az elérhető, a beszerezhető, az elnyerhető kielégülésről szól. Ezek csupán, ha érted, amit mondok, valódi hangok hiányában csupán hangvevők és hangadók. Szaván soha nem foghatók, fülön sose csíphetők. Szinte a valódi tárgyak, az igazi testek hiányaként vannak jelen az ezeréves álmok echójában.
Az igazi gyönyör mindent felszabadító extázisában már nem lehet tudni, ki veri a dobot. És vannak hangok, melyek előbb érintik meg a szívet, mintsem a fül meghallaná.
Mint valami lassú hullámzás. És ahol sodrás, ott örvénylés; nem bennem és nem kívülem, csak mintha a jelenlétben, a folyamatosan múló és keletkező pillanatban, az idő és az időm kölcsönhatásában, saját időm akusztikájában, túl a reszketés rövidhullámán, már nem is félek, még ha néha szédülök is.
Bólogattam, hogy kissé én is. Most elmegyek hátra, ha nem lenne gond. Nem, persze, egyáltalán. Addig hoz valamit, ami fölszívja a szeszt, ha már úgy érzem. Bólogattam, hogy igen.
Árnyékban ültünk teljesen, észrevétlenül alkonyodott, csak egy rozsdafarkú jelezte a kerti kapu oszlopán, farkát rezegtetve, hogy lassan lejár az idő. És cserregett, mint egy valódi énekesmadár. A fáskamrának támasztottam a vállam, úgy vizeltem lassan és hosszan, valahogy abban reménykedve, hogy innen minden elölről kezdhető, a mozdulataim sem lesznek olyan darabosak, és hogy a kezemben tartott hímvesszőmről sem képzelem azt, hogy az apámé.
Sokszor meglep, mennyire együtt tudok gondolkodni valakivel, mennyire értem a szempontjait, fenntartásait és kifogásait, látom a miértjeit, az okoskodást. És akkor a megértés csöndjében türelemmel kezdek el utálkozni. Meg szánalmat érezni, anélkül, hogy ezt fontosnak tartanám közölni vagy mutatni, így érzem a kívülállás „tehetetlen mindenhatóságát”. Amiben persze mindenkinek igaza lehet. Vajon hányféle féligazság létezik; kitalált, átvett, megtapasztalt, elszenvedett féligazsága van az embereknek arra, hogy felmentést és magyarázatot találjanak, mit miért vagy miért nem, megnyugvást, az összegzéshez szükséges keretet, untig ismételt formát, hogy valahogy ne csak félig, hanem egészen igaz legyen, amit életüknek gazdagságaként és tartalmaként nyugtázhatnak elégedetten magukban.
Az önmagát feltáró elemzés őszintesége, melynek mindenkor vannak rejtett pontjai és titkolt szándékai.
Ha valakit szeretünk, avagy egy idő után máshogyan és másmiért újraszeretünk, ám ő maga nem segíthet nekünk e szeretet elmélyítésében azzal, hogy a sajátját a kölcsönösségben különbnek vagy odaadóbbnak mutassa, mert természetéből következően erre nem képes, bár bennünket akár viszonzatlanul is szeretne, akkor egy addig ismeretlen, egy másmilyen élettel kerülünk kapcsolatba, amellyel ilyen leplezetlenül még soha. És éppen ezért, a másikért való jóságunkban könnyen elbizonytalanodhatunk, mert látjuk világosan, nem a megerősítő érzelmi jelzések a legfontosabbak, az egyszerű és folyamatos örömérzés csalhatatlanul világosíthat fel bennünket arról, amit az okoskodásban csak kételyekkel együtt kapunk meg. S ha már fölfogtuk, megértettük mindannak az értelmét, ami egy át nem gondolt cselekedet további örömöket is előrevetítő eredménye lehet, megijedünk attól a felismeréstől, hogy mennyi könnyelműség és akaratlan bántás is van bennünk, s hogy időnként a szeretet szertelenségeit a véletlenek milyen szerencsésen is vigyázzák.
Mikor az asztalhoz visszatértem, meglepett, hogy sehol nem látok tányért vagy tálcát, amin szalonna vagy zsíros kenyér lenne, helyette egy almaválogató sablont találtam. Lolo-Lia diadalmasan emelte fel a farostlemezt, melyen a legkisebb kör alig volt nagyobb egy vizespohár talpánál, a legnagyobb meg kábé egy CD méreténél. A többi meg nagyjából átmenet a kettő között.
Felemelte a válogató sablont, és úgy lebegtette meg maga előtt, mint holmi lyukas legyezőt.
Azon a lepkeinváziós őszön, mondta, ez hozott össze apáddal.
Némiképp csodálkoztam, mert apámat soha nem láttam almát válogatni, az exportot darabonként olyan szalvétaszerű papírba csomagolni, melyen egy fekete kalapos, nagybajuszos, nyilván magyar paraszt bácsika színes rajza látható, de a belföldi fogyasztásra szánt enbé egyeset vagy kettest sem, hogy a lének minősített, amúgy többnyire esztétikai hibás, ütődött vagy az átlagosnál kisebb méretű almát, aminek egy részét később, téli estéken az asszonyok nejlonzsákokba hámozták, ne is említsem. Apám volt az átvevő, megmondta a gazdának, milyen osztályban veszi át a termést. Vagyis mennyit fizet érte. Ha a gazdának volt valami ellenvetése, leszedette a láda felső almáit, hogy lássa, alulra milyeneket raktak. Ha kellett, sorban borogatott ki ládákat, hogy hibás méretűt találjon. Erre azonban többnyire nem került sor, mert lehetett apámmal úgy beszélni, hogy mindenki jól járjon. Azután mehetett a fuvar az állomásra, a megrendelt vagonokhoz. A kertekben, ahová fekete Pannóniával érkezett, úgy járt zsebre dugott kézzel, mint valami bíró, akinek meg sem szabad érintenie azt, ami fölött ítélkezik, hanem ha valahol túl hangosra sikeredik az egymás után lekapkodott gyümölcs vödörbe való helyezése, akkor ki kell adnia a parancsot: „Ne kopogjon az az alma, a kurva életbe! Nem tépni, hanem a száránál csavarni!” Másba nem szólt bele. Csak a minőség érdekelte. Azzal sem foglalkozott, ha nem dolgoznak az emberek. Liát is egy ilyen alkalommal fedezte fel, mikor az fél lábbal a létra fokán állt, egyik kézzel a fejkendőjét igazgatta, a másikkal meg egy félig körbeharapdált almát tartott. Állítólag üres vödörre várt. Valaki csak azzal foglalkozott, hogy a fákon és a létrákon lévőktől elvegye a tele vödröt és üreset adjon fel helyette, mások a megtelt ládákat hordták fel valami furikkal, megint mások válogattak. Ha a láda elfogyott, prizmába rakták az almát.
Apám értett az emberek nyelvén, különösen hogyha az az ember valamilyen nő volt. Tudott erélyes lenni és hízelegni, dicsérni és kritizálni, úgy ejteni kétségbe valakit, hogy azzal megkaphassa, úgy emelni a magasba, hogy aztán lehúzhassa – véleményét nem sokan vonták kétségbe, de aki megpróbálta, ki kellett kaparnia az almásvödrök aljáról az agyvelejét, össze kellett szednie minden erejét.
A másikba hatolni azt jelenti: a teljesség körbefog.
Lia a félig kicsavarodott helyzetben is egyenes derékkal állt, és mosolyogva nézte a fekete bőrdzsekis, napszemüveges apámat, aki filmsztárhoz méltó lazasággal sétált a fasorok között. Lia akkor járt az óvóképzőbe, hétvégén otthon segített. Apám művésznőnek szólította, ami elég megtisztelően hangzott néhány perccel a káromkodások után, de Lia csak kacagott a hízelgésen, nem is alaptalanul. Mert később megtudta, apám minden neki tetsző nőt művésznőnek szólít, csöppet sem zavartatva magát a díszletektől, az almafáktól és az egész vidék almaillatú manézsától.
Akkor fogyott el, tudod Bendzsó, a ládákból a papír. Két keskenyebbel a láda oldalát, egy téglalap alakú naggyal meg az alját kellett kipapírozni, hogy minél kevésbé sérüljön a gyümölcs. Apád felajánlotta, hogy elvisz motorral az állomás melletti hűtőház raktárába, ahol bálaszám van a papír. Felültünk mindketten, átfogtam a derekát, amire kifejezetten kért is, majd a sarkával felcsapta a kitámasztót, aztán egy rúgással beindította a motort. Mielőtt a bukósisakot a fejemre tettem, ki kellett bontanom a kendőt. Ekkor azzal gyanúsított meg, hogy biztos Lollobrigida után vágattam le a hajamat, mivel most az a divat. Megint kacagtam. Végig úgy viselkedett, mint egy gentleman, csak a papírraktárnál mondta, hogy nem kell annyira sietni azokkal a ládákkal, a papír ráér, én meg olyan vagyok, mint egy filmszínésznő, de ő akár királynőt csinál belőlem. Én csak nevettem, és hagytam, hogy az egyik szegről leakasztott válogató sablont a blúzom elé tegye. Kérdezte, melyikbe férnének bele a melleim. Nevettem. Az exportba, az egyesbe vagy a lébe. Aztán váratlanul megragadott, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Kigombolta a blúzomat, szétkapcsolta a melltartómat, és beleillesztette az exportba a mellem felét, merthogy az egész nem fért át rajta. És én akkor már egy nagyobb bálának dőltem, és hagytam, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig végigpróbálja a lyukakat, azon keresztül csókolgassa a bimbómat. Azt mondta, jobb vagyok, mint Lollobrigida. Éreztem, hogy a melleimet mennyire izgatja a sablon kerete. Nedvesedtem. A két kis ráncos bőrredő elvált egymástól, miközben a göndör szőrzetem összetapadt. Éreztem, hogy ez a két kis lebeny a szoknya fedezékében, mint afféle tehetetlen szárnyacskák, hamarosan jó szelet kapnak, s ha most még nem is nyílnak szét egészen, de már nem is tapadnak össze szárazon. Már nem volt zárja, sem kulcsa. S a rózsaszín mélység sarkában a csiklóm szinte hegyes lett az izgalomtól. Olyan érzékeny, hogy vigyáznom kellett az apróbb moccanásokkal.
Aztán megláttam a fényes világvevőt – a részletek halandóságában a részek viszonyának halhatatlansága. És ez a játék minden év őszén megismétlődött, de gyakran egyéb évszakokban is. Minden ismétlés, tette le kezéből a sablont Lollobrigida, az azonoson belüli különbözőséget jelenti.
Helyeslően bólogattam, ám továbbra is túl szögletesnek ítéltem a mozdulataimat, s azon kaptam magam, hogy cigarettázás közben grimaszolok. Bort mindenesetre már nem engedtem tölteni; rátenyereltem a pohárra.
Jó, egyezett bele, de akkor legyen ez az utolsó. És tudd, a tilalom és a büntetés hangja mindig kívülről jön.
- Kultúra [6]