A Freedom House 2008-ról szóló jelentése szerint a Föld lakosságának csupán 46 százaléka él szabad országban. A független amerikai szervezet a dokumentumban megállapítja: „az egész Földet tekintve tavaly romlott a demokrácia helyzete, főképpen Afrika szubszaharai (fekete-afrikai) országai és a szovjet utódállamok miatt.” Arch Puddington kutatási igazgató szerint nincs egy, külön kiemelhető tényező, amely miatt Afrikában ekkora mértékű hanyatlásnak kellett bekövetkeznie. „Azt láttuk, hogy azokban az országokban, ahol korábban is gyenge lábakon állt a demokrácia, még tovább romlott a helyzet” – tette hozzá. Kiemelte Zimbabwét, ahol a politikai önkényuralom mellett mérhetetlenül súlyos gazdasági krízis is sújtja a lakosságot. De szólhatott volna Szomáliáról is, ahol már diktatúra sincs, az ország tulajdonképpen már csak a térképeken létezik. Ugyancsak említésre méltó viszont, hogy Ghánában békésen zajlott a hatalomváltás, a vesztes kormánypárti elnökjelölt, Nana Akufo Addo első fordulóbeli vezetése és az előzetesen felhergelt közhangulat ellenére is elismerte az ellenzék vezére, John Atta Mills győzelmét. Sőt, Zambiában sem okozott feszültséget, hogy az elhunyt Levy Mwanawasa elnök örökébe az addigi alelnök, Rupiah Banda lépett. Meglehetősen ambivalens a kép: a reménytelen anarchiák, diktatúrák mellett mindinkább sorakoznak a működő, reményteljes demokráciák.
A fekete földrész államait mind történelmi, mind faji-etnikai szempontból két egymástól jól elkülönülő részre kell osztanunk. Az északi (arab) Afrika – noha mindig is jelentős befolyással volt az egész földrész történetére – merőben más utat járt be, mint Fekete-Afrika. Elég, ha abból indulunk ki, hogy az arabok és más észak-afrikai hamita-semita népek több mint két évezrede állandó kapcsolatban álltak az ókori, majd középkori Európával, kölcsönösen hatva egymásra, míg Fekete-Afrika népei fehér embert a XV. század végéig nem is láttak. A portugál, majd nyomukban az angol, francia, spanyol, olasz, holland, belga és német kalandorok, hódítók – a keresztény egyházak által is táplált – felsőbbrendűségi „tudattal”, no meg tűzfegyverekkel felvértezve csak a megszerezhető dicsőséget és anyagi javakat (aranyat, gyémántot, elefántcsontot) látták az újonnan felfedezett tájakban. Nem voltak – nem lehettek – tekintettel a földrész őslakóinak civilizációjára, létező államaira (Benin, Ghána, Melle, Szonhráj, Monomotapa stb.), a különböző népek, törzsek kultúrájára. Arról nem is beszélve, hogy az iszlám révén is mindinkább terjeszkedő arabok sem csak kereskedelmi kapcsolatokat építgettek a szudáni népekkel, hanem, ha kellett, katonai erővel szereztek maguknak földet, rabszolgákat és más javakat. Mert bizony az arabok évszázadokkal előzték meg az európaiakat a rabszolga-kereskedelemben. A termőföldekért és legelőkért, a puszta szabadságért folytatott harcok mélyen beivódtak az afrikai népek tudatába, nem csoda, ha ma is ellenségként tekintenek arabokra és fehérekre egyaránt.
A gyarmatosítás időszaka (XVI–XIX. század) Afrika és népei könyörtelen és gátlástalan kizsákmányolásának, kirablásának kora. A ravaszul kicsalt vagy erővel elvett természeti kincsekből, a rabszolgaként az Újvilágba hurcolt afrikaiak munkájából európai államok sora tett szert mesés gazdagságra, miközben gyakorlatilag elpusztították a fekete földrész civilizációját, a gyarmati rendszer évszázadokkal vetette vissza az afrikai társadalmak fejlődését.
Az afrikai öntudat, a függetlenségi törekvések ébredése a XX. század elejére tehető, amikor a bennszülött társadalmi elit tehetséges fiai Európában tanulhattak, felismerték a népüket sújtó történelmi igazságtalanságot, és megkezdték előbb politikai, később fegyveres harcukat a felszabadulásért, az afrikaiak emberi jogainak érvényesítéséért. Úttörő szerep jutott ebben a martinique-i Aimé César és a szenegáli Léopold Sédar Sénghor költők indította, négritude néven ismert irodalmi-politikai mozgalomnak, amely az 1930-as évek elején bontakozott ki Párizsban, ahol a karibi szigetekről érkezett néger és az afrikai diákok, értelmiségiek szellemi harcot indítottak a rasszizmus és a gyarmati rendszer ellen. E szellemi irányzat a második világháborút követően alapvetően meghatározta a fekete-afrikai szabadságharcok ideológiai-politikai arculatát. A gyarmati iga lerázása „csak” az első lépés volt a későbbi szenegáli államfő, Sénghor, valamint kor-, harcos- és többé-kevésbé elvtársai, mint a ghánai Kwame Nkrumah vagy a tanzániai Julius Nyerere (ugyancsak későbbi elnökök) számára az elképzelt igazságos, a fekete ember méltóságát, nagyszerűségét kiteljesítő társadalom kiépítésében. Távlati céljuk egy nagy pánafrikai állam(szövetség) létrehozása volt, ahol lényegtelenné váltak volna az etnikai különbségek, elsimultak volna a törzsi ellentétek, s Afrika népei békében éltek volna egymás mellett. Nos, ez ma még inkább utópiának tűnik, mint a múlt század közepén.
A második világháború hozta az első fordulatot az afrikai függetlenségi küzdelmek történetében. A nagy világégés nyomán a gyarmattartók – bár újra felosztották a fekete földrészt – sokkal inkább saját országuk, gazdaságuk talpra állításával voltak elfoglalva, mint külbirtokaikkal. (1946-ban mindössze két független állam létezett a kontinensen: az 1847-ben az Amerikában felszabadított és „hazatelepített” rabszolgák számára létrehozott Libéria és a kora középkor óta létezett, néhány évi olasz megszállástól eltekintve mindig is szabad Etiópia.) Ráadásul az Európában tanult és politikai tapasztalatokat is szerzett afrikai értelmiségiek vezérletével mindinkább megerősödtek a szabadságmozgalmak, amelyek komoly politikai és anyagi támogatást kaptak a Szovjetuniótól és újdonsült kelet-európai csatlósaitól. Afrika ezzel a kapitalista és a szocialista világrend egyik ideológiai, politikai, gazdasági és nem utolsósorban katonai stratégiai harcterévé vált.
A fiatal államok előtt két lehetőség állt: a volt gyarmattartóra támaszkodva kapitalizmust építeni, vagy engedve a forradalmi romantikának, az igazságos társadalom marxi-lenini illúziójának szocialista, de legalábbis nemkapitalista útra lépni. Amelyik országban nem zavarták el az európai telepeseket, ott szinte semmi sem változott a gyarmati gazdasághoz képest, ami konzerválta a függőséget a gyarmattartókhoz, de legalább nem a nulláról kellett indulnia a fiatal államnak. Különösen igaz ez a korábbi francia felségterületekre (Csád, Niger, Elefántcsontpart, Kamerun stb.), már csak azért is, mert Párizs csak az utóbbi néhány évben lazított a politikai-gazdasági kötelékeken.
Mivel a polgári demokrácia alternatívája mögött a volt gyarmattartók álltak, több afrikai állam számára rokonszenvesebb volt a társadalmi egyenlőséget, igazságot hirdető szocialista-kommunista ideológia, ráadásul a kelet-európai blokk (élén a Szovjetunióval és az NDK-val) jelentős katonai és gazdasági támogatást is nyújtott a kapitalizmus kisöpréséhez. Az ideológiától és a politikai berendezkedéstől függetlenül szinte egész Afrikára igaz, hogy az egyes országokat, „megörökölt” új bennszülött elit – akárcsak a kelet-európai kommunista vezető réteg az ötvenes években – belecsöppent a hatalomba, hirtelen kormányzati és közhivatali pozíciók, soha nem látott pénzmennyiség felett rendelkezett, s ritkán tudott ellenállni a barátok, rokonok, harcostársak nyomásának, minek következtében kontinensszerte rövid időn belül elképesztő méreteket öltött a korrupció és a nepotizmus. A hatvanas-hetvenes évek a puccsok, a sűrű és hirtelen hatalomváltások mellett a nemkapitalista útkeresés jegyében telt el a földrész frissen felszabadult országainak jó részében. Párizs és London mellett Moszkva is felsorakozott az afrikai értelmiségi fiatalok szakmai, de főleg politikai-ideológiai képzésének fellegvárai közé, s ez jelentősen befolyásolta néhány ország politikai irányvonalát.
Noha a fekete-afrikai országok vezetői zsigerből gyűlölték a kolonializmus minden formáját, elutasították a kapitalizmust, néhány kivételtől (Etiópia, Szomália, Angola, Mozambik) eltekintve idegenkedtek a szovjet típusú, döntően állami tulajdonra épülő szocializmustól is. Inkább a maguk különböző, a talán egyetlen közös ismérvvel vegyes gazdaságként aposztrofált rendszerét próbálták megvalósítani, amelyet leginkább csak a társadalmi igazságosságra való törekvésük miatt neveztek afrikai szocializmusnak. Bár számos fekete-afrikai államférfi megismerte a marxizmus–leninizmus tanításait, legtöbbjüktől, mint hívő keresztényektől, igencsak távol állt a materializmus, a szociális elgondolásokat, a társadalmi igazságosság elvét azonban elfogadták. Mégis, az afrikai sajátosságokra hivatkozva nem vagy alig korlátozták a magánvállalkozásokat, a magántulajdont, s ebben mindegyik kísérlet alapvetően eltér a kelet-európai szocializmustól. A gyarmati múlttól és az örökölt hivatalnokrétegtől mielőbb szabadulni kívánó vezetők számára kedvezőnek tűnt az állam gazdasági mindenhatóságának tana, az etnikai megosztottság pedig újabb érvül szolgált a hatalom erős központosítására. A gyarmati múltból fakadó sok közös vonás ellenére a nemkapitalista utat választó fekete-afrikai államok korántsem egyformán képzelték el az igazságos gazdasági-társadalmi rendszer felépítését.
A négritude szellemiségén alapuló szenegáli változat a hagyományos afrikai (értsd: ősközösségi-feudális) társadalmi és termelési viszonyokat vélte ideálisnak, azt azonosította a szocializmussal. Az első szenegáli államfő, Sénghor reálpolitikai erényeit dicséri, hogy nem támadta még az idegen magántőkét sem. Ugyancsak a valóság józan értékelésének eredménye volt a nigériai pragmatikus szocializmus, amelynek célja egyfajta jóléti állam megteremtése volt, amely nem korlátozta a vállalkozást, de mélyen elítélte és szigorúan szankcionálta a gátlástalan haszonszerzést. A legéletképesebb próbálkozásnak a paradox módon burzsoá szocializmusnak nevezett elefántcsontparti rendszer tűnt, amely valójában színtiszta kapitalizmusként működött. A kelet-európai rendszerekhez leginkább az afrikai szocializmus radikális irányzata hasonlított, amelyet közvetlenül függetlenné válása után több ország (Ghána, Guinea, Mali, Zambia és később Bissau-Guinea) igyekezett megvalósítani. Egészen sajátos utat követett Tanzánia a maga ujamaa (törzsi közösségi) szocializmusával. Ez egyrészt a szenegáli, másrészt a radikális irányzattal mutatott rokonságot. Bár az eszmei alapvetése szinte mindegyik kísérletnek magasztos volt, a gyakorlatban egytől egyig életképtelennek bizonyultak.
A társadalmi igazságosság illúziójának katonai hatalomátvétel és/vagy polgárháború, majd a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a Szovjetunió és vele a szocialista világrend összeomlása vetett véget. A kétpólusú világrend megszűnése, a szovjet, kelet-európai, valamint a kubai katonai és anyagi támogatás elapadása az utolsó szocialista kísérleteket (Etiópia, Szomália, Bissau-Guinea, Angola, Mozambik) is befullasztotta, s több államban hatalmi átrendeződést is hozott. Sok helyütt feltörtek az addig elfojtott etnikai, vallási és egyéb ellentétek. Ráadásul a hetvenes évektől jelentősen romlottak Afrika világgazdasági pozíciói: a hagyományos exportcikkek (kávé, kakaó, gyapot, réz stb.) ára meredeken zuhant, elmaradtak a külföldi befektetők, amit súlyosbított az agyelszívás. Nem csoda, hogy a hidegháború elültével Afrika egyszer csak súlytalanná vált.
A szocialista orientációjú államoknak új utat kellett keresniük. De abból a szempontból is mérföldkőnek számít az 1991-es esztendő, hogy ekkor fordult elő először, hogy egy választáson vesztes afrikai államfő – a zambiai Kenneth Kaunda – tudomásul vette ellenfele győzelmét, s békésen átadta a hatalmat. A demokrácia térhódítását jelezte, hogy 1990–1993 között összesen tizenhat országban vezették be a többpártrendszert. Ez akkor is komoly előrelépés, ha egyes országokban csak látszatdemokráciához vezetett, mert a hatalom valójában továbbra is egyetlen személy vagy párt kezében összpontosul (Tunézia, Angola, Gabon, Kamerun, Togo stb.). E rezsimek hatalomgyakorlás tekintetében nem sokban különböznek a máig megmaradt egypártrendszerektől (Dzsibuti, Uganda).
Nemcsak politikai, hanem gazdasági szempontból is jelentős változásokat hozott a kelet-európai rendszerváltás. Azon túl, hogy a volt szocialista országok nem játszották többé a „gazdag nagybácsi” szerepét, konkurens hitelfelvevőkként jelentkeztek az IMF-nél és a Világbanknál egyaránt. A donorszervezetek mindinkább a demokratizálástól, az emberi jogok tiszteletben tartásától s nem utolsósorban a piaci elvek érvényre jutásától tették függővé a segélyek, hitelek folyósítását.
Ahogy a szocializmusnak, úgy az európai vagy amerikai típusú polgári demokrácia felépítésének sem voltak, sőt néhol ma sincsenek meg sem az anyagi, sem a társadalmi feltételei. A fekete földrész természeti gazdagsága ellenére a legtöbb állam – részben gyarmati örökségként – a megmaradt nemzetségi, törzsi tagoltság, a rossz gazdaságszerkezet, az elmaradott infrastruktúra, a szakképzett munkaerő hiánya miatt végletes szegénységgel küszködik, amit csak tetéz a hozzá nem értő kormányzás, a korrupció, a belső etnikai, politikai ellentétek, személyes hatalmi harcok vagy a despotizmus. Bár a földrész államainak több mint kétharmadában megteremtették már a demokratizmus kereteit: engedélyezik különböző politikai pártok működését, rendszeresen választásokat is tartanak, ám az ilyen országok esetében is gyakori, hogy a tetszetős kirakat mögött egy párt vagy egy személy diktatúrája áll.
Angolában például a függetlenségi harcokat megvívó MPLA – miután több évtizedes polgárháborúban legyűrte harcos-, majd vetélytársát, az UNITA szervezetet – egyeduralkodóként irányítja a délnyugat-afrikai országot. Hasonló a helyzet Mozambikban is, ahol az 1975-ös felszabadulástól mindmáig a FRELIMO tölti be az élcsapat szerepét. Csádban a franciák távozása óta harcban állnak egymással az északi, arab-berber eredetű és a déli, szudáni törzsek. Egyik diktatúra követi a másikat, az egyébként létező parlamentnek nem sok beleszólása van az ország sorsának alakításába. Togóban sajátos, dinasztikus diktatúra érvényesül: a 2005-ben a hatalomból távozott Gnassingbé Eyadéma saját fiát, Faire Gnassingbét jelölte ki utódjául, s ezt el is fogadtatta a parlamenttel. Tunéziában a vértelen puccsal 1987-ben hatalomra került Zine el-Abidine Ben Ali visszaélve hatalmával többször is módosíttatta az alkotmányt, hogy az elnöki székben maradhasson. A többpártrendszer csak látszat, a parlamenti mandátumoknak csupán egyötödét szerezheti meg az ellenzék, a többi automatikusan a kormánypárté. Nagy a politikai csend, erről szigorú ellenőrzés, cenzúra gondoskodik.
A gyarmati rendszer összeomlása nyomán természetesnek tűnt, hogy a legtöbb új államban a szabadságharc vezérei álltak az ország élére. A „nagy ember” jelenség – bár más-más személyiségekkel és következményekkel – erősen rányomja bélyegét számos ország történetére. Egy olyan köztiszteletben álló, nagy tekintélyű politikus hatalma, aki minden gyanú és kontroll felett áll, egy idő után gyakran gátja hazája demokratikus fejlődésének. A legjellemzőbb példa a Zimbabwét a fajüldöző Smith-rezsim leváltása (1980) óta uraló Robert Mugabe esete. A tanári végzettségű államférfi a korábbi harcos-, később vetélytárs, Joshua Nkomo halála után kontroll nélkül maradva egyre inkább mindenhatónak érezte magát, s mind görcsösebben ragaszkodik hatalmához. Mugabe a nyolcvanas években – afrikai viszonyokhoz mérten – valóságos kánaánt teremtett az egykori Észak-Rodéziában, amelyet akkoriban a térség éléskamrájának is neveztek, mert nem üldözte el a feketék uralmát elismerő, az együttműködésre hajló fehér telepeseket és gyárosokat, s a világ a zimbabwei rendszert példaként állította a többi fekete-afrikai állam elé. Csakhogy az elnök és közvetlen környezete gyors gazdagodását látó egykori szabadságharcos bajtársak zúgolódni kezdtek, ráadásul az évezred végére a külgazdasági feltételek romlása miatt a fejlődés is megtört. A helyzet romlásáért Mugabe a fehéreket tette felelőssé, s 2001-ben meghirdette sajátos földreformját, amelynek lényege, hogy meg kell fosztani az európai telepeseket jól működő gazdaságaiktól, ha nem mennek szép szóra, hát erőszakkal zavarják el őket. Az eredmény ismert: több száz halálos áldozat, még több menekült, tőke- és eszközhiány, valamint a földekkel megjutalmazott volt bajtársak hozzá nem értése miatt tönkrement farmok, ennek következtében mára éhínség, a gazdaság totális összeomlása, a matematikai fogalmakkal is nehezen követhető ütemben száguldó infláció. De Mugabe, dacára a legutóbbi választásokon majdnem elszenvedett vereségének, a gazdasági káosznak és az egész világ elfordulásának, keményen őrzi hatalmát, kijelentve: „Zimbabwe az enyém!”
Még kilátástalanabbnak tűnik Szomália sorsa, ahol a kegyetlen diktátor, Sziad Barre hatalmának megdöntése óta (ami a demokrácia szempontjából még üdvös cselekedetnek is volt mondható) dúl a belháború, amely mára totális anarchiát, az ország széthullását eredményezte. Látszólag érthetetlen, ami történt, hiszen Szomália népe etnikai és vallási szempontból egységes. Csakhogy a történelmi klánok a gyarmati uralom, majd a diktatúra elleni harc közös megvívása után egymásnak estek, s hosszabb távon egyik sem tud a többi fölé kerekedni. Az is érdekes, hogy az ország területét gyakorlatilag a régi gyarmati határok mentén szakították háromfelé. A hajdani brit birtokon kiáltották ki még a kilencvenes évek első felében Szomáliföld államot, a volt Francia Szomáliföld ma a Puntföld nevet viseli, míg a déli – az iszlám törvénykezéshez leginkább ragaszkodó – klánok uralják az egykori olasz gyarmatot. Megjósolhatatlan, hogy lesz-e még valaha egységes Szomália.
Nem sokkal biztatóbbak az egykori Belga-Kongó, a mai Kongói Demokratikus Köztársaság kilátásai sem, ahol a keleti tartományokban évtizedek óta dúl a hutuk és tuszik háborúja, amelybe időnként egyik-másik szomszédos állam (Uganda, Ruanda) is beavatkozik. Ez egyszer már (1996–2004) regionális világégéshez is vezetett, amelyben a térség többi államának (Angola, Burundi, Namíbia, Zimbabwe) hadseregén kívül fegyverszállítással Líbia is részt vett. A helyzetet tovább súlyosbította a katangai lázadók támadása a kinshasai kormányzat ellen. Bár az idegen csapatok azóta távoztak, az öldöklés változó intenzitással azóta is folyik.
Különös, hogy a béke szigete ebben a térségben a Dél-afrikai Köztársaság, ahol a legtovább kellett harcolniuk a bennszülötteknek emberi jogaik érvényesítéséért, az apartheid megszüntetéséért. A fajüldöző pretoriai rendszer évtizedeken át dacolt még az egyre növekvő nemzetközi diplomáciai nyomással, végső soron kirekesztéssel is, s csak 1990-ben volt hajlandó a feketéket megalázó törvények, rendelkezések eltörlésére, a néger polgárjogi harcok legendás vezére, Nelson Mandela szabadon bocsátására, szabad, demokratikus választások kiírására, amelyeken Mandelát mindjárt elnökké is választották. Még dicséretesebb, hogy (az új alkotmány által engedélyezett) két elnöki mandátum után a nagy tekintélyű politikus szó nélkül távozott a hatalomból.
De az afrikai demokrácia példaképének nevezhetjük Ghánát is, ahol mintegy hetven népcsoport él békességben, az 52 esztendeje felszabadult országból sohasem érkezett hír jelentősebb etnikai összecsapásokról. A politikai békét ugyan a hatvanas-hetvenes években több államcsíny zavarta meg, ám 1981 után, amikor Jerry Rawlings őrnagy másodszor hajtott végre puccsot, helyreállt a demokratikus rend. Az ország gazdaságát az úgynevezett afrikai szocializmus okozta válságból kivezető katonatiszt két ízben is tiszta választásokon erősítette meg hatalmát. (Ghánában az államfő egyben kormányfő, sőt a hadsereg főparancsnoka is.) Ráadásul Afrikában szokatlan módon nem akarta megváltoztatni az alkotmányt, hogy harmadszor is jelölje magát elnöknek, hanem visszavonult a politikától. Utódja, az ezredfordulón hatalomra került John Kofour legfőbb feladatának a gazdaság fellendítését, a tömeges szegénység enyhítését tekintette, s a lehetőségekhez képest teljesítette feladatát. Sőt, méltón katona elődjéhez, ő is leköszönt második mandátuma lejártával. A tavalyi elnökválasztást ugyan némi politikai feszültség kísérte, ám a volt kormánypárt elegánsan elismerte az ellenzék győzelmét, s szó nélkül átadta a hatalmat. Hasonló nyugalom Fekete-Afrikában csak Zambiában uralkodik. Az egykori Észak-Rodézia területén 1964-ben létrejött államban a felszabadítási harc legendás vezére, Kenneth Kaunda a különböző népcsoportok s a főleg az etnikai összetartozás alapján alakult pártok viszálykodását 1972-ben egypártrendszer bevezetésével, az elnöki hatalom megerősítésével próbálta kiküszöbölni. Ez majdnem két évtizedig működött is, ám a nyolcvanas évek végén felhalmozódott politikai és szociális elégedetlenség miatt kitört zavargások nyomán az idősödő Kaunda kénytelen-kelletlen, de engedett a politikai nyomásnak: újra alkotmányba iktatták a többpártrendszert, s 1991 óta „működik a demokrácia”.
Csak zárójelben említhetőek azok a „vadhajtások” amelyek – bár hozzátartoznak Afrika legújabb kori történelméhez – csupán anakronisztikus epizódok, mint a közép-afrikai Bokassa elnök, majd császár „tündöklése” és bukása, vagy Szváziföld inkább „operettkirálysága”, ahol III. Mswati uralkodó az alkotmányos monarchia ellenére abszolút uralkodó, olyan hatalommal, amilyet talán XIV. Lajos is megirigyelt volna.
Ugyancsak egyedülállónak számít a hatvanas években hatalomra került Moamer el-Kadhafi Líbiája. Az ezredes sohasem neveztette ki magát elnöknek, meg sem koronáztatta magát, „csupán” a líbiai vezető titulussal él, ám valójában az iszlám tekintélytiszteletére építve s az ország busás olajjövedelmeire támaszkodva megkérdőjelezhetetlen uralkodója az észak-afrikai államnak. Gazdagságát időről időre nagyhatalmi törekvéseinek finanszírozására fordítja: több ízben ajánlott már fúziót a szomszédos arab államoknak, sikertelenül, s fegyverszállításokkal táplált befolyását rendszeresen beveti a különböző afrikai helyi vagy regionális konfliktusokban (Csád, Szudán, Kongói DK, Niger stb.). Kadhafi nagy álma egy Afrikai Egyesült Államok létrehozása, ám komoly partnerre még nem lelt ez ügyben. Ennek semmi köze a korábbi pánafrikai elképzelésekhez, hiszen egészen más szellemi, politikai tőről fakad, s valódi céljaiban sem hasonlít ahhoz, amit hajdanán Sénghor, Nkrumah és társaik megfogalmaztak.
Elemzők szerint az unió csupán utópia az etnikailag rendkívül sokszínű és szétszabdalt Afrikában, ahol mintegy kétezer kisebb-nagyobb lélekszámú népcsoport, törzs él olyan – a gyarmatosítók által önkényesen meghúzott – határok között, amelyek egyrészt egymással rokon nemzetségeket, népeket választottak el, másrészt egymástól faji, etnikai szempontból idegen, sőt többnyire ellenséges közösségeket zártak össze mesterséges államokban. Elméletben persze elképzelhető – ahogy az ezredforduló küszöbén Mwaliya Tshiyembeye, a Pánafrikai Geopolitikai Intézet igazgatója megfogalmazta – egy „közös értékrenden alapuló, soknemzetiségű állam, ahol a gyarmati időkben meghúzott határok elmosódnának, s nem feszülne többé ellentét az egyén és a közösségek nemzettudata, etnikai-törzsi identitása és az állampolgársága között”. Arról azonban nem szólt, hogy miként békítené ki az olyan, messze múltba visszanyúló ellentéteket, mint amelyek Csádban, Szudánban, Nigériában, Kongóban, Ruandában, Kenyában és még sorolhatnám, hány országban feszülnek. „E gyilkos konfliktusok általában hosszan elhúzódnak, kiirthatatlanok és – legalábbis belátható időn belül – sem békés, sem katonai eszközökkel nem megoldhatók” – írja Rasszizmus, etnikumok és fejlődés című tanulmányában Francis Mading Deng szudáni születésű ENSZ-diplomata. A határok eltörlésének talán a szaharai sivatag kalauzainak és kalózainak tartott, öt ország területén élő tuaregek örülnének a legjobban, bár ők eddig sem tisztelték különösebben e virtuális vonalakat.
Egyelőre elképzelhetetlen az is, miként egyeznének meg egy ilyen föderáció irányításáról. A sok tekintélyelvű politikus – Kadhafival az élen – hogyan oldaná meg békésen a hatalom megosztását? Néhány északi ország, továbbá a sajátos történelmű – ma már az afrikai demokrácia egyik mintaállamának tartott – Dél-afrikai Köztársaság, valamint az etnikailag és vallásilag egységes (mégis széthullott) Szomália kivételével a demokrácia legsúlyosabb, legáthatolhatatlanabb akadályának az úgynevezett tribalizmust szokták megjelölni. A fogalom, mint arra a szó francia, illetve angol jelentése utal, a törzsi közösségek és kötődések továbbélésére, annak társadalmi jelenségeire utal. A gyarmatosítók meghúzta határvonal különböző törzseket, népeket arra kényszerített, hogy – miközben rokonaik egy része egy másik államban „rekedt” – olyan új gyarmati államban éljenek együtt, amely a függetlenség kivívása után nemzeti öntudat nélküli nemzetként alakult meg, amely kezdettől fogva etnikai konfliktusoktól szenvedett. (Persze, a gyarmatosítóknak érdekük volt a nagy népcsoportok „szétszabdalása” és sok kisebb „összezárása”, mert így könnyen kivitelezhető volt az „oszd meg, és uralkodj” hatalmi stratégiája.). A felszabadult államokban a hatalmat általában a gyarmati korban kiváltságos helyzetbe került városi középosztályból származott, (Európában) tanult politikusok ragadták magukhoz, anélkül hogy a lakosság többségét képviselték volna. Hatalmuk megtartása érdekében kénytelenek voltak saját törzsüket tekinteni hatalmi bázisnak akkor is, ha közben egységes nemzetről beszéltek, mint a nyolcvanas években Daniel arap Moi akkori kenyai elnök, aki kijelentette: számára nincsenek törzsek, csak kenyaiak vannak. (Éppen a tavalyi kenyai elnökválasztás és az annak nyomán kitört zavargások bizonyították ennek ellenkezőjét.) De az etnikai diktatúrák sem hoztak soha nyugalmat, az elnyomott törzsek előbb-utóbb fellázadtak. A tribalizmus nemcsak politikai, hanem a mindennapokat meghatározó társadalmi, közéleti jelenség is. A minisztériumokban nem miniszterek, államtitkárok, hivatalnokok, hanem – a kenyai példánál maradva – luók, kikujuk, kambák vagy kalendzsik ülnek, s aki ügyes-bajos dolgait intézi, nem az illetékest, hanem a törzsbelit, még jobb, ha a falubelit keresi meg. Ez egyszerűen bizalmi kérdés, és visszafelé is érvényes, azaz a politikai vezetők is leginkább törzsük-, illetve falujukbéli emberekkel veszik magukat körül. A törzsi összetartás erősebb a szociális sorsközösségnél is: a szegény kikuju nem a hasonló sorú luóval fog össze, hanem a gazdag kikujutól kér segítséget. Ez magyarázza, hogy Afrikában a pártok is általában etnikai alapon szerveződnek, és hogy – az ipar fejletlenségén túl – miért nem alakult ki az európaihoz hasonló proletariátus, miért nem tört ki soha a marxi osztályharc.
A békétlenséget, a hatalmi törekvéseket illetően nem mehetünk el az iszlám – illetve az annak nevében fellépő terroristák, hadurak – szerepe mellett. Mohamed tanai a VII. században érték el Afrikát, s kezdtek terjedni eleinte az északi arab és berber törzsek, majd a szudáni népek, még később a dél felé vándorló hamiták révén a bantu népek között is. A muzulmán és a keresztény hit olykor erőszakos terjesztése ellenére a földrészen évszázadokig megfértek egymás mellett e betolakodott vallások és az ősi animista hitvilág. A baj akkor kezdődött, amikor a (muzulmán) hit politikai színezetet és célokat kapott a XX. század utolsó harmadában. Míg Algériában és Tunéziában az iszlám fundamentalisták csak az országukon belül akartak nagyobb befolyásra szert tenni, addig az Amerika esküdt ellenségeként megismert, afganisztáni eredetű al-Kaida terrorszervezet lassan behálózza az egész afrikai kontinenst, és sejtjei megtalálhatóak a szaharai államoktól kezdve Szudánon át Szomáliáig. Az iszlám harcosok törekvéseit jól jellemzi Hasszán al-Turabinak, Omar Hasszán al-Basír szudáni elnök korábbi legfőbb tanácsadójának és ideológusának egy kijelentése: „Csak akkor fogunk megállni, ha az iszlám fegyveres erők Fokvárosban kitűzik a félholdas lobogót, s egész Afrika Mohamed tanait követi.” Nos, bármily nyugtalanító is, tekintsük ezt a nyilatkozatot a magyar politikából vett fordulattal al-Turabi írói munkássága részének, hiszen a földrészen sok államban többé-kevésbé békében élnek a különböző vallások hívei, s ahol nem, ott a konfliktusnak többnyire nem – vagy nem elsősorban – a hit különbözősége az oka.
A modern afrikai demokrácia kérdésének megoldatlanságát sugallja Isszajasz Afeverki eritreai elnök egy korábbi nyilatkozata, mely szerint „Afrikának nem európai mintájú demokráciára van szüksége. A többpártrendszer, az időnkénti választások másutt bevált rendszere nem alkalmas az ősi, tradicionálisan szabad afrikai társadalmak modern változatának megteremtésére.” Arról nem beszélt a kontinens legifjabb államának első embere, hogy mi lenne az a modell, ami megfelelne e követelményeknek, sőt hazája politikai berendezkedése sem nyújt e kérdés megválaszolásához semmiféle támpontot. Pedig találhatna példákat: Egyiptom, Algéria, Ghána, Libéria, Zambia s még sorolhatnám, megtalálta a módját a demokratizmusnak. Hogy akkor szerinte mire van szüksége Afrikának? Csak arra, mint Montecuccoli tábornoknak a háborúhoz: pénzre, pénzre s megint csak pénzre. Pontosabban – s ezt már nem csak Afeverki hangoztatja – a világgazdasági viszonyok olyan átalakítására, amelyben az évszázadok óta kizsákmányolt földrész államai egyenlő esélyekkel indulhatnak az érdekérvényesítési „világbajnokságon”. A pénz ugyan nem mindenható, de mint az a felsorolt példákból is kitűnik, a demokrácia a (viszonylag) gazdag országok jutalma, a szegénység, a nyomor egyszerűen lehetetlenné teszi az egyenlő jogokon alapuló társadalom megteremtését. De az is látható, hogy ahol a szabadságharc legendás vezetőit nem ragadta el a meggazdagodás és a mindenhatóság érzése, ahol a nagy államférfiúnak fontosabb volt országa, népe(i) boldogulása, nem fajultak polgárháborúvá az esetleges etnikai ellentétek, meg tudták osztani, sőt békében át tudták adni a hatalmat. S miként a békétlenség mindig pusztulást hoz, úgy a tisztességes, a demokrácia játékszabályait tisztelő hatalom hosszú távon kiutat jelenthet a szegénységből is.
- Játéktér [7]