Levelek Borbély Szilárdhoz és Varga Mátyáshoz

Ambrus Judit [1], Borbély Szilárd [2], Varga Mátyás [3]

Kedves Szilárd,

tán meglep a kérdés, amivel előhozakodom, másrészről viszont talán megbocsátasz, hisz megszokhattad, milyen szűrőn keresztül figyelem a világot.

Azt kérdezném, milyen szerepet tölt be az írásaidban (és az életedben) a humor? Olvasom a műveidet, s talán a Hosszú nap el kivételével mindig élsz a humor eszközével(?), mentőövével(?), a tragédiából való kizökkentéssel(?). Két köteted, a Mint.minden.alkalom és a Míg alszik szívünk Jézuskája humoros párja talán két tragikus elődjének, a Hosszú nap elnek és a Halotti pompának, de ez utóbbi, igen drámai kötetnek is vannak humoros versei. Halálosan komoly interjúdban a legváratlanabb pillanatokban állsz elő egy viccel (pl. a depresszióról). Tragikus és komikus számodra jegyesek? Minden Himnusz megszüli Vanitatum vanitasát?

Vagy hogyan vagy ezzel?

Szeretettel gondolok Rád,
innen, ahol a humoromat már az égi Kar inti,
Karinthy

Kedves Mester,

levele megtisztelő; a humor nagyon komoly dolog, amihez sajnos keveset konyítok. A kedélyhullámzások elleni védekezésképpen a játék és a kitérés társalkodási eszköze, a szerepek mögé rejtőzés, a dolgok néha tovább már alig fokozható abszurditása elleni védekezés a helyzetek kifordítása. Ha néha ilyesmi látszik kicsendülni silányka irományimból, az persze nem csak a véletlen műve. Mint a legtöbb tapintatos melankolikus, arra törekszem, hogy mások számára elviselhetővé tegyem a velem való, bizonyosan még ekképp sem könnyű társalkodást. Igyekszem minél kevésbé terhére lenni embertársaimnak.

És, mint a mélakór gyakorlói, jól ismerem azokat a helyzeteket, amikor az ember ésszel ugyan tudja, hogy sem magát, sem a mondandóját nem lehet sem önmagának, sem másoknak komolyan venni, és ésszel azt is tudja, hogy itt nagy gáz van, de a kedély kényszere nem engedi kilépni ebből a fajta szerencsétlenségből, amely a tudás és a cselekvés, a tudják és mégis teszik kriptomarxista megoldása. Ez az ellentmondás önmagában a humor forrása, mert a humor komoly dolog, és ahol már a komolyság sem segít, akkor marad legvégül a keserű nevetés.

Nagyon jót nevettünk, amikor Schein Gáborral, akit bizonyára jól ismer a T. Mester, utaztunk vissza Kolozsvárról, és a vonaton két életerős asszonyság beszélgetését kihallgattuk. Tőlük hallottam ezt a kedves anekdotát, amely az egyik Csíkban élő rokonukról szólt. Egyszeriben, szinte minden ok nélkül, rosszkedvű lett, és szenvedett ettől a rosszkedvtől. Elment orvoshoz végül, ahol kiderítették, hogy depressziós. Ez mindenkit meglepett, egyrészt mert sosem hallottak arról, hogy van ilyen, másrészt pedig képtelenek voltak megérteni, hogy valaki tartós és vigasztalhatatlan szomorúságot kapjon, ha nincs rá semmi néven nevezhető oka. Kérdezgették hát, hogy milyen az a depresszió. „Tudod”, mondta a beteg, „este, amikor lefekszem, mindig azt kívánom, bár halnék meg”. „De jó neked”, válaszolta rá a kérdező, „én meg este, amikor lefekszem, mindig attól félek, hogy meg fogok halni”.

De a Mesternek ettől már nem kell félnie, ha félt ettől valaha. És a jövendő viszontlátás reményében arra gondolok, hogy odaát ezek szerint csak boldog depressziósok tartózkodnak. Vagy mégsem így van?

Válaszát e tárgyban elvárva maradok tisztelettel, ki még az életét éli:

a szegény Borbélhy

Kedves Mátyás,

nagyon örülök, hogy a szívemhez legközelebb álló férfiúval, a Bátyámmal foglalkozol, bár tudom persze, ez számodra afféle hivatali kötelesség, de így is meghat.

Olvasom, hogy szeretett Bátyám, Benedek Regulájának szokatlan értelmezését vetetted papírra. Mennyiben szokatlan ez? S miért gondolod, hogy egy nem annyira megszokott értelmezés volna a helyes?

Igaz szeretettel,
Szent Skolasztika

Kedves Skolasztika,

kicsit zavarban vagyok: nem tudom, hogy szenteket illik-e levélben visszategezni. Most, hogy elolvastam, amit írtál [eldőlt (a tegezés)], mindjárt ezer dolog ötlött fel bennem, amit szeretnék én is megkérdezni. Mert hát – legyünk őszinték! –: lényegében csak az az egy történet maradt rólad a Dialógusok 2. könyvében (Liber Dialogorum 2:33; PL 66, 194–196), de nem tudom, mit szólsz hozzá. Nehéz lenne eldöntenem, hogy Nagy Szent Gergely kezét (tollát) mennyire köti meg az éppen alakuló hagiográfiai hagyomány, vagyis hogy szó szerint értendő-e, amit ír: hogy gyermekkorodtól Istennek voltál szentelve, és hogy évente egyszer szoktatok bátyáddal, Benedekkel talál­kozni. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy miről beszélgettetek akkor, amikor nem akartad őt visszaengedni a monostorba, és képes voltál az itáliai nyár derült egére akkora vihart imádkozni, hogy ki sem tudtatok lépni a házból. Mindenesetre Nagy Szent Gergely azt írja, hogy egész reggelig szerettél volna Benedekkel beszélgetni „a mennyei élet örömeiről”, és aztán – hála az imádsággal előidézett felhőszakadásnak – sikerült is. Kiderül az is a történetből, hogy ez volt utolsó találkozásotok...

Hogy ne kerüljem meg a választ, elmondom neked, én is szeretem bátyádat, Benedeket hallgatni. Legfőképpen azért, mert nem mond többet, mint amennyit tud. Hívőknél – bizonyára Te is észrevetted – már jó ideje nagy a veszélye, hogy többet mondanak, mint amennyit megtapasztaltak. Benedek pedig, bár maga is sokat tapasztalt, tudásában összegyűjti szépen azt is, ami a sivatagi szerzetesektől vagy éppen Baszileiosztól megtanulható. Ha ma írná a Regulát, sok baja lenne a szerzői jogokkal, de az is látszik, hogy az intertextualitás nagy mestere. Idéz, idéz, de a végén mégis a saját bölcsessége szerint fogad el és értékel újra. A keresztény ókorban és középkorban ehhez sokan értettek, de Benedek emberismerete szerintem egyedülálló: a hitet egyrészt – és talán mindenekelőtt – praxisznak tekinti, de soha, egy pillanatra sem választja le a tehóriáról. A szent szöveget, az Írást helyezi a középpontba; és a legszigorúbban arra épül nála mind a praxisz, mind pedig a tehória, pontosabban: e kettő egysége.

Kedves Skolasztika, számomra bátyád az az ember, aki egyben lát. Egyébként erről is ír Nagy Szent Gergely, amit aztán én magam is értelmezek az általad említett könyv első fejezetében. Mert hát szerintem egyre inkább azt kellene tudatosítanunk, hogy hány világ is van. Eszembe jut egy történet, amit nemrégiben valahol egy művészetről szóló kerekasztal-beszélgetésen elmeséltem, és többeket is megbotránkoztattam vele: Budapestről hazafele Pannonhalmára diákjaimmal arról esett szó az autóban, hogy milyenek is az éppen kihelyezett katolikus óriásplakátok. Volt, akinek tetszett, volt, akinek nem. Aztán arról tanakodtak, hogy mit lehetne kiírni az autópálya mellett (ha egyáltalán szükség van erre), ami valóban üzenne valamit. Valami hiteleset. Látszott, hogy nem egyszerű. A gyerekek különféle javaslatait hallgatva az jutott eszembe, mekkora ötlet volna azt kiírni egy ilyen óriásplakátra: „Egy világ van. Magyar Katolikus Egyház”. Mert ha még az evilág és túlvilág is feltételezi egymást, hogyne lenne ez így hívővel és nem-hívővel, kereszténnyel és nem-kereszténnyel stb. Persze, nemcsak kiírni kellene, hanem eszerint intézni a dolgokat. És az meg még nehezebb... Mindenesetre én úgy látom, hogy Benedek erről sokat tud, megvan benne még a korai kereszténység alázatos viszonya a külvilághoz.

Kedves Skolasztika, ha lenne még ötleted ezekből az évenkénti beszélgetésekből bátyáddal, Benedekkel, hogy mit írjanak a katolikus óriásplakátokra Magyarországon, kérlek, írd meg, mert nagy szükségünk lenne rá.

Őszinte szeretettel:
Mátyás

Borbély Úr,

olvastam verseit, s remélem, nem bántja az őszinteségem, de felettébb katasztrofálisnak tartom a működését.

Mondja, ismeri egyáltalán a verstani szabályokat, vagy mert nem ismeri, azért ír ilyen léha, formailag sokszor ledér, céda verseket? S szabadjon megtudnom, helyesírásból hányas osztályzatokat tudhat magáénak? Bukdácsolni tetszett? Vagy valami ar­ra hajtja, hogy felrúgja a nyelvtani szabályokat? A helyesírás, a központozás, a különféle zárójelek teljesen abszurd használatának okait szabadna megtudnom?

Egy dolog miatt rokonszenvezem Magával, amit József Úrról írt, hogy volna ő a „végletesen személyes gőg és nárcisztikus önszemlélet” költője. Pompás megfigyelés! Jeles! De egyébként mit ért ezen?

A rendetlensége iránt érzett rosszallással, ám a megfigyelései iránti tisztelettel,

Horger

P. s.: Még valami, ha már Beszélő-estre lehet Maguknak írni, lenne szíves átadni egy üzenetet Beck András Úrnak, hogy foglalkozna inkább a saját írásainak elkészültével és nem az én szerelmi éle­temmel. Köszönöm.*

T. Horger Úr,

kitüntető figyelmét köszönöm. Érzem én, bizony nagyon is érzem, műveltségem tátongó hiányosságait. Pedig jártam korrepetálásra, még egyetemista koromban is, a helyes írás tárgyából. Lévén diszlexiás, akár kérhetném felmentésem is immár, hogy ne nyúzzanak a helyes betű- és szórakosgatás szabályaival, hiszen az agyi pályák hibás működése folytán erre teljességgel képtelen vagyok. Talán ezen alkati hiba folytán nem is vagyok képes belátni, mi végre valók a rögzített nyelvi szabályok, ha a helyes írás maga is tele van önkényes és helytelen formákkal. Miért ne lehetne három betűt egymás mellé helyezni, ha ott háromnak kellene lennie a szabályok szerint? Akkor, ha ezeket a szabályokat fel lehet függeszteni, mert erre is van egy szabály, akkor miért tartsunk be más szabályokat, amelyek nem kevésbé illogi­kusak, kérdem én, tisztelt Professzor Úr? Mert va­jon csúfbá válik-e a nyelv, ha csúffá tesszük? Avagy talán szebbé lesz-e a nyelv, ha csak két bét írunk ott, ahol pedig logikusan háromnak kellene lenni? A barokkal helytelen, de szép, míg a barokkkal logikus, mert minden hang és betű megvan, ámbátor csúf, és ami Önnek még nem szúrhatott szemet, nekem most szövegszerkesztő masinám, a belém épített grammatikai önkontroll technikai segédlete azon mód piros hullámos vonallal ízibe alá is húz? Vajh tudja-e azt a nagyon tisztelt Professzor Úr, hogy becses nevét hasonlóképpen csúfosan pirossal jelzi, mint grammatikailag inkorrekt alakot? Eszerint a tisztelt Professzor Úr szóalakja volna egy nyelvi hiba a gépely számára, amely nem ismeri a nyelvi logikát, csak a szabályok alapján analizálja a szóalakokat? Hogy ezzel a névvel, Horger, nem lehet átcsúszni egy helyesírás-ellenőrző programon? József Attilát viszont csont nélkül továbbengedi. Szóval itt tartunk, és akkor most tessék ezen elgondolkodni.

Ami pedig közös ismerősünket, a már említett, és pirossal alá nem húzott, József Attilát illeti, maga tudja a legjobban. Ilyen öntelt, kiállhatatlan, gyerekes, követelőző mamakedvencét keveset találni a magyar nyelvű kávéházakban.

Maradok mindenkor tisztelettel
B. Sz.

U. i.: Ami pedig a Beck Andrást illeti, hát csókoltatom a kedves felesége kezeit…

Kedves Kolléga,

olvasom verseit, s hallottam azt is, hogy Horger Antal úr kissé fennakadt azon, amit Borbély kolléga a helyesírással űz. No ezt nem kommentálnám, Borbély úr bizonyos, rólam szóló megjegyzései miatt. Azonban Maga, kedves Mátyás, miért tartja fontosnak, hogy a központozás szabályait másképp értelmezze? Ennek mi a költői hozadéka? A nagybetűkre például miért haragudott meg? Úgy gondolja, a nagybetű túlzásba esik?

S kedves Mátyás, Maga miért nem ír szabályos verseket? Magának nem adna biztonságot, ha belesimulna a költészet hagyományába? Mert már meg ne sértsem, de ahogy Maga versel, az a poézis klasszikus szokásaitól kissé távol áll, s mielőtt rám kezdene mutogatni, hogy én is letértem volna a jelzett útról, azért felhívnám figyelmét, hogy én a céhből való kiválás előtt megírtam mester-szonettemet. Vagy Maguknál a formai tudás bizonyítása már nem fontos?

József Attila

Kedves József Attila,

valóban nem írtam még sem szonettkoszorút, sem mester-szonettet, bár azzal kísérleteztem már, hogy megépülhet-e egyetlen mondatból a szonett. Meg azt is kipróbáltam, hogy lehet-e [értsd: tudok-e] egy egész napon át hexameterben beszélni. Lehet [értsd: tudok, sőt, estére már szinte a beszéd természetes módjává vált, alig lehetett abbahagyni].

Hogy miért bánok így a nyelvvel? Leginkább azért, mert ezt kéri tőlem. Nekem igazában a pontosság a célom, hogy minél pontosabban mondjam el, amit szeretnék. Ehhez van szükségem eszközökre. Gondolom, annak idején (Petrarca és Shakespeare korában) ugyanilyen eszköz volt a szonett. Akkor is sokan mondhatták volna: minek így kicsavarni a nyelvet? Miért nem jó egyszerűbben? Ezekre a kérdésekre szerintem egyetlen elfogadható válasz van: mert így a legpontosabb.

Egy szó vagy szórend megválasztása igen fontos számomra, de – akár hiszi, akár nem – ezeknek a verseknek van valamiféle zeneiségük is. Sőt, néha azt gondolom, hogy csak az érti meg őket, aki ki is mondja a szavakat. Aki betartja a pontok, vesszők látszólag önkényes notációját, aki ráérez a benne lévő zenére. Kedves Attila, ha van kedve, próbálja ki!

Mert a „szép szó” nekem is fontos, de úgy tartom, hogy pontosság nélkül nincs szépség.

Kérdezhetné persze, hogy mit értek „pontosságon”. Jó kérdés, nagyon jó. Mert nem egyszerűen precizitásra gondolok, amikor „pontosságot” mondok, hanem arra, amit a francia egyetlen szóval „juste”-nek nevez, vagyis ami egyszersmind igaz, jogos, indokolt, pontos, helyes, megfelelő stb. Talán minden művészet erre törekszik a maga eszközeivel. S a kérdés valóban az, hogy legyünk vagy ne legyünk tisztességesek, ha egyszer „kiterítenek úgyis”...

Varga Mátyás

Óh, Szilárd, Édes, Caro,

Örülök nagy, hogy megismer költő, nagy Te, de mondd, mi baj, legkedvesebb barát, leghívebb előkép, példakép nekem, Albert Wass? Lenni szép írás, szöveg szép mindig nekem, szívem bánat izzaszt, olvas mikor.

Baj lenni vele Neked, Nagy-Nagy Költő mi? Én is lenni költő, idézem életrajz enyém magyar:

„Első irodalmi díját is az iskola versíróversenyén nyerte.” Látod, Te?

Szóval miért Neked, ki nekem szép Albert Édes baj?

Szeretettel, örök,
Barátod, a Fény harcos, mint Te,
Coelho

Tisztelt Igen Nagy Mester,

barátját megsérteni nem akartam, ez egy jellemző, ám eléggé elterjedt vélekedés, aminek csak a magyar nyelvismeret hiánya, az olvasás képességének aláhanyatlása lehet az oka, ha nem a szándékos rosszindulat. W. A. kultusza, mely elsőre ügyes könyvpiaci inváziónak látszott, megerősítést nyert az ellenségeskedés által, mely nálunk az utóbbi időkben a szeretetet helyettesíti. Ez tartja össze nemzetünket, valamint életben, nélküle porladna, mint a szikla, amely mint tudjuk, legfőképpen porladni szokott. Elég sokáig tart neki ez a porladás, bár a magyarság, ha nem is én személy szerint, maradna addig fenn az idők hányattatásai és hullámzása közepedte, mint ameddig egy átlag szikla szokott volt porladni. De ezt, Igen Nagy Mester, Nagy Nép és Nagy Nyelv fia, bizonnyal nem értheti, és nem is fárasztanám a kő és a víz zavaros allegóriáival Önt, Igen Nagy Mester, kinek tekintete csak az örök és mély dolgokra van szögezve fel!

Tisztelettel üdvözli

Egy Porladó Nemzet
még porladás előtt álló
Piciny Paránya

Kedves Mátyás,

magam, családom és dinasztiám nevében is hálásan köszönöm, hogy több versében megénekelt, s így az elfeledettség homályából beléphettem a Maguk költészetébe.

Köszönöm.

Kérem, azért indokolja meg, miért épp rám esett a választása, mit jelentek az Ön számára, s ahogy ábrázol, azon a régmúlt valót értsem?, a rizsföld valóban a selymet juttatta volna eszembe?, álmodtam volna?, jártam volna a kútnál?, oly régen volt, kérem, segítsen ki, nem emlékszem,

Hálával,
Ni Zan

Kedves Ni Zan Mester,

jó; ha nagyon szeretné, elmondom.

A történet François Jullien Éloge de la fadeur – A partir de la pensée et de l’esthétique de la Chine című nagyszerű könyvével kezdődött Párizsban. Mint bizonyára tud róla, a neves francia sinológus ebben a művében többször is foglalkozik az Ön képeivel, sőt a borítón is az Ön egyik tusrajza szerepel. A könyvet olvasva jöttem rá valamire, amit aztán A leghosszabb út című kötetemben próbáltam megcsinálni. Úgy tűnt, hogy szükségem van az Ön segítségére, mert a kötet két ciklusából az egyik megkívánta, hogy valamilyen módon eltávolítsam magamtól (a másik megélt enélkül is). Ön ebben az eltávolításban segített nekem, hiszen a kötet egyik felében Ni Zanként és Ni Zanról szólal meg egy hang, bár Ni Zan így megidézett alakja semmiféle történetiségre vagy történeti hitelre nem törekszik.

Ni Zan tehát nem Ön, legfeljebb az Ön bennem élő, engem megszólító szelleme. – Én pedig nem voltam hálás: Az író kegyetlenségével arra voltam kíváncsi, hogy mit bír ki egy ilyen figura, hogy mennyire terhelhető. A kötet – Tolnai Ottónak ajánlott – utolsó előtti versében el is viszem a végsőkig. Aztán meg (a záró versben) haza, pontosabban a teljes hazátlanságba.

Kedves Mester, ne aggassza, hogy nem ismer rá a helyszínekre, ezek nem az Ön helyszínei. – Bíztam benne – és most is nagyon bízom –, hogy nem érti félre kegyetlenségemet. Mert hát semmivel sem na­gyobb kegyetlenség ez annál, mint ahogy az Ön 1372-es tusrajzán már nincs ott az az alak a szalmatetős épületben, aki ugyanezen téma 1339-es, fiatalkori változatán még szerepel. Vagyis harminchárom év múlva már üres a házikó. Mi lett az emberével?

Levelében háláról és köszönetről írt, pedig mindkettővel én tartozom. A legtöbbet adta nekem, amit magamfajta egy művésztől kaphat: inspirált. Most már velem marad Ön és a képei mindenütt, ahol bennem Ni Zan jár.

Köszönöm.

Mátyás

Kedves Szilárd,

megszólítottál, hát megszólítalak.

Mondd, miért idéztél meg engem (egyik köteted fél címe ugye én volnék), s miért éppen engem idéztél meg?

Mintha irodalmi alakokat nem olyan gyakran szoktál volna szerepeltetni. Vagy tévedek?

Néked is „unott, üres, nyomasztó (…) e világi üzlet”? Vagy más az ok? Azt megfigyeltem, hogy szeretsz erős állításokat tenni, majd ugyanolyan erősen úgy teszel, mintha fogalmad nem volna semmiről. Tán ez az elbizonytalanítási effektus volna közös bennünk? Vagy hogy teve, menyét és cethalforma minden egyszerre számunkra?

Az is lehet, hogy túlértékelem a szerepem, de azért válaszolj, kérlek, s ha megengedsz még egy kérdést, úgy tizenöt évvel ezelőtt egy művedről azt írták, hogy híradás volna arról, hogy az emberi létállapot „kormányeltörésben” volna. Ma mi erről a véleményed?

Hamlet,
aki jelenleg Berlinben üdül

Kegyelmes Herceg,

az eltelt századokban a Herceget oly sokan és oly sokféleképpen hozták szóba, hogy végül már aligha mond a név bármit is, annak, ki hallja. Mert mit jelent a név, hogy H. vagy Hamlet, mit jelent a cím, a rang, ha mindez csupán a Halál egyik alakja? S hogy a Halál visszajáró formája hasonlít apához vagy bármely rokonhoz, hogy a gyilkolás vágya vagy tárgya vagyunk, az is oly bizonytalan, ha esendő távlatból tekintünk rá? A Herceg halála vajon mit jelent, ha önmaguk és a bűn között kell keresni azt a vékonyka pallót, amely átvezet az árnyak világából a ködös bolyongás honába? Vajon a szem, amit lát, azt valóban látja? Kételyek között a múlt vajon a jövendő alakját mutatja, vagy csupán a halogatás, az időnyerés, az egérút kutatása, amely az egérfogóból kivezethet, mint ahogy a nyelv, amely csapdába csalja azt is, aki állítja a csapdát, és azt is, aki csak használja a nyelvet? Amely mindig árulkodó, és leleplezi a beszélőt? Vajon az egérfogó a nyelv maga, a beszélés, a hasonlatok keresése, hogy teve, menyét és cethal Dávidházi úr tudatában létezik csupán?

Utolsó kérdésedre nem tudok s nem is merek válaszolni, talán cenzorok figyelik leveleink, az udvarban nálunk, a kormány állítólag nem eltörésben, csupán átalakulásban van. De csitt! S maradj ott, hol vagy, s ha jó hely, ne mozdulj, míg kedvező híreket nem hord a szél!

Hallj boldogul!

B.

Kedves Matthias Varga,

nagyon örülök, hogy Magának ennyire fontos a csend. A csend és hangok. Már felhívtam egy ifjú komponista kollégám figyelmét, hogy ha nem is egy 4 perc 33 másodperces, de annál tovább tartó művet szenteljen legutóbbi kötete zörejeinek ze­nébe oltásának, már persze amennyiben Ön ebbe beleegyezik. „A csend” – mint ezt írtam is – „a szavak segítségével születik meg”.

Ön miért tartja fontosnak a csendet és a csendből kiáramló hangokat?

Tisztelettel,
John Cage

Kedves Mr. Cage,

igen jól látja, hogy nekem mennyire fontos a csend, de talán még a csendnél is fontosabb a hallgatás. A csend meghallása. A szavakkal, mondatokkal ugyanúgy van, mint ahogy a zazenben az ember érzékeli a levegő útját ki-be. Mert a szavaknak sem egyszerűen a tartalmukat kell felfogni, hanem belső „felületeinkkel” való találkozásaikat, ütközéseiket is. Talán Ön is va­lami ilyesmire gondolt, amikor a levelében említett 4 perc 33 másodperces darab három tételéhez ugyanazt a latin szót írta: „tacet”. S ebben a műben – ha jó sejtem – Ön éppen ezt a hallgatást [ami itt a nem-megszólalást, vagyis a hangszer „használatáról” való lemondást jelenti] teszi a játékos feladatává. Úgy tudom, hogy a 4’33” bemutatóján az egyes tételek elején a zongo­rista szépen lecsukta a billentyűzet fedelét, a tételek végén pedig felnyitotta. Mert hangok mindig vannak. Ha annyira értéktelennek tartjuk azt, ami egyébként körülvesz bennünket, a művészet csak önámítás.

Rengeteget tanultam Öntől, Mr. Cage, de nem csak személy szerint Öntől, hanem barátaitól, elő­sorban Morton Feldmantól és Christian Wolfftól is.

Ez a fajta hallgatás számomra alapkategória. És ugyanígy alapkategória az is, amit „valóságnak” és/vagy „életnek” nevezünk. Ön talán fogja érteni, hogy mit jelent nekem az az egyszerű mondat, hogy „egy világa van”. A szilveszter-éjszaka katarzisa kicsit kevés.

Tisztelettel:
Matthias Varga

T. Borbély Szilárd,

Sok estre eljöttem már, mert nem értem Magukat, mai költőket.

Magához is írok levelet, ahogy írtam több költőhöz már.

Maga, Szilárd, hol Kol-Nidrét idéz, hol betlehemes misztériumjátékot, Istent ha nem is kockajátékosként, de gyerekjátékokkal játszóként mutatja be, angyala hányós vagy anarchista. Jézus Magának „puccos seggű gyerek”.

Olykor a legsúlyosabb és legkomolyabb dolgokkal foglalkozik, máskor meg azokat a blaszfémiáig menően kineveti.

„Nem kén ezzel viccelődni.”, kedves Szilárd, nem. Nagyon nem.

Ez az út nem vezet sehova, oda, ahova semmi sem vezet.

Vagy legyen szíves megmagyarázni, hogyan vezet ez máshová, valahová, ha Maga valamiféle rendet talál ebben a számomra legalábbis összevisszaságban.

Egyenesfalvy-Egyeness Egon
Okl. mérnök

Egyenesfalvy-Egyeness Egonnak

Tisztelt Mérnök Úr,

nehéz nekem felvetéseire reagálni, mert a versíró aligha gondolkodik pozitíve, és ha nem talál rendszert, akkor sem esik kétségbe mintegy. Nem tudom, mi vezet hova, és ki olvas mit, és ha igen, akkor mit ért miből. Csak forgatom levelét, nézegetem, félreteszem, majd újra előveszem, de nem találok szavakat, mit hogy én, mások sem, nem találunk szavakat, pedig szavak volnának itt bőséggel. Vannak írva szavak mellé egymásnak, és mondnak valamit, amit csak a szavak tudnak mondani, nem én. S ha mérnök keresi bennük az értelmet, nem leli, akkor megkérdi a szerzőt, aki maga a tanácstalanság maga. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, és megtisztelő, hogy Önt ezek a kérdések érdeklik, eljön „sok estre”, mint írja, pedig tehetne annyi minden mást, amit az emberek szoktak tenni ilyenkor, este. De Ön magát bosszantja, mert valami nem hagyja békén odahaza nyugton, békés karosszékében, és ez nagy és tiszteletre méltó cselekedet. Lássa be, Ön a hibás. És visszakérdezek felbátorodva, hogy miért, miért nem találja az értelmet? Istent mért nem magyarázza meg Ön? Tessék, tessék csak kézbe venni a dolgokat! Tessék csak a szavakkal boldogulni, mintha az olyan könnyű volna. Önt kiképezték mérnöknek, de én csak egy botcsinálta versifikátor vagyok.

Maradok tisztelettel:
Borbély Szilárd
autodidakta költő

Daragoj Mátyás!

Nagynéném köszönetét szeretném átadni, aki izgatottan várja az Önök fesztiváljának folytatását.

Mondja, hogyan született meg az Arcus Temporum ötlete? Miért épp leginkább zenei és képzőművészeti fesztivált szerveznek évről évre? (Némi színházzal vagy tánccal.) Magának ebben mi a szerepe, s mennyi idejét veszi el?

Csak azért kérdem, mert nagynéném mondta, milyen boldog volt Maguknál, s mivel én is fesztivált szeretnék rendezni, ajánlotta a Magukét, hogy vegyek arról példát.

Remélem, egész Magyarország olyan szép és vendégszerető, mint Pannonhalma, szíves üdvözlettel,

Zulejka Gubajdulina

Daragaja Zuljenka!

Igazán örülök, hogy az Ön nagy-nagynénje, Szofia Gubajdulina ilyen jó szívvel emlékezik vissza a pannonhalmi fesztiválra és első magyarországi útjára.

Kérdezi, hogy kell jó fesztivált szervezni, meg hogy mennyi időbe telik egy fesztivál megszervezése.

Tudja, amikor ez első Arcus Temporumot szerveztük öt évvel ezelőtt, annyira kevesen jöttek el rá, és annyira visszhangtalan maradt, hogy két lehetőséget láttam: vagy azonnal abbahagyni ezt az egyébként meglehetősen költséges kísérletezést, vagy nagyon kitalálni, hogy mit szeretnénk csinálni. Az utóbbit választottuk. Amikor az első fesztivál után megkérdeztem egyik budapesti zeneszerető ismerősömet, miért nem jött el Pannonhalmára, egész egyszerűen azt válaszolta: mert semmi olyat nem lehetett itt hallani, amit az ember többé-kevésbé rendszeresen Budapesten ne hallhatna, és egyetlen olyan művész sem lépett fel, akit ugyanígy – több-kevesebb rendszerességgel – Budapesten ne tudna meghallgatni. Ekkor derült ki számomra, hogy csak olyan fesztivált érdemes csinálni, ahol a művészeti ágak és művek együttese kompozícióként is valami új (csak itt és most megszülető) minőséget hoz létre. Ekkor találtuk ki pl., hogy az összes koncert évről évre két zeneszerző (egy kortárs és egy „klasszikus”) műveiből épül fel, és a kortárs zeneszerzőt mindig meghívjuk, és vendégül látjuk a fesztiválon. Amikor idáig eljutottunk, tudtuk, hogy az első kortárs zeneszerzőnek, aki eljön Pannonhalmára, az Ön Nagy-nagynénjének, Szofia Gubajdulinának kell lennie. Ő pedig nagy örömünkre el is fogadta meghívásunkat. (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy nem ment olyan könnyen a dolog, ahogy itt leírom...)

És azóta minden augusztusban (a 20-át követő hétvégén) Arcus Temporum van Pannonhalmán. A második évben – ha csak a zeneszerzőket nézzük – az olasz Salvatore Sciarrino, aztán az ukrán Valentin Silvestrov, múlt évben pedig a dán Bent Sørensen volt a vendégünk. De minderről sok érdekeset olvashat (és még filmeket is láthat!) a fesztivál honlapján. Tavaly a zene, képzőművészet és tánc mellett megjelent a film is a programban. Onnantól, hogy Szofia Gubajdulina itt járt, már minden programunk telt házzal megy.

Hogy ennek előkészítése, megszervezése mennyi idő? Rengeteg. Bármennyi. Minél előbb kezdi, annál jobb, minél távolabbra tud tervezni, annál könnyebb. Ez pedig már elég erősen pénz kérdése. Én (még?) hiszek abban, hogy a jó ötletekhez és érdekes programokhoz mindig lehet elegendő támogatást találni, de ez a hit mostanában már nem általános.

Mindenesetre igen sok sikert kívánok alakuló fesztiváljához!

Kérem, adja át üdvözletemet és jókívánságaimat Szofia Gubajdulinának, és őt ki ne felejtse a programból. Pannonhalmán zseniálisan játszott az egyik darabjában szereplő új hangszeren, a waterphone-on, aminek hangja – a szakértők szerint – leginkább a bálnák hangjára hasonlít.

Szeretettel köszönti:
Mátyás

Tekintetes Költőtárs,

kérdezném, miért épp minket, régi költőket választottad irodalomtörténeti kutatásod tárgyául, miért épp mi vagyunk fontosak számodra.

Kérdezném azt is, tényleg azt gondolod, hogy csak egy véletlen folytán emelkedhettem ki kortárs költőim sorából, térhettem vissza a Poézis Porondjára, s lehettem korom nagy költője?

Harmadik kérdésem, hogy miért épp a barokk öltözetébe burkoltad Halotti pompa című szép köteted?

S egy utolsó kérdés, milyen ma az én Debrecenem?

Csokonai,
Árkádiából

Édes Úr,

magát választani olyan, mint a békés életet választani a zajos világ ellenében. Mint a békét választani a háború ellenében. Mint Debrecent választani Pest ellenében. Vagyis mint a megvetést, a kislelkűséget és a cívis gőgöt. De az Úr fénylő tehetsége is csak utólag derült ki, ha jól látja az ember, a kényelmes távlatból immár. És ha nem téved az irodalom múltjának szerény hivatalnoka, aki olvassa a megsárgult, de a Mester kezének érintésétől megszentelt papírosokat, úgy látja, a cívisváros derék emberei is csak utólag igyekeztek bizonygatni, hogy ők tudták, már az Úrnak az első poézisban tett lépéseitől kezdve, hogy szegény hazánk nagy fiát ők segítették, hogy valamivé legyen… Hogy kiáltó hangja volt csak mindaz a pusztában, amit a parasztváros ki­izzadhatott magából az eltelt századokban ahhoz képest, ami most az Úr földre szállása óta zajlik a szemük láttára. Óh, mennyi mindent hordtak össze az Úrról éle­tében; és főként halála után. Pedig a poézis lelke ott fú, ahol akarja. Ám mérhetetlen gőg volna azt hinni, hogy az érdem személyes, és bár a halál fél siker, mondjuk kissé cinikusan, bár ezt az Úr még aligha értheti, de élni mindig könnyebb, mint meghalni az irodalomnak. És bármily amfibiózus is volt az Úr, tudhatta jól, hogy sosem azé a kegyelem, aki akarja, sem nem azé, aki a fut, hanem egyedül a későn születő maradéké. Isten kegyelme sem bizonyosabb, mint a távoli jövendőbe kiszámíthatatlan várakozó emberi nemzet kénye-kedve, amely egyeseket hol felemel, hol meg letesz.

Az Úr szépen zengő versei sem születhettek volna meg, ha nincs előtte egy nemzedék kevésbé hangzatos munkálkodása. Ha nincs Kazinczy, vagy a széphalmi mestert is megelőző szerény munkálkodás. Bizony, nem lett volna Csokonay jambusverseinek tiszta szerkezete és édes zenéje sem, ha nem lett volna előtte annyi ügyeskedő, mesterkedő garabonciás verselője a névnapoknak, farsangoknak, disznótoroknak és főispáni installációknak. Ha a szorgalmatos papköltők nem gyakorolják ki a mértéket, ha nem végzik el azt a munkát, amely nélkül nem lehetett könnyed és édes verseket írni azon a nyelven, amelyet senki nem tudott hová tenni, mint keleti portékát. Sokkal több a szerénység mindig, mint az érdem. Az Úr Poézisa aztán a méltán megérdemelt sikerek után, hogy az Úr szemeit korán lehunyta az örök fényesség tanulmányozására, bizony hamarosan szunnyadni tért maga is. Lehetett volna eme poézisnak a sorsa is az, ami Berzsenyi uramé lett, tisztelet a halott author hangjának, az egykor élt ember árnyékának érzékeny megidézése. De nem így lett az Úr esetében, mert annak, mint a porábul megélhedett Phőenixnek, új élete kerekedett, de ez nem a Csokonay érdeme, hanem a magyar literatúra nagy mágusának, a kiváló üzleti érzékkel megáldott Petrovicsnak, hogy üzletet tudott csinálni a semmiből is, és eladta az úri hölgyeknek és uraknak a poros parasztot, a szöcskés parlagot, a kálvinista alföldi magyar poézist, pedig maga evangélikusnak született. Így jutott az Úr ismét haló poraiból vissza Schedel szorgalmának is köszönhetően a Lézekabinetekbe.

De még ez sem lett volna elég, ha az Úr szerénysége volna akkora, mint a magahányisága, akkor tudná. Ha a méltóságos Berzsenyi uraság és Vörösmarty táblabíró urak nem koptak vóna ki, bezzeg ma a kutya se ugatna Csokonay deák irományi után, talán megérti az Úr. De bezzeg még ez sem lett vóna elegendő, hogy a Petrovics beleolvasott itt-ott az Úr vagabungus versezeteibe, ha aztán a XX. századba, ahová vágyakozva képzelte magát által egyszer, nem szeretnek bele az Úr nyomorúságába, amely a szegény magyarsága volt, semmi mása nem jutott ezen a földön az Úrnak, már megbocsássa, ezek az ideges lelkek, mint a legpazarabb poéta, az Ady Endre, aki szerette az Úr kimódoltságát, a penzumversek gépelyeit, ahogy a mecénás rendelésére szállította az Úr az ódát Keszthelyre, Nagyváradra, Cenkre, Szántódra, Semlyénbe, etc. Mint udvari beszállító dolgozott az ideges költők legnagyobb beszállítója, Ady Endre is. És még ez sem lett volna elég, mert az Úr nyomorúságában, idegbajában, titkolt öngyilkosságaiban magát látta a magyar lumpenproletariátus legnagyobb mostohafia, József Attila, aki megszerette az Úr csinos kis versgépelyeit, a fénylő logikával zakatoló sorokat, a csinos rímecskéket, amelyeknél jobbat és szebbet az Úrnál csak ez a szegény éhes, öreg gyerek tudott jobban boglárként a sorvégre biggyeszteni. De most gondolja meg az Úr, ha ezek a derék emberek nem jönnek, hát ugatna a kutya Csokonay után, akit a saját városa is csúfosan cserben hagyott, még kétszáz évvel a halála után is? Nem adott neki egy szobrot se, pedig Kazinczy óta csak azt magyarázza, hogy az Úr neki, a városnak köszönhet mindent. A Kollégium mellett lévő, kihízott ruhájú szobor sem született volna meg, ha nincs Ferencz Jóska meg a Bach-huszárok, akik jobban bosszantották akkor a nyakas cíviseket, mint az Úr haló porában is, átmenetileg elfeledték a dühüket, és mivel kicsinyt nem figyeltek, na abból lett ez a szobor, az Izsó-féle malac-Csokonay, már meg ne sértődjön az Úr, mert nem kell ám magára venni, hiszen csak a kőről van itt szó. De az adományozó zsíros cívisek nem szerettek volna valami egyszálbél, kólikabetegség gyötörte vagabungust, égő tekintetű, mérges arcú garabonciást a pénzükért itt, ahol még a Nagytemplom oldalát is, ha kicsit megkaparjuk, dől belőle ki a disznószalonnazsír, ahogy Fried tanár úr szokta volt mondogatni Julow tanár úrnak, az Isten nyugosztalja még haló poraiban is. Az előtt se, az óta se több, csak szavakat adnak, ahogy a kálvinisták szokták, Isten fizessen meg nekik…

Csekélyke munkácskáimmal nem fárasztanám az Úrnak elméjét, majd ha odaátra érek, szelíd borozgatás mellett ejtünk melleslegesen fukar szavakat róluk, többet aligha érdemelnek. De hogy az Úrnak a cívisvárost tárgyazó kérdését se hagyjam teljességgel válasz nélkül, csak rövideden annyit említenék meg, hogy ez boszorkányos hely lett. Az Úr bizonyosan rá se esmérne. Ám a pipacéh-mentalitás, hát az semmit sem változott ám. Sőt, ha lehet, rosszabb lett, mióta a cívisek kihaltak, és helyükbe beköltöztek olyanok, akiknek még a közvetlen felmenőik sem voltak polgárok. S mint jeleztem volt az előbb, az Úr a minapjában, mikor az Úr ünneplése esett meg – állítólag, mert én nem vettem észre – a városban, kerek kétszáz évvel a halála után, csak-csak nem kapott még egy szobrot sem, sírját és környékét is a gaz veri fel, és a köré tervezett enyhely, az ánglus kert mintájára csínosítani tervezett kert sem készült el, immár három éve se talált ez a gazdag város annyi kicsi pénzecskét, amellyel a munka teljesedésbe mehetett volna. Az Úrnak csak a neve kell itt, de továbbra is gyűlölik, pízt a fukar urak nem adnak, bezzeg nekik már villáik vannak Budán meg Olaszhonban, olyan kocsikon hegyelnek, amit a szegény nép szemével sem láthat életében. Nekik csak a vityilló marad! Hogy az Urat idézzem, Vityilló, vityilló, Vigye el a fejilló!

De nem is keserítem tovább a múlandó világ szomorú híreivel az Urat, aki már az Örökkévalóság igaz kenyerét eheti, ha nem vagyok túl profánus. Vannak itten még az Úrnak alázatos hívei, kik megtartják jó emlékezetükben, és az Úr se feledkezzen el ám rólunk odaát. Addig is, míg színről színre láthatjuk az Úrnak kedves ragyás képit, dudorásszon még a magyar nemzetnek.

Mindenkor maradok kész köteles szolgája és legkisebb híve az Úrnak

B. Sz.
m. s.

T. Varga úr!

Különféle folyóiratokban olvasom legújabb művét, mely a „Hallásgyakorlatok” címet viseli.

Az egyik feldolgozott történetben magamra, a másikban anyósomra ismertem.

Én ezt a történetet egyetlenegyszer meséltem el, méghozzá tudom is, hogy hol és mikor.

Maga honnan tudta meg?

Magyarázatot kérek.

De azonnal.

Selyemkovács Imola Boglárka
Boltvezető

Drága Imola Boglárka!

Sorait olvasva az az ősi – és megnyugtató módon talán mindmáig meg nem oldott – kérdés jutott eszembe, amely folyvást felbukkant a fotográfia történetének korai időszakában: Kié a kép? Azé-e, aki készíti, vagy azé, akit ábrázol?

Ön magyarázatot követel, én pedig magyarázkodás helyett valóban egyfajta magyarázatot szeretnék adni, mégpedig nem is a saját szavaimmal, hanem Spiró György tavaly megjelent regényének (Messiások) egy rövid idézetével (amit a könyvben a 286. oldalon megtalál). A fotográfia feletti döbbenet ott így kap hangot a 19. századi történetben: „Sátáni lelemény: a szemlélő úgy nézheti a képen lévőket, hogy azok védekezésül nem nézhetnek vissza! Pontosan olyan visz­szaélés a teremtettek arcával és testével, mint amit a re­gényíró művel, amikor egykor éltek titkos fel­­­jegy­zéseiben turkál, s ezeket egymással összevetve olyan rejtélyek nyomára bukkan, amelyekkel a megélők maguk nem voltak tisztában.” (Ezen túl ajánlom még figyelmébe a regény 282., 287., 627. oldalát és a befejező, 645. oldallal kezdődő részt.)

Az utcát járó művész sok mindent lát és hall. Mindez úgy lesz az övé, hogy benne rezonál. Sajnos, a fotókiállításokon is csak akkor szokták felírni az ábrázolt személy nevét, ha annak különleges oka van, vagy valami miatt segíti a kép értelmezését. Egy balatoni strandot ábrázoló fotográfia alá biztosan nem írják oda, hogy ki mindenki van a képen.

Kedves Imola Boglárka, nem tehetek róla, hogy a strandon volt.

További szép nyarakat kíván önnek
a Szerző, aki azért boldog, hogy ilyen alaposan olvassa a műveit.

A Nyitott Műhelyben tartott Nyitott Est szerkesztett, átírt változata.

Jegyzet

*Horger Úrnak válaszul Beck András egy remek írást küldött szerkesztőségünknek, mely Neményi Erzsébetről szól. Sajnos, terjedelmi okokból a művet magát csak egy későbbi számunkban tudjuk közölni, addig is Horger Úr és minden Kedves Olvasónk figyelmébe ajánlanánk Neményi Erzsébet egy különösen szép írását lapunk 128. oldalán, melyet szintén Beck Andrástól kaptunk, reméljük, ez kedvet csinál a Neményi Erzsébetről szóló íráshoz is, és bizonyítja, hogy kedves Szerzőnk nem csupán Horger Úr szerelmi életével van elfoglalva.

• Kultúra [9]