Huszonöt évvel ezelőtt, 1980 augusztusában Lengyelország megváltoztatta a világ arculatát. Lehunyom a szemem, és látom – szép idők, szépek voltak Lengyelországban az emberek. Harmincnégy éves voltam, és abban a meggyőződésben éltem, hogy a nemzedékem új fejezetet ír a történelemben. Most, hogy felidézem ezeket a szép napokat, átnézem az akkori feljegyzéseimet, mert nem bízom már az emlékezetemben. Túl sok keserűség és szomorúság halmozódott föl benne az elmúlt években. Nem is tudom, jól teszem-e, hogy ilyen keserű hangú, az ünnepélyes évfordulóhoz egyáltalán nem illő írással jelentkezem.
Barátom, Wladyslaw Frasyniuk 1980 augusztusában a wroclawi munkásmegmozdulások, majd a legendás földalatti Szolidaritás vezetője, akit a hadiállapot idején bebörtönöztek, nemrég arra kért mindenkit, hogy egyetértésben ünnepeljük az évfordulót, „tegyük félre a sérelmeinket”, és „ne beszéljünk árulókról”. Szeretnék ennek szellemében írni, de képtelen vagyok rá. Nem hiszek abban az egységben, nem akarok és nem tudok együtt ünnepelni azokkal, akik manapság a Biztonsági Szolgálat archívumaiból szerzik ismereteiket a demokratikus ellenzékről és a Szolidaritásról; úgy olvassák a rendőri feljelentéseket, mint a Bibliát. Úgy érzem magam, mintha szembeköpnének.
I
Tavaly Wojciech Kuczok kapta a Nike-díjat, a legfontosabb irodalmi díjat Gané című regényéért. (Magyar fordítása várhatóan 2006-ban jelenik meg a Magvetőnél. – A ford.) A harmincas évei elején járó fiatal író a „családi pokol”, vagyis egy átlagos vidéki lengyel család történetét meséli el a könyvében. De ebből a látszólag realista nevelődési regényből, mintha Balzacot vagy Flaubert-t olvasnánk, képet kapunk az országról, pedig nem szívesen beszélnek róla honfitársaink, nem szívesen gondolkodnak ezen, inkább hallgatnak.
Ebben a Lengyelországban nincsenek nagy eszmék, nincs osztályharc és fényes jövő, nincs Isten, becsület és haza. Ez a Lengyelország szomorú és teljesen érdektelen emberek nyomasztó országa, az író úgy fogalmazott, hogy kiüresedett emberek élnek benne, akiknek „vannak gyökereik és ágaik, de belül üresek, ebbe az ürességbe zárkóznak” a világ elől. A világot pedig a lovaglópálca irányítja – az apa ezzel veri fiát, nevelő célzattal okoz neki „kegyetlen fájdalmat”. Ezzel a pálcával tanítja móresre az Öreg a Fiatalt, ezzel okítja az erős a gyengét. A Fiatal gyenge és verést kap, mást nem tehet, csak kiabál: „Papa, ne bánts!”
A lovaglópálcával eltángált Fiatal verés után még leckét is kap: az ő nemzedékét „elkényeztette a történelem”, mert – az Öreggel ellentétben – nem élte át a háborút. A Fiatal háborús élmények helyett köpködésből kap leckét. Már az iskolában is bevett dolog volt a köpködés, „a nyál volt a legjobb tanító néni”. Mindenhonnan várhatta az ember, „egyenesen a képébe, ha az ellenfél már kifogyott a szavakból”. Mindenütt ott voltak, „a tarkómon éreztem a leheletüket”, „hátba köptek, amikor mentem az utcán”, „megjelöltek”.
Házon belül – lovaglópálca, házon kívül meg köpködés. Sokáig tartott – ilyen volt a lengyelek háza.
Aztán ez a ház elöregedett. Nagyon csúnyán, csúnyábban, mint az emberek. „A házak alattomosan öregednek. A legeldugottabb zugokban húzódik meg az öregség, aztán észrevétlenül kerít hatalmába újabb meg újabb térségeket, a folyamatot nem lehet ellenőrzés alatt tartani, a háziak előtt láthatatlan marad, de ha vendégeket hívnak, ők már a küszöbön meg a folyosón is érzik dohos bűzét.”
Ebben a bűzben élte végóráit a Lengyel Népköztársaságnak nevezett kommunista Lengyelország háza. Olyan ország volt, melynek külpolitikáját, hadseregét és rendőrségét a Szovjetuniónak rendelték alá. A kommunista nómenklatúra kormányozta, olyan eszközökkel, mint a rendőri megfigyelés vagy a ránk kényszerített ideológia. A félelem és a képmutatás tartotta fenn a rendszert, melynek terméke az összevert és leköpdösött ember volt. Vodkából merített bátorságot ahhoz, hogy kifejezze, mennyire utál mindent és mindenkit. A kommunista rendszer keltette ezt a titkolt dühöt, a minden emberben meglévő gonoszságon és gyengeségen élősködött. Teljesen általános volt a gyáva kisszerűség, a megalkuvás, az apátia és a cinizmus. Az emberből nap mint nap kiölték azt a reflexet, hogy undorodjon attól az erkölcsi fertőtől, amivé az ország változott. Igen, dohos bűzt árasztott minden.
II
1980 augusztusában Lengyelország teleszívta a tüdejét tiszta levegővel. A hatalmas sztrájkhullám az egész országra kiterjedt. A Gdanski Hajógyár sztrájkját a demokratikus ellenzék inspirálta, támogatta az értelmiség és a katolikus egyház, ezzel a sztrájkkal sikerült kikényszeríteni a gdanski egyezményt és azt a jogot, hogy a kommunista hatalomtól független szakszervezeteket alakíthassanak a munkások. Ez nem az olyan alkalmi engedmények egyike volt, amelyeket már jól ismertünk a múltból – ez teljesen megfosztotta legitimitásától a kommunista diktatúra rendszerét. A magát proletárdiktatúrának nevező rendszert morálisan diszkvalifikálta a munkások tömeges tiltakozása. Ha „forradalomnak” nevezzük az olyan nagy változásokat, melyeket a társadalom tömeges fellépése és a hatalmi apparátus tényleges megbénítása előz meg, akkor nyugodtan beszélhetünk „a Szolidaritás augusztusi forradalmáról”.
De ’80 augusztusa mindenekelőtt a lengyel demokrácia nagy ünnepe volt – újra értelmet adott az ember szabadságérzetének, méltóságának és az igazságnak.
Az augusztusi sztrájk idején börtönben voltam, a Biztonsági Szolgálat megelőző intézkedésként a demokratikus ellenzék számos tagját letartóztatta. „Ezek” még mindig azt hitték – mint minden diktatúra –, hogy rendőri irányítás alatt tarthatják a történelmet.
Augusztus 31-én írták alá a sztrájkot záró egyezményt. Szeptember 1-jén szabadultunk, és egy másik országban találtuk magunkat. Dohos bűz helyett a szabadság csodás illatát éreztük. Akkor jegyeztem föl azon melegében néhány szót „a sztrájkolók nyugodt elszántságáról, ösztönös fegyelméről, a munkások jól átgondolt követeléseiről”. Följegyeztem, hogy a sztrájkolók „komoly változást követeltek a hatalomgyakorlás rendszerében, de nem lépték át azt a határt, amelyet a szovjet katonai jelenlét jelölt ki”. Azt írtam: „A munkások az egész társadalom jogaiért és érdekeiért, szociális jogokért és az életszínvonal emeléséért, polgári jogokért és a sajtószabadságért, az alanyiság jogáért és független szakszervezetekért, erkölcsi jogokért és a politikai foglyok szabadon bocsátásáért harcoltak.”
Elismeréssel konstatáltam „azt a tényt, hogy a hatalom a tárgyalás útját választotta, nem alkalmazott erőt”. Azt is rögtön észrevettem, hogy a lengyelek a kör négyszögesítésén fáradoznak. Azt írtam, a legújabb események bizonyították, hogy „a lengyel társadalom nem tudott és nem akart tovább létezni ebben az egyre nagyobb hazugságban, rabságban és szegénységben. Joggal tölthet el minket nemzeti büszkeség azért, mert a lehető legértelmesebb módon szereztük vissza jogainkat.” De a lengyelek életmódja nemcsak az igényeiktől, hanem a Nyugat által elfogadott szovjet uralomtól is függött. Ebből az következett, hogy „úgy kell megvalósítani a lengyelek jogos igényeit, a szabadságra és az alanyiságra való törekvéseiket, hogy a szovjet politikának nagyobb kárt okozzon a lengyelországi katonai beavatkozás, mint ennek feladása”.
Röviden fogalmazva, hittem a Brezsnyev-doktrínán belüli széles körű autonómia és a demokratikus szabadságjogok valamilyen formájában. Azt hiszem, ilyen volt az egész Szolidaritás akkori horizontja.
Azok a napok, azok a beszélgetések… Az igazságra szomjúhozó ujjongó tömegek a gyári csarnokokban és az egyetemi aulákban tartott találkozókon – álomnak is szép volt.
Nekünk, a demokratikus ellenzék tagjainak, akik átéltük a diáklázadást, az értelmiség- és a zsidóüldözést, s végül az 1968. márciusi rendőri megtorlásokat, aztán 1970 decemberében a tengermelléki munkások lemészárlását, majd 1976 júniusában a munkásokat sújtó megtorló intézkedéseket, a Munkásvédő Bizottságban (KOR) és más ellenzéki kezdeményezésekben tevékenykedtünk – ez volt az elégtétel rég várt pillanata. A lovaglópálca és a köpködés, az aljasság, kétségbeesés és cinizmus évei után ellenzéki fellépésünk végre egzisztenciális és történelmi értelmet kapott – a KOR és a demokratikus ellenzék nélkül nem jött volna el 1980 gyönyörű, vérontás nélkül diadalmaskodó augusztusa. Nagyrészt a KOR-ral kapcsolatban álló emberek vezették a gdanski sztrájkot.
Nem volt könnyű – a belügyi apparátus letartóztatásokkal, verésekkel, foglalkoztatási tilalommal és rágalmakkal mérgezte meg az életünket. Apró részleteket gyűjtögettek, kompromittáló anyagokat készítettek rólunk, leköpdöstek, hazug intrikákkal viszályt szítottak köztünk, provokációkkal gyötörtek. Sokan nem bírtak ki ekkora nyomást – kiszálltak, összeomlottak, elhagyták az országot. A legkiemelkedőbb ellenzékieket egyfolytában mocskolták – a Jacek Kuronról vagy Jan Józef Lipskiről készített lejárató anyagokkal biztos ki lehetne tapétázni a Kultúrpalotát. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy hosszú évek múlva, amikor már nem lesz Biztonsági Szolgálat, nem lesz Lengyel Egyesült Munkáspárt, sőt még Szovjetunió sem lesz, önálló életet kezdenek élni a belügyi archívumok. Hogy a szép emberek szép időit rendőri feljelentések mocskolják be.
Mert a Szolidaritás vértelen lengyel forradalma tényleg szép volt. A szabadság, a hazafiság és az igazság karneválja, ez a mozgalom a legértékesebb dolgokat hozta ki az emberekből – önzetlenséget, toleranciát, nemeslelkűséget, jóindulatot. Ez a mozgalom teremtett, nem pedig rombolt, visszaadta az emberek méltóságát, és nem bosszúvágy vezérelte. Lengyelország sem azelőtt, sem azután nem volt soha olyan szimpatikus ország, az emberek nem voltak ilyen szabadok, egyenlőek és testvériesek.
III
A három lengyel csoda korát éltük: pápává választották Karol Wojtylát, és 1979 júniusában Lengyelországba látogatott; az augusztusi sztrájk alatt ismertté vált Lech Walesa és a Szolidaritás; s végül – Nobel-díjat kapott Czeslaw Milosz. Hosszú évekig emlegettük, hogy nem elég várni a csodát – meg is kell dolgozni érte. 1980-ban a lengyelek végre láthatták munkájuk eredményeit.
Az 1979. júniusi pápalátogatás végén készült feljegyzéseimben azt olvasom, hogy „különös dolog történt. Ugyanazok az emberek, akik a hétköznapi életben frusztráltak és agresszívak, amikor bevásárlás közben sorban állnak, átalakultak derűs és vidám közösséggé, méltóságteljes állampolgárokká váltak. Magukban találták ezt a méltóságot, ekkor ébredtek tudatára alanyiságuknak és erejüknek is. Eltűnt a főutcákról a rendőrség, és példás rend uralkodott mindenhol. Oly sok évig kezelték kiskorúként a társadalmat, most végre megint annak örülhet, hogy kezébe vette sorsát.”
II. János Pál pápa azt mondta: „Ne féljetek!” – és az emberek nem féltek tovább.
’79 júniusa már ’80 augusztusát előlegezte. Ezért zajlott a kereszt jegyében, II. János Pál pápa képe alatt a munkásforradalom. „A történelem kegyetlen tréfákat űz az elméletekből” – ironizált Leszek Kolakowski.
A lengyel pápa, aztán a lengyel hajógyári munkás bontotta ki az első téglákat a berlini falból. És a Nobel-díjjal kitüntetett lengyel író. Czeslaw Milosz, a költő és emigráns nagy éleslátással leplezte le a „rabul ejtett értelem” mechanizmusát, beszélt a világnak rabul ejtett szülőhazájáról, Európáról, megemlékezett a nyilvánosság előtt a Szovjetunió által leigázott balti népekről. Könyvei harminc évig illegális másolatokban és földalatti vagy emigráns kiadásokban terjedtek – Milosz a demokratikus ellenzék ikonja volt.
II. János Pál pápa személyében a legszebb arcát mutatta a lengyel katolikus egyház. A gdanski sztrájk és Lech Walesa vitte győzelemre a lengyel munkáslázadást, ő lett a mozgalom szimbóluma, akárcsak Czeslaw Milosz a nem megalkuvó lengyel értelmiségé.
Ez volt a Szolidaritáson belüli három tendencia ismertetőjele. Az egyik nemzeti, katolikus jellegét hangsúlyozta, a másik a munkásmozgalom jogokat követelő hagyományaival azonosult, a harmadik a demokratikus és humanista értékeket helyezte előtérbe. Ezek az áramlatok nem voltak ellentétesek, nem kerültek összeütközésbe – úgy láttuk, inkább kiegészítik egymást. Ez mégis előrevetített bizonyos későbbi konfliktusokat, még ha ezt akkor még nem is tudhattuk.
Mindez megváltoztatta a világon a Lengyelországról alkotott képet. Lengyelországot rendszerint a tankokra támadó büszke lovasok, illetve az iszákosok és az obskurantizmus, az antiszemiták és filiszterek hazájának tekintették, most viszont egyszerre fontos ország lett, nagyon figyeltek rá és respektálták. Nemcsak a bátorságot csodálták, hanem a megfontoltságot is, nemcsak a hazafiságot és a becsületet, hanem az önmérsékletet és a realitásérzéket is dicsérték.
A lengyel önkorlátozó forradalom célja nem az államhatalom megragadása volt. A Szolidaritás az önigazgató köztársaság modelljét tekintette követendő példának – a vállalattól a városokig, a városoktól az állam központi intézményeiig. Ez elég reális célkitűzés volt – lépésről lépésre haladni, kerülni a nyílt konfrontációt –, ugyanakkor meglehetősen illuzórikus is, mert a világon sehol sem működött a demokrácia ilyen modellje. Az viszont nagyon fontos, hogy a Szolidaritás nyitott volt, kompromisszumos megoldásokat keresett. A kommunista hatalom viszont – Moszkva állandó, durva nyomása alatt – nem tudott ajánlani semmiféle ésszerű módot az egymás mellett élésre. Napról napra gyengült. Hogy megvédje magát – és talán az országot is a szovjet beavatkozástól – előhozakodott a legvégső érvvel. 1981. december 12-éről 13-ára virradóra, éjszaka kihirdette a szükségállapotot. Bebörtönözték a szakszervezet vezetőit, felfüggesztették, majd törvényen kívül helyezték a Szolidaritást.
IV
A föld alá szorított Szolidaritás kibírt hét hosszú esztendőt. Kibírta az üldözést, az aktivisták drámai kapitulációit, a sok emigrációt. Ezt vezetői helytállásának, különösen Lech Walesának köszönheti; ugyanezt mondhatjuk a földalatti ellenállás vezetőiről, különös tekintettel Zbigniew Bujakra; a bebörtönzöttekről, akik keményen visszautasították a kapitulációt, mint Jacek Kuron, Karol Modzelewski, Bronislaw Geremek, Tadeusz Mazowiecki; sokat köszönhet II. János Pál pápa és a bátor katolikus papok kiállásának, a nemzetközi közvélemény támogatásának, emberek százezreinek, akik szabad Lengyelországról álmodtak, és ezt nem akarták megtagadni.
És azért is maradt fenn, mert megőrizte a józan eszét – a Szolidaritás úgy harcolt, hogy lemondott az erőszakról, és állandóan deklarálta kompromisszumkészségét. Nem hagyta, hogy megtörjék vagy szélsőséges, fanatikus szektává züllesszék, melyet csak a bosszúvággyal párosult sérelemérzet éltet. Ebben következetes volt – 1980 augusztusától hirdette, hogy alkotni akar, nem rombolni. Ez a hét év földalatti tevékenységgel és elnyomással, mindennapi kockázattal és erőtlenséggel telt el. Akkoriban azt a viccet meséltük, amelyet alighanem prágai barátainktól hallottunk. „Minek kell történnie ahhoz, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak Lengyelországból? Két lehetőség van – az egyik racionális, a másik a csoda. A racionális lehetőség az lenne, hogy jön Sárkányölő Szent György a Visztula felől, és elűzi a szovjet hadsereget. És a csoda? Az lenne a csoda, ha maguktól mennének el.”
A mi nézőpontunkból Gorbacsov „peresztrojkája” igazi csoda volt. Eleinte gyanakvással fogadtuk – nem volt semmi okunk arra, hogy hitelt adjunk a szovjet vezető kijelentéseinek. Aztán egyre erősödött a remény. Az oroszországi erjedés új perspektívákat adott a változásoknak Lengyelországban és más országokban is.
Számomra magától értetődő volt a Szolidaritás és a „peresztrojka” kapcsolata, bár nem feltételezem, hogy ezt Mihail Gorbacsov is ugyanilyen magától értetődőnek találta. A Szolidaritás forradalma az volt a szovjet rendszernek, ami a katolikus egyháznak a reformáció – az intézmény minden dogmáját kétségbe vonta, a hit dogmáit viszont nem érintette. Ezért a szovjet rendszer sajátos ellenreformációval, olyan utánzattal reagált, amely a reformáció kritikai elemeit is asszimilálja, hogy megvédje magát az intézményt. Olyan témák kerültek elő a szovjet vitákban, amelyeket jól ismertünk ’80 augusztusából és a későbbi hónapokból: meg akarták ismerni az igazságot a sztálini múltról és a gazdasági helyzetről, sajtószabadságot és pluralizmust, reformokat és törvényességet követeltek.
A Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetői figyelmesen olvasták a szovjet lapokat. Biztos elgondolkoztatta és aggasztotta őket az új nyelvezet. Ugyanakkor azt is megértették, hogy hirtelen hatalmas mozgásterük lett. Az 1988-as két sztrájkhullám volt számukra az utolsó vészjelzés. Akkor ajánlották a kerekasztal-tárgyalásokat, melyek eredményeképpen legalizálták a Szolidaritást, 1989 júniusában pedig sor kerülhetett a szabad – bár nem teljesen demokratikus – választásokra. Ezeket megnyerte a Szolidaritás. A kommunisták átadták a hatalmat – egyetlen barikádot sem kellett emelni, egyetlen lövés sem dördült, egyetlen áldozatot sem követelt. Újjáéledt ’80 augusztusának szellemisége – szabadságot akartunk, erőszak és fanatikus gyűlölet nélkül.
Véget ért a Szolidaritás forradalma, kezdetét vette a transzformáció kora.
Néhány évvel később a következőket írta Jerzy Jedlicki történész és esszéista: „A hetvenes-nyolcvanas évek lengyel antikommunista ellenzékének az volt a történelmi érdeme, mesteri politikai húzása, hogy önmérsékletet tanúsított, amikor a civil harc egymást követő szakaszaiban kitűzte közvetlen céljait, képes volt taktikai kompromisszumokat kötni, ez pedig – ismerjük el – részben a másik fél érdeme is, hiszen az abszolutista hatalommal szemben nem eredményes ez a módszer. Ma, amikor már bárki leköpdösheti a kerekasztalt, szívesen hangoztatom azt a meggyőződésemet, hogy ez a megegyezés politikailag és erkölcsileg is mestermű volt, lehet, hogy ez a példa rengeteg hősiesen kiontott vért takarított meg Kelet-Európának.”
Egyetértek Jedlickivel. De ma már dühös emberek légiói „köpdösik”. Miért? – kérdezik gyakran a külföldiek. Tényleg nem könnyű megérteni…
V
Gondoljuk meg – 1944. augusztus 1-jén kezdődött a varsói felkelés, amely hatvanhárom nap hősies küzdelem után kapitulációval és teljes katasztrófával végződött. Belepusztult az ifjú nemzedék színe-virága, tízezrével esett áldozatul a polgári lakosság, földig rombolták Lengyelország fővárosát, a politikai hozadéka pedig nullával volt egyenlő. Ma mégis ünnepeljük, tiszteljük, becsüljük, piedesztálra emeljük a lengyel hazafiság e hőstettét, amelyért oly sok vért áldoztunk, politikailag mégis eredménytelen maradt.
A kerekasztal sikerét viszont, amely megnyitotta a lengyelek – és nemcsak a lengyelek – előtt a szabadsághoz vezető békés utat, aljas összeesküvésnek és hazaárulásnak tartják.
Miért nem büszkék a lengyelek arra – kérdezik a külföldiek –, hogy nagyszerű és bátor, bölcs és értelmes politikai lépést tettek az egész világ szeme láttára? A lengyelek csak a vereségeket, az áldozatokat, a meggyilkoltakat tisztelik?
Alexis de Tocqueville jegyezte föl egyszer a következőket: „Bármennyire is hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a jellemek ingatagok, mindig csodálkozunk, ha ilyen nagy változás következik be egy nép erkölcseiben, ha ilyen nagy önzés lép ilyen nagy önfeláldozás helyébe, ha ilyen nagy közöny vált fel ilyen nagy szenvedélyt, ilyen nagy félelem – ilyen nagy hősiességet, ha ennyire megvetik azt, amire úgy áhítoztak, és ami olyan sokba került.”
Gyakran merengtem a nagy francia gondolkodó szavain, amikor az elmúlt másfél évtized lengyel történelmének fordulatait követtem, amióta véget ért a szabadságharc, és eljött a megosztottság és a hatalmi harc ideje. Ez a demagóg ígérgetés, az árulással való aljas vádaskodás, a korrupciós botrányok és patkányversenyek, az intrikák és a klientúraépítés kora volt – semmibe vették az igazságot, és bemocskolták azokat, akiknek a legnagyobb érdemeik voltak.
Ugyanakkor ez volt a legjobb tizenöt év a lengyel történelem utolsó három évszázadában. Akkor milyen mérleget készíthetünk a lengyel transzformációról?
A munkások 1980 augusztusában polgári jogokat követeltek, ma mindezekkel rendelkeznek, bár életkörülményeik nagyon rosszra fordultak, a privát vállalattulajdonosok viselkedése pedig gyakran a vadkapitalizmus korára emlékeztet. De a munkásoknak joguk van saját, a hatalmi apparátustól független szakszervezeteket alapítani. Más kérdés, hogy ezek a szakszervezetek kellő körültekintéssel élnek-e jogaikkal, képesek-e egyszer s mindenkorra feladni régi álmaikat, nem visszasírni régi hatalmukat és nem ragaszkodni a diktatúra elleni harcban kidolgozott tiltakozási formákhoz. Azokban az években minden sztrájk, minden utcai tüntetés, minden úttorlasz gyengítette, leépítette a diktatúrát – ma, a demokratikus államban az embernek másképp kell keresnie az igazságát. Képesek-e a szakszervezetek ellenállni a populista retorika, a teljesíthetetlen követelések kísértésének, nem kötnek-e bizarr politikai szövetséget idegengyűlölő pártokkal és az Európai Unió ellenségeivel? Meg tudják-e fogalmazni a munkavállalók érdekvédelmi programját a magángazdaság, a nagy munkanélküliség és az egyre erőteljesebb globalizáció körülményei között? Hagyjuk nyitva ezeket a kérdéseket. Ez persze nem kizárólag lengyel jelenség. Az egész európai szakszervezeti mozgalom lázasan keresi, milyen új formában folytassa tevékenységét az egyesült Európában.
A földművesek is rendelkeznek minden joggal, mégis megbénítja őket a félelem, tartanak a külföldi konkurenciától és a lengyel falut átalakító elkerülhetetlen strukturális változásoktól.
Az értelmiségiek és a művészek is kivívták jogaikat – nem fojtogatja őket semmiféle ideológiai tilalom vagy cenzúra, azt írnak, amit akarnak, és azt is publikálnak, amit akarnak, de háborognak, mert azt látják, hogy egyre kevesebbet fordítunk tudományra és kultúrára. A hangjuk fontos és tisztán érthető volt a diktatúra korában, ma belevész a tömegkultúra zajába, a szavak és hangok kakofóniájába.
A lengyel katolikus egyház minden jogot, még bizonyos privilégiumokat is megkapott, melyeket a diktatúra éveiben követelt. De pásztoraik fájlalják, hogy nyájuk nem az egyház parancsolatai szerint él. A politika szférájában sem döntő az egyház szava – a hívek nem hallgatnak választások idején a püspökök és a plébánosok felhívásaira, saját érdekeiket és szimpátiáikat követve szavaznak.
Tehát, bár mindenki megkapta azokat a jogokat, amelyekért ’80 augusztusában harcolt a Szolidaritás, senki sincs megelégedve a szabad Lengyelországgal.
Wojciech Kuczok regényében olvasható az öreg K. monológja: „Micsoda szemét idők, fényes nappal pofátlanul átverik az embert, (…) ha én kormányoznék, véget vetnék ennek a vircsaftnak, kiirtanám az egész bandát…”
VI
Az elégedetlenség újabb meg újabb hullámaival magyarázhatók az egymást követő parlamenti választások eredményei. Ez egyébként azt mutatja, hogy jól működik a demokratikus rendszer – a társadalomnak joga van a békés hatalomváltásra, és él is ezzel a jogával. Csak az a baj, hogy minden változás után csodát vár, pedig a csodák ideje már elmúlt. Először attól várt csodát, hogy megbuktatta Tadeusz Mazowiecki kormányát, és Walesát választotta köztársasági elnöknek. Aztán visszatértek a hatalomba a posztkommunisták, nekik kellett volna valóra váltaniuk a Lengyel Népköztársaság idejében megtapasztalt teljes foglalkoztatottsággal és szociális biztonsággal kapcsolatos nosztalgikus ábrándokat.
Frusztrálja az embereket a munkanélküliség és a szociális biztonság elvesztése, s ezzel még egy másfajta frusztráció is együtt jár – elmaradt az igazságtétel.
A demokratikus ellenzéknek és a Szolidaritásnak számos olyan egykori aktivistája van, akik komoly érdemeket szereztek annak idején, most pedig dühöngnek, ha azt látják, milyen fényes karriert futottak be a pénzvilágban a bukott rezsim emberei. Látják, hogy egyre ijesztőbb méreteket ölt a szervezett bűnözés és a korrupció, a bukott rezsimet egykor kiszolgáló emberek önelégültsége és cinizmusa – és azt keresik, ki a felelős ezért. Gyakran pontosan ők hangoztatják, hogy elárulták vagy nem fejezték be a Szolidaritás forradalmát; ők látják abban a megoldást, hogy a Biztonsági Szolgálat ügynökei után nyomoznak, és találnak is anyagokat a rendőrség archívumaiban. Egyre csak azt hajtogatják, hogy nem egyenlítették ki a számlát, megtorlás nélkül maradtak a sérelmek, nem történt igazságtétel.
Sok mindenben igazuk van – nem egyenlítettük ki a számlát, a bűnök szinte kivétel nélkül büntetlenek maradtak, az erény nem nyerte el jutalmát.
Sőt ennél is rosszabb a helyzet, a forradalmi Szolidaritás legfőbb eszméjét, az önigazgató köztársaság tervezetét – a vállalatoktól a községeken és a városokon át a központi állami intézményekig – fölváltotta a parlamenti demokrácia rendszere és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság. Elmúlt az önzetlen heroizmus ideje, a Szolidaritás ethoszát kiszorította a vállalkozás és a konkurencia szelleme. A társadalmi aktivisták nemeslelkűsége, a bravúros bátorság, a lovagi becsület nemcsak hogy ritka árucikké vált, de nincs is nagy értéke a lengyel piacon. A csibészség és a brutalitás, a könyörtelenség és a pofátlanság összehasonlíthatatlanul hatékonyabb és népszerűbb az új időkben. Az intrika gyakran ügyesen álcázza magát nemeslelkűségnek, a fanatizmus pedig az elvek melletti kiállásnak. Akkor hát mi olyan különös abban, hogy frusztrálva érzik magukat azok az emberek, akik a szabad Lengyelországért folytatott harcnak áldozták életük legszebb éveit?
Csakhogy itt arról van szó, hogy minden nagy forradalmi változás olyan reményeket és várakozásokat kelt, amelyek nem válhatnak valóra. Ilyen értelemben minden forradalom befejezetlen vagy elárult; egyik sem vezet oda, hogy a bűnösök elnyerjék büntetésüket, az igazak pedig jutalmukat. És az ég óvjon minket az olyan forradalmaktól, amelyek kiegyenlítik a számlát, az erény leszámol a bűnnel, és eljut a befejezéshez. Mert a vég a vérpad vagy a kivégzőosztag. A régi sérelmek megtorlása elkerülhetetlenül új sérelmekkel jár, ezek gyakran kegyetlenebbek a korábbiaknál. Elég, ha megnézzük az elmúlt két évszázadban kitört forradalmak történetét… Aki tökéletes igazságot akar, annak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy csak a kivégzések tökéletesek.
VII
Az év elején lázba hozta a lengyel közvéleményt egy hosszú lista megjelenése, amelyen ömlesztve szerepeltek a Biztonsági Szolgálat funkcionáriusai, ügynökei és azok a személyek, akiket szerettek volna vagy hasztalan próbáltak beszervezni. Össze voltak keverve a nevek, lehetetlen volt megállapítani, milyen elv szerint csoportosították őket. Emberek tízezrei érezték úgy, hogy szembeköpték őket, pedig ez még csak a műsor kezdete volt. Ettől kezdve ugyanis egymás után jelentek meg a sajtóban és a tévében a vélt ügynökök nevei – a közreadók a rendőrségi archívumok adataira hivatkoztak.
Az eset úgy megrázta Wladyslaw Frasyniukot, a Szolidaritás forradalmának feddhetetlen hősét, hogy a következőket írta: „Nem hallgathattam, amikor pellengérre állították Lech Walesát, és azzal vádolták, hogy együttműködött a Biztonsági Szolgálattal; amikor megkezdték néhány politikus spontán átvilágítását, köztük a köztársasági elnökét, a mostani és az előző miniszterelnökét, akikkel korábban már végigcsinálták ezeket a vizsgálatokat; amikor azt állították, hogy Zbigniew Bujak a Biztonsági Szolgálat »beépített embere« volt a földalatti mozgalomban.”
Wojciech Kuczok emlékezetes felkiáltással zárja Gané című regényét: „Hogy baszná szét a villám, és égetné porig az egészet örökre!”
„De azon a napon – írja Kuczok – villám helyett szart kaptak: egyszer csak förtelmes bűzt éreztek az egész házban, a pincétől a padlásig, hirtelen csapott az orrukba, ettől nagyon beszartak, és elkezdtek ordítozni meg kérdezősködni, mi ilyen rohadt büdös, mintha hirtelen megrémültek volna, hátha a lelkiismeretük kezdett így bűzleni. (…) Lementek, és kinyitották az ajtót, a szomszédra ömlött a víz meg a szar, mert ő volt legalul; kétszer akkora erővel csapott le rájuk a bűz. Az asszonyok ájuldozva visítoztak: Jesszusom, kiöntött a szar…”
Rendőrségi archívumokban kutakodva mocskolták be a Szolidaritás forradalmát és hőseit, egyesek ezt nagy tettnek tartják, mások szerint olyan ez, mint a fekáliába vágott gránát: egyeseket megöl, másokat megnyomorít, és mindenkit bebüdösít.
És pontosan így – megsebezve, frusztráltan és bemocskolva – ünnepeljük a Szolidaritás augusztusi forradalmának huszonötödik évfordulóját.
Csak abban bízhatunk, hogy a lengyelek szervezete kiveti magából a meghamisított történelem és a velejéig romlott közélet mérgét. Abban bízhatunk, hogy e sárzuhatag eltakarítása után valamiképp még megtalálhatjuk az eltűnt értelmet, és megtanulunk értelmesen beszélni arról, amit meg mertünk tenni.
Hisz a kommunista diktatúra vértelen lebontása, a szuverenitás visszaszerzése, a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság felépítése, a gazdasági növekedés, a csatlakozás a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, a stabil határok, a szomszéd országokkal és a nemzeti kisebbségekkel kialakított jó kapcsolatok – mindez talán nem is olyan kevés…
Ezért huszonöt évvel ’80 augusztusa után azt mondogatom magamban, amire a felejthetetlen Antoni Slonimski tanított: Lengyelország a csodás és váratlan események országa, a lengyel katlanból hol az ördög, hol az angyal bukkan elő.
Lengyelországban minden lehetséges – akár még jóra is fordulhatnak a dolgok.
Fordította: Pálfalvi Lajos
(Megjelent a Gazeta Wyborcza augusztus 26-i számában)