Húsz év hármasban

Sütő Timea [1]

A hidegháború vége a kelet-európai politikában emlékezetes fordulópont volt. Az európai államok végre kollektívan és külön-külön is fellélegezhettek, az életveszélyes kötéltánc az Egyesült Államok és a Szovjetunió között veszített ritmusából, a nukleáris fenyegetettség megszűnt. De míg a nyugat-európai államok a nemzetek feletti Európa ideálján munkálkodtak, keleten új alkotmányok születtek: a nemzeti érdek szolgálatába állított alkotmányok – mind az egységes identitás és kultúra, mind pedig a nemzeti szuverenitás és területi integritás jegyében. 

A szabadpiaci környezet, valamint az új szuverén politikai és kulturális identitás kialakításának esélye új nacionalizmusokat szült Közép-Kelet-Európában, hangsúlyozva államaik etnikai és kulturális heterogenitását. Ezzel együtt kiemelt figyelem fordult a nemzeti és etnikai közösségek, leginkább a kisebbségek jogi és politikai helyzete felé. Az etnikai konfliktusok veszélye egyre nyilvánvalóbbá vált. Az egyetlen békés megoldásként pedig az egyéni és kollektív kisebbségi jogok biztosítása kínálkozott. A megalkotott törvényeket természetesen a gyakorlatba is át kell ültetni, és főként a közvéleménnyel is el kell fogadtatni. Ez pedig egyáltalán nem volt annyira egyszerű és problémamentes, mint amilyennek tűnhet. Ma sem az. Ahogyan erre Will Kymlicka rámutat, a kommunizmus összeomlása egy olyan nacionalizmushullámot indított el Kelet-Európában, amely drasztikusan befolyásolta a demokratizálódási folyamatokat (Kymlicka 2002). Magyarország és szomszédai e különös eset még különösebb példái.

Trianon következményeként a magyar kormányok – főként 1975 után1 – a határon túli magyarok helyzetét nemzeti érdekként kezelték. Az egyetlen különbség csak az volt, hogy a mindenkori nemzeti érdek éppen politikai vagy kulturális nemzetfelfogást kívánt. Miközben Magyarország ezt az aktualitását sosem vesztő problémát igyekezett orvosolni, sosem figyelt igazán arra, hogy a gyógyír milyen mellékhatásokkal jár, milyen történelmi frusztrációkat szabadít fel a szomszédos nemzetekben, milyen belpolitikai folyamatokat indít el itthon és a szomszédos országokban egyaránt. A közvéleményt elfogadva vagy megkerülve, az elmúlt húsz év magyar kormányai fontos lépéseket tettek a határon túli magyarok helyzetének befolyásolására. Ez jelenthetett különféle belpolitikai eszközöket (lásd kisebbségi törvény megalkotása, 1993), a határon túli magyarokhoz közvetlen módon kapcsolódó külpolitikai döntéseket (lásd státustörvény, 2001, egyszerűsített honosítás, 2010) vagy éppen a politikai lobbi- és gazdasági lehetőségek kiaknázását bizonyos politikai állásfoglalások esetén (lásd a Magyar Polgári Párt [MPP] és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács [EMNT] támogatása). Elődeik politikai hagyományaihoz híven a mai magyar kormányok is elsiklanak a szomszédos országok belpolitikai folyamatai felett, a határon túli magyar politikai képviselet hibái és sikerei felett, és egy szigorúan belső nézőpontból igyekeznek megoldani egy olyan helyzetet, mely napról napra idegenebbé válik számukra.

A továbbiakban a romániai magyar kisebbség helyzetéről lesz szó a magyarországi támogatáspolitika2 és a romániai belpolitika kereszttüzében. Így az 1996 utáni erdélyi politikai folyamatokat vizsgálom, a kisebbségi képviselet demokratizáló hatására fókuszálva, a két fő magyar támogatási eszköz, a 2001-es ún. státustörvény és a 2010-es egyszerűsített honosítási törvény tükrében. Egyrészt amellett érvelek, hogy a kisebbségi képviselet által katalizált belső, inter- és intraetnikus folyamatok Romániában jelentősen hozzájárultak az ország demokratizálódásához, és nem kis mértékben a magyar kisebbség helyzetének változásához. Másrészt arra szeretnék rávilágítani, hogy a magyarországi főbb támogatáspolitikai eszközök nem feleltek meg a kisebbségi közösség és főként nem a magyar állam várakozásainak.

Ez az írás a rendszerváltás utáni húsz évre kíván reflektálni, nem célja sem aktuálpolitikai kérdéseket feszegetni, sem pedig történelmi előképekkel és előzményekkel foglalkozni.

A hármas modell kihívásai

A vasfüggöny lehullásával nemcsak új államok és új nacionalizmusok születtek Közép-Kelet-Európában, hanem új lehetőségek is nyíltak az országokon belüli és országok közti kapcsolatok alakítására. Rogers Brubaker hármas modellje ezt a jelenséget magyarázza a párhuzamos nemzetépítés szemszögéből. Szerinte Közép-Kelet-Európa újonnan alakult vagy újraalakult országai egy interaktív kapcsolati hálóban fűződnek össze, egy nemzeti kisebbségeket, nacionalizáló befogadó államokat és anyaországokat összekötő hármas modellben. Ezekhez az aktorokhoz pedig külön-külön saját nacionalizmustípusok fűződnek. Bár a közép-kelet-európai országok etnikai és kulturális heterogenitása vitathatatlan, a nacionalizáló (befogadó) állam nacionalizmusa mégis a „nemzetállam” ideálján alapul. Itt a heterogenitás csökkentése érdekében az államok igyekeznek megerősíteni a többség központi politikai, gazdasági és kulturális pozícióját és az ország területi egységét. Ezek a nacionalizáló politikai eszközök a kisebbségek nyelvi és kulturális asszimilációját vagy stratégiai disszimilációját3 célozzák a kisebbségi közösségek gyengítése érdekében.

A hármas modell kulcselemének a nemzeti kisebbségeket tekintjük, ez az az elem – sokszor talán ürügy is –, amely körül ez a kapcsolati háló kialakul. A kisebbségi nacionalizmus célja, hogy megalkossa és fenntartsa egy pusztán etnikai alapon formálódó közösség „nemzeti” jellegét, és legitimálja a közösségi jogok iránti igényét. Ezt az igényt rendszerint az anyaország is támogatja.

Az anyaországi nacionalizmus abban a XIX. századi elméletben gyökerezik, mely szerint a nemzeti közösségeket egyfajta etnikai rokoni kötelék tartja össze. E vér szerinti összetartozás már-már törzsszerű köteléke az alapérv – nem egy esetben az egyetlen indok – a mellett, hogy az anyaország a határain kívül élők érdekében vagy éppen helyettük járjon el. A határok nélküli nemzet ideálja áll minden anyaországi támogatáspolitikai döntés mögött, legyen szó anyagi segítségről, jogalkotásról vagy kettős állampolgárságról (Brubaker 1996, Kemp 2004).

Brubaker elmélete kiváló fogódzót nyújt a posztkommunista nacionalizmus értelmezéséhez, bár néhol túlságosan leegyszerűsített. David J. Smith rátapint a modell fő hiányosságára, amikor azt mondja, Brubaker kifelejtett belőle egy kulcsfontosságú elemet, a nemzetközi szervezetek közép-kelet-európai országokra gyakorolt nyomását. Smith szerint a közép-kelet-európai új nacionalizmusok értelmezhetetlenek, ha a nemzetközi keretet figyelmen kívül hagyjuk. Így a nemzetállami – kisebbségi – anyaországi nacionalizmusok hármasa egy négyes modellbe rendeződik át (Smith 2002). Kataryna Wolczuk szerint a rendszerváltás nemcsak az új nemzeti öntudatra ébredés időszaka volt, ezeket az országokat a „vissza Európába” gondolata is motiválta. Ez a re-europaizációs törekvés leginkább az ET, NATO, EU csatlakozási feltételeihez való alkalmazkodásban mutatkozott meg. Az EU keleti bővítésének egyik fő kérdése éppen a kisebbségi jogok tiszteletben tartása volt. Az első Koppenhágai Kritérium (1993) explicit módon a nemzeti kisebbségek tiszteletét és védelmét kéri számon. Ugyanez a kritérium került be három évvel később Románia és Magyar Köztársaság bilaterális egyezményébe (Bilaterális Szerződés 1996).

A romániai magyar kisebbségi képviselet demokratizáló hatásáról

Ahhoz, hogy 1989 után a kisebbségi kérdés újra napirendre kerüljön, számos tényező hozzájárult, a civil társadalomtól a nemzetközi nyomáson át az extrém nacionalizmus kialakulásáig. Kulcsfontossággal bíró szereplők viszont talán mégis az olyan kisebbségi érdekeket képviselő, etnikai alapon szerveződő pártok voltak, mint amilyen a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is. A jobboldali, nacionalista pártok jelenléte erősen negatív, destabilizáló hatással bír a demokratizálódási folyamatokra. Az etnikai alapon szerveződő pártok megítélése nem ilyen kategorikus a szakirodalomban. Míg Bugajski szerint ezek a politikai formációk jótékony hatással bírnak a demokratizálódásra, Stein éppen az ellenkezőjét állítja. Szerinte a kisebbségeket rendszerint egyetlen párt vagy erős koalíció képviseli, és ez arra sarkallja a választópolgárokat, hogy ne politikai meggyőződésük szerint, hanem en bloc etnikai alapon tegyék le voksukat, nem-kisebbségi kérdésekben is. Stein szerint a kisebbségi „egypártrendszer” megakadályozza az etnikai alapon szerveződő pártokat az etnikumok közti koalíciók megalkotásában. Ezt az elméletet viszont, mint a későbbiekben kiderül, erősen cáfolja az RMDSZ esete (Stein 2002). Mindkét szerző egyetért viszont abban, hogy az etnikailag heterogén államok számára kiemelten fontos a kisebbségi pártok kormányzásban való részvétele, hiszen ez olyan jótékony eredményekhez vezethet, mint az etnikai viták megoldása, a nemzetközi kisebbségjogi4 normák betartása, NATO- vagy EU-tagság elősegítése. Az első posztkommunista ország, amely multietnikus koalíciós kormányt alakított ki, éppen Románia volt, 1996-ban.

Az RMDSZ szó szerint rögtön a román kommunista diktatúra összeomlása után alakult, a romániai magyar kisebbség politikai képviseletének céljával. Először 1990-ben vett részt demokratikus választásokon, ekkor a kétházas parlamentben 12 szenátori és 29 képviselői mandátumot szerzett. Az 1992-es választásokon ez 11, illetve 25 mandátumra csökkent. Ebben az időszakban az RMDSZ főként az államosított egyházi- és magántulajdon visszaszolgáltatását szerepeltette politikai napirendjén.

Az első két – vagy még inkább másfél – demokratikus kormányzati ciklus évei alatt Romániában határozottan erős volt az etnokrácia. Fukuyama szavaival élve, az exkommunisták az ultranacionalizmus sínein haladó antikommunizmus induló vonatjára szálltak. A demokratizálódás folyamatának számos elemét befolyásolta az etnikai részrehajlás, így például az alkotmányozást, az intézményrendszer kialakítását, választási rendszereket, az ingatlanok visszaszolgáltatását. Ez volt tetten érhető a marosvásárhelyi fekete március esetében is, vagy Kolozsváron Gheorghe Funar vezetése alatt; és ez hívott életre olyan szervezeteket, mint a Vatra Românească, és ez formálta Corneliu Vadim Tudor és a Nagy-Románia Párt retorikáját, de a PDSR–PUNR–PRM–PSM kormánykoalícióját5 is Nicolae Văcăroiu miniszterelnökségének idején. A közép-kelet-európai országok új alkotmányai Janusz Bugajski szerint kiválasztották a többséget formáló nemzetet, mint államalkotó tényezőt, míg a többi etnikum változatlanul hátrányos megkülönböztetéssel szembesült (Bugajski 2002). Ezen alkotmányok nacionalista jellege leginkább a szövegben megjelenő szimbólumokban érhető tetten. Ezek vonatkozhatnak a zászlóra, himnuszra, nemzeti ünnepekre, államnyelvre vagy éppen az állam formájára (legtöbbször „egységes” vagy „egyesült”), melyek nem hagynak tárgyalási teret a kisebbségi csoportoknak. Bugajski szerint Románia alkotmánya egyik iskolapéldája ezeknek a folyamatoknak. Az 1991-ben elfogadott alkotmány 4. cikkelye kimondja, az állam alapja az egységes román nemzet, Románia közös és oszthatatlan hazája az állampolgárainak, faji, nemzetiségi, etnikai, nyelvi, vallási, nemi, véleménybeli, politikai, anyagi vagy szociális megkülönböztetés nélkül. A cikkely az RMDSZ tiltakozása és Király Károly lemondása ellenére sem módosult.

A politikai és választási rendszer kiválasztásában is nacionalista jegyekre találunk. Románia, mint a legtöbb posztkommunista ország, a demokratikus politikai rendszer egyfajta hibrid formáját választotta, ahol a miniszterelnök végrehajtó hatásköre összekapcsolódik a közvetlenül választott államelnök hatáskörével. Ez lehetővé teszi, hogy az elnök – rendszerint a többségi társadalom képviselője – nem az állam, hanem a többség érdekeinek őrzője legyen. Ez leginkább Ion Iliescu elnökségei alatt figyelhető meg, de Traian Băsescu retorikája is sokszor erre enged következtetni.

Ami a választói rendszert illeti, 1990-ben Románia az arányos képviseleti rendszer mellett döntött. Ez kedvezett annak, hogy a kisebbséget képviselő párt átlépje a parlamenti küszöböt, de szerencsés esetben is csak kis, formális szerephez juthatott a kormányzásban. Az 1996-os parlamenti választásokon elnyert 11 szenátori és 25 képviselői mandátummal a Demokratikus Konvencióhoz (CDR) csatlakozva az RMDSZ kilépett ellenzéki szerepéből, és vállalta a közös kormányzást Victor Ciorbea, Radu Vasile, majd Mugur Isărescu miniszterelnöksége alatt. Bár a koalíció két másik tagja együtt több mint 60%-os többséget képviselt a parlamentben, az RMDSZ mégis helyet kapott a kormányzatban, a Konvenció elnökjelöltjének támogatásáért. Dan Chiribucă és Magyari Tivadar szerint ennek az integrációnak stratégiai okai is voltak, egyrészt az ország nemzetközi megítélését javította, másrészt a régió interetnikus vitáira is stabilizáló hatással volt. Végül pedig az RMDSZ megerősítette a kormánykoalíció parlamenti többségét, és egyfajta ütközőzónaként lépett fel a CDR és az USD (Szociáldemokrata Unió) között (Chiribucă– Magyari 2003). Az amúgy is gyenge kormánykoalícióban az RMDSZ marginális szerepet töltött be. A párt kormányzati programjában prioritásnak tekintette a magyar nyelvű felsőoktatás kérdését, a magyar nyelv használatát, illetve az ingatlanok és erdők restitúcióját. A ciklus végén a párton belüli ellenzék kudarcként élte meg a kormányzati részvételt, hiányolva az előrelépést mind az autonómia, mind a magyar nyelvű egyetem, mind a restitúció ügyében. A vezetőség a sikertelenséget a kormánykoalíció instabilitásával és az általános gazdasági-társadalmi helyzettel indokolta. Ugyanakkor önmagában már az teljesítménynek volt tekinthető, hogy az RMDSZ két tárcát vezetett a kormányzat évei alatt.

2000-ben a novemberi parlamenti választásokon az RMDSZ könnyűszerrel átlépte az 5%-os parlamenti küszöböt, és összesen 39 mandátumot szerzett. A választásokat követően a párt a szociáldemokratákkal (PSD) lépett szövetségre. Bár egyes ügyekben sikerült előrelépéseket tenni (restitúciós törvény megalkotása, magyar nyelv használata a közigazgatásban), a PSD és az RMDSZ együttműködése mégsem mondható felhőtlennek. A két párt számos kérdésben nem értett egyet, a magyar egyetem, az autonómia vagy a történelem és földrajz magyar nyelvű oktatása megint nem került fel a sikerlistára. Mindemellett az RMDSZ heves kritikával szembesült az alapvetően centralista-paternalista szociáldemokrata párt támogatásáért is (Szász 2007).

Az RMDSZ monopolhelyzetét a magyar érdekképviseletben először 2004 júniusában kérdőjelezte meg a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Szövetség. A pártbejegyzés akkor nem sikerült ugyan, a két tábor rivalizálása sem mutatkozott meg az őszi parlamenti választások eredményein. Az RMDSZ újra a kormánykoalíció része lett, ezúttal a Demokrata Párttal (PD) és a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) kötve szövetséget. A kormányzat elsődleges célja az EU-csatlakozás volt, melyet az RMDSZ is erősen támogatott. Emellett viszont a pártnak válaszolnia kellett a Polgári Szövetség kihívásaira is. Ennek köszönhetően az RMDSZ retorikájában újra felbukkant az autonómia, heves reakciót váltva ki a kormánypártokból, s így tovább gyengítve az amúgy is labilis koalíciót (Balázs 2006). 2008-ban sikeresen bejegyezték a Magyar Polgári Pártot. Ugyanabban az évben Traian Băsescu kezdeményezésére a román választói rendszer megváltozott, az 5%-os küszöb átlépése mellett a parlamentbe jutáshoz a felsőházban minimum 6, az alsóban minimum 3 mandátumot kellett szerezni. Ilyen feltételek mellett a két kisebbségi párt együtt indult a parlamenti választásokon. Az MPP-nek csak a Kovászna és Hargita megyei helyhatósági választásokon sikerült – jelentősnek nem mondható – fölényt szereznie. A parlamenti választásokat követően a Liberális-Demokrata Párt (PD-L) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alkotott kormánykoalíciót, így az RMDSZ ellenzékbe került. A rövid életű koalíció széthullása után, 2009-ben viszont a PD-L oldalán újra kormányzatra lépett a magyar párt, a román belpolitika viharos alakulása mellett viszonylag kevés eredménnyel. A kormány bukásával 2012 áprilisában az RMDSZ újra ellenzékbe került. Időközben újabb politikai riválissal is szembe kell néznie, a frissen bejegyzett, Székelyföld területi-gazdasági autonómiájáért és az erdélyi magyarok kulturális autonómiájáért küzdő Erdélyi Magyar Néppárttal. A legutóbbi helyhatósági választások eredményeiből ítélve, úgy tűnik, az RMDSZ még veszi az akadályt.

Mérleg

Az 1. táblázat összefoglalja az RMDSZ kormányzati tevékenységét az elmúlt húsz évben. A táblázat alapján jól látszik, hogy az általános trendnek megfelelően Romániában is a kevésbé fontos, kis költségvetésű minisztériumok vezetését bízták a kisebbségi pártra. Például az egészségügyi minisztérium – melyet 1998-ban Baranyi Ferenc, 1998–2000 között Hajdú Gábor vezetett – költségvetése 1997 és 2000 között felére csökkent (Chiribucă–Magyari 2003). Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy új, kisebbségi ügyekkel foglalkozó kormányzati szervezetek jöttek létre, melyek vezetésében az RMDSZ jelentős szerepet kapott (Robotin 2003). Az együttműködés létfeltétele egy jól működő szövetségnek. Sajnálatos módon a legtöbb romániai kormánykoalíció súlyos ellentétekkel küzdött, olyannyira, hogy a felek nemegyszer lemondással fenyegetőztek – vagy éppen meg is tették azt. Így viszonylag kevés esetben beszélhetünk hatékony kormányzásról.  

1. táblázat: Magyar kisebbségi képviselet a román parlamentben 1989 után

 

Választási év	Parl. helyek4	Koalíciós tagság	Főbb képviselt ügyek
1990	41	Nem	Magyar tulajdonú iskolák és intézmények restitúciója
1992	39	Nem
1996	37	Igen	Anyanyelv használata az oktatásban és közigazgatásban Független felsőoktatás Betöltött tisztségek: nemzeti kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettes turizmus-miniszter 1996/1998 egészségügyi miniszter 1998/2000
2000	39	Kisebbségi kormány-koalíció	Magyar–román bilaterális egyezmények
2004	32	Igen	EU-csatlakozás Autonómia / adminisztratív decentralizáció Betöltött tisztségek: művelődési, oktatási és európai integrációs ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes távközlési és informatikai miniszter fejlesztési, közmunka- és lakásügyi miniszter környezetvédelmi miniszter megbízott gazdasági és kereskedelmi miniszter
2008	31	Nem	Betöltött tisztségek: egészségügyi miniszter művelődési és nemzeti örökségi miniszter környezetvédelmi és erdészeti miniszter
2009	31	Igen (2012 áprilisáig)

A kisebbségi pártok kormánykoalícióban való részvételének eredményessége leginkább az általuk benyújtott vagy támogatott törvényjavaslatok révén mérhető. Az RMDSZ a magyarság oktatással, közigazgatási autonómiával, restitú­cióval és diszkriminációval kapcsolatos problémáinak megoldását tűzte ki célul. A párt kormánykoalíciós tevékenysége jótékony hatással volt a Magyarország és Románia közti kapcsolatokra (ld. Orbán–Năstase-paktum aláírása). Ugyanakkor számos olyan kérdés, mely az RMDSZ ágendáján prioritásként szerepelt, nem került megoldásra. Így nem létesült magyar egyetem Romániában, bizonyos restitúciós ügyek még mindig megoldásra várnak. A sikertelenség legfőbb oka a csekély hatású kormányzás, mely a posztkommunista kormányzatok általános jellemzőit hordozza: az átláthatóság hiánya, nehézkes végrehajtás, hiányos monitoring, korrupció (Robotin 2003).

Mindezt összegezve a demokratizálódás szempontjából pozitív hatása van a magyar kisebbségi párt kormányzati szereplésének. Az RMDSZ legjelentősebb teljesítménye a többség és a kisebbség kapcsolatának javítása. Közvélemény-kutatások szerint a romániai magyar kisebbség biztonságérzete növekedett, mióta az RMDSZ kormányzati szerephez jutott 1996-ban, ugyanakkor a többségi társadalom megszűnt „a magyar ellenségtől félni” (Chiribucă–Magyari 2003).

A magyarországi támogatáspolitikákról

Trianon következményeként, főként 1975 után, a magyar kormányzatok számára a határon túli magyarság kérdése kiemelt prioritást élvezett. Az már viszont kormányzatonként változott, hogy a határon túli magyarok hogyan illeszkednek a nemzeti érdekhez, s hogy ez a nemzeti érdek mennyire volt egyenlőnek tekintett az államérdekkel. A kilencvenes évek elején teret hódított a kulturális nemzetfelfogás, amely azóta kisebb-nagyobb – főként baloldali – szünetekkel vissza-visszaköszön a magyar jogalkotásban. Ebben a szellemben az elmúlt húsz év magyar kormányzatai jelentős lépéseket tettek a határon túli magyar közösségek helyzetének befolyásolására. Olyan bel- és külpolitikai eszközökre gondolok itt, mint az 1993-as kisebbségi törvény megalkotása, mely nem titkoltan példamutató szándékkal jött létre, vagy a határon túli magyarokhoz közvetlenül kapcsolódó intézkedések.

Húsz év támogatáspolitikáját egyetlen rövid cikkben összefoglalni vakmerő próbálkozás lenne, erre itt nem is vállalkozom. A továbbiakban annak a két politikai-diplomáciai eszköznek a hatására fókuszálok, melyektől alkotóik a legjelentősebb eredményeket várták: a 2001-es státustörvényre és utódjára, a 2010-es egyszerűsített honosításról szóló törvényre.

A státustörvény

A 2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról éles fordulatot jelentett a magyarországi köz- és külpolitikában. Magyarország közeledő uniós csatlakozásával a kormányzat számára az is fontossá vált, hogy olyan kedvezményekhez juttassa a határon túli magyarokat, mely szülőföldjükön való maradásra ösztönzi őket. Felmerült a kettős állampolgárság lehetősége is, de ennek számos politikai és jogi akadály állta útját, így 2001. június 19-én a magyar parlament közel 93%-os többséggel megszavazta a szomszédos államokban élő magyarokról szóló LXII. törvényt, mely kulturális-politikai, gazdasági és stricto sensu7 kulturális támogatási célokat fogalmazott meg (Stewart 2002). A „státustörvény” néven ismeretessé vált törvény, valamint az általa kiváltott és körülötte kibontakozó, évekig húzódó vita nemcsak az aktuális közhangulatot határozta meg, hanem befolyásolta az ország nemzetközi kapcsolatait, sőt sokáig centrális politikai kérdés volt a szomszédos országokban is. A törvény egyértelmű célja volt választ adni a magyar külpolitika állandóan aktuális kérdésére: Magyarország és a határon túli magyarok viszonyára. „A törvény elfogadását követően Magyarország és néhány szomszédja között diplomáciai feszültség alakult ki, amelynek hullámai a mai napig nem szűntek meg” (Kántor 2002). Bár maga a törvény nem volt formabontó újítás, hasonló intézkedéseket hozott már korábban Horvátország, Szlovákia és Románia is, mégsem részesült pozitív fogadtatásban. Romániában a Corneliu Vadim Tudor vezette szélsőjobboldali pártot kivéve lényegében objektív kritikák érték a törvényt. Román és romániai magyar szervezetek egyaránt attól féltek, hogy státustörvény gáncsot vet az RMDSZ által kiépített sikeres többség–kisebbségi együttműködésnek. De nemcsak az érintett felek, hanem különböző nemzetközi szervezetek is, mint az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, az Európai Unió, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet és a Velencei Bizottság (Jog a Demokráciáért Európai Bizottság) véleményezte a törvényt. A Velencei Bizottság döntésének értelmében a státustörvény sérti a nemzetközi joggyakorlatot, hiszen a kisebbségek jogvédelme azon ország kormányát terheli, ahol azok éppen élnek. A bizottság megjegyzéseit figyelembe véve a két ország miniszterelnöke, Orbán Viktor és Adrian Năstase 2001. de­cember 22-én aláírta a Magyar Köztársaság Kormányának és Románia Kormányának egyetértési nyilatkozatát, mely jelentősen megnyirbálta a státustörvénnyel járó előnyöket.  

1. ábra: Kérelmek száma, 2002                                                                          2.ábra: Kérelmek száma, 20038

Székely István szerint a legtöbben szimbolikus okokból igényelték a magyar igazolványt, őket követték azok, akik gyakran utaztak Magyarországra, ott tanultak vagy dolgoztak (Chiriac 2004). A Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala szerint 2002-ben 340 250 román állampolgár kérelmezte a magyar igazolványt, ez az összesen beérkezett 593 486 kérelem 57,33%-át teszi ki. Ez nem hathat meglepően, hiszen a legnagyobb határon túli magyar közösség Romániában él. Ugyanakkor, ha összehasonlítjuk a Romániában élő összmagyarság számával, az arány meglehetősen alacsony, az 1 447 544 romániai magyar lakos alig 23,5%-a. 2003-ra a romániai kérelmezők száma 80 844-ra csökkent, amely 76,24%-os zuhanást jelent.9

Alig két év alatt (2002. január – 2004. szeptember) 821 781-en kérelmezték a magyar igazolványt, ebből 493 667 román állampolgár. Az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja (EDRC) által összeállított kimutatás szerint a legtöbb kérelmező felnőtt volt, alig 26,48% volt kiskorú, a legtöbben (63,18%) egyháztagság alapján jelentkeztek (Chiriac 2004).

2. táblázat: Kérelmek alapja10

Kérelmezők száma	18 év alatt alatt	18 év fölött
493 627	26,48%	63,18% egyháztagság alapján (református, unitárius v. katolikus) 26,39% RMDSZ-tagság alapján 9,49% nyelvismeret alapján 0,94% civil szervezeti tagság alapján

Az EDRC-kutatás azt is kimutatta, hogy a magyar igazolvány iránti érdeklődés nem egységes Románia magyarlakta területein. Hargita és Kovászna megyében a magyar lakosság fele igényelte az igazolványt, Arad megyében a magyarok 21%-a nyújtott be kérelmet, míg Bukarestben ez az arány alig 10%. Ez is bizonyítja Székely István elméletét, miszerint legtöbben szimbolikus okokból igényelték az igazolványt. Ahol a közösség erősen összetartó, és szorosabban kötődik a magyar kultúrához és hagyományokhoz, a kérelmezők aránya is magasabb, szemben azokkal a régiókkal, ahol a magyarság szórványban él vagy asszimilálódott (Chiriac 2004).

3. táblázat: Kérelmezők száma és aránya11

 

Megye	%	Kérelmezők száma
Hargita és Kovászna	44,06	193 625
Maros	33,78	77 112
Bihar	30,84	48 051
Szatmár	29,77	38 485
Kolozs	29,56	36 148
Szilágy	23,92	12 189
Brassó	23,92	10 410
Arad	21,12	10 410
Fehér	45,25	9 359
Temes	15,53	7 851
Beszterce-Naszód	36,81	6 754
Hunyad	19,98	5 049
Máramaros	39,67	4 259
Szeben	16,82	2 581
Krassó-Szörény	28,35	1 695
Bukarest	10,07	1 170
Összesen	átlagosan: 34,48	493 667

A kérelmezők amúgy sem magas száma rohamosan esni kezdett 2003 után. Az Interetnikus Kapcsolatok Intézete által végzett kutatás szerint 2003 októberében a romániai magyar lakosság körülbelül 50%-a biztosan kijelentette, hogy igényelni fogja a magyar igazolványt, míg 30%-ukat nem érdekelte ez a lehetőség (Chiriac 2004). 2003 és 2009 között 182 266 román állampolgár igényelte az igazolványt, ami a 2002-ben benyújtott kérelmek 53,57%-a. 2009 végén 522 516 kérelem érkezett Romániából, mely a romániai magyar lakosság alig egyharmadát jelenti.

3. ábra: A benyújtott kérelmek száma 2002–200912

Az éveken át tartó vitázás és diplomáciai ütközetek sorozata ellenére a státustörvény nem vezetett a kívánt eredményre sem Romániában, sem Magyarországon. Az Orbán Viktor vezette kormány és a Fidesz Trianon szimbolikus visszafordításaként ünnepelte a státustörvényt, az ellenzéki pártok viszont a magyarországi munkahelyek veszélyeztetőjét és az államérdek árulóját láttak benne. Az ellenkampány 5%-os esést eredményezett a Fidesz támogatottságában, 1998 óta először.

Michael Stewart kutatásának eredményei is a fent kifejtett elméletet támasztják alá, mely szerint a 2001. évi LXII. törvényt leginkább szimbolikus gesztusként fogadták a határon túli magyarok. Stewart romániai magyar lakosokkal készült interjúkból idézve elmondja, hogy a magyar igazolvány egyfajta érzelmi kompenzáció, kézzelfogható bizonyítékává vált annak, hogy az anyaország nem feledkezett meg az elszakadt terülteken élőkről. Stewart megmutatja az érem másik oldalát is, az igazolvány nem igénylő romániai magyarok véleményét is idézi: „igazolvány nélkül is magyar vagyok”, „nyolcvan évig magyarként éltünk igazolvány nélkül, ezután is túléljük” vagy „nem kell az egyház vagy az RMDSZ, hogy megmondja, ki vagyok” (Stewart 2002).

Tekintve, hogy a romániai magyarság közel 70%-a nem élt a státustörvény kínálta lehetőséggel, a törvény a „sok hűhó semmiért” klasszikus esetének tűnik. A hazai és nemzetközi színtéren zajló politikai és civil viták nem érték el a törvény kitűzött célját: érezhető változást hozni a határon túli magyarok helyzetébe. A törvény intézkedéseinek nagy többsége nem hozott semmi újat, a kedvezmények addig is zömmel elérhetőek voltak, mint például az ingyenes könyv­tárhasználat, az akadémiai tagság és az állami díjak. Ugyanakkor a szomszédos országok nacionalista vezetőinek lehetősége nyílt a közvéleményt provokálni, a magyarországi közhangulatban is törés állt elő, sőt a magyarországi magyarok és a határon túli magyarok kapcsolatai is szikráztak néhol.

A kettős állampolgárság

Egy hónappal a 2010-es magyarországi parlamenti választások után az Országgyűlés elfogadta az egyszerűsített honosításról szóló törvényt, újraélesztve ezzel a kettős állampolgárságról szóló vitát Magyarországon, de a szomszédos országokban is. 2004-ben a kettős állampolgárság mind a Fidesz, mind az RMDSZ számára a migrációs folyamatok felgyorsulását, a magyarországi letelepedés megerősödését, a fiatalok és magasan képzettek kivándorlását jelentette. Ma a nemzetépítők számára ez a „hazatérés”, a „nemzeti egyesülés”, a határon túli magyar közösségek reintegrációjának legfőbb módja. Mindkét esetben viszont leginkább a (politikai) profitszerzés eszköze (Szarka 2004).

Akárcsak a státustörvény, a kettős állampolgárság sem előzmények nélküli gondolat a régióban. Fogadtatása viszont mégsem volt akadálymentes. Románia reakciója minimális volt. Alina Mungiu-Pippidi kérdőre is vonta a kormányzat hallgatását, és határozottan ellenszegült a kettős állampolgárság ötletének. Pippidi szerint a törvény megalkotásával a magyar miniszterelnök saját újraválasztását igyekszik megalapozni, és nem veszi figyelembe a magyar választópolgárok jogait (Mungiu-Pippidi 2010). A csendes elfogadás talán annak köszönhető, hogy a román állam is hasonló politikát folytat külhoni polgáraival kapcsolatban, de talán még inkább szerepet játszott a belpolitika instabil helyzete, ahol a kormánypárt életben maradása nem kis mértékben függött az RMDSZ-től is.

Az egyszerűsített honosítási törvény elfogadásának három fő következménye van. Először, az egyszerűsített honosítás intézményi hátterének megalkotása nagyban hozzájárult a romániai magyar politika alakulásához. A magyar állam támogatásával Romániában 26 iroda nyílt, melyek célja felvilágosítást és eligazítást nyújtani az egyszerűsített honosítás lehetőségével élni kívánók számára. Mindegyik ún. Demokrácia Központ működtetése az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (az Erdélyi Magyar Néppárt mögött álló civil szervezet) feladata. Ez a legjobb esetben is agresszív politikai állásfoglalás, rossz esetben a „ki a jó magyar” kérdés fölösleges újjáélesztésének, a romániai magyar társadalom megosztásának eszköze.

Másodszor, a kettős állampolgárság iránt tanúsított érdeklődés minimális. Mivel nincs nyilvános, átlátható adatbázis vagy pontos számadat arról, hányan és kik éltek ezzel a lehetőséggel, e tekintetben csak a kormányjelentések alapján tájékozódhatunk. A hivatalos közleményekből kiderül, a kettős állampolgárság a státustörvénynél is kevésbé népszerű. Az egyszerűsített honosítási kérelmek benyújtására 2011 januárjától nyílt lehetőség. Egy az év februárjában megjelent erdélyi újságcikk tudósítása szerint az első hónapban 16 000 kérvényt nyújtottak be, ezek fele Romániából érkezett. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium 2011. október 4-i közleményéből kiderül, addig összesen 150 107 kérelem érkezett, ennek 70%-os feldolgozottsága után 55 000 részesült pozitív elbírálásban. A közlemény nem tartalmaz információt a sikeres kérelmezők területi, nemi vagy életkori megoszlásáról. A nemzetpolitikáért felelős államtitkárság újabb közleménye szerint 2012. március 14-ig körülbelül 230 000-en kívántak az egyszerűsített honosítás lehetőségével élni, ezek „többsége erdélyi”. Ebből összesen 130 000 kérelmet fogadtak el (KIM 2012). Ezek a számok messze elmaradnak a magyar igazolványt igénylők száma mögött, tekintve, hogy a státustörvény hatályba lépésének első évében csak Romániából több mint 300 000 kérelem érkezett.

Harmadszor, az egyszerűsített honosítás kérelmezése erősen utilitarista szempontok által motivált. Smaranda Enache szerint a magyar igazolványért leginkább az idősebb polgárok érdeklődtek, főként érzelmi indíttatásból. Most a fiatalabb generáció mutatkozik érdeklődőbbnek, leginkább haszonelvű érvekre hivatkozva. E megközelítés szerint azok élnek az egyszerűsített honosítás lehetőségével, akik az Egyesült Államokban vagy Európában kívánnak tanulni, dolgozni vagy letelepedni, melyhez a magyar vízummentesség és schengeni tagság nem kis előny (Parászka 2011).

Összegzés helyett

A demokrácia, a jogállamiság és a képviseleti kormányzás a legitim hatalom alapkövei. Michael Saward szerint a demokrácia feltétele a jog, a szabadság és a döntési mechanizmusok egyensúlya (Saward 1994). Ugyanakkor vannak a demokráciának olyan vonásai, melyek gyakran képezik kritika tárgyát, főként közép-kelet-európai viszonylatban, ahol a heterogén társadalmak váratlan kihívásokat állítanak a demokratizálódás útjába. Márpedig a demokratikus konszolidáció és az etnikai sokszínűség kapcsolata kiemelten fontos a posztkommunista országok esetén, hiszen ebben az országhatárokat elmosóan sokszínű régióban a demokrácia még gyerekcipőben jár, az új intézményrendszert kiépítő politikai elit nem meríthet stabil demokratikus hagyományokból (Robotin–Salat 2003).

A rendszerváltás utáni húsz évben Romániának sikerült előrelépnie nemzeti és etnikai kérdésekben, leginkább a magyar kisebbség politikai képviseletének ügyében. A kisebbségi részvétel talán legfontosabb tanulsága, hogy csökkenti az etnikai konfliktusok kirobbanásának esélyét, és megelőzi a kisebbségi csoportok kizárását a politikai döntéshozatalból. Egy jól működő demokráciában minden társadalmi csoport képviseletét szükséges biztosítani (Horowitz 1994). Egy demokratikus állam alapja nem lehet az etnikum. Egy demokratikus társadalomban az ideológiai, kulturális és politikai nézetek kibékítésének eszköze a tárgyalás, a problémák és megoldások közös feltárása. Ugyanakkor az ennek kereteit biztosító jogalkotás önmagában nem elég, a hatékony végrehajtás és monitoring ugyanolyan fontos.

A posztkommunizmus éveiben Romániában sikerült az interetnikus kapcsolatokon javítani, a nemzetállami–kisebbségi–anyaországi nacionalizmusok brubakeri hármasának feszültségeit több-kevesebb sikerrel feloldani Ebben kétségtelenül kiemelt szerepe volt az országok EU-csatlakozási törekvéseinek, a koppenhágai kritériumokhoz való igazodásnak. Azonban mindkét fél részéről akad még tennivaló a nemzeti és etnikai kisebbségek teljes elfogadásának és integrációjának érdekében. Az, hogy pártok etnikai hovatartozás alapján igyekeznek szavazatokat szerezni, hogy magyar- és románellenes platformok még mindig létezhetnek, s hogy ez a retorika a parlament falain belül is megjelenhet, azt bizonyítja, hogy a probléma távol áll a teljes megoldástól. A kisebbségek bevonása a politikai döntéshozásba üdvözlendő, ebből a szempontból az RMDSZ kormányzati részvétele alapvetően sikertörténetnek tekinthető, de ez csak az első lépés. Hasonló integráció lenne szükséges a végrehajtó testületekben is. Ugyanezen modell gyakorlatba ültetése a többi romániai kisebbség, leginkább a romák esetén is hatékony lehet (Robotin 2003).

Az etnikailag megosztott társadalmakban létfontosságú a kooperációt elősegítő intézményrendszer kialakítása. Ennek egyik módja a kisebbségi pártok kormányzati szerepvállalásának elősegítése, vállalva annak kockázatát, hogy a választópolgárok nem politikai meggyőződésük szerint, hanem etnikai hovatartozásuk alapján választanak, és így az etnikai alapon szerveződő kisebbségi párt „kormányzásra ítéltetik”. A pluralitás megteremtésének módja nem a további kisebbségi pártok létrehozása, hanem olyan társadalmi környezet és választói rendszer megteremtése, amely lehetővé teszi a multietnikus politikai pártok kialakítását (lásd a Híd – Most esete Szlovákiában). Ez viszont mindaddig lehetetlen, míg nemcsak a kisebbségi, de a többségi politikai elit is etnikai alapon szerveződik.

A decentralizáció, a közösségi szintű kormányzás kiváló eszköz az olyan ellentétek feloldására, melyek a központi kormányzati elit számára kudarcot jelenthetnének. A közigazgatási decentralizáció a kisebbségi öntörvénykezés és a nemzetállami területi integritás békés együttélésének útja lehet.

Ha megnézzük, hogyan változtak az etnopolitikai folyamatok Európában a 20. század második felében, egyértelművé válik, hogy értelmetlen próbálkozás a közép-kelet-európai országokban az állam és nemzet ideálját közös nevezőre hozni, még csak „európai kontextusban” sem. A külhoni és hazai magyarság számára a nemzetépítés jótékony hatása nem a magyar és határon túli identitás „kibékítésében” vagy a határon túli magyarok „reintegrációjában” rejlik. Sokkal inkább javallott a magyar és nem magyar közösségek szolidaritásának biztosítása, a közösségi jogok és békés interetnikus kapcsolatok megteremtése hatékony szakpolitikák révén, valamint az olyan inter- és multikulturális modellek létrehozása, ahol az egyes közösségek egymás nyelvi és kulturális hagyományait nemcsak tiszteletben tartják, hanem el is sajátítják. Mindez persze az európai és nemzetközi kisebbségvédelmi normák tiszteletben tartása nélkül lehetetlen.

Jegyzetek

1 A két világháború között a határon túli magyarság támogatása főként a revíziós politikákra koncentrálódott (lásd Bárdi Nándor: A budapesti kormányzatok magyarságpolitikai intézményrendszere és stratégiája 1918–1938. Kisebbségkutatás, 2007. 1. 7–18.), 1945 után a ’70-es évekig a kérdés gyakorlatilag lekerült napirendről. A helsinki szerződés 1975-ös aláírása után intenzívebbé vált a határon túli magyar politikai elit hatása a magyar kultúrpolitikára, bár a kisebbségi sérelmek nyílt megvitatásáról csak a ’80-as évektől beszélhetünk (lásd Bárdi Nándor, Misovicz Tibor: A kisebbségi magyar közösségek támogatásának politikája. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században – Tanulmánykötet. Köztársasági Elnöki Hivatal, 2010).

2 Támogatáspolitika alatt itt a politikai és diplomáciai, de nem gazdasági mechanizmusokat értem.

3 Stratégiai disszimiláció alatt egyes csoportoknak a döntéshozói kulcspozíciókból való kiszorítását értem.

4 Kisebbségi jog alatt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait értem, azokat a közpolitikákat, törvény szerinti jogokat és mentességeket, valamint alkotmányos rendelkezéseket, amelyek túlmutatnak a közösségi polgári és politikai jogokon, és melyek azzal a célzattal születtek, hogy elismerjék a nemzeti, etnikai vagy kulturális csoportok saját identitását és ebből fakadó igényeit.

5 Az 1992-es parlamenti választásokat követően a román kormányzat élére Nicolae Văcăroiu került, aki négyéves mandátuma alatt a sajtóban csak „vörös négyszög”-ként emlegetett – a Román Szociáldemokrácia Pártja (PDSR), a Román Nemzeti Egység Pártja (PUNR), a Nagy-Románia Párt (PRM) és a Munka Szocialista Pártja (PSM) által formált – koalíciós kormányt vezette.

6 Forrás: http://alegeri.referinte.transindex.ro/ [2]

7 A szűk értelemben vett kulturális támogatást (pl. magyarországi galériák, múzeumok, könyvtárak ingyenes látogatása) fontos megkülönböztetni az olyan kulturális támogatásoktól, melyeknek politikai vonzatai is lehetnek (pl. határon túli kulturális intézmények, kulturális és közösségépítő programok, televíziós és rádióműsorok támogatása).

8 Forrás: Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala, 2009

9 Forrás: Uo.

10 Forrás: Chiriac, Marian (2004): O lege pentru (acelaşi) status quo? Raport privind efectele aplicării Legii pentru maghiarii din statle vecine ale Ungariei. Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja, Kolozsvár.

11 Forrás: Uo.

12 Forrás: Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala, 2009

Hivatkozások

ANDREESCU, GABRIEL (2001): Ruleta. Români şi maghiari, 1990-2000. Jurnal tematic, Polirom, Iași.

BALÁZS LILLA (2006): The Conjuncture of Ethnic Party Formation and Development in Romania and Bulgaria. Nizza.

BILATERÁLIS SZERZŐDÉS (1996): Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról.

http://www.mtaki.hu/docs/cd2/Romania/Roman-magyar_1996hu.htm [3]

BRUBAKER, ROGERS (1996): Nationalism Reframed. Cambridge University Press, Cambridge.

BUGAJSKI, JANUSZ (2002): Political Parties of Eastern Europe: A Guide to Politics in the Post-Communist Era. Armonk NY-London.

CHIRIAC, MARIAN (2004): O lege pentru (acelaşi) status quo? Raport privind efectele aplicării Legii pentru maghiarii din statle vecine ale Ungariei. Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja, Kolozsvár.

CHIRIBUCĂ, DAN – MAGYARI TIVADAR (2003): Impact of Minority Participation in Romanian Government. In: Robotin, Monica–Salat Levente (szerk.): A New Balance: Democracy and Minorities in Post-communist Europe. Open Society Institute, Budapest.

HOROWITZ, DONALD (1994): Democracy in Divided Societies. In: Diamond, Larry–Plattner, Marc F.: Nationalism, Ethnic Conflict and Democracy. Baltimore–London, The Johns Hopkins University Press.

KÁNTOR ZOLTÁN (2002): A státustörvény. Dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Budapest.

KEMP, WALTER (2004): The Triadic Nexus: Lessons Learned from the Status Law. Konferencia-előadás, Budapest.

KYMLICKA, WILL (2002): Politics in the vernacular: Nationalism, Multiculturalism and Citizenship. Oxford University Press.

MUNGIU-PIPPIDI, ALINA (2010): Trianon-Ialta şi retur. România Liberă.

http://www.romanialibera.ro/opinii/comentarii/trianon-ialta-si-retur-188762.html [4]

KIM (2011): Honosítás – már több mint 150 ezer kérelem érkezett.

http://www.kormany.hu/hu/kozigazgatasi-es-igazsagugyi-miniszterium/ nemzetpolitikaert-felelos-allamtitkarsag/hirek/honositas-mar-tobb-mint-150-ezer-kerelem-erkezett [5]

PARÁSZKA BORÓKA (2011): Nacionalista versengés – interjú Smaranda Enache-val és Alina Mungiu-Pippidi-vel. Magyar Narancs, XXIII/28., 21–23.

ROBOTIN, MONICA – SALAT, LEVENTE (szerk.) (2003): A New Balance: Democracy and Minorities in Post-communist Europe. Open Society Institute, Budapest.

ROBOTIN, MONICA (2003): A Comparative Approach to Minority Participation in Government. In: Robotin, Monica – Salat; Levente (szerk.): A New Balance: Democracy and Minorities in Post-communist Europe. Open Society Institute, Budapest.

ROMÁNIA ALKOTMÁNYA (1991): http://m.cdep.ro/pls/dic/site.page?den= [6] act1_2&par1=1

SAWARD, MICHAEL (1994): Democratic theory and indices of democratization. In: Beetham, David (szerk.): Defining and Measuring Democracy. Sage Modern Politics. (36), London.

SMITH, DAVID J. (2002): Framing the National Question in Central and Eastern Europe: A Quadratic Nexus? The Global Review of Ethnopolitics 2. évf. 1. sz.

STEIN, J.P. (2002): National Minorities and Political Development in Post-Communist Europe. In: Stein, J.P. (ed.): The Politics of National Minority

Participation in Post-Communist Europe. State-Building Democracy and Ethnic Mobilization. Armonk, NY-London.

STEWART, MICHAEL (2002): The Hungarian Status Law: A New European Form of Transnational politics? Department of Anthropology, University College London.

SZARKA LÁSZLÓ (2004): A kettős állampolgárság jogintézménye mint a kisebbségi és a migrációs léthelyzetek kezelésének eszköze, Kisebbségkutatás, 13. évf. 2. sz., 255–264.

SZÁSZ ZOLTÁN ALPÁR (2003): Recent Developments in Romanian Political Life. In: Robotin, Monica – Salat, Levente (szerk.): A New Balance: Democracy and Minorities in Post-communist Europe. Open Society Institute, Budapest.

WOLCZUK, KATARYNA (2000): History, Europe and the ‘national idea’: the ‘official’ narrative of national identity in Ukraine. Nationalities Papers, 28. évf. 4. sz.

• Játéktér [13]