Ha eltévedsz, az egyik erdő olyan, mint a másik.
Mikor rájössz, hogy arra sem jó az irány, akkor megállsz a félig már csupasz őszi lombhullatók között, és a hangokra kezdesz figyelni. Csak ezután kiabálhatsz, ha van hozzá bátorságod. De egyelőre semmi, pontosabban ziháló testtel érzékeled a fák szuszogását, mert azok mintha minden egyes elengedett levelük után, valahol a háncs alatt, a fotoszintézis sötétkamrájából kiszabadítanák azokat a néma sóhajokat, amelyek elveszettségedben egyáltalán lehetővé teszik, hogy levegőt vegyél. Nehogy bent akadjon. És akkor lassan megtelik és megnő a tüdődben az erdő. Az erdőből az, ami láthatatlan és tiszta. Míg a hangokra figyelsz, azt is érzékeled, hogy egyszerre rejt el és szolgáltat ki. Hamar kifulladsz, ha ezt rosszul veszed. Az őszi erdőben a fák úgy hullajtják a leveleiket, mintha csak elgondolkodva találgatnák: szeret – nem szeret. Az erdőben mintha minden fa szerelmes lenne a másikba; ősszel ezért egy kicsit meg is halnak. A teljesség illúziója mindig jelen idejű, mint az elveszettség érzése. Megragadhatóságának feltétele, hogy elmúlóként tudjuk szemlélni. Hogy még teljesebb legyen, ami így-úgy mindig körbefog. Benne lenni, mint a nőben. Megfeszült, helyét kereső izmokkal. Gyújtópontot találni, hogy ne csak a teljesség legyen tökéletes és az elveszettség tapasztalata természetes.
Mindent megúszni azért mégse lehet.
Eltévedtem, kicsit kifulladtam. Benne álltam egy keskeny, kiszáradt vízmosásban, bokáig süppedve az avarban. Körülöttem egykor leszakadt és szétszóródott ágak, melyek úgy törnek, ropognak minden lépésemre, mintha a levelek alatt megbújó ezernyi rőzseróka gerincét taposnám. Már túl vagyok néhány apróbb dombon, vízmosáson, ám túl sokáig megyek ahhoz, hogy az irányt helyesnek gondolhatnám. Nézem a fák törzsét, de sehol egy kék jelzés. Csapás sincs, csak az, amit én járok, kissé szétrúgva és felborzolva az avart. Odáig stimm, hogy melyik a mohás északi rész. A délelőtti nap is arról süt, amerről kell, hihetetlen fényjátékba vonva a bükkfák magas koronáján megmaradt színes leveleket, a csupasz törzset, áttörve az ágak közt, fénycellásan a lenti levéltömeget. A rézsútos fényrácsba időnként belerepül egy madár, makkot kutató szajkó. Csak az ösvényt nem láttam sehol, a többieket, nemcsak a társaimat nem, de senkit az egész budapesti középiskolások közül. Pedig nem lehetek nagyon messze a végétől, gondolom, miközben leülök egy borostyánnal teljesen befutott, amúgy élettelennek tűnő fa tövébe, hogy kirázzam a cipőmből a levéltörmeléket, és hogy valamennyire mégiscsak megpróbáljak innen tájékozódni. Úgy vélem, itt lehet valahol a közelben az a Pomáz környéki hatalmas tisztás, ami ennek az össznépi kirándulásnak a célállomását jelentené, ahová tavaly is, azelőtt is meg kellett érkeznünk, a rég szétszakadt osztálynak. Minden évben megrendezték ezt a kirándulást, alig valamivel tanévkezdet után. Nem verseny volt ez az iskolák között, csak több órás gyalogmenet, át a hegyen, keresztül az erdőn, ezzel is teljesítve talán valami nagy állami tervet, úgymint egészségmegőrzés, szocializálódás, más intézetek lányainak és fiainak megismerése egy kiadós gyaloglás közben vagy után. Lógni is lehetett volna; az elején még megvan mindenki, az első ösvényen az első fáknál, vagy még lent a HÉV-nél, a végén meg eleve lehetetlen ellenőrizni a létszámot, több ezer diák között összeszedni az osztályt, amivel akkor már soha senki nem törődött. De tét nélkül lógni ki akar? Meg csakugyan, minden gond nélkül ott voltak egymásnak az emberek; helló, te melyikből jöttél – és már dumálhattál, ha akartál. Ha most a fiúkat kivonom, akkor is több ezer lány, több ezer lélegzetelállítóan szép lány, mintha csak a csúnyák maradtak volna otthon. Nekik eleve megengedték, sőt kötelezővé tették a lógást.
Nyuszifül, mondja a schützilás ofő lehetetlen mackóba öltözve, mikor a fele osztály még megvan, eligazításszerűen beszélve az emberek feje fölé, hogy csak rendesen, ne hozzunk szégyent a sulira. Az osztály harmada máskülönben olyan kicsapott gyerekekből áll, akik éppen itt találkozhatnak egykori osztálytársaikkal. A második harmada problémás gyerek problémás kerületből, a fennmaradó harmadban vannak a vidékiek, a bejárósok és a kollégisták. Akiket tőlünk csapnak ki, azokkal még véletlenül is nehéz összefutni, legföljebb valamelyik buszmegállóban. Mert a miénkhez hasonló befogadó suli nincs több a fővárosban, legföljebb valamelyik vidéki nagyvárosban, ha. Ha itt kezded, eleve lent kezded, de ezt csak később érted meg, mikor kijárod a cinizmus középiskoláját, valahogy a hihetetlen labirintus végére érve, a Vág utcában. Összeszorított fogakkal, végig úgy, mintha mindig is az Északi összekötőn, az Újpesti vasúti hídon mennél át, mikor a havas szél csaknem besöpör a Téli kikötő sötét, a hajógyári lámpák csorgatott fényétől bolondul villódzó vízébe, reggeli öt és fél hat között, a ki tudja, mióta teljesen üres gyomroddal és a kicsit rossz leheleteddel az este szívott Pálmatex miatt. De ha sikeresen átjutsz a Népszigetre, még mielőtt a portáldaruk bólogatni és forogni kezdenének a sólyatéren, azt is a fagyos szélbe sziszegheted, hogy majd a végén, a labirintus Vág és Rajk László utcai kijáratánál, mikor már semmi dolgod nincs és közöd sem lesz a hajókhoz és az úszódarukhoz, eljössz erre a hídra ugyanilyen sötétben és hidegben, mert csak ezért fogsz akkor felkelni, hogy igenis elmehess a hídra, és hogy éhgyomorra elszívhassál egy cigit a híd közepén, ügyet sem vetve a melletted munkába sietőkre, nézed öt percig a gyár mindkét partját, a kazánlemezből hegesztett teknőket a vízen és a félig készeket az állványokon, meg a lassan első útjára induló dereglyét, ami majd átviszi az összeírót, aki a rendelés szerint a büfében megveszi a reggelihez az összes lángost – elszívod öt perc alatt a cigidet, s mielőtt visszafelé indulnál a hídon, mintegy egyedüliként a széllel és a Váci út felől érkezők újabb áradatával szemben, két ujjal elfricskázod a csikket a korláton túlra, az egyik hosszúkás, vízen lebegő lidércszerű fényfoltba.
Látszatra csak annyiban különbözünk a több ezer diáktól, hogy közöttünk alig akad melegítős, pumás-adidasos edzőcipős cinikus, úgymond a rendes ruhánkban vagyunk, mint ahogyan azért rajtunk kívül is vannak még néhányan, akik hozzánk hasonlóan nem öltöztek a feladathoz, ám ezeknél is, kis hátizsákokban, válltáskákban ott van a pakk, lé meg szalvétába, alufóliába hajtogatott szendvics, az otthon csomagolt útravaló. Így lesz nekünk könnyebb az út. Mert az mindig könnyebb, ha a szükség úgy rendeli, vagy ha eleve a gondatlanság kíséri.
Míg le nem tértem az ösvényről, addig három osztálytársammal tartottam, nem is tudom, miért pont velük, így alakult valahogy induláskor, beszélgettünk, és közben megmásztuk a dombokat. Ők hárman nagyon jóban voltak, de csak Ardai volt közülük punk. Mőzsik és Torda stílusilag eldönthetetlen kategóriába tartoztak, s mint általában az ilyenek, inkább negatív megítélés alá estek és a gyökerek közé soroltattak. Pedig rendes fiú volt mindkettő, csendesek, béketűrőek, akiket nehezen lehetett felhúzni, bár a viccet sem nagyon értették. Torda volt a legmagasabb az osztályban; görbített háttal járt, lomhán, mint akit zavar a két hosszan lelógó keze, amivel sose tud mit kezdeni. Legtöbbször a körme melletti bőrt rágta kifordított tenyérrel. Mőzsik zömök, erős fiú volt, hullámos szőke haja éppen csak a füle alá ért; szakmailag ő számított a legfelkészültebbnek, akármelyik szerszám, fűrész, reszelő, kalapács rendesen állt a kezében, meg is tudott csinálni mindent, otthon műhelye volt az apjának. Ardai valamelyik másik suliból került hozzánk még elsőben, aki ezzel évet veszített és a kicsapottak között is a legidősebbnek számított. Vékony és magas volt, a haját a suliban nem mindig állította kakastaréjba; bőrdzsekijén kitűzők, lánc és lakat. A punk akkoriban egészen új jelenség volt. Kissé álmosnak tűnt mindig a tekintete; az arca pedig talán azért is hatott hosszúkásnak, mert a vastag ajkait szinte sose zárta össze, még a lassú beszéde közben sem, amitől egészen flegmának látszott. Mőzsiken és Tordán kívül valószínűleg utált mindenkit, és azt sem nagyon bánta, ha ezért vagy másért őt is utálják. Kirándulás közben valahogyan az is szóba került, hogy van egy pisztolyom, de csak röhögtek, nem hitték, ami a cinikus középiskolában nevelkedőktől nem is meglepő, hiszen nem hisznek bennünk a tanárok sem, ez elég hamar kiderült. Cinizmus és passzivitás, legyen szó tanulásról, osztályközösségről, fegyelemről – ebben a suliban ezzel a két szóval lett kitömve a szocialista embertípus. Ezt valahogy a tanárok is tudták, meg azt is, hogy a hazug és nevetséges intézményes rend, amit végső erőfeszítéssel igyekeznek fenntartani, olyan szabály, amit egyszer leírtak nekik egy titkos naplóba, s valamelyik szertár mélyén fiókba zárva őriznek. Másra nem lehetett gondolni, csak hogy van egy ilyen napló, amit ha megtalálnánk, ki lehetne dobni az ablakon.
Nem siettünk, rágyújtottunk, idegen csoportok előztek meg bennünket. Nem is nagyon tudtam, hol vannak a többiek. Le akartam vágni az utat, menjenek csak ők együtt hárman. Valamennyire ismertem azt a részt, azt hittem, jó felé indultam. Aztán egy idő után egyre távolabbról jöttek a hangok, és már nem is lehetett tudni, hogy pontosan merről. A borostyánnak fantasztikus törzse volt; a combomnál is vastagabb főinda egészen elfásodott a gazdafa törzsén, miközben kisebb és még kisebb indák ágaztak szét, teljesen körbefogva a fát. A legvékonyabb indák olyanok voltak, mint a bolyhos cérnaszálak. A magas koronáig felkúszott a borostyán, az igazi fából alig látszott valami. Az ágak végén az a néhány megmaradt levél olyan volt, mint a halálos szorításból szabadulni nem tudó segélykiáltása.
Valamilyen madár hangját hallottam meg előbb, arra néztem föl, s csak aztán a lányét. Hogy mit csinálok itt, kérdezte. A cipőmön kötöttem újra a masnit.
A lányon nagyon színes, könnyű nyári ruha volt, olyan, aminek vékony vászonból van egy fehér alja, kissé kilógó alsószoknyaszerűséggel és a ruha dekoltázsa fölé érő egyszerű, gombos betéttel. Még éppen nem volt hűvös, a vastag kék pulóvert a derekára kötötte, mintha szoknyára vett volna szoknyát. Egy nagyon szép cigánylány volt. Finom vonású, kecses mozdulatú barna lány valamelyik nyugati divatlapból. Olasz vagy spanyol. Az arcán egyszerű derű, ami komplikáltabb formájában érthetetlen szomorúság. Mintha a harmóniának lenne egy melankolikus változata is, eldönthetetlenné téve, hogy a sötét szeme, a sötét szemöldöke, a sötét haja, az átlagos kreolnál valamivel világosabb bőre teszi-e azzá az arcát és a tekintetét. Hosszú haját a füleknél tűzte föl két nevetséges gyerekcsattal. A keze meleg volt, mikor megfogtam; segített felhúzni. Megkérdeztem tőle, hogy eltévedt-e.
A tisztás nem volt messzebb öt percnél.
Nehéz volt elhinnem, hogy ennyire közel, mint ahogyan azt is biztosra vettem, hogy egy jó darabig eltartott volna, míg magamtól megtalálom a helyes irányt. Úgy éreztem, szándékosan igyekszik hangsúlytalanná tenni váratlan megjelenését, kisebbíteni annak a jelentőségét, hogy ő talált rám. Mindez természetes, mondta. A természetesség, feleltem, talán csak elkerülhetetlen. De az is lehet, gondoltam később, hogy az ő egyszerűsége és természetessége csak az én felfogásomban, látásomban, hallásomban lesz ilyen bonyolult, s keltheti azt a benyomást, hogy ő elképzelhetetlen távolságból érkezett oda hozzám a borostyános fához, a távoliak figyelmes szótlanságával. Ezt pedig úgy értem, hogy másról beszélt, mint amiről talán kellett volna. Másról, az érkezők visszafogott örömével.
Miközben észrevétlenül távolodtunk; kiérve találkoztam néhánnyal a mieink közül, az osztályfőnök is ott állt valami sátor mellett, vizet ivott egy műanyag kulacsból, na jól van nyuszifül, mondta, mikor meglátott, te is megvagy. Csak már a lány nem volt sehol, a cigánylány. Akinek a nevét is elfelejtettem megkérdezni. Végignéztem a domboldalon; összevissza fekvő, ebédelő, nevetgélő, mászkáló diákok. Valami tarka ruhát kerestem, de onnan nézve minden olyan kavargóan színesnek és szétválaszthatatlannak látszott, mint az összedolgozott zöld gyurmában a sárga vonal, melyet a piros halványít el, amiben meg már benne van a kék, mintegy rétegzetten, összegyűrten. Hol van a te lányod, Szűzanyám?!, hol van a te birtokod, Furnier?!
Nem emlékszem, mit mondott, melyik suliba jár. Lehet, nem is mondta. Csak én mondtam, nem tudom. Még a HÉV-en is őt néztem, hátha azzal jön. Bíztam benne, hogy találkozunk még. Lesz még két, ugyancsak iskolákat összefogó rendezvény, ha nem is ilyen nagy, mint ez, de talán ott lesz a Fáy utcában, a Vasas pályán, mikor tornabemutatót tartanak a középiskolák, vagy a Rákos patak mellett, a Tahi utcai lőtéren, mikor valami honvédelmi oktatás keretében kispuskával tanítják az embert lőni.
Már a vizsgához közeledtünk, tavasz volt, a tanulmányi szabadságtól néhány nap választott el bennünket, mikor újra, a nyitott ablakos termek friss levegőjű ablakainál egyre gyakrabban eszembe jutott a lány. Nem láthattam, de persze nem úgy, mint ahogyan Ardait sem valamiért két napja. Ilyenkor már butaság lett volna lógni, beteget sem jelentett, Tordáék sem tudták, mi lehet vele. Másnap a fizikateremben ülünk Csontinál, az idős, szőke kontyos nőnél, aki csont és bőr arcával rémisztő halálfej, különösen ha nevet és láthatóvá teszi a fogait. De akkor elhisszük, hogy az arcürege fölött mégis lehet valami kis izom, ha így el tudja húzni a száját. Már ez is az utolsó órák egyike. Jól eltelt ez a néhány év, bele lehet gondolni nyugodtan a tanításnak már aligha nevezhető órán, mikor tudvalevő, hogy senki nem fogja sajnálni, hogy vége, hogy mindjárt vége. Ám előbb kopogtatnak az ajtón, a magyartanárnő az, beszól, hogy az igazgatóiban várják Tordát. Csend lesz, illetve marad a csend, csak már más minőségben. Torda meglepetten, a szemöldökét le-fölhúzgálva kanyarog a padok között, látszik, hogy a két karjával most sem tud mit kezdeni. Igyekezetében és zavarában csak még jobban meggörbíti a hátát. Az esetlen látvány hatására Csonti biztatja, semmi baj, fiam, menjen csak, semmiről nem fog lemaradni.
Tíz perc múlva tér vissza Torda, fehér arccal, szótlanul. A tanárnő visszakísérte, az ajtóban állva mondja Csontinak, hogy Tordának most el kell mennie, pakolja össze a holmiját. Összeszedi, a táskájába rakja. Kifelé menet nekünk, Mőzsiknek meg nekem még csak a szemével sem üzen. Holnap ugyanez ismétlődik meg Mőzsikkel; kihívják a rajzteremből, vinnie kell magával az ellenőrzőjét, visszajön, összeszedi a tanszereit, és rám sem pillantva távozik. Később megerősítik az ablaknál ülők, hogy Laci is ugyanabba az R-es rendszámú Zsiguliba szállt be két fickóval, mint tegnap Torda. Biztosra veszem, hogy másnap értem fognak jönni.
Következő nap egyikőjük sem jött iskolába, Ardairól meg továbbra sincs semmi hír. Matek az utolsó óránk a Nyuszifüllel, már-már azt hiszem, megúszom. De akkor kihívnak engem is. Az osztály újra elnémul. Ez már nekik is sok, még jó, hogy hamarosan vége lesz a tanévnek. Most nem a tanárnő kísér, hanem a tornatanár. De az még rosszabb. Mint egy hóhér, úgy jön kicsit lemaradva mellettem, komoran és szótlanul. A széles, régi lépcsőházban a kezében tartott ellenőrzőmmel az igazgatói iroda felé mutat. Belépek. Két fiatalember áll ott, az igazgató meg az asztalnál ül. A tornatanár átadja az idegeneknek a piros fedeles, fényképpel ellátott ellenőrzőmet, majd távozik. Azok egy székre mutatnak, üljek le, ők állva maradnak, közben a nevemet kérdezik. Két civil ruhás nyomozó. Úgy kérdeznek felváltva, hogy gondolkodni se legyen időm. Ha nem válaszolnék rögtön, az gyanús lehetne. Hogy keresem a válaszhoz illő hazugságot.
Tudtam-e, hogy Ardai fasiszta.
Döbbenten néztem rájuk. Hogyan hitethetném el velük a nememet, ha csak nemet tudok mondani a kérdésre?
Felvonult a punk haverjaival valami tüntetésen.
Tüntetés – ez is milyen lehetetlenül hangzott akkoriban. Ardai valamelyik koncerten találkozhatott a barátaival, és ott, előtte vagy utána sivíthatták, mint a malacok az oi-oi-oi-t. Az ilyet nem nehéz kiszúrni, mint ahogyan a biztosítótűkből összekapcsolt nyakláncán a szalaggal ékes eredeti vaskeresztet sem. Csak ha sulin kívül volt, tette a fekete pólója fölé. Bár nálunk, a cinizmus középiskolájában sok dolog fölött szemet hunytak, sok mindent eltűrtek, amit máshol alig vagy cseppet sem, hosszú hajú fülbevalós fiúkat csíkos nadrágban, szakadt tornacipőben vagy papucsban, seggén, térdén lyukas farmerekben, de egy vaskeresztet azért talán mégse.
A punk nem az én műfajom.
Hát mi a maga műfaja.
Kedvem lett volna pimaszul azt felelni, hogy szeretni, de csak annyit mondtam, hiszen láthatják.
Hendrix, Zepp, Cream. A Budai Ifiparkban Tibivel mindig HBB-re meg Radics Bélára mentünk, a csepeli Ridegbe a Puttonyos HIT-re, az újpesti Melósba meg Kuglira. Nagyon szeretni kell ahhoz a Rohadt Jancsi vad zenéjét, hogy valaki folyamatosan hallgatni tudja.
Persze engem nem is ezért kerestek meg. Tudom ugye? Mindent el kell mondanom. Nincs értelme a hallgatásnak. Adnak öt percet, döntsem el, mit csinálok.
Ehhez az öt perchez, hogy ne zavarjanak, teljes egyedüllétet biztosítottak; kimentek az irodából az igazgatóval együtt, aki végig csöndes tanúja volt a kérdezgetésnek. Gondolkozom. Van öt percem. Ha az öt perc letelik, akkor talán a világnak is vége lesz. Legalábbis annak, ami eddig volt. Mintha valamelyik sivatagban az amerikaiak most nyomnának meg egy gombot, hogy megnyissák a titkos rakétasilóikat. De a rakéta célba éréséig van még öt perc. Öt perc alatt el lehet mondani kábé öt imát, de fél percet sem pazarolok rá. Az őszi erdőben járok megint a cigánylánnyal, s közben megérkezik északkelet felől az orosz tél. Mire esni kezd a hó a borostyános fánál, nincs velem a lány, csak a szétválaszthatatlan hópihék. Mielőtt visszatért volna a két nyomozó, hogy a válaszomat megtudja, a tenyeremben kis nedvességet éreztem. Nem láthatták, mert addigra beletöröltem a nadrágomba.
Ki fog derülni.
- Kultúra [5]