Tisztelt Kentaur Úr!
Ugyan kiflim javát már elmajszoltam, kentaurokkal még nem leveleztem, de hát oly meglepő dolgokat hozhat az élet. Szabadságfokmérő vagyok, ez a szakmám, s figyelem Önt egy már egy jó ideje, mivel kutatásomban sok újat hozhat az Ön szabadságfokának vizsgálata.
Ön ugyanis azt állítja, kentaurságát azért vette magára, hogy ezzel barátait megvédje attól, hogy magukra ismerjenek, illetve saját magát, hogy az udvariasság és a megértés láncára kelljen fűznie mondatait. Magyarán eszerint az írás szabadságának védelme miatt öltött álruhát. Mint említi: „Nem hiszek abban, hogy az ismerőseim képesek volnának amolyan baráti természetességgel a rólam alkotott képhez illeszteni az írást.” Ebből arra következtethetünk, hogy Maga az ismerőseinek nem árulja el, hogy ír, az olvasóinak meg nem árulja el, ki Maga, így aztán szabadon írhat és élhet.
Viszont ezt is nyilatkozza: „Különösen élvezem, ha a merő fikcióra valóságként kérdeznek rá. Például egy nem létező emberről azt kérdezik (volt ilyen): elköltözött már az illető? Ugyanakkor minden mozzanatában dokumentum értékű történettel kapcsolatosan arra kíváncsiak: hogyan juthat eszembe ilyen borzalom?” Ezek szerint ismerősei mégis olvasói is. Tehát mégsem őket óvja. (Esetleg csak néhányukra igaz, hogy óvnia kell magát/őket attól, hogy elolvassák, amit ír.)
De talán Maga egészen más játékot (is) űz. És felteszem, ez a szabadságfokával van összefüggésben. Maga nemhogy nem kíván az irodalom marionettjeként fellépni, akit felolvasóestről felolvasóestre lehet ráncigálni, s akinek a rádiótól a színházig mindenki megszabhatja időbeosztását, hanem még azt is Maga szabja meg, ki meddig mehet a Maga megismerésében. Van, akit e-mailjeibe enged be, van, aki a hangjával is megismerkedhet, s van olyan szerencsés, akinek, mint afféle jelenés, egész valójában megmutatkozik. Van, ahol csak megjelenik néhány szót váltva, de van, ahol szereplést is vállal.
Ezzel persze olykor (mikor kedve tartja) leszed néhány téglát a maga köré épített mítosz faláról. Hogy más oldalról nézzük: azok, akik e-maileznek Magával, még gondolhatják, hogy egy író kentaur, s teljes szabadságukban áll elképzelni Magát. Akik már beszéltek Magával, azok sok mindent gondolhatnak, de muszáj leszűkíteniük a kört egy apró beszédhibával jellemezhető, nem túl öreg férfi(kentaur)ra, s akik találkoztak már Magával, azok számára a mítosz tovább szűkül. Számukra van egy látható lény, akinek már csak a nevét és a névhez kapcsolódó élettörténetét nem ismerhetik.
Illetve persze tévedhetek, s lehet, hogy a Maga álarcviselési technikája nem az én szakmámba vág, ami persze meglepne.
Várom válaszát,
Dr. Csokonyainé Janusz Emma
okl. szabadságfokmérő
Kedves Emma, hol itt a kérdés? Hogy tisztán lát-e engem? Vagy az idézett részekben mint okleveles szabadságfokmérő valamiféle ellentmondást vélelmez? Nos, ha így van, akkor én mint kiugrott pályakötél-ellenőr, kiszuperált atomerőmű kirúgott fűtőrúd-szerelője, és mint állati írnok, azt mondom magának, hogy nincs ellentmondás, illetve csak annyi, ami egy kentaurtól joggal várható, és amely „következetlenség” csaknem mindnyájunkban fellelhető. A közvetlen környezetem, például a telekszomszéd, a postás, a villanyszerelő, a pultos, a buszsofőr, az ápolónőm, a masszőröm, a fodrászom, nevelőtisztem, nepperem, gyóntatóm, az adósom, a hitelezőm (…) nem tudja, hogy írok, és szerintem jól van ez így. Hát akkor kik azok az ufók, akik rákérdeznek mégis egy-egy történet valóságmagjára, amint ön most rákérdez az én jelenlétem szabadságfokára. Az úgynevezett irodalmi életen belül, ahol én is mozgok egy keveset, azért akadnak emberek, akikkel személyesen is találkozom. Közülük kerülnek ki az idézett kérdezők. Abban, hogy hol és mennyit mutatok magamból, ki milyen szinten szembesül materiális valómmal, esetenként fiziológiai folyamataimmal, ki az, aki nemcsak érezhet, de láthat is, mondjuk éhesnek, szomjasnak, fáradtnak vagy vidámnak, azt a jelen folyásiránya és én, ketten együtt döntjük el, és hogy ennek vannak különböző fokozatai, az egyik legemberibb vonásomat mutatja. Mert Ön, drága Emma, mint okleveles szabadságfokmérő bizonyára tudja, hogy a köznapi és megrendítően emberi viszonyok épp így alakulnak és differenciálódnak. Legyek Jakab, Jónás vagy János, civilben is átmenetek sorozatával lehet leírni az engem ismerő emberekkel való kapcsolatomat, mindazt, amit én tudok róluk (kiről többet, kiről kevesebbet), és amit ők tudnak rólam (ki többet, ki kevesebbet). A szabadság lényege nekem épp ez: nem uniformizáltan, kaptafára húzva osztom vagy nem osztom (meg) magam, hanem személyre, helyzetre, szándékra és érzésre szabottan. Ha egyformán, nyakló nélkül áradnék ki mindenkire és mindenhová, kiáradásom nem érne semmit, és elapadáshoz vezetne. Ha betonszarkofágban írnék és élnék, annak sem volna sok értelme, életellenes transzparens válna belőlem, azt hiszem. Aki tökéletesen nyitott mindenre, elveszíthet mindent. Aki tökéletesen zárt, nem kaphat meg semmit. Annyira vagyok nyitott, hogy a lehető legkevesebbet veszítsem el mindabból, amit eddig kaptam, és rám találhasson mindaz, aminek – reményeim szerint – rám kell találnia.
Ha kentaurként nehéz, képzeljen el félig nyitott kagylóként. Módjával és mértékkel szűröm a néha zavaros, időnként friss, máskor erősen mérgező iparvizet; nem könnyű kagylónak lenni, ezt bevallhatom; időnként homokszemek kerülnek a héjak közé, és ha némelyiket eltávolítani sem tudom, igyekszem gyöngyöt kreálni belőle. És még ha sikerül is, kérdés maradhat, hogy a tett, melynek során irizáló mázzal vontam be egy apró szemetet, helyes cselekedet vagy csak önvédelem – amint a valódi kagyló esetében kétségtelenül az, együtt a kettő: helyénvaló cselekedet és önvédelem.
Gizi, stop, amit eddig megtudtam, stop, kék, zöld vagy barna szem, stop, középtermet, esetleg magas, netán alacsony, stop, szőke, barna vagy fekete stop, ha jól látom, stop, vagy vörös, stop, gyorsjárású, stop, vagy mélázó inkább, stop, valamit most csinál, stop, nem látom jól, stop, stop, stop, tudja még valaki, mit jelent ez a sok stop, stop, na mindegy, nem az én ügyem, stop, szóval Gizi, ezek alapján már megtalálod, stop, kávézni hívd, stop, azt bírja, stop, amit meg kell tudnod tőle, stop, miért épp a 2000-nek küldte az első publikálásra szántat, stop, mi vonzotta ehhez a laphoz, stop, miért a Ligeté lett az első könyv, stop, hogy történt ez, stop, mikor, stop, hogyan állítja össze a köteteket, stop, mi szerint válogat be írásokat, stop, a Novellárium sorozatba hogy került, stop, alaposan faggasd ki, stop, de légy óvatos, stop, amit elmond, jól felhasználjuk majd, stop, van még egy ötletem, stop, de idefagyok, stop, ő meg a fűtött házban, stop, valamit körmöl, stop, ló nincs is, stop, vagy nem látom, stop, ha elhív, menj vele, stop, azért a helyszínt is rögzítsd, stop, jó munkát, stop, dunántúli üdvözlet, stop, Károly.
Kedves Károly, nem gondolod, hogy kicsit piti megoldás szegény Gizikét ugráltatni a hidegben, sürgönyökben instruálni, beküldeni hozzám, és arra biztatni, ha elhívom, jöjjön velem? Mégis, milyen értelemben menjen el velem? És hová? Rossz hírem van, Károly. Gizi nem dolgozik neked többé. Pontosan azt tette, amit kértél tőle, kávézni hívott, de én borozást ajánlottam, na, erre varrj gombot, barátom! Vérsűrű vörösöket ittunk, nem is egy pohárral, és elmondtam neki, hogy nem egy vagy kettő folyóirathoz küldtem írásokat két évvel ezelőtt, hanem többhöz is, tudod, hogyan megy ez debütáló kentaurok esetében, egyrészt próba szerencse, másrészt a 2000-ben és a Ligetben kiváltképp bíztam, mivel a frontális támadás előtti időszakban, K27 fedőnevű barátom mellett, a 2000 szerkesztője, Czeglédi András látott el tanácsokkal az irodalmi életet illetően, ő biztatott arra, hogy a folyóiratokkal kezdjem, amint ugyanerre ösztökélt a Magvető akkori főszerkesztője, Boldizsár Ildikó is, a Ligetben pedig azért bíztam, mert egy régi-régi olvasmányélményem alapján úgy gondoltam, ott lesz „vevő” az „adásomra”, s így is lett, de teszem hozzá, igaz a mondás: ízlések és pofonok, debütáló, álneves kentaur esetében még inkább az, így aztán ugyanarra az írásra, például és konkrétan a Flaubert és a divatra egy harmadik folyóirat szerkesztője álmosan és rekedten (másnaposan?), telefonon azt találta mondani:
– Forgalmazza csak nyugodtan.
Ezt a mondatot azonnal felírtam, tudtam, fontos és szép emlék lesz, szóval, a kezdet bizony sokszor és sok szempontból ennyire esetleges, mint ahogy talán a folytatás is, és mindezt el is mondtam Gizikének. Meg azt is, hogy nem szokásom kávézókba járni, és nem szokásom tolerálni, ha gyönge nőket sürgönyben küldenek a nyakamra, de Gizike, bár értette, miért is vagyok kissé pipa, valamiként a szívén viseli a sorsodat, és azt mondta:
– Szegény Karcsi falnak megy, ha még egy rövidke jelentést sem küldök neki, csak egyszerűen faképnél hagyom.
Ezért a lelkemre kötötte, hogy legalább némi infóval szolgáljak, így aztán, kedves Károly, beszámolok neked a 2000-rel és a Ligettel megesett dolgokról dióhéjban, csakis Gizike lelki nyugalma érdekében, de már a többi kérdésedre keresd a választ másutt, máskor, s ha lehet, egymagad. Gizikét ne zaklasd, Gizike nem leskelődik többé gőzerővel, öntudatos és szabad és szép életet talált azon a helyen, amit én mutattam neki, aranyásók között él, egyre kevesebbet gondol rád, mint hallom, és egyre többet olvas, stop. Ez van. Kampó, bizony.
Kedves Centauri!
Idős barátom mondogatta: „Az élet megdöbbentően rövid. Most, ahogy visszaemlékezem, úgy összezsugorodik, hogy például alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy – eltekintve a szerencsétlen véletlenektől – még a megszokottan, szerencsésen eltelő élet hossza sem lesz elegendő egy ilyen lovaglásra.”
Maga viszont mintha a megdöbbentően rövid élet kicselezésére azt találta volna ki, hogy az igen erőteljes prózájával különféle világokat különböző módszerekkel fog be. Hol magas szövegszervezésű, apró részleteiben kidolgozott, pontos, mondhatni eszes prózát épít fel, hol elengedi a szöveget, s hagyja, hogy a szöveg érzelmessége vigye a szöveget. Egyes novellái a legkonzervatívabb olvasók számára is áttetszők, mások a sokat tapasztaltak számára is tele vannak nem egykönnyen átlátható szövegfolyamokkal.
Van Magában valamiféle eltökéltség, hogy mindig másképp vagy legalábbis nagyon sokféleképp szólaljon meg, s ezt csak a szenvedélyes hangja kösse össze, vagy épp alakulóban van valami?
Magyarán, épp úton van valami felé, vagy ez a sokféle volna maga az út?
S egyáltalán, mit mondhatnék Idős Barátomnak, a sokféle káprázattal sokkal több út vagy idő nyerhető?
Hű Olvasója,
Ferenczy Felícia Frézia
Kedves Felícia, ön igazán rendkívüli olvasó, ha valóban ilyen mélyre megy a szöveganalízisben. Kérdésére válaszolva: ez maga az út. De nem állítom, hogy sokkal több út vagy idő nyerhető, ha ezen megyek. Állítom viszont – és ez sokkal több –, hogy valóságot nyerhetek. Nem ön az egyedüli, aki dilemmaként érzékeli a sokféleséget, én viszont lassan egyedülinek érzem magam abban, hogy nem értem: miért kellene homogenizálni magamat, azon túl, hogy könnyebben artikulálódik általa a szerző, mivel a stílus, a téma logóként működik. De én úgy látom, értelmesebb és élvezetesebb cél (módszer) a világ ezerarcú valóságához a lehető legtöbb ponton csatlakozni. Minden probléma más megoldást kíván. Einstein szerint:
„A probléma megoldásánál ne válaszd ugyanazt a módszert, amivel korábban létrehoztad.”
Említ szövegfolyamokat is. Igen, időnként olyanok a szövegek, mint a folyamok. Csakhogy akkor is olyanok, amikor ön úgy érzékeli, hogy némiképp könnyebben átláthatóak, még a konzervatív olvasók számára is, mert figyeljen meg egy folyót! Augusztus végén talán még száraz lábbal is átkelhet rajta, aszály idején. De próbálja meg ezt Medárd derekán, amikor a folyómedret kávébarna téboly tölti ki, amikor tonnaszám örvénylik az uszadék. Nehezen látom be, hogy amikor a folyók, az évszakok, a szelek, az egek épp így működnek, nekünk, állati embereknek miért kellene másként. Tudja, én azt szeretem a legjobban, amikor rákapcsolódhatok az ilyen folyókra, hegyekre, jelenségekre, és csak mérem, csak artikulálom – és nem erőszakolom ugyanolyan köntösbe az egymástól térben, időben és érzetben is rendkívül távoli dolgokat. Hogy én személy vagyok-e vagy sem, nem lényeges, talán nem is tudom, de egy biztos: minden írás az. Mármost miféle szándék volna különböző habitusú személyek nyakába ugyanazt a nyakkendőt kötni?
Idős barátjának pedig – aki azt szokta volt mondogatni, hogy az idő rövid – azt üzenem: ezt a frázist én is emlegetem, főként, amikor nemcsak rövid, hanem kevés is. Bizony, az élet rövid, de mindig hozzáteszem: viszont rendkívül széles!
Kedves Ifjú Kolléga,
meghat, hogy immáron másodszor van módom ezen a levelezős nemtudommin megidéződni, s hogy a jelen magyar irodalom ennyi figyelmet szentel rám. Závada Páltól már megkérdeztem, hogyan hatottam rá, most Magát kérdezem, mi vitte arra, hogy elsőként megjelent, igazán nagyszabású novellájában engem (is) megidézzen? Mit tart fontosnak írásomban vagy személyemben? S ha nem haragszik meg a kíváncsiságomért, hatással volt említett novellára az újundok Julian Barnes és az ő Flaubert papagája című – nevezzük így – regénye?
S ha megenged egy megjegyzést, olvasom a novelláit, s valahogy két részre osztom őket, vannak az elsőrangú, erősen kézben tartott művei, például a számomra mégiscsak különösen kedves Flaubert és a divat meg a Kút a Nap alatt, a Lápi antropoid vagy a Kék angyal (sorolhatnám), s vannak a kamaszosan kaotikus írásai, amelyekben számos nagyon szép rész van, de valahogy az egész nincsen kézben tartva. Mintha két ember írná ezeket. (Na jó, több.)
Én bizony Maupassant kollegámnak azt ajánlottam volna, hogy dolgozzon még ezekkel, de hallom, ez is tetszik az Ön olvasóinak (de Kolléga, az olvasók…, az elsőrangút is, de a kevésbé rangosat is szívesen fogyasztják), viszont ha a kamaszos írásai hevességéből (és sokszor automatizmusából) bukkannak fel a remek novellái, akkor az előbbiek létjogosultságát sem kérdőjelezem meg, s vegye figyelembe, hogy olyan szerző ír Magának most, aki, ugye a saját írásait is sokszor siralmas, ízetlen, szagtalan, primitív nyelvezetű, sekélyes szövegeknek gondolta.
S még valami, felmerül a kérdés, a készülő regény, amelynek majdani születésére Maga olykor utal, vajon melyik utat járja majd be? S vajon, bár tudom, ez különös kérdés épp tőlem, de Magát, aki kisprózában sokszor nagyon is jeleskedik, mi viszi a regény felé? Talán furcsa, hogy ezt épp én állítom, de néha fel-felúszik a lepényhal is a Szajnán, s a novella terében sem feltétlen csüggedten horgonyoz a szerző.
Várakozással,
Gustave Flaubert
P.S.: Semmiféle kökénybokrok nem voltak, kérem, ez inszinuáció, legyen szíves a novellája újabb kiadásából majd ezt a részt törölni.
Kedves Mester!
Nagy bajban vagyok, mert Ön, ha jól számolom, jelenleg 187 éves. Egyrészt közel áll hozzám, hogy meghajoljak az Ön kora, csakúgy, mint az életműve előtt, másrészt viszont a kötelező és jogos tiszteletadás természetességét erősen fertőzi bennem a kétely. Nem gondolom, hogy Ön, mint Nietzsche istene, halott, de gondolom, ha 187 évet megélt, akkor megéli a 200-at, sőt a 300-at is. Akkor pedig Ön halhatatlan, ha pedig halhatatlan, már rá kellett jönnie, hogy nincs nagyobb teher annál, amikor sehogy sem tudunk megszabadulni az élettől. Ha ezt a terhet cipeli, igazán bámulatos, hogy időt szán rám – ugyanis legyen az ideje végtelen, a halhatatlanság tudata minden korábbinál terhesebb lehet.
Mi vitt rá, hogy megidézzem Önt egy novellában? Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy Julian Barnes regényének csak közvetett szerep jutott ebben. A rossz hír pedig az, hogy Önnek is. Történt egyszer ugyanis, hogy K27 fedőnevű barátommal épp az írásról beszélgettünk, és én váltig állítottam: az írás tanulható vagy legalábbis tudatosítható módszerei, szabályai közül az egyik legfontosabb az, hogy nem szabad megállni az első ötletnél. Ha a szerző nem tud vagy nem akar aznapi, személyes élményből, érzésből kiindulni, megteheti, hogy a képzelőerejét mozgósítja, és ha ez sikerül, akkor szinte bármihez nyúlhat. Az asztalomon aznap este, többek között, két dolog hevert. Egy divatlap, az elején neccharisnyás női lábbal, és az olvasatlan Barnes-kötet (amit nem mellesleg néhány héttel korábban épp K27-től kaptam). Ráadásul – mondtam – ez az erő egészen távoli dolgokat is képes összekötni, példának okáért a neccharisnyát és Önt. K27 arcán némi kételyt láttam, ezért még aznap megírtam az Önről, pontosabban a neccharisnya kialakulásáról szóló mesét.
Értem én, nagyon szép kép, amikor azt írja, a lepényhal is felúszik a Szajnán, amint talán a kispróza is átjuthat az irodalom zsilipjein. Csakhogy az irány csak formálisan az, aminek Ön érzékeli. Nem arról van szó, hogy a novella felől haladok a regény irányába, csak arról, hogy a regényből néha átlátogatok a kisprózák világába. Novellásköteteimet fogja fel enumerációknak – mert azok. És hogy egy konkrét példát mondjak: a Kút a Nap alatt valójában a Kalandos Tél című regény egyetlen mondatának, metaforájának kifejtése. Viszonylag ritka eset, hogy a regényen kívüli térben dolgoznék; a novellák is regényen belül keletkeznek. Ha a Szajna esetéhez akarok visszakanyarodni, azt mondom: a Szajna is kiönt néha. Ártere van, és holtágai. Nagyon kevés olyan novellám van, ami ne kapcsolódna a regény folyamához. De kétségtelen, hogy a folyótól kissé messzebb néha akadnak lefolyástalan tavak, mint amilyen a Flaubert és a divat.
A novella vagy egy regény szinopszisa, ügyes sűrítménye, olyan hangulati skicc, ami nem kelti a vázlatosság érzését, vagy a regény oldalága, kinövése, a regényről leváló, önmagában is élvezetes gyümölcs – és a gyümölcsben, ha egyszer a regény fáján termett, mi más volna a mag, ha nem egy újabb regény ígérete, ami fává terebélyesedve újabb novellának tűnő regénykezdéseket és -végeket bocsát ki magából.
P.S.: Ami a kökénybokrokat illeti, én bizony épp az említett helyen szedtem kökényt kétszer is, megmosva őket kis üvegbe raktam, portóit öntöttem rá, és karácsonykor az ünnepi vacsora után abból szemezgettem.
Uram,
biztos meglepődik azon, amit leírok Magának, de én bizony Krizosztóm testvér leszármazottja vagyok, s minden érdekel, ami vele összefügg. Láttam, hogy Ön megemlékezett róla egy szép opuszában, amelyet ezúton köszönök.
Kérdésem ezzel függ össze, bizonyos jeleket fedeztem fel az Ön művében, melyek nyilván nem véletlenek. S természetesen úgy hiszem, ha Krizosztóm figyelt volna a jelekre, talán másképp alakul igen szomorú élete. A Bibliában, mint arra talán emlékszik, bizonyos mondatokra az Úr erőteljesen felhívta Krizosztóm figyelmét.
Idemásolom ezeket:
És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a setétségtől. És látá Isten, hogy jó.
És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.
Most hát jertek, öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból.
És monda Delila Sámsonnak: Mondd meg nékem, miben van a te nagy erőd, és mivel kellene téged megkötni, hogy megkínozhassanak téged.
Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák.
És láték egy angyalt leszállani a mennyből, a kinél vala a mélységnek kulcsa, és egy nagy láncz a kezében.
Kedves uram, hogyan értelmezzem ezeket a mondatokat, hogy legalább az én életem ne essen kútba.
Tisztelettel és köszönettel,
Garbó atya
Laudetur Jesus Christus!
Kedves Garbó atya,
Hálásan köszönöm a kérdést. Tudtommal Ön az első, aki úgy véli, a Bibliában mászkáló portetvek útja kirajzolja a Krizosztóm testvérünk és talán mindnyájunk számára legfontosabb üzeneteket. Igaza van, nem véletlen, hogy épp az idézett részeken bukkantak fel portetvek. Talán ízlésesebb lenne elkerülnöm, hogy magyarázatokat adjak erre, ám ha ilyen megtisztelő a kérés, az ízlés mit sem számít.
Mint tudja, a portetvek a legporosabb zugokban tüsténkednek; a legporosabb zugok pedig a leginkább elhanyagolt és legkevésbé értett-érzett helyekből lesznek. A portetvek szerint tehát ezeket az intéseket értjük a legkevésbé, noha boldogulásunk szempontjából a legfontosabbak közé tartoznak. Tételesen:
Ha nem tudom elválasztani a jót a rossztól, a fényt a sötéttől, ha összekutyulok mindent, ha nincs egyfajta rend a világban és bennem, akkor végül, törvényszerűen, a káosz sötétjében találom magam; magam alakulok kúttá, és rendezetlenségem a saját bejáratú poklommá, állandó kételyem pedig a pestisemmé válik.
A világ két alapvető mozgató erője a férfi és a női princípium; ha a nő és a férfi közötti harmónia megbomlik, ott – minden híreszteléssel szemben – általában a férfi marad alul; írva van: a férfi a nő sarkát mardossa. Mardos ugyan, de alul. Jobb tehát, ha a férfi a nőt keresi, és a békét vele. Ha pedig mégis háborúság robban ki kettejük között, jobb, ha a férfi a nőt keresi magában, azt a nőt, aki a férfi vagy a másik nő fejére tapos.
Az élő ember, amikor álmot lát, és álmok felé tart, a lehetségest keresi. Ám vele szemközt mindig jönnek olyanok, akik azt mondják: amit akarsz, amit láttál, amit elérni vágysz, nem lehetséges. És amikor úgy gondolják, hogy valaki mégis közvetlenül érintheti az álmot, a lehetségest, megpróbálják megölni őt. Nap mint nap megesik ez. Olyan ember is kútba kerülhet mások által, aki önmaga nem lett kúttá, aki férfi volt, ha már egyszer annak született, aki elválasztotta a fényt és a sötétséget, aki érint minden lehetségest, és akinek mindezt addig is meg kell őriznie, míg mások kútjából, rosszindulatából kikerül.
Ha pedig a férfiban megvan az az erő, amivel bármelyik kútból kimászhat, továbbra is keresni fogják a módját annak, hogyan lehetne a gyöngébbek káoszába betaszítani őt, lehetőleg végleg, és ebben a keresésben élen jár a nő; a nő kíváncsisága néha megtévesztő, és bájossága bajt hozhat a szerelmes, sok kutat megjárt férfi fejére.
Akadnak, akik az első kútban rekednek végleg, és ott, mint a holtak, úgy élnek, s úgy írnak; de ha közösség előtt akar beszélni és írni az ember, ki kell másznia a kútból, gubernátora nem lehet a pszichózis, az írás nem lehet a dicsvágy fóruma, élőnek és megküzdöttnek kell mindannak lennie, amit mond, amit ír, és amit tesz.
És akkor jó esélye van arra is, hogy egy ponton megkönnyítik az ő terheit, angyalt küldenek hozzá, nevezhetjük bárhogy, lehet az akár a hegeli világszellem, aki az élő ember előtt megnyit minden lehetségest, hogy elképzelni, látni és élni tudja mindet. Ámen.
Tisztelt C.E.N.T.A.U.R.I!
Sajnálattal közlöm, hogy az idei Írók és Poéták VIP Báljába való feliratkozását csak egy főre tudom elfogadni.
Természetesen figyelembe veszem, hogy Ön ezelőtt néhány héttel a nyilvánosság elé tárta, hogy a C.E.N.T.A.U.R.I név valójában egy írói csoportosulást foglal magában, s ezt szövegszerűen igazolta is, ennek ellenére a lazacos szendvicsek meghatározott száma és a globális pénzügyi válság okán plusz hét főt idén már nem áll módunkba fogadni, kérjük, jövőre időben jelezze, hogy Maga hányan van.
A döntés ellen 8 napon belül fellebbezéssel élhet.
Tisztelettel,
Hollán Csenge
PR asszisztens
Folyamodvány
Tisztelt Igazgató Úr,
ezennel bejelentem, hogy valójában nyolcan vagyok, s kérem, hogy a báli belépő tekintetében így kezeljenek. Miután elolvastam az összes rólam, illetve rólunk szóló írást, s mindegyikben a Kék angyal kötet más-más írásától másztak a falra, ezért mielőtt valami őrült bajt, káoszt vagy vitát okoznék, előbújok a szekrény mögül.
Tehát az első, a krizosztómos novellát N. írta, a flaubert-es novellát én magam, C., ahogy az Úszó szigetet is. Normantól Ámorig az öt novellát U. írta, a Trolibuszt T. és I., a halálosakat E., az írást magát tárgyalókat A. Mint láthatja, R. még nem írt semmi különállót, lehet, hogy nem is fog, de ő a sztájlisztom, ott a helye a bálban.
További tévedések elkerülése végett, a könyvek különféle írásait összekapcsoló motívumokat azért helyeztem el, pl. Norma azért veszi fel a Flaubert-novellában felfedezett neccharisnyát, vagy a Lápi antropoidban azért használják a flaubert-i novella Homolle-készítményét, sorolhatnám…, hogy ezzel az egyszerzőjűség látszatát keltsem.
Kérem ezen bejelentés figyelembevételét.
a C.E.N.T.A.U.R.I
Bárki írta is a fenti folyamodványt a nevemben, rossz nyomon jár. A Centauri nem a mi kis csoportosulásunk neve, Centauri én vagyok. Én viszem a prímet. Ha folyóirat volnánk, akkor én lennék a főszerkesztő, akinek ugyan vétójoga nincs, mégis jelentékeny hatással van arra, mit adunk ki a kezünkből. Ebből a szempontból a helyzet sokkal tisztázottabb, mint azt a folyamodvány írója elképzeli, viszont sokkal kaotikusabb abban a tekintetben, hogy nem nyolcan, hanem legalább húszan vagyunk, úgy mint Tafy, Barbitál, Erigon, Papilio, Larusz, Norma Lea, Néma Lea, Atera Flamma, Sven, Morgen, Jack bácsi, Bróm úr (isten nyugossza), megboldogult Christinánk… és még sokan mások. Gazdasági válság és szokásjog ide vagy oda, bizony mondom, megérdemelnénk negyven lazacos szendvicset is, mert ne tudja meg senki, milyen komplikált, feszültségektől sem mentes folyamat – munkának azért nem mondanám – ennyi ember önmagának, sokszor önmagához írott munkáit sajtó (és a nevem) alá rendezni. Már a kezdet kezdetén parázs vitákat folytattunk arról, hogyan teremtsünk magunkból egyetlen szerzőt, s ebben a szerzőségben ki és hol fogja megtalálni (megőrizni?) a saját identitását; már az első pillanatban kérdésesnek látták néhányan, lehetséges-e elfogadtatni a külvilággal egy ennyire változékony személyt. Ventura – hogy egy újabb nevet is behozzak – mindvégig azt képviselte: ez lehetetlen és botor vállalkozás. Tafy kamaszos, nemritkán apokaliptikus írásmódját például tökéletesen összeegyeztethetetlennek gondolta az én viszonylag következetes elbeszélői technikámmal. A kritikákat olvasva ez a vita újra meg újra fellángolt. Ventura állandóan azt emelte ki, hogy Tafy szertelensége a műértőknek is gondot okoz. Ugyanakkor az olvasók között sokan épp ezeket az elbeszéléseket szeretik a leginkább. Én most is megvédem Tafyt: értem és szeretem őt, akkor is, ha néha utálatos, s annak ellenére, hogy az agyamra megy a nő utáni halálvágya. Ráadásul Tafy legjobb, rendszerint félrészegen írt darabjait még nem adtuk közre, pedig… Sven szállít madárfotókat, Barbitál írja, lektorálja a természettudományokkal kapcsolatos szövegrészeket, Atera Flamma metaforákat gyárt, amiket aztán én építek a szövegekbe. Csoportosulásunk neve tehát nem Centauri, hanem – mint azt több helyen megírtuk már – FONO. És itt mindenki teszi a dolgát. Tafy folyamatos haldoklása meg nem szűnik egy pillanatra sem, Atera Flamma sóvárgása, Lea kéjvágya, November melankóliája, Erigon fickóssága – és hosszan sorolhatnám – Larusz szuperszonikus érzései, mindez se együtt, se külön-külön nem tart szünetet, együtt vagyunk, élünk és halunk, jól és rosszul, és ezzel a huzamos együtt- és ébrenléttel kiérdemeltünk száz lazacos szendvicset is. Odamegyünk, ha akarják, ha nem, be a bálba, és kikérjük magunknak, negyvenen, mind a százat.
Drága Centauri, Cent Aura, Centa Ura, satsatsat, Édes Csillagkép, Titkos Új Fatia Negra!
Mikor Magát olvasom, katedrálissá növekszik bennem a szélcsend, és szinte hallom, amint megsüketíti magát. Hallani is rémisztő.
Magának az érzékenysége akár Csehové, gondolatait Tolsztoj, Musil is megirigyelhetné, de ez aprósütemény ahhoz képest, hogy Maga milyen érzéki, érzelmes, okos, művelt, és mikor a jóság sava mar a tenyerébe, együttérző is. Maga európai író – mint ezt magáról az angol nyelvű honlapján meg is jegyzi. És bizony mondom, Maga a century legnagyobb írója lesz, a névmágia újra diadalát üli majd (ld. Poetry/Petri).
Maga egy eukonform unikum.
És Maga olykor szédül és sokszor fázik.
Én meg orvoslátogató vagyok. A Zepvollnak dolgozom. 24/52/166/4711/500, a számoknak higgyen, a többi lényegtelen.
Vinnék fát is. Vagy egy olajradiátort.
Neve? Címe?
Szilky-Teleki Imola
1125 Álom u. 20/b
Drága álomutcai hölgy,
negédes sorait olvasva valóban szédülök, forgok, akár egy deklináló giroszkóp, de már nem fázok egyáltalán, úgy érzem, távoli melege átüt a sorain, kandalló minden bekezdése, odafigyelése a Nap egynemű és örök melegét idézi fel bennem, nem várt ajándék, hogy a legnagyobbak közé emel, s látni vél a Parnasszuson, mit tagadjam, jó érzés akkor is, ha bizonyára túloz, hálás vagyok ezért, mindenem az öné, minden, amit csak írtam, de a nevem és a címem sajnos nem adhatom, se önért, se egy olajradiátorért cserébe.
Bízzon a szerencsében és az orvosokban, vannak megbízható és érző lelkű doktorok, látogassa őket továbbra is, és semmi baj ne érje.
Fényévekről bár, de képletesen ölelem:
Centauri
Kedves Centauri,
mint láthatja, összegyűjtöttem, s ím átadtam néhányat a Magának írott levelekből. Jelesül épp ezzel együtt nyolcat.
Hatalmas mennyiség gyűlt össze, egy egész üveg szemcseppet elhasználtam elolvasásukkor. Fáradok, de azért felhívnám figyelmét néhány további küldeményre is, jelesül szívbéli Atyja, Ixion levelére, aki most, hogy Magán kezd a dics fényre derülni, követeli a nemző jogán havi apanázsát, s egyben közli, hogy aggódik Önért, nehogy esetleges elutasító válasza esetén egy lapító lapitával összeakadjék (no comment). Csorba Pistike (8. oszt. tan.) azért írt C. bácsinak, mert bár anyukája megtiltotta, hogy kentaurokkal levelezzen, de belehabarodott Borikába, az osztálytársába, s kéri, avatná be, mi történik abban a bizonyos hét percben, melyben eldől, hát… katasztrofálisak a mai erkölcsök, nem írom ide, minek kéne eldőlnie. Polüphémosz, foglalkozására nézve küklopsz és Maria Schneider közös levelet fogalmaztak meg, melyben pontról pontra haladva bizonyítják, mennyire sérelmes, ha valaki nem ismerheti a másik nevét. Sokan csak az Ámorszérum tanfolyamra jelentkeztek, Philip Marlowe pedig azért üdvözli Önt, mert végre valaki megint férfi mer lenni ebben a píszískedő, nyavalygó, takarva mutogató világban, bár szerinte Maga hibát követett el, mikor kentaurrá lett, abból ugyanis van női mutáns, ha újra alakot válthat, legyen inkább Pegazus. 4 612 541 levél foglalkozik azzal, kinek a hatását vélik felfedezni az Ön műveiben, Carvertől McEwanig, Salingertől Bodor Ádámig, Szini Gyulától Csáth Gézáig, Jack Londontól Julian Barnes-ig, Süskindtől Thomas Mannig, Szorokintól Venedikt Jerofejevig, Darvasitól Dragománig, Leonce-tól Lénáig, Jancsitól Juliskáig, Shakespeare-től Homéroszig, ádámévától alfaomegáig, soksokszáz sat.
Mellesleg Ön továbbra is nagyon gyanús, és fogja a fejét miatta vagy sem, eztán is figyelni fogom, mit s mit nem követ el.
Most búcsúznék, még mielőtt megpróbálnám megfejteni a könyveiben az írások végén olykor elhelyezett möbiuszhal jelentését, amely inkább hasonlít egy megoldásra váró Centauri-csomóra.
Marple kisasszony
Kedves Kisasszony,
továbbítsa bátran azokat a leveleket, idővel megadom a választ mindegyikre, vagy választ ad majd néhányra az Idő maga. Ixion súlyos tévedésben van. Egyetlen apa sem követelhet apanázst a fián, nemzői jog, mint olyan nem létezik. A fiú léte maga az apanázs, de még inkább igaz, hogy az apának kell felvérteznie a fiút, hogy az apától és anyától független életben ereje és magabiztossága a lehető legteljesebb legyen. Pistikét ki kell ábrándítanom, semmi nem történik abban a hét percben Trolibusz és Brossgida között, semmi olyan, ami a mai erkölcsökkel összefüggésbe hozható; két elesett emberi lény viharos, spirituális egyesüléséről van ott szó, amit Pistike leghamarabb az érettségi után érthet meg, amikor átment az erővesztés néhány stációján, és készen áll arra, hogy saját létének tragikomikumát átlássa. Sokan foglalkoznak azzal, hogy mindenféle hatásokat keressenek az írásaimban? És mit gondolnak? Ez a keresés mikor vezet eredményre? A kutatás mikor zárható le megnyugtatóan? Nem akarok senkit sem korlátozni ebben a szórakoztató játékban, de a vérmesebbeket arra biztatnám: keressék inkább azt, ami a feltételezett hatások struktúráit, mintáit egymástól távoli és vélhetően független szerzők esetében rendre létrehozta. Ami a nevet illeti: megkérdeztem erről a minap a törzsfőnököm, és Sasszem azt mondta, egyáltalán nem érdekli, hogyan gajdolt nekem annakidején anyám. Nálunk, apacsoknál így van ez, de irokéz testvéreim is osztják ezt a véleményt. Maradok apacs, irokéz, legfeljebb avar, akit az Ön nyomozása, figyelme továbbra is inkább megtisztel, semmint zavar; olyan, aki feljegyzi ide is: Ön volt az első, aki a Cen-ákombákomra rákérdezett.
Üdvözlettel:
Szélfútta arc
- Kultúra [7]