Szomalizálódás – rettenetes, ám nagyon fontos fogalom született az immár két évtizede a failed state (bukott állam) állapotában sínylődő, az egymással kiegyezni nem tudó, talán nem is akaró, de a hatalmat az egész ország felett megszerezni, megszilárdítani nem képes erők harcában vergődő állam, Szomália nevéből. A néhai diktátor, Mohamed Sziad Barre 1991-es megbuktatása óta egyre mélyebb káoszba süllyedő ország a kísérleti terepe annak, amire a radikális iszlamizmus, közelebbről az al-Káida törekszik Afrikában: nem feltétlenül megdönteni, de tökéletesen szétzilálni az ingatag politikai rendszereket, hogy a hatalmi vákuumban az al-Káida helyi fegyveres milíciái uralkodjanak egy-egy területen, s érvényre juttassák az iszlám törvénykezést, a sariát. Ez az az állapot, amelyre egy titkosan szerveződő, terjeszkedő, egyetlen államhoz sem köthető, ma is kevéssé ismerhető szervezetnek szüksége van.
Az al-Káida, mely ma már sokkal több, mint „szimpla” terrorszervezet, folyamatosan keresi a nyugati mintájú, „hagyományos” államszervezetek megbontásának a lehetőségét. Az Arab Tavasz ugyan nem hozott számára látványos sikereket, de ne legyen kétségünk afelől, hogy megvetette a lábát Egyiptomban, Líbiában és Tunéziában egyaránt. Terjeszkedése megállíthatatlannak tűnik, különösen a kontinens északnyugati harmadának politikailag és gazdaságilag legkevésbé stabil államaiban. Nem a semmiből s aligha csupán a maga erejéből vált az abujai kormányt is fenyegető erővé Nigériában a Boko Haram sem. Hasonló, az al-Káidához kapcsolódó iszlám milíciák, sejtek tevékenykednek Nigertől Algérián át Burkina Fasóig. Az iszlám radikálisok Maliban lelték meg a térség leggyengébb láncszemét, ahol a szegénység és a korábbi diktatúra elegendő politikai gyújtóanyagot halmozott fel egy katonai puccshoz és egy nemzetiségi (tuareg), valamint egy radikális iszlám felkeléshez. Ezek nem egy tőről fakadnak, más-más célokat hirdetnek, de vezetőik egyformán elszántak, és kompromisszumra nemigen hajlanak. Mindez együtt tökéletes terep egy anarchiára törekvő erő számára. Pedig a káosz korábban soha nem volt jellemző erre a vidékre, hiszen a mostoha körülmények között a fennmaradás feltétele mindig is valamiféle rend és együttműködés volt.
A mai Mali területén fellelt régészeti kincsek igen gazdag és messzire visszanyúló történelemről árulkodnak. Elsősorban az Adrar des Ifoghas hegység déli lábainál, Kidal közelében talált őskori, valamint a Gao, Kayes, Nioro és Bamako környékén feltárt újkőkori leletek. Az ókorban a nyugat-szudáni – egymással közeli rokonságban lévő – népek élénk kereskedelmet folytattak a Földközi-tenger afrikai partjainak lakóival, amit a szaharai berber törzsek közvetítettek. Szudán földrajzi értelemben a Szahara és az esőerdők közötti sávot jelenti az Atlanti-óceán partjától egészen az Etióp-magasföldig. Ennek nyugati részén, elsősorban a Niger felső szakaszai mentén alakultak ki a középkorban a térség számunkra sokáig teljesen ismeretlen, ám igencsak fejlett államai. Közülük az első Ghána volt – messze nem azon a területen, amelyen a ma ezen a néven ismert ország fekszik. Ezt még az i. sz. IV. században hozták létre, s a IX. században élte aranykorát. Szó szerint, hiszen bevételének döntő hányada az aranykereskedelemből származott. Az észak felé vezető karavánutak mentén terjeszkedő Ghána volt a közvetítő az őserdei – az aranyat kitermelő – népek és a mediterrán vidékekre a nemesfémet elszállító berber kereskedők között. A XI. században azonban ez az állam felbomlott, hogy helyet adjon a két évszázaddal később felemelkedő Mali államnak, amely Manszu Musza királysága idején (1307–1332) érte el gazdasági, politikai és kulturális fejlődésének tetőpontját. Timbuktu és Dzsenne volt a kereskedelmi központ. Timbuktuban mohamedán kulturális központ is létrejött, amelyet – ha a területet ma birtokló-bitorló radikális iszlám harcosok el nem pusztítják – ma is megcsodálhatunk. Az itt őrzött tekercsek, könyvek az iszlám kultúra és tudomány páratlan gyűjteményét alkotják. De a gazdagság mindig irigységet szül, így a belső ellentétek és a külső támadások lassanként szétzilálták a Mali Birodalmat is. A meggyengült államot a XIV. században az ugyancsak a karavánútvonal mentén épült Gao városából nyugat felé terjeszkedő Szongáj Birodalom hajtotta lassan uralma alá. Ez az állam fénykorában, a XV. század elején négy királyságból és több kormányzóságból állt. Hivatásos hadsereget tartott fenn, jól szervezett adóbehajtási rendszert működtetett. A busás bevételekből bőven jutott kultúrára és tudományra is. A ma is működő timbuktui Szonkare Egyetemen ekkoriban több száz tudós kutatott és tanított. A XVI. század végére azonban a földrajzi felfedezések következtében alaposan átrendeződtek a kereskedelmi útvonalak, s az európaiak immár körülhajózták nemcsak Afrikát, de Magellán révén az egész Földet is, így többé nem voltak nélkülözhetetlenek a kockázatos és lassú sivatagi karavánok. Ez pedig a Szongáj Birodalom bevételi forrásainak apadását és gazdasági-politikai jelentőségének hanyatlását eredményezte.
A meggyengült állam már nem tudott ellenállni a marokkói szultán hódításának, katonái feldúlták az országot. A következő évszázadok egészen a franciák XIX. századi megjelenéséig a marokkói uralom elleni sikertelen felszabadító harcok jegyében teltek el. Amikor a francia gyarmatosítás a század derekán valóban fenyegető veszéllyé vált, Al-Hadzs Omar Szaidu Tall, a (fulbe és berber törzsek keveredéséből keletkezett, ma Mali, Mauritánia és Szenegál területén élő) tukulőr nép uralkodója a közös, mohamedán vallásra hivatkozva megpróbálta egyesíteni a szudáni népeket. Törekvéseit azonban meghiúsította a törzsi vezetők széthúzása, végül Al-Hadzs Omart egy fulbe lázadás során 1864-ben megölték. A hatalmas technikai és anyagi fölényben lévő európaiak könnyedén foglaltak el mind nagyobb területeket, s 1883-ban elérték Bamakót is. A mai Mali területe előbb Felső-Szenegál és Niger gyarmatok között oszlott meg, majd 1902-től Francia Szudán néven Francia Nyugat-Afrika része lett. Itt is érvényesült a hagyományos uralmi mechanizmust felváltó gyarmati közigazgatás, amelynek lényege, hogy bevonták a helyi uralkodó réteg együttműködésre kész tagjait, s látszólagos hatalmi pozícióba ültetve őket, alattvalóikkal is elfogadtatták a francia fennhatóságot. A kegyetlen elnyomás ellen sokáig sikertelenül vették fel a harcot az egyes törzsek: 1908-tól három éven át a dogonok, 1915–1916-ban a bobók, 1915 és 1918 között a különböző tuareg törzsek lázadtak fel, de a francia gyarmati hadsereg, jórészt az idegenlégió és a helyiekből erőszakkal toborzott segédcsapatok segítségével valamennyi lázadást kegyetlenül vérbe fojtotta.
A második világháború után a gyarmati rendszerek bomlásnak indultak, s noha Párizs hol vaskézzel, hol ügyes diplomáciával sokáig egyben tartotta afrikai külbirtokait, a felszabadító mozgalmak harca, amelyet gőzerővel támogatott a szovjet blokk is, az 1950-es évek végére beért, sorra nyerték el függetlenségüket a fekete kontinens országai. Szenegál és Francia Szudán még az évtized vége előtt létrehozta a Mali Államszövetséget, amely 1960. június 20-án kikiáltotta függetlenségét. A közös lónak azonban Afrikában is túros a háta, s több dudás sem fér meg egy csárdában, így a föderáció még ugyanebben az évben, szeptember 22-én két önálló államra, Szenegálra és Malira bomlott.
A Mali Köztársaság első elnöke az ország vezető, nem sokkal később már egyetlen pártjának vezetője, Modibo Keita lett, aki, noha kétszer is betöltötte a külügyminiszteri posztot a gyarmati kormányzatban, a függetlenné válás és a pánafrikai eszme egyik élharcosaként vonult be az ország történetébe. Annak ellenére, hogy a gazdaságot az afrikai szocializmus útjára terelte, jó kapcsolatokra törekedett a Nyugattal, különösen az Egyesült Államokkal. Békülékeny hangot ütött meg a szomszédokkal is, hiszen 1963-ban sikerrel zárta le a „homokháborúként” ismert határvillongásokat Algériával és Marokkóval. Ezért a diplomáciai hadműveletért Lenin-békedíjat is kapott abban az évben. Gazdasági tevékenysége már korántsem volt ennyire sikeres. A külkereskedelem állami monopóliummá tétele és a mali frank bevezetése nem aratott osztatlan elismerést az üzleti világban. Ráadásul a saját valuta megteremtésének buktatói igencsak felpörgették az inflációt, amit a lakosság is megérzett. S amilyen barátságos volt külföldi partnereivel, olyan keménykezű otthon: politikai ellenfeleit, elsősorban Fily Dabo Sissokót rendre börtönbe zárta. 1967-ben a Nemzeti Bizottság a Forradalom Védelmére (CNDR) nevű testület felállításával gyakorlatilag az alkotmányt is felfüggesztette. Az erősödő önkény, az úgynevezett népi milíciák elszaporodó erőszakos akciói, valamint a mali frank elértéktelenedésével párhuzamos gazdasági visszaesés egyre növekvő elégedetlenséget szült, mígnem 1968. november 19-én Moussa Traoré hadnagy vezetésével fiatal katonatisztek – kimondatlanul is a nép akaratát végrehajtva – államcsínyt követtek el. Az állami vezetőket, köztük Modibo Keitát elfogták, s börtönbe zárták. A hatalmat Traoréval az élen a Nemzeti Felszabadítás Katonai Tanácsa (CMLN) ragadta magához, s rögtön betiltott minden politikai szervezetet és tevékenységet. Szigorú katonai megfigyelés alá vonta a katonai hatalommal legellenségesebb tudósokat és tanárokat. Traoré érezte, hogy a katonai hatalom nem tartható fenn sokáig, különösen azután, hogy a Malit 1973–1974-ben sújtó rettenetes aszály hatásainak enyhítésére érkezett nemzetközi segélyeket az országot vezető katonatisztek maradéktalanul elsíbolták. Az egyre erősebb zúgolódás lecsillapítására 1974-ben új alkotmányt bocsátottak ki, amely előírta a polgári kormányzáshoz való visszatérést. Az alkotmány életbe léptetésével vártak négy esztendőt. Közben 1977-ben a börtönben máig tisztázatlan körülmények között életét vesztette Modibo Keita volt elnök, akinek hivatalos temetése óriási juntaellenes tüntetéssé dagadt, ami ellen a hatóságok keményen léptek fel. Ez azonban még inkább felkorbácsolta a kedélyeket. Moussa Traoré 1979-ben egyetlen jelöltként 99 százalékos szavazataránnyal nyerte meg a „demokratikus” elnökválasztást. Hat évvel később a törvényhozás hogy, hogy nem, módosította az alkotmányt, eltörölve az elnökként betölthető ciklusok számát, megnyitva Traoré előtt az „életfogytiglani” elnökség lehetőségét. Az elnöknek néhány év alatt sikerült megszilárdítania hatalmát, viszonylagos nyugalmat teremtenie az országban. A nyolcvanas évtized ennek jegyében telt el. Az évtized végére azonban ismét nehéz gazdasági helyzetbe került az ország, s ezen a kormány a gabonapiac liberalizálásával, magánvállalkozások engedélyezésével és a Nemzetközi Valuta Alappal (IMF) kötött egyezménnyel próbált segíteni. Az IMF-segítség feltételeként bevezetett gazdasági megszorító intézkedések 1990-ben már egyre növekvő elégedetlenséget szültek, különösen, hogy a polgárok látták: az elnök és közvetlen környezete mindenkin takarékoskodik, csak önmagán nem. Traoré kénytelen volt engedni a többpártrendszer bevezetését mind hangosabban követelő ellenzéknek, sőt utat – ha nem is sztrádát, de legalább ösvényt – nyitott a független sajtó előtt is, miközben nem győzte hangoztatni, hogy Mali még nem kész a demokráciára. A megszorító intézkedéseket azonban – többek között a fizetéscsökkentést és elbocsátásokat a még mindig hatalmas állami szektorban – az elnök sem a politikai engedményekkel, sem az IMF tanácsára felgyorsított privatizációval nem tudta ellensúlyozni. Egyre nagyobb tömegek, egyre gyakrabban tüntettek Bamako utcáin. 1991. március 22-én egy ilyen demonstrációt vert szét a rendőrség. Az eredmény háromszáz halott. Négy nappal később Traorét is elérte a végzete: katonai puccs távolította el a hatalomból. Az Átmeneti Bizottság a Nép Jólétéért hangzatos nevet viselő katonai kormányzat élére Amadou Toumani Touré tábornok állt, aki komolyan is vette a küldetését, előkészítette az országot története első demokratikus választására. Mi több, az 1992-ben lebonyolított elnökválasztás után habozás nélkül át is adta a hatalmat a győztes Alpha Oumar Konarénak. Népe elismerésül el is nevezte Tourét a Demokrácia Katonájának.
A történész és tanár Konaré korábban aktivistája volt az illegális marxista-leninista Mali Munkapártnak is, majd három éven át (1978–1980) kulturális miniszterként dolgozott Moussa Traoré kormányában, s nevéhez fűződik Mali első független rádiója, a Radio Bamakan megalapítása is. Konaré egy politikai ernyőszervezet, az ADEMA (Szövetség a Demokráciáért Maliban) jelöltjeként a voksok 69 százalékát szerezte meg, s 1997-ben újra megválasztották államfőnek.
Konaré évtizednyi elnöksége alatt a demokrácia helyreállításán, megerősítésén dolgozott több-kevesebb sikerrel. Dolgát nehezítette a kilencvenes évtized elején fellángolt tuareg felkelés. A berber nyelvet beszélő, hamita nomád nép évszázadok óta uralja a Szahara s az attól délre húzódó Száhel-övezet nyugati részét. Ezen sem a gyarmatosítás, sem a sivatagban amúgy is csak virtuálisan létező, gyakorlatilag ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen országhatár sem változtathatott. A mintegy 1,5 milliós – öt ország területén élő – nép ma is ragaszkodik hagyományos pásztor és kereskedő életmódjához és kultúrájához. A ruházatuk okán kék embereknek is nevezett tuaregek elégedetlenségének oka, hogy a sivatag alatt rejlő arany- és urániumkincs kiaknázásából vajmi kevés jut az általuk lakott területek fejlesztésére. Mali a világ egyik legnagyobb aranytermelője, ám az exportbevételek zöme évtizedek óta eltűnik a korrupció útvesztőiben. Az urániumért is sorban állnak a vevőjelöltek, Kínával és Iránnal az élen. A tuareg lázadók a kilencvenes évtized közepén ugyan megállapodtak Konaré kormányával a fegyverletételről, de mivel annak feltételei továbbra sem teljesültek, a harcok időről időre kiújulnak. Az elnök talán korábbi együttműködésükre tekintettel, talán mert a demokráciával összeegyeztethetetlennek tartotta egy korábbi államfő kivégzését, 1999-ben, amikor a mali bíróság halálra ítélte Moussa Traorét és feleségét, életfogytiglani börtönre változtatta az ítéletet. Ráadásul afrikai vezetőknél ritkán tapasztalható módon nem erőltette, hogy az alkotmányt megsértve vagy átírva harmadszor is indulhasson az államfői tisztségért, így 2002-ben az első demokratikus választást előkészítő Amadou Touré költözhetett be a bamakói elnöki palotába. Touré független jelöltként indult a választáson, így megtehette, hogy kormányát a két legjelentősebb politikai erő (ADEMA, US-RDA) bevonásával alakítsa ki. Ezzel olyan stabil politikai bázist teremtett magának, hogy 2007-ben nem volt kétséges az újraválasztása. (A voksok 71 százalékát kapta meg.) A tuaregekkel azonban neki is meggyűlt a baja, kétszer is békét kötött velük, ám a harcok újra meg újra kitörtek, miután a kormány sohasem teljesítette a lázadók követeléseit.
Követve elődje példáját, Touré is jó előre kijelentette, hogy az alkotmány előírásainak megfelelően harmadszor már nem jelölteti magát a 2012-re tervezett elnökválasztáson. Arra azonban nem gondolt, hogy második ciklusát sem töltheti ki egészen. Kétségtelenül nyugtalanító volt, hogy a tuaregek az év elején ismét fellázadtak, s a Kadhafi bukása után Líbiából hazatérő zsoldosokkal megerősödve mind nagyobb területeket foglaltak el az ország északi részén – ahol az értékes ásványi kincsek pihennek a föld alatt –, majd Timbuktu elfoglalása után ki is kiáltották független államukat Azavad néven.
Időközben Bamakóban egyes katonatisztek, akik keményebb fellépést sürgettek a tuareg lázadókkal szemben, március 22-én a tettek mezejére léptek, s Amadou Sanogo kapitány vezérletével megfosztották hatalmától az elnököt. Ezzel azonban nemhogy erősödött volna, tovább gyengült a központi hatalom. A hadsereg jelentős része ugyanis továbbra is Amadou Tourét támogatta, egy más része önállósította magát, vagy átpártolt valamelyik lázadó szervezethez. Nehezíti a junta dolgát, hogy a legkevésbé sem reménykedhet nemzetközi elismerésben, sőt, az ECOWAS, a nyugat-afrikai országok gazdasági közössége szankciókat vezetett be a katonai rezsimmel szemben, mire Sanogo mindent megígért, az 1992-es alkotmány visszaállításától a demokratikus rendhez való visszatérésen át a szabad választások előkészítéséig. S valóban, a hosszú idő után újra a nyilvánosság elé álló Amadou Touré lemondott államfői tisztségéről, s így a helyére ki lehetett nevezni a parlament addigi elnökét, Dioncounda Traorét, akit kormányalakítással bíztak meg. Ki tudja, milyen ösztönzésre cselekedett Traoré, hiszen hetekig rejtély volt a holléte. A junta tagadta, hogy foglyul ejtette volna, de közölték, hogy jól van. A kabinetben mindenképpen szerephez jut a mostani katonai kormányzat több tagja is, de a junta a védelmi miniszteri poszthoz is ragaszkodik, ami azt sugallja, hogy Sanogónak esze ágában sincs kiadni a kezéből a gyeplőt. A gond az, hogy a kapitány hiába ül a bakon, fogalma sincs, merre menjen a szekér. A lovak meg, ahányan vannak, annyifelé húznak.
Mali abból a szempontból látszólag szerencsésebb helyzetben van, mint Nyugat-Afrika legtöbb állama, hogy nem vágja ketté az országot a keresztény-mohamedán ellentét, s a tuareg konfliktuson kívül etnikai villongások sem borzolják a kedélyeket. A lakosság közel egyharmadát alkotó bambarák közeli rokonságban vannak a többi kisebb népcsoporttal, kivételt éppen a berber eredetű tuaregek jelentenek, akik viszont állam nélkül is magukénak vallják a Szaharát, függetlenül attól, hogy Algéria, Mali, Mauritánia, Niger vagy Burkina Faso felségterületéről van szó. Mégis, Maliban ma legalább olyan zavarosak a hatalmi viszonyok, mint Szomáliában, s a vallási-politikai háttér is feltűnően hasonló. Az április óta gyakorlatilag kettészakadt ország déli felén látszólag egyszerű a helyzet. A Sanogo-rezsim uralmát egyelőre csak a lemondott elnök, Amadou Touré hívei veszélyeztetik, akik a hónap végén meg is kíséreltek egy ellenpuccsot, csakhogy a különlegesen képzett, ám maroknyi csoport kudarcot vallott.
Az igazán komoly zűrzavar az ország északi felén, a tuaregek „alapította” Azavadban van. Itt ugyanis egyszerre több fegyveres szervezet próbálja magához kaparintani az irányítást. Csupán annyi a közös bennük, hogy szemben állnak a bamakói rezsimmel – legyen az polgári vagy katonai. A fegyveres „felszabadító” harcot az év elején elindító, az északi országrész elszakadását kikiáltó Azavadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) „csupán” saját államot akar a tuaregeknek, ahol nem idegenek látják hasznát földjük kincseinek, s ahol nem másodrendű állampolgárként kezelik őket. Noha mohamedánok ők is, egy demokratikus világi állam felépítését tűzték ki célul. De a „kék emberek” sem egységesek. Az év elején az MNLA-ból kivált egy radikális iszlám szervezet, az Anszár ad-Dín (a hit követői), amelynek vezetője, Ivad Ag Ghali kijelentette, hogy ők nem akarják feltétlenül elszakítani az északi országrészt, ugyanakkor eltökélt szándékuk a saría, az iszlám törvénykezés bevezetése Maliban. S hogy ez nem üres fecsegés, azt bizonyítja, hogy a megszállt városokban a szervezet emberei kocsmákat, mulatókat vernek szét, alkoholkészleteket semmisítenek meg. Hogy némi bizalmat ébresszen a rettegő lakosságban, Ghali nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a fosztogatóknak, tolvajoknak a saría szellemében levágják a karját. Ez azonban arrafelé éppúgy nem túl erős visszatartó erő, mint a keresztény világban a halálbüntetéssel vagy életfogytiglani börtönnel való fenyegetés. A sivatagos, félsivatagos vidékeken a menekülés sem egyszerű. Óriásiak a távolságok a városok között, tombol a korrupció, csillagászati ára van bármilyen fuvarnak, s ezt csak kevesen engedhetik meg maguknak. Másrészt igencsak veszélyes vállalkozás a katonák, portyázó szabadcsapatok, rablóbandák pásztázta utakon közlekedni.
Még radikálisabb és veszélyesebb az AQIM (Al-Káida Szervezet az Iszlám Maghrebben), amely nem más, mint a 2001. szeptember 11-ei merényletet is kiagyaló és végrehajtó szélsőséges iszlám terrorszervezet észak-afrikai szárnya, mely azért harcol, hogy Észak- és Nyugat-Afrikában iszlám államok alakuljanak. De az al-Káida aligha elégszik meg azzal, ha néhány instabil afrikai államban káoszt teremt, s uralkodik rajta. Életeleme, hogy világszerte rettegjenek tőle – különösen a fejlett nyugati világban –, s örökké lesben áll, hol tehet szert nagyobb befolyásra olyan államokban, ahol nagy számban élnek Allah hívei. Mali szerencsétlenségére a líbiai forradalom lezárásával nagyon sok alaposan felfegyverzett harcos vált „munkanélkülivé”, akik éppen ebben a hatalmas, ám gyéren lakott országban – ahol a több mint egymillió négyzetkilométeren a becslések szerint csupán 14 millióan élnek – találtak feladatot, vagy a tuaregekhez (MNLA, Anszár ad-Dín), vagy az AQIM-hoz csatlakozva. Az utóbbiak sorait erősíti az ugyancsak az al-Káidához kapcsolható nigériai Boko Haram nemrégiben érkezett mintegy száz harcosa is. Bár kisebb belvillongásokról már eddig is érkeztek hírek, a fenti három szervezet – amelyek külön-külön is komolyabb haderőt képviselnek jelenleg, mint a szétesőfélben lévő mali reguláris hadsereg – többé-kevésbé együttműködik mindaddig, amíg megnevezhető egy közös ellenség, a Sanogo-rezsim. Létezik még egy politikai-katonai erő, amely akár szövetségese is lehetne a bamakói kormányzatnak: az Azavadi Nemzeti Felszabadítási Front, amely a Mali északi, északkeleti részén élő arabokat fogja össze, s amely a tuareg és a szélsőséges iszlám hatalom alól kívánja felszabadítani Azavadot.
Külön-külön egyik erő sem képes úrrá lenni sem a többieken, sem a patthelyzeten, így mindegyik megpróbál az általa elfoglalt területen berendezkedni, diktálni, kisebb-nagyobb területek ellenőrzését megszerezni a másiktól. Így mára kialakult a szomáliaihoz hasonló anarchia, amelyben a gazdaság működése ellehetetlenül, az egyes szervezetek az amúgy is rettentően szegény lakosság sanyargatásából, kifosztásából tartják fenn magukat, a központi kormányzat meg – ugyancsak anyagi források híján – tehetetlen, így elkerülhetetlennek látszik a humanitárius katasztrófa. Az ország egyik legnagyobb – jelenleg a tuareg lázadók kezén lévő – városában, Gaóban mind súlyosabb helyzetet teremt az élelmiszer-, üzemanyag-, gyógyszer- és ivóvízhiány, mert a „felszabadítók” visszautasítanak minden külföldi segítséget. A kórházak, iskolák működését már lehetetlenné tette a fosztogatás s az áramellátás egyre gyakoribb szünetelése, a kisebb településeken pedig, különösen észak felé haladva még rosszabb a helyzet.
A megoldás talán a polgári kormányzáshoz, a demokratikus rendhez való visszatérés lehetne, hiszen akkor akár az ECOWAS, akár más nemzetközi szervezetek készséggel sietnének Mali megsegítésére nagyságrendekkel nagyobb segélyszállítmányokkal, hitelekkel, s belátható időn belül az ország gazdasága is helyreállhatna. Ehhez Sanogo kapitány józan belátása kellene, annak felismerése, hogy – önmagát is beleértve – az egész ország jobban járna, ha elősegítené a polgári kormányzáshoz való visszatérést, s a katonatisztek visszavonulnának a kaszárnyákba, ahol ugyancsak volna mit rendbe tenniük. Ennek azonban legfeljebb a látszata van meg. Sanogo ugyanis, noha kinevezett ideiglenes államfőt is, kormányfőt is, nem tágít a hatalomtól, amely azonban mind gyengébb lábakon áll.
Ezen aligha segít a május közepén az ECOWAS közvetítésével a mali pártok vezetői között létrejött megállapodás sem. Erre utal, hogy az egyezség a márciusi puccs híveiből olyan éktelen haragot váltott ki, hogy több ezren vonultak ki az utcára az ECOWAS-t és Traorét gyalázó transzparensekkel és jelszavakkal. A tömeg egy része az elnöki rezidenciába is betört – noha a palotaőrség állítólag a tüntetők közé lőtt, ami legalább négy halálos áldozatot követelt –, és agyba-főbe verték a hetvenéves államfőt, akit eszméletlen állapotban vittek kórházba, bár az elnök szóvivője szerint még aznap haza is térhetett.
A dühöt az váltotta ki, hogy Sanogo kapitány kijelentette, hajlandó visszavonulni a politikától, ha megkapja a volt államfőnek kijáró juttatásokat, busás fizetést, egy házat és autót, továbbá, ha egy évvel meghosszabbítják Traoré mandátumát, aki eredetileg negyven napot kapott arra, hogy előkészítse a választásokat, a polgári demokratikus rendhez való visszatérést, ám gyakorlatilag semmit nem tudott ez idő alatt felmutatni. Az ellenzék úgy ítélte meg, hogy talán ez a legkisebb rossz, amit választhatnak, s így legalább megmarad a remény a viszonyok rendezésére. Sanogo kapitány búcsúzóul még megszavaztatta a parlamenttel az amnesztiát a március 22-ei puccs résztvevői számára, azaz saját büntethetetlenségét. Kérdés persze, hogy mit szólnak a megállapodáshoz az azavadiak, a tuaregek és a szélsőséges iszlám erők. Ők aligha örülnének ugyanis a konszolidációnak, a mali állam megerősödésének, különösen, hogy harcukhoz legfeljebb katonai segítségre számíthatnak, diplomáciaira semmiképpen.
Az anarchia, a se háború, se béke állapot egyedül az AQIM-nak kedvez, hiszen a katonai beavatkozástól minden külföldi erő ódzkodik, a határokon belül meg nincs olyan erő, amely felülkerekedhetne rajta, így a zavarosban ellenőrizhetetlenül uralkodhatnak, zsarnokoskodhatnak a polgári lakosságon. Nehéz megmondani, mi lenne a rosszabb: ha létrejönne egy radikális iszlám állam, ahol hierarchikus rend és a saría uralkodik, s amely örök fenyegetést jelentene (nem csak) a környező államokra, vagy ha a jelenlegi siralmas, kilátástalan állapot maradna fenn, amely magával ránthat a káoszba olyan mélyszegény, kevéssé stabil államokat, mint Niger, Csád vagy Burkina Faso, s akkor a káosz-ragály megállíthatatlanul terjedne tovább, egyre messzebb. Tán Afrikán is túl.
- Játéktér [6]