A „koszosak” fürdetése

Bakó Boglárka [1] 2014. július 1.

1977-ben egy alkalommal végeztek kényszermosdatást a Pest megyei településen. A kényszermosdatásnak – látszólag – nem maradt fenn emléke a falu romungro közösségében, a falubeliek nem emlékeztek arra, hogy a településen hatalmi erővel bármikor is mosdattak volna cigányokat. Kutatásom során sokáig kerestem olyan embereket, akik részt vettek a fertőtlenítéseken, olyanokat, akik mesélhetnének arról, mi is történt ezeken a napokon. Firtató kérdéseimre értetlenség, több esetben felháborodás volt a válasz: itt „tiszta cigányok” élnek, itt nem kellett az embereket mosdatni.

Valóban eltűnt a mosdatás emléke a Pest megyei településen?

2011-ben, egy hűvös őszi napon cigány-nyelvórán ültem falubeli, romungro származású tanárnőmnél. Az óra vége felé jártunk már, jól esett a kávé, amit szürcsölgettünk, izgalmas volt, amiről beszélgettünk. Társam nagy vehemenciával magyarázta, hogy a helyi cigányok különlegesek, hiszen a tisztaság és a rend szeretete elsődleges számukra. Óvatosan felvetettem, hogy ennek ellenére mégis voltak kényszermosdatások a településen. „Igen, voltak, a koszosaknak, a Csotriakat³ fürdették, a többi csak a csomagért ment …” – mondta.

Ezen a délutánon kaptam választ arra, hogy miért kutattam a közösségben hosszú heteken át hiába a mosdatásban résztvevők után.

A falubeli romungro cigányok sokat beszéltek arról, hogy ők milyenek. Hogy ők miben mások, mint a szomszéd települések cigányai. Hogy ők mitől más cigányok, mint „a cigányok” általában.

Dolgozatom témáját maga a terep adta, hiszen a tisztaságról és a koszosságról nagyon sok szó esett a beszélgetésekben. A többségi társadalomban éppen a romák piszkossága az egyik legtöbbet hangoztatott előítélet, s ezzel a helyi cigányok maguk is tisztában vannak. Emiatt ők is ezt tartották a legfontosabbnak elmondani magukról egy kívülről érkezett kutató számára.

Hogy beszélnek-e egymás közt a „tisztaságról”, az nyitott kérdés maradt, ám két dolog bizonyossá vált számomra. Szembetűnő volt, hogy a „kosz” kifejezésével való becsmérlés mindennapos a közösségben, bárkivel szemben alkalmazták, akivel haragban voltak. Hamar világossá vált az is számomra, hogy a „koszosság” nem feltétlenül a „kosz” meglétét jelenti, míg a „tisztaság” nem feltétlenül utal a kosz hiányára. A „koszosság” és a „tisztaság” ellentéte meghatározta a helyi romungro közösség mentális rendszerét.

Kutatásom első hónapjaiban⁴ a mosdatás emlékét kerestem, idővel viszont már a mosdatás értelmezését kutattam. A tisztaságra és rendre vonatkozó, a közösségre jellemző fogalmakon keresztül ugyanis körvonalazhatóvá vált, hogy mit gondolnak a cigányok a hajdani kényszermosdatásokról. Azaz, hogy mit gondolnak arról, aminek emléke láthatóan nem maradt fent a közösségben.

A kutatás

2007 óta végzek kutatást a településen.⁵ Az eltelt években fokozatosan kerültem egyre beljebb a helyi romungro közösségbe. A kezdeti években heti rendszerességgel jártam a faluba, megismerkedtem néhány családdal, majd később azok rokonaival. Vizsgálataim végeztével ritkultak a látogatási alkalmak, ekkor már csak néhány közelebbi ismerős családhoz mentem el időnként. 2011-ben⁶ újabb hosszabb lélegzetű vizsgálatba kezdtem a falubeli cigányok között. Újabb kutatásom kezdetén napi rendszerességgel látogattam el a településre, felvettem a kapcsolatot régebbi ismerőseimmel, és az ő ajánlásukra (gyakran az ő kíséretükkel), tágíthattam ismeretségi körömet. Mindennek ellenére, úgy éreztem, nehezen kerülök beljebb a közösségbe, hiszen egy-egy barátságos, beszélgetős délután után nem volt alkalmam újra találkozni friss ismerőseimmel. Ebben az időszakban bekapcsolódtam egy helyi kezdeményezésbe: délutáni foglalkozásokon, önkéntesként hátrányos helyzetű gyerekeket korrepetáltunk. Ez robbanásszerű változást hozott helyi kapcsolataimban, a gyerekeken keresztül megnyíltak a csatornák a családokhoz is.

Végül 2013 májusában beköltöztem egy helyi romungro család portájára.⁷ Ezzel egy időben átalakult szerepem, megítélésem, illetve kapcsolatrendszerem. Jó szándékú „önkéntes” voltam, aki segít, megbecsült „rakli”⁸, aki hozzájuk tartozik, és „testvér”⁹, akit támogatni kell munkájában. Szeptemberben költöztem ki a portáról, és innentől újra heti többszöri látogatással, illetve a Tanoda működtetésével tartom kapcsolataimat a kárpáti cigányokkal.

Kényszermosdatások Magyarországon

1961. június 20-án az MSZMP KB Politikai Bizottsága határozatában hivatalosan is lefektette, hogy a cigánytelepi lakosság a „társadalom terhére élősködik”, hogy „kulturális színvonaluk igen alacsony”, s hogy a cigánytelepek a „fertőző betegségek melegágya”-i¹⁰.

Ezt megelőzően már az ötvenes évek elejétől kezdve közegészségügyi okokra hivatkozva, a romák által lakott településeket az egészségügyi járőrök rendszeresen ellenőrizték, és ennek során, ha indokoltnak vélték, kényszermosdatásokat hajtottak végre (Majtényi-Majtényi 2012:91-92). A fürdetéseket hatalmas mobil sátrakban, gyakran rendőrök vagy a katonaság segítségével vezényelték le, olyan egészségre ártalmas tisztítószerekkel, mint a krezol szappan és a későbbiekben betiltott DDT (Bernáth–Polyák 2001:38–45). A kiütéses tífusz legfőbb terjesztőjének tartott ruhatetvesség ellen krezol szappannal „egész testkezelést” (lemosást) alkalmaztak, a krezol a bőrről felszívódva mérgezést okozhat. A DDT¹¹-t az Egyesült Államokban fejlesztették ki kifejezetten mezőgazdasági használatra, mint rovarirtó szert. A Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség szerint a DDT rákkeltő,¹² és gyengíti az immunrendszert. (Bernáth–Polyák 2001:38–45).

A kényszermosdatásokat operatív bizottságok alakulása előzte meg. A bizottság munkájában a területileg illetékes állami járványügyi, közegészségügyi felügyelő mellett a helyi tanácselnök, a területileg illetékes rendőrkapitány, esetenként a helyi TSZ vezetője is részt vett. Az egészségügyi hatóságok a megyékben működő Cigány Koordinációs Bizottságokat is bevonták a munkába, elsősorban a fürdetés népszerűsítésének feladatát rótták rájuk (Somogyi 2011). Az akciót gyakran a Vöröskereszt tisztségviselői, a Hazafias Népfront tagjai, a honvédség és a munkásőrség is segítette. A tisztviselők sokszor beszéltek a cigánytelepek „förtelmes bűzéről”, a „piszokról” és a „cigányok hajában lévő tetvekről” (Stewart:1994. 80) anélkül, hogy – éppen saját bevallásuk szerint – egyetlen cigány háznak a küszöbét valaha is átlépték volna (Prónai 2004:255). A kényszermosdatások „megtisztítás gesztusát” valójában az a képzet szülte, amely szerint „a cigányok mocska beszennyezi a tiszta magyarokat” (Stewart 1994:81).

A kényszermosdatások hivatalossá válásával megtörtént a „telepfertőtlenítés” cigánykérdésként való megjelenése, és a cigánykérdés intézményesülése. A cigányok hivatalosan is a társadalom „élősködőiként”, a „szennyezettség” forrásaiként, a „fertőzések” terjesztőiként jelentek meg. A romák társadalmi szinten diabolizálódtak. A hatalom birtokosai a cigányok „megrögzött, törzsi szokásrend”-jét, „igénytelenségét” tették felelőssé azokért az elmaradott, szegényes telepi körülményekért, amikben a romák egy része élt. Így elkerülhetővé vált, hogy szembenézzenek a ténnyel, hogy a cigánytelepek katasztrofális higiéniás körülményeinek az egyik oka a többségi társadalom romákhoz való viszonya. (Bernáth–Polyák 2001:38–45).

„Egy fürdetés nem fürdetés” – A kényszermosdatás helyi története

„Egyébként a legutóbbi belső megbeszélésen elhangzott m.-i tapasztalatok megismerése meggyőzött a DD.A-2 tipusu berendezés hasznosságáról és személyiségformáló szerepéről, tehát annak használatára az előkészitő munkálatokat /nevelés/ meginditjuk.”¹³

Az 1970-es évek végén a Pest megyei településen egy alkalommal végeztek kényszermosdatást, melynek menetét és eredményeit pontosan dokumentálták a hatóságok. A fürdő-sátrakat a cigányok lakta rész közelében, az un. Plandics-téren, a patak mellett állították fel. Ezen a területen ekkor istállók voltak, itt tartották a TSZ mezőgazdasági gépeit is. Itt kezdődött a cigánysor. A tervezett akció előtt az egészségügyi járőrök nem mérték fel a cigányok higiéniás viszonyait, az iskolában sem végeztek fejtetű vizsgálatot. A fürdetés napján felépítették a sátrakat, s délelőtt kivonultak a fertőtlenítő járművekkel és eszközökkel a Plandics-térre. Ebben az időben nem voltak sokan otthon, hiszen munkanap volt, és a helyi cigányok nagy része a közeli gyárakban dolgozott. A hivatalos adatok szerint ugyanis, az 1970-es években, a romungro férfiak 100%-a, a nők 67%-a dolgozott. ¹⁴

A fürdésben részt vevők zöme gyerek volt:

„Nem is tudtuk, csak mikor itt letelepedtek és mondták, hogy mindenki menjen, volt itt 5-6 ember vagy 10 is, és mondták, hogy mindenki menjen oda fürödni. Voltak, akik mentek, főleg a gyerekek iskola után, és kaptak mosószert és szappanokat, meg ilyesmit. (…)Voltak, akik morogtak, de itten nem volt annak értelme. Hát, aki úgy volt... mentek sokan fürödni, kaptak szappanokat, mosóporokat, meg jól meg is fürödtek. Hát nekünk már akkor is volt fürdőszoba, úgy hogy mi nem mentünk. Én ott bent nem voltam, csak kintről láttam… nagyon nagy sátor volt, kétféle volt, kétféle volt, nagyon nagy sátor volt… most ott, ahol vannak a kisebbik házak, ott voltak nyáron cséplőgépek és ilyesmik, ott terület volt, az a terület mind üres volt, ott volt ez a nagy sátor. Közel volt oda a patakhoz ez, s befolyt a patakba a szappanos víz”. (idős, cigány nő)

Az ajándékcsomagok ösztönző erőként működtek, néhány cigány ismerősöm elmesélte, hogy gyerekként, ezeken a napokon csapatostól mentek fürdeni az ajándékként kapott csomag reményében. A levéltári iratok szintén nagy hangsúlyt fektettek a csomag tartalmának részletes felsorolására:

„X. községben 1977. október 10-12-ig terjedő időszakban a cigány lakosság körében köztisztasági jellegű fürdetés történt. A fürdetésben résztvett 103 fő, akik részére egyéni ajándékcsomag, valamint a családok részére 12 db műanyag vödör került szétosztásra.

A fenti anyagok szétosztását igazolják.

Az egyéni egységcsomag tartalma:

1 kg kristálycukor

1 db mosópor

1 db fél kg-os ultrapaszta

1 db hajmosó shampoo

1 db Balaton szelet

1 db műanyag csomagolt üditőital

1 db műanyag zacskó”¹⁵

A levéltári iratok és a cigányok felszínes történetei mind arra utaltak, hogy a mosdatás tulajdonképpen konfliktusok nélkül zajlott le. 1978-ban a hatóságok újra próbálkoztak köztisztasági fürdetéssel, ám ekkor már annak előkészületei is ellenállásba ütköztek.

„A X.-i cigánytelepen végzett f. évi tetvesség megszüntetésével kapcsolatos munka arról győzött meg, hogy a lakosság nagyfokú ellenállása nem teszi lehetővé a fürdetés – fertőtlenités konkrét időpontja tervezését. A telepet eddig ellátó egészségőr nyugdijba ment és munkatársaink a telepen uj dolgozók a lakosság munkájukat mind ez ideig nem fogadja szivesen és nem segiti; f. hó 21.-én az egyik család életveszélyesen megfenyegette az egészségőröket.”.¹⁶

1979-ben újra próbálkoztak a hatóságok a köztisztasági fürdetés népszerűsítésével, s helyszíni szemlére mentek a faluba. Végül ebben az évben sem állították fel a Plandicson a fürdő-sátrakat, s ezt a döntésüket a következőkkel indokolták meg:

„A 12.606/3/1979. sz., 1979. febr. 5-én kelt levelünkben kértük, hogy f. évben X-i községben, főleg a cigány lakosságra kiterjedően legyen köztisztasági fürdetés.

Fenti kérést felülvizsgáltuk a X-i Községi Tanács VB. Szakig. Szervével, valamint a helyi körzeti orvossal.

A cigánytelepen helyszini szemlét végeztünk, több cigány családot, ill. felnőtt személyt meghallgattunk a fürdés szükségességével kapcsolatban. /Természetesen az intézményes fürdetésre gondolunk/

A megnevezett szervek és személyek egyöntetű kérése az, hogy ne legyen X.-n 1979. augusztus 21.-25. közötti időszakban fürdetés.

Új kérésünk alapjául az alábbi indokokat hozzuk fel:

1./ Az 1977.évi, valamint a téli időszakhoz viszonyítva is javultak a telep higiénés viszonyai, vele együtt a fejtetvességi helyzet is.

2./ 1978 tavasza óta a regionális vízmű ivóvízvezetéke működik X. községben: a cigány lakosok víznyerési helye javult, a telepen is van közkifolyócsap.

3./ F. év őszén használatba veszik X-n az új tornatermet, amelyhez zuhanyzó is fog tartozni. A cigány tanulók tornaóra utáni zuhanyozása /fürdetése/ így megoldható, sőt szükség esetén tanítási időn kívül helyben szervezhetünk fürdetést.

4./ X-n építés ill. befejezés előtt áll 3 lakóépület, azaz 6 lakás, amely a cigány lakosságnak épül. A lakások mindegyikéhez tartozik fürdőszoba.

5./ A felnőtt lakosság nagy része üzemi dolgozó, ahol az üzemi szociális létesítményeket, tehát a fürdőt, zuhanyzót is használják.

6./ A X-i cigánytelepen 3-4 család lenne, akik részére /főleg kisgyermekek/ hasznos lenne a kollektív fürdetés, de ezek megjelenésére biztosíték nincs és azt is szem előtt kell tartani, hogy „egy fürdetés nem fürdetés”

7./ Az 1977.évi novemberi fürdetésnek rossz vélemény és hangulatformáló hatása volt a községben, főleg a cigány lakosság között. A cigány lakosság gondozását ellátó eü. dolgozók munkája átmenetileg nehezebb lett a fürdetés után.”¹⁷

A fürdetés elmaradásának indokai zömében valótlan tényeken alapultak. Egyrészt a Plandics-téri telepen levő köz-kifolyócsapot lezárták, mivel a vízmű a csapot az udvari WC-k közelében helyezték el a vízművesek, s ezért a víz fertőzötté vált.¹⁸ A telepi lakásokba a helyi tanács nem vezetette be a vizet, így fürdőszobát sem építettek. A Művelődési Házban levő tornateremben nem volt zuhanyzó fülke, azokat csak az 1990-es évek végén, egy átalakítás során építették meg. Ennek ellenére, a fenti érvekre alapozva, a faluban többet nem végeztek köztisztasági jellegű fürdetést a helyi cigányok körében, annak ellenére, hogy a hivatalos szervek meg voltak győződve a „DD.A-2 tipusu berendezés hasznosságáról és személyiségformáló szerepéről”¹⁹.

Tény, hogy az iratok utaltak a fürdetéssel kapcsolatos feszültségekre: a „fürdetésnek rossz vélemény és hangulatformáló hatása volt a községben, főleg a cigány lakosság között”²⁰, és rámutattak arra a veszélyre, hogy a konfliktus akár súlyossá is válhatott volna, hiszen az „egyik család életveszélyesen megfenyegette az egészségőröket”²¹.

Ennek ellenére a hivatalos szervek meglepően megértően viszonyultak a falubeli helyzethez, hiszen a cigányok érveit elfogadva („több cigány családot, ill. felnőtt személyt meghallgattunk a fürdés szükségességével kapcsolatban”²²), a helyi „szervek” indokait figyelembe véve („A cs-i cigánytelepen 3-4 család lenne, akik részére /főleg kisgyermekek/ hasznos lenne a kollektív fürdetés, de ezek megjelenésére biztosíték nincs”²³) úgy döntöttek, hogy a községben nincsen szükség a kényszermosdatás folytatására.²⁴ Egyértelmű volt a döntés, ebben a faluban a „konszolidáció útjára” lépő, „tiszta” cigányok élnek.

A kárpáti cigányok

A Pest megyei településen kárpáti cigány nyelvet beszélő, önmagukat romungronak nevező cigányok laknak. A faluban már a XVIII. század óta éltek cigányok, jellegzetes foglalkozásuk a fémműves és szegkovács munka volt. Az 1950-es években, az összeírások szerint 15 nagycsalád élt a településen (Bódi 1998:207). Ma 131 ember vallja magát cigány anyanyelvűnek, 170 falubelinek van cigány kisebbségi kötődése és 142 helyi vallotta magát a népszámláláskor²⁵ cigány nemzetiségűnek.

A cigány családok kisméretű, félig földbe épített faházai az ötvenes évekig a falu szélén voltak. Ezeket az épületeket a 60-as években szanálták és egy közeli üres területre komfort nélküli úgynevezett „CS” lakásokat²⁶ építettek. A „csökkent értékű” sorházakat 1989 után a családokkal az önkormányzat megvásároltatta, mára szinte mindegyik házat a bent lakók átalakították, fürdővel szerelték fel.

A faluban a romák által lakott rész központja ma már a Plandics-tér környéke. Itt vannak a hajdani „CS” lakások; átalakított, helyenként színes sorházak egymás mellett. A falu határa felé szerény külsejű, egyszintes házak tűnnek fel, ezeken az utcákon már nincs aszfalt, kátyúk éktelenítik, járda sincs, lámpaoszlopok is elvétve. Itt kezdődik a „cigány-rész.”

A cigányok által lakott részek láthatóan mások, mint a nem cigány részek. Egyrészt sűrűbben beépítettek, egy-egy porta udvarán több ház is van. Másrészt szegényesebb külsejű házak, melyek helyenként vakolatlanok, félig készek, az udvaraik szűkek és gyakran zsúfoltak. Mindez a cigány-sor fölötti új építésű negyeddel éles kontrasztban áll. Az önkormányzat, az 1990-es évek elejétől kezdve a cigány-sor fölötti, hajdani kaszáló területeket mérte ki és adta el a betelepült – zömében fővárosi – családoknak. Ezt a területet Hanflandnak hívják, s az ott kiépült villanegyed hatalmas, gyakran fényűző házai furcsa kettőséget mutatnak a domb alján levő cigány portákkal.

A romungrok a XX. század közepéig 10-12 gyerekes nagycsaládokban éltek. Ritkán házasodtak a szomszéd település oláh cigány vagy szinto közösségeinek tagjaival, mindez hozzájárult ahhoz, hogy közösségük sűrű és összetett rokonsági rendszert alkot. Mára a faluban szinte minden cigány család rokonságban van egymással. A közös portán több generáció él együtt, mely a gyerekek nevelését, a családi gazdaság ellátását közösen végzi, a mindennapi megélhetés terheit pedig gyakran együtt viseli. A többgenerációs együttélés hozzájárul ahhoz, hogy a faluban nincs olyan cigány család, aki ebből a többé-kevésbé biztonságot adó rendszerből kieshetne. 1989 előtt a helyi cigány családok szociális és gazdasági szempontból hasonló szinten voltak; sem kiemelkedően gazdag, sem nagyhatalmú család nem volt közösségükben. Mára némileg polarizálódott csoportjuk, pár család gazdaságilag kiemelkedett a közösségből és – a válság óta – több család elszegényedett, eladósodott.

A helybéli cigányok közösségére ma is jellemző a belső nyelvhasználat, kárpáti cigány nyelvűket generációról-generációra örökítik. Meghatározó az önmagukat a szomszéd településbeli cigányoktól megkülönböztető romungro identitásuk, mely nem csupán erős nemzetiségi öntudatot jelent, hanem nagyon szigorú kizárólagosságot is. A környékbeli oláh cigány lakosokkal szemben erős, negatív sztereotípiáik vannak,²⁷ önmagukat „másnak”, „jobbnak”, „fejlettebbnek” tartják náluk. Csoportjukat egységesnek deklarálják a más településen élő cigányokkal szemben, úgy tartják, hogy ők a „szegkovács, kárpáti cigányok” szakmájuk és nyelvük miatt unikálisak a régióban. Mindez ellenére a közösség hierarchizált: a legmegbecsültebb családok– annak ellenére, hogy már eltűnt a faluban ez a szakma – ma is az egykor szegkovács mesterséggel foglalkozó és a muzsikus családok.²⁸

Viszont majdnem minden helybéli cigány család elmondhatja, hogy valamelyik felmenője szegkovács vagy muzsikus volt, így ez a kategória is majdnem lefedi a közösség egészét. A hierarchikus, belső polarizálódás nem ennek a vonalnak a mentén történik meg. A többségi társadalom sem így „válogatja”²⁹ a cigányokat. A hierarchia, ami felosztja a cigány közösséget és a „válogatás”, ami meghatározza a helyi nem cigány társadalom viszonyulását hozzájuk, fedi egymást: vannak a „jó kárpáti cigányok” és vannak a „Csotrik”: a „tiszták” és a „koszosak”.

A „koszosság” és a „tisztaság”

„Hát nem láttad, hogy mi van az udvarukban? Azok nagyon koszosak, magukra is, tiszta büdösek a fiúk is. Mert magukra is koszosak. Vehet valaki tiszta ruhát, de az áttetszik, tudod, hogy ilyen… (…) azok télen-nyáron olyan sárosak. Van egy, annak télen-nyáron sáros a cipője, ha van csizma, az is, a nadrágja is. De ezeknek mindegyiknek. Hiába, hogy nem esett az eső, nincs sár, de ezek mindig sárosak, koszosak, s azér’.” (Középkorú, roma nő)

Egy közösség normáját könnyebb körvonalazni akkor, hogyha a normaszegésre koncentrál a kutatás. Az, hogy a kárpáti cigányok mit tartanak „tisztának”, azaz normakövetőnek, könnyebben fogalmazták meg akkor, ha arról beszélgettünk, hogy néhány családot miért tartanak „koszosnak”.

Körvonalazzuk először, hogy mit jelent ebben a kárpáti közösségben „tisztának” (shūzho/-i)³⁰ és ezzel szemben „koszosnak” (melalo/i) lenni. Ehhez ismernünk kell azokat a tereket, melyeket a romungrok megemlítenek akkor, amikor valakinek a „tisztaságáról” vagy „koszosságáról” beszélnek. Úgy vélem, három területet lehet körvonalazni akkor, amikor a „koszosság” kerül szóba: az udvart, a lakás belsőjét és az ember külsejét.

A cigányok házainak udvara más funkciót tölt be a családok életében, mint a falubeli többségi társadalom tagjainál. Az udvar gyakran tárgyakkal zsúfolt. Elől hevernek a mindennapi használati tárgyak, gyerekjátékok, a napi dolgok. Ritkán – és általában csak a nagy presztízsű, asszimilált családoknál – van virágoskert a ház előtt.³¹ Szinte minden cigány portán van egy központi hely, ahova több ember is le tud ülni. Pad, szék, lóca, de gyakran ez a hely a házhoz vezető lépcső foka. Elsősorban nyáron itt gyűlnek össze a rokonok, barátok késő délután beszélgetni az aktuális napi dolgokról. Természetesen, nem minden család portáján gyűlnek össze minden nap, ám vannak olyan „központi” porták, ahova valóban minden délután benéznek a családtagok hosszabb-rövidebb időre.³²

Ekörül a hely körül gyakran koncentrálódnak a tárgyak. A földet cigarettacsikkek borítják, tökmag és szotyola-héj hever mellettük. Sok család tart az udvaron baromfit, s ennek is nyoma van. Ezen a helyen végzik a szeméttel járó munkát, dió és gombapucolást, gyakran itt vágják le a tyúkokat is. A kisgyerekes családoknál az udvaron garmadával állnak az udvari játékok,³³ a biciklik, épek és töröttek együtt. Az udvart hetente több alkalommal összeseprik, összeszedik a háziasszonyok, ám az intenzív használat után rövid időn belül visszaáll az eredeti állapot.

Interjúalanyaim bizonyos portákat jellemzően „koszosnak”, „rendetlenebbnek” tartottak másoknál. Azok, melyeket romungro beszélgetőtársaim ilyennek neveztek, nekem, külső szemlélőnek, nem tűntek lényegesen más elrendezésű udvaroknak, tárgyi világukban rendezetlenebbnek más cigány portáknál. Volt, amikor láthatóan összeszedettebbek voltak, volt, amikor nem.

A cigány családok lakásbelsőinek több közös ismérve is van. A falakon a családtagok bekeretezett képei lógnak, sok helyen vallásos témájú képekkel együtt. Még a legszegényebb családoknál is vannak olyan tárgyak, melyeknek az anyagi és presztízs értéke is mérvadó. Így például LCD képernyős Tv, konyhai gépek,³⁴ szobai szökőkút, vagy éppen pálmafa.³⁵

A háztartásbeli nők napi rutinja a takarítás. Általában a reggeli bevásárlás és az ebéd főzése után, esetleg délután takarítanak. Söpörnek, felmosnak, rendezgetik a szobát.³⁶ Ha váratlan, idegen (azaz nem cigány) látogató érkezik, gyakran mentegetőznek a „rendetlenség” miatt, még akkor is, ha látszólag minden a helyén van.

A lakásbelsők rendezettsége között nagy különbségek vannak. A több gyerekes családoknál láthatóan nehezebb a „rendet” fenntartani.³⁷ Ennek ellenére megfigyelhető volt egy közös dolog a „rendetlen” vagy a „rendes” házak között, s ez független volt a lakás aktuális állapotától: szinte mindenhol felhívták a figyelmemet, hogy éppen „kosz” vagy „rendetlenség” van, mert még nem takarítottak, vagy, mert a gyerekek mellett nehéz fenntartani a rendet. Verbalizálták a „rend” (a „kosz”) meglétét (vagy hiányát), amire a látogatónak is hasonló módon kellett reagálnia; cáfolni vagy elnézni a „rendetlenséget”.

A falubeli kárpáti cigányok többé-kevésbé hasonló gazdasági körülmények között élnek. Így öltözködésük is – egy, két kirívóan szegény vagy gazdag család kivételével – hasonló. A naponta használt ruhák mellett minden család igyekszik „ünneplő” ruhát is beszerezni. Ezek azok a ruhadarabok, melyek az ünnepek, az iskolai események napjain kerülnek „bemutatásra”.³⁸ Minden gyerekes családnál megfigyelhető, hogy a gyerekeknek olyan „márkás” ruhákat vesznek, amiket az oktatási intézményekben viselhetnek. Ezekre az anyagiakat gyakran erejükön felül – kölcsönből – teremtik meg. Ezt minden esetben azzal indokolják, hogy a gyerek „ne maradjon szégyenben” osztálytársai előtt. ³⁹

Nagy különbség van a hétköznapi és az ünnepi öltözetek között, mind minőségét, mind pedig „tisztaságát” tekintve. Hétköznap gyakrabban hordanak olyan ruhákat otthon, melyek „koszosak”, ám ezeket is minden esetben lecserélik, ha a faluba bemennek vásárolni.⁴⁰ Nem minden családnál van mosógép, így – főleg télen – komoly feladat a család ruháit tisztán tartani. Az otthoni öltözetnek más funkciója van, hiszen a mindennapi munkában, takarításban, állattartásban, gyereknevelésben stb. óhatatlanul bekoszolódik a ruha. Ám ebben az esetben, ezt az elvégzett napi rutin indokolja. Erre utalt az egyik fiatal, több gyermekes édesanya története, aki szinte minden találkozásunkkor mentegetőzött a pecsétes pólói miatt, amit a legkisebb gyereke koszolt össze.Ám a vele együtt levő női rokonai mindig beléfojtották a szót és megindokolták azzal, hogy a csecsemő mellett ez természetes dolog. Hasonló módon dió, gombaszedés idején gyakran felhívták ismerőseim a figyelmemet a saját vagy rokonuk, barátjuk összekoszolódott ruházatára, hangsúlyozva, hogy milyen sok munkát végzett el az illető.

Az ünnepi öltözet ezzel szemben kifogástalan, vasalt, illatos és szép ruha. Az illat, mint a tisztaság fokmérője, annak meghatározásának fontos eleme. Még a legszegényebb családok is igyekeznek a legdrágább mosószereket és öblítőket megvenni, melyek érezhetően illatosakká teszik a ruhákat.⁴¹

A „tisztaság” értelmezése: a kosz

„Ők ilyenek. Ők azt szokták meg, ki mit szokott meg otthon. Ki mit otthon tanult, olyan.” (Középkorú, romungro nő)

Az, hogy mi a tiszta és mi a koszos, kultúránként változó dolog lehet. A „kosz” olyan „társadalmi tény”, fejti ki Mary Douglas munkájában (Douglas 2003:77-78), amely az általunk elképzelt vagy vágyott „rendet” megzavarja (Douglas 1989:2). Így a „kosz” olyan dolgokat is összeköthet, amelyeknek nem kellene összetartozniuk, és ugyanakkor elválaszthatja azokat, amelyek összetartoznak (Douglas 1989:113).

A cigányokra vonatkozó „leggyakoribb és legkevésbé cáfolt” többségi előítélet a „mocsok és a betegség” terjesztésének a vádja (Kenrick – Puxon 1972: 39). Meghatározza a romáknak, mint csoportoknak a többségi társadalomban való helyüket és, mint egyéneknek lokális viszonyaikat. A többségi társadalom legtöbbet hangoztatott előítélete, a „piszkos cigány” azt a félelmet, gyanakvást és fenyegetettséget mutatja „amelyet a többségi társadalom egy másik, az övétől eltérő világgal szemben érez” (Prónai 2004:255). Félelem az ismeretlentől, gyanakvás a másként élő iránt, fenyegetettség érzés a szokottól eltérőtől.

Ám esetünkben a kosszal való szennyezettség vádja nem csak a többségi társadalomban alakul ki, hanem magában a romungro közösségben is generálódik. Ennek ellenére a szennyezettség vádja elemeiben és használatában hasonló módon működik, mint a nem cigány lakosság körében a romákkal szembeni előítélet. Emellett egyértelmű, hogy a többségi társadalom „koszos cigány” képe befolyásolja a romungrok „koszhoz”, „koszossághoz” való viszonyát. Mindkét kategóriában valami általános „rosszról” van szó, olyasmiről, ami idegen, ismeretlen s egyben félelmet keltő. Olyan jelenségre utal, ami valami ok folytán normasértőként jelenik meg. A többségi társadalom ezt „a cigánnyal”, a romungro közösség pedig „a rossz cigánnyal” azonosítja.

„Olyan nemtörődöm, olyan koszos, hogy mindegy neki, hogy mi van, csak kaja legyen, mindegy neki, hogy miben van. Most egy nő? Hát nem tudom… egyszer felmentünk hozzájuk nyáron, s képzeld el, hogy kint ült és a lábosból evett. Amiben főzött és így beleevett. Nem azt mondom, hogy valaki mindig csak tiszta legyen, mert ott vannak az emberek, nem lehet így lenni, nem? Most őszintén! Csak megnézed, hogy hogy eszel, hogy hogy ülsz, nem? A lányomra rászólok, ha nem úgy ül, nem ülhet így! S őket ilyesmi nem érdekli, azt csinálnak, amit akarnak, érted?” (középkorú, romungro nő)

A kárpáti cigányok koszhoz való viszonyát jellemzi annak szüntelen verbalizációja, hangsúlyozása vagy az, ahogyan arra állandóan felhívják a figyelmet. Beszélnek a saját „koszukról”, mentegetőznek miatta, érvként használják számtalan napi munkájuk bizonyítására. Beszélnek „más” cigányok „koszáról”, akár olyan cigányokról, akikkel még soha nem találkoztak.⁴² Jellemzik, minősítik egymást a „kosszal” főleg akkor, ha valami problémájuk van a másikkal. Az egyén vagy a család kosszal való minősítése jelezheti annak közösségi megítélését, esetleg aktuális társadalmi helyét, de befolyásolhatja magánéleti vagy pénzügyi kapcsolatait is.

„Koszos” tehát az az egyén vagy család, akinek az udvaráról, a lakásáról vagy saját testéről a közösség tagjai valamilyen okból azt mondják, hogy „koszos”. És ez független a fizikai kosztól. A kosz lehet „indokolt”. Utalhat arra, hogy a család központi szerepet tölt be a rokonságban, s ezért náluk gyűlik össze a mindenki délután. Bizonyíthatja a munka végzését, a gyerekek száma is indokolhatja azt vagy az édesanya önzetlen napi munkája. Ez a „tiszta- kosz” megbecsültséget jelenthet az egyénnek, a családnak.

Ezzel szemben – látszólag – hasonlóan szennyezett öltözet, rendetlen udvar vagy koszos lakás utalhat az egyén nemtörődömségére, rossz természetére vagy egész családja „lecsúszottságára”. Ez a „tisztátalan kosz” az oka néhány cigány család lenézettségének, alacsony közösségi presztízsének.

A kosz értelmezése: a tisztaság

„Én szeretem, ha rend van, mert annak az a dolga, úgy kell legyen. Szeretem, ha tiszták a ruhák a szekrényben, az edényeim is. Minden rendbe legyen és kész.” (középkorú, romungro nő)

Tehát „tisztának lenni” a falubeli romungroknál nem feltétlenül a kosz hiányát jelenti.

A kárpáti cigány közösségben a tisztaság összetett, esszenciális fogalom. Jelzi a közösség által elfogadott normák szabályszerű működését és utal arra, hogy az egyén, a család milyen mértékben alkalmazkodik ezekhez. A „tisztaság” kategóriái segítenek a felnövekvő generációknak megismerni a közösségi kapcsolatrendszert, hogy kivel és hogyan alakíthatnak ki mindennapi viszonyokat. A bekerülő idegeneknek eligazítást ad, hogy a helybéli cigányok világában átlássa a társadalmi viszonyokat, megtanítja, hogy kivel léphetnek kapcsolatba, s kit ajánlatos elkerülniük. A többségi társadalom képviselői számára (pl. tanárok, hivatali dolgozók, szomszédok) pedig útmutató a belső, roma hierarchiáról, a romák által képviselt és kinyilvánított rétegződésről, a „tiszták”-ról és a „koszosak”-ról, azaz „jó és a rossz cigányokról”.

A „koszos cigányok” – a Csotri család ⁴³

„Mondjuk, én azt sem bírnám ki, inkább öngyilkos lennék, minthogy odamenjek lakni, abba a' udvarba, nem. Én akármennyire szerelmes lennék vagy valami, én akkor sem mennék.

(Miért nem?) Mert én azt az életet nem bírnám, hogy egymás mellett ülünk egész nap a büdösbe, koszba és csak cigarettázunk. Miért, te kibírnád? Őszintén! Nem!” (fiatal, romungro lány)

A Csotri rokonság egyik ága⁴⁴ a falu szélső utcájának a végén lakik. Közös portán öt család él, a nagyszülők és a legkisebb fiú a feleségével egy házban, a nagyobbik fiú feleségével és két gyermekével egy másik házikóban, a legnagyobb lány férjével és három lányával külön és az egyik unokatestvérük férjével és két gyerekével az udvar legrégibb, romos házában lakik. Két házat az udvarban az önkormányzat életveszélyessé nyilvánított, s érvényben levő, évek óta húzódó bontási határozat van rá. A házikók általában szoba-konyhásak, fürdőszoba csak a nagyszülőknél van. Az udvarban több istálló is található. Az istállókban változó számban lovak (négy-hat), pónilóvak, disznók és majorság van. Az udvar mindig tele van állatokkal, kutyákkal, tyúkokkal, kacsákkal.

A házikók körbe veszik a belső teret, melynek közepén takarmányszéna, szekér és mindennapi használati eszközök vannak. A házikók előtt gyerekjátékok, sörösüvegek, dobozok, szerszámok hevernek. Időnként összeszedik őket, s kupacokba a szélekre rakják. Az udvar központi része egyértelműen a nagyszülők háza tája. Nem csak azért, mert ez van a legközelebb a bejárathoz, s így az ablakából minden bejövőt rögtön észre lehet venni, hanem azért is, mert az ajtó előtt van az az asztal, azok a székek és ütött-kopott fotelek, ahová a család tagjai leülnek beszélgetni, ahol mindennapi teendőiket végzik.

A lakásbelsők elhanyagoltak, málló vakolat, beroskadt tető jelzi, hogy az épületek rossz állapotban vannak. A szobák tárgyakkal zsúfoltak, szekrénysorok, televízió, szobai szökőkút⁴⁵ és vaskályha fér meg egymás mellett. A hálókat egyértelműen az ágy uralja, melybe nappal is le-ledőlnek pihenni, tévézni a családtagok, többen összebújva, egymás mellé.

A családtagok nagy része munkanélküli vagy feketemunkát végez, a felnőttek alacsony iskolai végzettségűek, a gyerekek egy része bukdácsol az iskolában, másik részük viszont rendkívül szorgalmas, jó tanuló diák.⁴⁶

„Minek jársz oda? Majd jól megrühesedsz te is!” , szólított le egy nap ismerősöm az utcán, miután megtudta, hogy a Csotriakhoz megyek. Majd indulatos taglalásába kezdett, hogy mitől is „koszosak” a Csotriak. Koszosak, mert „rosszak”, mert „hangosak”, mert „büdösek”, mert „máshogy élnek”, mint a helybéli „rendes” cigányok.

Ugyanezeket a gondolatokat egy romungro nő így fogalmazta meg:

„Azok nem tudnak szórakozni, hogy elmennek valahova szórakozni, hanem mindig belekötnek a másikba, meg hangosak, büdösek, meg nem tudnak semmit. Koszosak, érted? Koszosak! Ezek mindenhonnan ki vannak tiltva, ezek olyan nagyon rossz emberek, ezek nem tudnak sehogy sem viselkedni. Isznak, verekednek, lopnak, csalnak, hazudnak, amit el tudsz képzelni mindent, ezek nagyon rosszak…” (középkorú, roma nő)

A Csotri családnak a legrosszabb a megítélése a falu társadalmában. Ez egyaránt vonatkozik a romungro és a magyar közösségre is. Hírhedtek a faluban, ők a település „rossz cigányai”. Több börtönviselt is van tagjaik között, a kocsmai verekedésekről, az utcai balhékról, a kikapós, „kurválkodó” asszonyokról szóló történetek fő szereplőik ők, a környékbeli iskolák mítoszainak rettegett diákjai a Csotrik. Az járja róluk, hogy „nem úgy élnek”, mint a rendes szegkovács cigányok, hiszen „nem dolgoznak”, egész nap henyélnek, cigarettáznak. Nem takarítják házaikat, rendetlenség és kosz van.

Ők az egyetlenek a faluban élő romák közül, akik lovat tartanak. A lovat a maguk örömére tartják, időnként szőrén megülve vágtatnak a cigánysoron. „Túl sok a gyerekük”, hiszen egy családban három-négy-öt gyerek is van. A falubeli cigányok közül „nem látogatja őket senki”, még azok a családok sem, akik rokonságban vannak velük. Rossz hírük egyaránt kíséri őket a cigány és a nem cigány társadalomban, eltörölhetetlen és megváltoztathatatlan stigmája ez a családba tartozó minden egyénnek.⁴⁷

Ez annak ellenére is igaz, hogy hasonló szegényes körülmények között más családok is élnek, hogy a romungro közösségben, más családokban is van börtönviselt ember, hogy hosszú történetek sora szól kocsmai verekedésekben vért ontó férfiakról, a más férjét elcsábító asszonyokról, olyanokról, akik nem Csotrik. Mindez ellenére ez a család az esszenciális rossz a közösségben. Náluk összpontosul minden, ami a cigányokat „rosszá” teszi.

A közösségbeli helyzetüket a kaszt-szerűség jellemzi. Mindez azt jelenti, hogy a Csotriakkal nem házasodnak a falubeli romungro családok.⁴⁸ Így a Csotri család tagjai vagy más falubeli cigányokkal vagy nem helybéli magyar családokkal házasodnak össze. A helybéli cigányok nem vagy elvétve létesítenek velük üzleti kapcsolatot, nem hívják őket munkába és kölcsönösen nem mennek el egymás mulatságaiba. „Érinthetetlenek”, a kárpáti cigány gyerekeknek – a „szabály” szerint – nem szabad velük barátkozni,⁴⁹ a fiataloknak nem lehet velük együtt mulatni, minden velük való kapcsolat szennyezetté teszi a kapcsolatba lépőt.⁵⁰

A kárpáti cigány közösségben tehát, ha „koszosnak” neveznek valakit, az nem egyértelműen a fizikai kosz meglétét jelenti. Utalhat egyrészt arra, hogy a beszélők haragban vannak egymással. Jelezheti a többségi társadalom felé a kárpáti cigány közösség „tisztaságát”, mintegy a „koszos cigány” sztereotípiával szemben. A „koszosság” cselekedeteiktől független stigma, melyet már születésükkor megkaphatnak. „Koszossá” azonban később is bárki válhat cselekedetei által vagy döntései miatt. A fogalom végül utalhat arra, hogy a koszosnak titulált egyén vagy család olyan „kasztba” tartozik, melyet a romungro közösség elítél, akiket normasértőknek tart, s akikhez viszonyítva minden más falubeli cigány „jó” és „tiszta”.

A kárpáti cigány közösség világa a tiszta-koszos ellentétre épül, ez csoportjukat, mint egészet határozza meg. Ezáltal minden cselekedetük olyan erkölcsi norma jelleget ölt, melyet a „tisztaság-koszosság” nyelvén értelmeznek. A „koszosság” kategóriája belső közösségi határvonalakat húz, mely megjeleníti a társadalmi felosztást, s látványossá teszi azt a többségi társadalom előtt is, s útmutatót ad nekik a „válogatásban”.

„A koszosaknak….” fürdetése – a kényszermosdatás értelmezése

„Ott senki nem dolgozik, drágám. S hányan vannak? És szemetek és piszkosak és gyalázatosak. Különlegesek, azért mert szeretnek menni valakinek lopni, meg verekedni, meg inni… azért van ez. Hát most az egyik elmegy börtönbe. Két évet kapott. Hát, édes arany csillagom, hát ők nem úgy vannak! Na, most, nem azér’ a húsz fillérért, megmutatom neked, hogy az én dolgaim, az a kevés, ami van, az így kell, hogy legyen! Hát nézd meg a törülközőimet! Vagy vagy! Itt mese nincs, csinálni kell!! Itt senki nincs olyan, mint a Csotrik! … Nem úgy, ahogy ők, hogy fürdőszobájuk van és olyan koszosak, mint a disznók. Hát biztos ezért kellett fürdetni őket! Akkor még tudták őket fürdetni, mert jöttek és vitték…”

(idős, romungro nő)

A faluban élő cigányokról nagy vonalakban pozitív kép élt a többségi társadalomban. Szegkovács Szövetkezetük hivatalossá tette a munkából megélő „magyar-cigány munkás” képet, gyárakban vállalt munkájuk hozzájárult a „fejlődőképes”, dolgos cigány képhez. S a kényszermosdatás kapcsán megírt jellemzésük rámutatott, hogy itt olyan asszimilált közösségről beszélnek, akik már a „fejlődés útjára” léptek. Minden azt mutatta, hogy a kárpáti cigányok a környék „jó cigányai”.

A helybéli romungro közösség cigány identitásának ma az egyik legfontosabb eleme a „tisztaság”. A „tisztaság” mentális kategória, mely magába foglalja a közösség tagjainak alkalmazkodási képességét (igényét) az ideális erkölcsi és viselkedési szabályokhoz, rámutat a csoport belső határvonalaira és érezteti a többségi társadalommal való viszonyukat is. Azaz a „koszosságot” a cigányok nem (csak) a fizikai világban értelmezik, hanem egyszerre jelenti a testi és a lelki szennyezettséget, s egyben utal a belső közösségi hierarchiára, egyes családok kirekesztettségére is. Anne Sutherland hasonló következtetésre jutott kutatásában. Úgy vélte a romák tisztasághoz való viszonya egyszerre szabályozza az erkölcsi világot, magyarázza a romák, mint csoport fennmaradását és mutat rá a külső és belső társadalmi határvonalakra (Sutherland 1975: 255).

A többségi társadalom sztereotípiái a „koszos cigányok”-ról általános kategóriába helyezte a kárpáti cigányokat. A romungro csoport „cigány” lett ezáltal. Olyan cigányok, akiket „származásuk” miatt kell fürdetni. A kényszermosdatás az MSZMP Központi Bizottságának általános érvényű határozata volt, melynek célja a cigánytelepek higiéniai körülményeinek jobbítása lett volna. Általános érvényű határozat volt, melynek véghezvitelét rendőri és katonai erővel kényszerítették ki. A kényszermosdatások magyarországi történetét atrocitások és túlkapások jellemezték. A levéltári adatok alapján rekonstruálható falubeli történet viszont ezzel szemben a cigányok véleményére adó megértő és belátó hatalom képét vázolja fel. Olyan vezetését, mely hazugságok sorát sorakoztatja fel, hogy „megvédje” a cigányokat a megalázó fürdetéstől. Az interjúk ugyanezt a képet támasztották alá. A kényszermosdatásnak az emléke – amennyi fennmaradt – egyértelműen pozitív, hiszen pusztán csak a bőkezű ajándékokról, a „jó, meleg vízben” való fürdés lehetőségéről szólt. Ugyancsak hasonlóan egyöntetű a vélemény a levéltári forrásokban és az interjúkban arról, hogy csak azokat fürdették, akik megérdemelték és csak azért, mert „koszosak” voltak. Látszólag tehát ugyanarról beszélnek a hivatalos források és ma a cigányok, annak ellenére, hogy sok évtizednyi különbség van köztük és különböző társadalmi szerepekben hangzik el ez a vélemény.

A kérdés tehát változatlanul fennáll: mit akarnak a kárpáti cigányok megértetni egy többségi társadalomhoz tartozó kutatóval akkor, amikor olyan történetről kérdezi őket, mely, bár látványosan nem maradt fenn a közösségben, ám mondanivalója napjainkban is aktuális?

A kényszermosdatás története könnyen értelmezhető és egyértelmű a kárpáti cigány közösségben akkor, ha a koszosság-tisztaság rendszerébe helyezik el. Ha valaki a cigányok fürdetéséről kérdezi őket, akkor a koszos cigányok fürdetésének jogosságáról fognak neki beszélni. Belső hierarchiájuk egyértelműen kettéosztja csoportjukat, legalább is akkor, amikor kívülről jött embert tanítanak a belső viszonyok mibenlétére. Úgy vélem azonban, hogy belső csoport-hierarchiájuk lényegesen összetettebb és képlékenyebb ennél. A különböző státusú csoportokba könnyen átkerülhetnek egyének vagy akár családok is mindennapi történéseik – a házasságok, az elszegényedés vagy meggazdagodás, a továbbtanulás – nyomán.

Mégis a hierarchia a „kárpáti cigányok” és a „Csotrik” között (akik maguk is kárpáti cigányok) merev és kizárólagos. A Csotri családra vonatkozó, születéssel kapott stigma kasztszerű rendszerbe sorolja a cigányok belső társadalmát. A Csotri az a család, akihez viszonyítják magukat a helybéli kárpáti cigányok. Ők azok, akik „tisztátalanok” („koszosak” és „rosszak”), s ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy a romungrok „jó cigányok” lehessenek.

Ezért értelmezik meglepően egyöntetűen a kényszermosdatás történetét a helybéli cigányok. A „tiszta”, a „jó” cigányokat nem fürdették, legfeljebb lehetőségét kínálták fel (s akkor is csak „ajándékként”). Nem magáról a megtörtént esetről beszélnek, hanem a kosz és a tisztaság kategóriájában gondolnak el egy lehetséges történetet. Ha volt kényszermosdatás (és miért ne lett volna, ha a kutató mondja?), akkor biztosan csak a rosszakat, a koszosakat fürdették.

Ez a kép visszfénye a többségi társadalom koszos cigány sztereotípiájának, s egybeesik azzal, ami a kárpáti cigány közösség identitásának fontos eleme, hogy ők jobbak és mások, mint a többi cigányok. A történet így számukra is értelmezhetővé válik, hiszen pontosan leképzi saját belső hierarchikus rendszerüket s egyben meg is erősíti önképüket és „jogos” hierarchiájukat.

A kényszermosdatás, mint kutatói konstrukció

A kényszermosdatás emléke nem maradt fenn a romungro közösségben. Ennek több oka is volt: egyrészt mert egy alkalom után nem szervezték meg többször a hivatalos szervek, így emléke idővel elhalványult. Másrészt szégyenteljes volta miatt nem beszéltek róla a fürdésben részt vevők. Nem beszéltek róla, hiszen a „koszos cigány” emlékét idézte fel abban a közösségben, ahol a tisztaság-koszosság alapvető mentális kategória.

A kényszermosdatás történetéről nem beszélnek a faluban. 2013 nyarán viszont általam, a faluban kutató antropológus által újra-konstruálódott. Clifford Geertz gondolatait idézve a közösségi tudásnak „csakis azt a kis részét tudjuk lejegyezni, amelyet adatközlőink meg tudnak velünk értetni” (Geertz 1988:42). Geertz gondolatait ki kell egészítenem azzal, hogy a kutató által szerezhető tudást meghatározza az is, amit a helybéliek meg akarnak velünk értetni. A fő kérdés tehát az, hogy mit akartak a kárpáti cigányok megértetni velem akkor, amikor a kényszermosdatás (nem létező) történetét értelmezték?

Kérdéseim során a kényszermosdatás „értelmét” adó „koszosságról” történetek sokasága bukkant fel, melyek a romungro közösség mindennapjainak tisztasági szabályairól, a családi kapcsolatokról, a rokonsági viszonyokról, apró-cseprő dolgokról szóltak. Attól, hogy beszélgető társaim ezeket a történeteket „elbeszélték” (Bausinger 1982:21) „valóságot” teremtettek – olyan valóságot, melyet a „nyelv ábrázolt” (Geertz:2002). A falubeli kényszermosdatás története tehát „fikció”, nem abban az értelemben, hogy téves vagy nem tényszerű, hanem – Clifford Geertz gondolatait idézve – fictio szó eredeti jelentésében az, azaz „csinált”, „alakított” (Geertz1988:34).

Irodalom

Bausinger, Hermann (1982) A hétköznapi elbeszélések szerkezetei. In.: Verebélyi Kincső (szerk.) Az újrarajzolt nép - H. Bausinger válogatott tanulmányai - fordításgyűjtemény. Budapest, Folcloristica 7.pp.?

Bódi Zsuzsanna (1998) A gyermekek munkára nevelése. In: Kovalcsik Katalain szerk. Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. BTF-IFA-MKM, Budapest 208-213.

Berey Katalin (1991) A cigánytelepek felszámolása és újratermelődése. In.: Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes (szerk.): Cigánylét. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest pp.?

Bernáth Gábor (szerk.) (2002) Kényszermosdatások a cigánytelepeken (1940–1985). Budapest: Roma Sajtóközpont

Bernáth Péter-Polyák Laura (2001) Kényszermosdatások Magyarországon [3] Beszélő, 6. sz. 38–45.

Demszky Gábor (1980) „CS” In.: Kritika, 10. sz. 18–21. p.

Douglas, Mary (1989) Purity and danger. An analysis of the concepts of pollution and taboo.London: Routledge

Douglas, Mary (2003) Rejtett jelentések. Budapest: Osiris

Geertz, Clifford (1988) Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In: Vári András (szerk.) Misszionáriusok a csónakban. Akadémiai Kiadó, Budapest pp.?

Geertz, Clifford (2002) Diszciplinák (A kulturális antropológiáról) Magyar Lettre Internationale 18. Online: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre47/geertz.htm [4]

Hajnáczky Tamás (2013) „Karhatalommal a cigánytelepekért” Kritika, július–augusztus, 30-32.

Horváth Kata–Prónai Csaba (2000) „Retkesek” és „kényesek” között. Egy magyar cigányközösség tisztasági szokásairól. Café Bábel, 38: 33–41.

Kenrick, Donald–Puxon, Grattan (1972) The destiny of Europe’s Gypsies. London

Majtényi Balázs–Majtényi György (2012) Cigánykérdés Magyarországon 1945–2010. Libri Kiadó, Budapest,

Okely, Judith (1983) The Traveller Gypsies. Cambridge: Cambridge University Press

Prónai Csaba (1995) Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest/Kaposvár

Prónai Csaba (1997) A kulturális antropológiai cigánykutatások rövid története. Magyar Tudomány, 42. 6: 729–740.

Prónai Csaba (2004) A kulturális antropológia jelentősége a cigánykutatásban (3 példa). In Kovács Nóra, Osvát Anna és Szarka László (szerk.) Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás kérdésköréből III. 253-271. Budapest: Akadémiai Kiadó

Romano Rácz Sándor (1994) Kárpáti cigány – magyar, magyar – kárpáti cigány szótár és nyelvtan. Budapest, Balassi Kiadó

Somogyi László (2011) „A fürdető-fertőtlenítő berendezés telepítését igénybe kívánjuk venni…” Köztisztasági jellegű fürdetések Pest megyei cigánytelepeken az 1970-es évek második felében. http://www.pestmlev.hu/data/files/230086994.pdf [5]

Stewart, Michael (1994) Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins–MTA Szociológia Intézet–Max Weber

Sutherland, Anne (1975) Gypsies. The Hidden Americans: New York: Free Press

Jegyzetek

 

• Roma-kikötő [8]