Szuverén, radikális és renitens. Ezeket a szavakat ropogtatom, amikor megpróbálom jellemezni karakteres prózáját, amely annál rendkívülibbnek tűnik számomra, minél többet olvasom. A német, angol és francia nyelv elsajátítása hozzátartozott a neveltetéséhez, s ha tetszik, ennek számlájára írhatjuk széles látókörét és tájékozottságát is. De szellemi önállóságára, „gőgös függetlenségére” (Kaffkától kölcsönzöm a jelzőt) már nincs ilyen egyszerű magyarázat. Ez a „gőgösség” különben nem annyira arroganciát takar, inkább rendíthetetlenségre, szokatlan (s nem csak az akkori női mércével mérve), kihívó és merész különállásra vall. Fiatal lányként egyedül utazgatott Európában, akkor, amikor a kisasszonyok még a sarokig sem mehettek kíséret nélkül, és úgy tűnik, szellemi útját is egyedül járta be. Erre a függetlenségre azonban semmi sem olyan jellemző, mint egyfajta belső hajlékonyság (a szembehelyezkedés folytonos késztetésének társa), a készen kapott vélekedések állandó próbára tétele, provokatív állásfoglalásainak belső rétegzettsége, feszültségek által tagolt és felszabdalt jellege. Írásait egymás után olvasva olykor szögesen szembenálló értékhangsúlyokkal találkozunk, mintha finoman billenékeny vágyszerkezete a legellentmondóbb képletekben találna kapaszkodót. Mintha minden újsághír és eset életfelfogása egészének átértékelésére késztetné: hol a legváratlanabb tettekben és élethelyzetekben ismertet magunkra, hol meg a leginkább kínálkozó tanulságokat állítja, szemnyitogatóan, a feje tetejére. Decens, megállapodott polgári életet él, férjhez megy egy ügyvédhez, és gyereke születik, de a mindennapi életet mégis valamilyen groteszk és lidérces fénytörésben látja. Írásaiban sohasem mulasztja el megjegyezni, milyen vonzó számára a csöndesség, a rikító effektusok kerülése, a feltűnés nélküli aknamunka, de az, ahogy a világra tekint, szinte mindig rendhagyó, meglepő szempontot élez ki és hangosít fel. Kicsit önarcképnek is tekinthetjük, amit Maupassant-ról ír, „akinek nem kell sem grácia, sem pikantéria, sem szellem, sem sentiment, hanem csak az a kettő, amit Hogarth is szeretett: a komikum és a horror. Ez az ember, aki maga rendezett viszonyok között, udvarias békességben él a világgal az emberi élet összes eseteiben, a többi ember minden dolgában csak a furcsaságot látja, és az irtózatot, és valami eszeveszett, neuraszténiás gyönyörűséggel torzítja a dolgokat a maga látása szerint” (3–4)1.
Újságíró volt, nem esszéista vagy író. Számára nem az élet közvetlen adatai vagy összefüggéseik fogalmi rendje kínálta a legfőbb lelki szenzációt, hanem a hír, a hirtelen elszabadult és láthatóvá lett, kinagyított eset, az esetlegességéből kivetkőztetett, jelentéstelivé növelt emberi történet. A könyvekhez, regényekhez visszafogottabban közelít, hosszan és alázattal ismerteti a műveket, s nem törekszik tolakvóan eredeti értelmezésükre. Mintha a könyveknek nagyobb tekintélyük lenne előtte, mint a hírbe hozott életnek.
Neményi Erzsébet nem egyszerűen újságíró volt, hanem az újságírás mint szemléletmód, mint gondolkodási stílus, mint életfaktor öntudatos védelmezője. Azért érdemes ezt külön hangsúlyozni, mert a hírlapirodalom és az irodalom viszonyának kérdése a kor irodalmi gondolkodásának előterében állt. A sajtó társadalmi jelentőségének és hatalmának hirtelen megnövekedése a XIX. század utolsó évtizedeiben döntő hatással volt az irodalomra: az újságírás nemcsak a maga szolgálatába állította, hanem át is formálta, és a teljes bekebelezésével fenyegetett. A XX. század elején induló, új szemléletű folyóiratok ezzel a tendenciával vették föl a harcot. Ez magyarázza, hogy három újonnan indult lap is, melyeket az irodalomtörténet a Nyugat elődeiként emleget, első számában közöl tanulmányt erről a kérdésről, és ezeknek az írásoknak még a címük is azonos: Irodalom és újságírás. Az 1900 elején induló Új Magyar Szemle cikkét Salgó Ernő jegyzi, az 1905. januári Figyelőét Szini Gyula, akinek írása közvetlen Osvát szerkesztői programcikke után következik, a Szerda első számának (1906. október 3.) pedig az élén találjuk Ambrus Zoltán hosszú írását. Ezek a cikkek tehát egyre előrébb, egyre kitüntetettebb helyre kerülnek a lapokban, mintha maga a kérdés válna egyre égetőbbé, mintha mind feszítőbben érne és forrna valami az irodalmi életben.
És valóban, a Nyugatban, mely alig több mint egy évvel a Szerda után indul, a kérdés egyszeriben lekerül a napirendről: nincs már szükség ilyetén boncolgatására, hiszen maga a folyóirat létrejötte adja meg rá a hathatós választ. A Nyugat ugyanis mindenestül irodalmi lap, amely nem tesz semmiféle engedményt az újságírásnak, vagyis nem tesz engedményt a közönségnek – és ebbe mégsem bukik bele. Minthogy elődeinek megszűnését sem az olvasók kegyeinek elvtelen hajhászása vagy szellemi tartalékaik kimerülése okozta, különösen ez utóbbi, vagyis a fennmaradás ténye érdemel figyelmet. A Nyugat a túlélésben volt páratlan, ezáltal lett igazán naggyá, amit csak még csodálatosabbá tesz, hogy az összes század eleji lap közül épp ez közölte a legtöbb szépirodalmat, ez érvényesítette leginkább az irodalmi szempontot. Itt persze nem a Nyugat talpon maradásának gazdasági csodája érdekel bennünket, amelynek, legalábbis kezdetben, alighanem Hatvany Lajos pénztárcája volt az egyik legfontosabb tényezője, hanem az, hogy jelentősebb kompromisszumok nélkül sikerült megszabadulnia a hírlapirodalom káros befolyása és az anyagi csőd kettős veszedelmétől.
Az elődlapok említett cikkei az újságírás áldatlan hatását a felületességben, a sietős munkában, az elmélyülés hiányában jelölték meg, abban, hogy az újságírói robot lecsapolja az írók energiáit, gátja a hosszabb lélegzetű írások megszületésének, s ekképpen a többre hivatott tehetségeket eltéríti igazi hivatásuktól. Ahogy Ambrus írja, e befolyás nélkül az utolsó negyedszázad irodalma egészen más képet mutatna. Sokkal több volna benne „a komolyság, a tartalmasság, az elmélyedés, és sokkal kevesebb a felületes, az elnagyolt munka (…) kevesebb az olyan tehetség, aki elforgácsolta magát (…) az utolsó negyedszázad irodalmában a tehetségek sokkal különbek voltak, mint a produkció”. Mindez egybevág Osvát Figyelő-beli programcikkének azzal a diagnózisával, hogy sehol sem pusztul el annyi tehetség, mint Magyarországon.
Neményi tehát nyíltan szembemegy a formálódó irodalmi áttöréssel, amikor Bíró Lajos novelláskötetét mint kifejezetten újságírói produktumot dicséri. „Egy író, akit nem lehet »összegyűjtve« kiadni, házi szállítmányokban és díszkötésben: nem író minálunk. És Bíró Lajos, ez az új ember, a »Harminc novella« írója, súlyos eretnekség vétkében leledzik. Gyors ember: újságíró. (…) A harminc novella együtt nem nagyobb terjedelmű három becsületes, régi fajtájú magyar novellánál” (51–52). És így tovább, a nyugatot emlegető, a magyar viszonyokat ostorozó, az új mellett harcosan kiálló lendülettel. Hallgassuk csak egy kicsit hosszabban, már csak azért is, mert írásomnak innentől talán legfontosabb célja, hogy visszaadja Neményi Erzsébetnek a szót. „Nyugaton, ahol a könyv mindinkább kisebb lesz, a mondatok szűkebbek, a szavak velősebbek, ahol minden valamirevaló író mintegy dióhéjban adja a mondanivalóját: nyugaton írnak így. A mi életünkben nem talál ez a stílus. Nálunk még minden a régiben van. Az Andrássy-úton, igaz, jár a földalatti villamos: de az irodalomban még a postakocsinál tartunk, a tülkölő romantikánál. Nekünk még mindig nem fórum az irodalom, s nem szentély; egy – mondja a gyűjteményes magyar író – egy árnyas berek, egy rengő liget, egy patakcsobogással hangos rejtek a völgynek mélyén; egy, mondjuk ki magyarán, egy vasárnapi kirándulóhely. Ahol megpihenhetünk. Ahol az életre és mindenre, ami vele összefügg, semmi, de semmi sem emlékezteti a fáradt idegeket. Fuvolaszó, pacsirtazengés, habok játéka… A Bíró könyvéből pedig egyéb hangok törnek elő. Ez a könyv dokumentum, nem pedig olvasmány; és a harminc fejezete egytől-egyig oly pogányul kellemetlen, mint az életnek összes igazságai. Csupa súlyos, tiszta vasból kovácsolt történetek ezek. Mintha kalapáccsal verték volna ki, a tanult mesteremberek ritmikus és erős ütéseivel, az izzó nyersanyagból ezeket a hideg és éles tanulságokat” (52). Ugyanerről a kötetről írva Kosztolányi szintén Bíró európaiságát emlegeti, ugyanezt a kötetet szemlézve, „sürgönystílusát” méltatja, de milyen jellemző, hogy a szerző ezen érdemeit még véletlenül sem kapcsolja össze az újságírással. Ezzel szemben Neményinél az újságírás már-már a jelszó rangjára emelkedik, itt is, másutt is minden alkalmat megragad arra, hogy védelmébe vegye, s ezekből a megnyilvánulásaiból is kihallatszik, hogy ezt szinte dacosan, a korszakban megfogalmazódó, az irodalom felől érkező kritikák ellenében teszi. Néhány példa erre írásaiból:
„Ehhez nem elég költőnek lenni, vérbeli zsurnalisztának kell lennie annak, aki így áll szembe, fontoskodó bölcselkedés és nagyképű lemondás nélkül, ily végtelen egyszerűen és barátságosan, az élet minden jelenségeivel. Csak a zsurnaliszta tudja ezt.
Csak az, aki benne van a napi boszorkánytáncban, akinek a hivatása, hogy meglásson mindent és meg ne bámuljon semmit sem, akit a vanitatum vanitas kézzelfogható valóságokkal minden nap százszor főbe vág, és aki maga mellett és maga előtt látja folyton nagy karrierek, tarka karrierek példáját, amint a kétsoros petitből fölemelkednek a ritkított ciceróig és végződnek ismét, napjaik beteltén kétsoros petitben: csak az emelkedhetik a humoros bátorságnak e magasságára. Ágai Adolf még az ilyen vérszerinti újságírókból való.” (48–49)
„Ime: tárcákból lett könyv. Az újságíró könyve. Hugo Ganz munkájának olvasása után igen megkívánjuk, hogy ezentúl minél gyakrabban találkozhassunk ehhez hasonlókkal. Ebben a könyvben megvan minden kvalitása a vérbeli újságírónak: a szemléletesség, az éleslátás, a könnyedség és ama nagy kortörténeti érzék, mely már szinte az ösztönnel és az ihlettel határos. Maga az egész munka eleven példája az új igazságnak, hogy valaki lehet alapos, anélkül, hogy unalmas volna; lehet lelkiismeretes minden nagyképűsködés nélkül, és egyáltalán lehet igazi író, még akkor is, ha különben zsurnaliszta.” (145)
„Ime: a zsurnalizmus mégis csak hivatás, mert még meg is lehet halni érte. Mint Little Barrett. A zsurnaliszta pedig nem vígjátéki figura mind, nem szükségszerűen léha, furcsa, jellemtelen és ötletes. A zsurnaliszta lehet véletlenül egy égő városnak a hőse is: higgadt, önzetlen, filozófus. Mint Little Barrett. Az újság, az a rongy, aminek még a fogása sem előkelő, aminek plebejus-szaga van és esztétikátlan megjelenése: az újság nem csak kávéházi időtöltés és stanicli rongy. Az újság egy életfaktor.” (235)
Mégis kár volna Neményi íráseszményét ezekre az idézetekre alapozva az újságírás és az irodalom szembenállásának erőterében, e szembeállítást abszolutizálva megragadni. Az újságírás ugyanis csupán egyik, bár talán legfontosabb fedőneve, metaforája, tapogatózó példája az írás körül formálódó sajátos vízió- és vágykomplexumának. Ide tartozik különös vonzódása a nem profi írókhoz, az, hogy feltűnően sokszor pécéz ki szemlézésre olyan könyvet, amelynek szerzője nem hivatásos tollforgató. Az acélmágnás Andrew Carnegie könyve mellett – mondja – fakó a regényírók minden kompozíciója, és ügyetlennek hat a legbonyolultabb meseszövés is. Nem mintha a csillogó életet, a pénz regényét akarná kijátszani az irodalom szürke kisvilága ellen. Nézőpontja nem tematikus, hanem irodalmi, egy még meg nem született, eljövendő, elképzelt irodalom felől tekint a művekre. „Ez az új, irodalomnélküli és eredeti hang”, ugyanis nem csupán annak köszönhető, hogy Carnegie nem törekszik irodalmi babérokra, hanem, hogy „könyvét voltaképpen meg sem írta”, előadások formájában mondta el. Neményi irodalomszemlélete a megíratlan könyvek vonzásában formálódik, egy új formakeresés ösztöne szabja meg, hogy mi kerül figyelmének előterébe. Du Monte bárónő könyve kapcsán egy másik nem irodalmi műfaj, a memoárok varázsáról értekezik, de talán még jellemzőbb ebben a tekintetben az, amit az írók szerelmes leveleiről mond: „zseniális szerelmes levél, olyan, amiben a szerelem is igaz volna, meg a zsenialitás is, talán nincs is a világon.” A nagy írók e nem irodalmi megnyilatkozásaiban éppen azt értékeli nagyra, ami másnak talán csalódást okoz, hogy még a zsenik is egészen hasonlatossá válnak a földhözragadt polgárhoz, hogy a vadromantikus Kleist „úgy ír néha, mint egy törekvő gyógyszerészsegéd, Goethe pedig, mint egy középkorú barchentkereskedő”. Hogy e nagyok leginkább abban különböznek a többiektől, hogy „volt hozzá bátorságuk, hogy őszinték, egyszerűek és hétköznapiak legyenek” (58).
E paradox megfogalmazásokból nem nehéz kihallani a polgár és a művész konfliktusának Tonio Kröger-féle nagy hatású képletét. Ezért is több puszta adatnál, érdekességnél, hogy Thomas Mann művészetéről elsőként Neményi adott hírt Magyarországon. 1904. március 16-án A Buddenbrook-házról közöl egy hosszú ismertetést a Budapesti Naplóban, aztán májusban egy berlini beszámolójába szövi bele, hogy „az egy Thomas Mann van most, aki igazi német író, más senki”, majd az augusztus 3-i számban jelenik meg kritikája a Tristan című kötetről, benne a Tonio Krögerrel. „A művészek – írja itt – mindig maguk előtt látják önön lelkük tükörképét. Ami másoknak legtitkosabb, legmélyebb és legnagyobb érzése, azt ők finom és hideg elmével szemlélgetik, boncolgatják, szétforgácsolják és művészi alakba foglalják. És csak addig, amíg ekként fölötte állnak az emberi érzéseknek, csak addig maradnak művészek… Az igazi, a megátkozott művésznek egy vágya van csupán: olyanná lehetni, amilyenek a többiek” (24–25).
Ezt az íróparadoxont fogalmazza át aztán, szabja a maga testére a század első éveinek egyik szenzációs bűnpere kapcsán, a gyilkosság vádjával elítélt Bonmartini grófnő börtönben írt emlékiratát magasztalva. „A legjobb könyvek mindig megíratlanok maradnak. Nagy, általános élményekben, erőszakos, tarka sorsfordulatokban, meleg érzésekben és gyors változásokban csak rejtett mélyein gazdag az élet, s igazi regény ott terem, ahová az író el nem ér soha. De még, ha elérné is. A legjobb könyveknek megíratlanul kell maradniuk: éppen azért, mert e legjobb könyvek megírása nem az íróját várja. Az író kézműves, az író művész, az író tudós, az író félisten – minden ő, csak nem ember. A könyvet az igazi embernek kellene megcsinálnia: de az igazi ember nem ír. (…) Hiába minden. A betűt az érzéstől, az írást az eseménytől örök messzeségek választják el. S az egyik hiába hajszolja a másikat véges-végtelenig. Ha a vérünket adjuk is: éj-nappali munkánkat adjuk is, ha a magunk lelkének százszor mesterségesen széjjelfosztogatott és újra összeszövögetett cafatjait adjuk is: akkor is, legföljebb »littérateur«-ök vagyunk. Amit mi a legnagyobb tudásunkkal tudunk: hajh hol van az az igazi ember egyetlen sikoltásától, egyetlen kacagásától! Ha ez az igazi ember, aki nem tud írni, aki nem tanulta ezt a fekete mesterséget, ha ez megszólalna egyszer! Ha kapnánk egyszer egy könyvet, ami nincs megszerkesztve, amiben az érzések nem kantilénáznak, nem fortissimóznak; ha kapnánk egy könyvet, amiben valaki hallás után ír – ahogy a cigány hallás után hegedül –, könyvet, amiből kizokog, kiordít, amiből fuldokolva, kapkodva, ujjongó vagy szenvedő, de mindig neveletlen és főként irodalmatlan mivoltában előtör az igazi ember.
Most kaptunk egy ilyen könyvet.” (30–31)
Mikor az előbb azt mondtam, hogy a Tonio Kröger édes-bús filozófiáját a saját képére formálja, nem csupán arra gondoltam, hogy egy újságszenzáció kulisszái közé helyezi, hanem arra a tényre – s ennek jelentőségét aligha lehet alábecsülni –, hogy ezt a mindeddig megírhatatlanul maradt könyvet most egy nő írta meg. Egy nőnek kellett megírnia. Az újságírás mint ellenirodalom, mint az irodalmon kívüli tapasztalatok lenézett és lesajnált megnyilvánulási módja, amely a nem kanonizált élményrétegekre kínál szavakat, a céhen kívüliek kedvelt műfajai, a memoárok és levelek, ezek a jellegzetesen „női” műfajok, és a köznapiság mint az író mindhiába vágyott, elérhetetlen másikja – mindezek ugyanazt kerülgetik és kóstolgatják, a szubjektumként soha meg nem jelenített, artikulálatlan női tapasztalat tapogatózó formáit.2 Neményi Erzsébet elegyes újságcikkein az esztétikum és az irodalmi forma újradefiniálásának teljességgel talán nem is tudatos, de annál radikálisabb kísérlete dereng át. Az irodalmi forma feltörésének olyanfajta kísérlete ez, amely szinte teljességgel kívül esett a Nyugat induló nemzedékének horizontján. Talán Karinthy volt közülük az egyedüli, aki szembehelyezkedett a modern irodalom esztétizáló formakultuszával – fél lábbal ki is lógott a lapból –, és persze Lukács György, akinek a Nyugatban nem volt sokáig maradása. Ő az, aki 1910 januárjában Kaffka Margit Csendes válságok című novelláskötetének apropóján a nőiség par excellence formátlanságának, formafogalmunk nemi kódoltságának kérdését élezi ki, rámutatva arra a helyre, ami egyelőre formátlan fehér folt csupán, a csönd tere, az önmagára ébredt női írásé, mely már nem a Kosztolányi emlegette igazi férfira, s nem is az általa hozott formára vár. „Úgy látszik, férfiak találták ki a formákat férfi-érzések fokozása számára; talán ők találták ki azt is, hogy egyáltalában meg kell formálni a dolgokat” – írja Lukács, megjelölve a Kaffka-féle csendes válságok távolabbi tétjét. Így kap jelentőséget, hogy Neményi egyik legsűrűbben, mindig pozitív értelemben használt szava épp a „csöndes” jelző. Ez a csöndesség nemcsak a szolid teljesítmény társa, ahogy Thomas Mann-nál vagy a parlamentbe készülő finn asszonyoknál, nemcsak a divatok, a külsőségek és az üres szólamok harsányságának ellenpontja, hanem a még jelöletlen, csöndbe burkolózott, forrongó női tapasztalat szerény hívószava is.
Neményi Erzsébetnek víziója volt az irodalomról. És víziója volt egy folyóiratról is, amely majd ezt az irodalmat formálja. A maga csöndes módján talán még irodalmi vezérszerepre is vágyott. Annyi bizonyos, hogy 1905 végén lapot akart indítani.3 Talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ez abban az időben egy 23 éves nőtől milyen kivételes és merész gondolat volt, s már önmagában véve is rendkívüli és „gőgös” szuverenitásról tanúskodik. Folyóiratterve végül is nem valósult meg, programjáról, szerzőgárdájáról semmit sem tudunk. Így aztán annak eldöntéséhez sincs semmi támpontunk, vajon elődje vagy alternatívája lett volna-e a Nyugatnak?
Jegyzetek
1 A zárójelben megadott oldalszámok a Neményi Erzsébet irodalmi hagyatéka (Pallas Részvénytársaság Nyomdája, Budapest, 1910) című kötetre vonatkoznak, a továbbiakban csak a főszövegben jelölve.
2 Neményi és a korabeli nőmozgalom kapcsolódásainak vizsgálata, feminizmusának és antifeminizmusának boncolgatása tanulmányom megírandó folytatására vár.
3 Kaffka Margit írja 1905. szept. 18-án Fenyő Miksának: „Képzelje, – írnom kell valami regényt N. Erzsinek. Még bele se fogtam, és októberben kezdi a lapját.” Feljegyzések és levelek a Nyugatról. Akadémiai, Budapest, 1975, 396. o.
- Kultúra [6]