2015. október 5.
1 hozzászólás
Október elsején ráköszöntött hazánkra a béke napja. Hetvenhét esztendővel a megszületése után bemutatták Magyarországon Richard Strauss 1938-ban írt operáját, A béke napját. Kivételes este volt. Nagy esemény fülünk és szemünk élménytörténetében. Nagy lyukat tömött be zenei köztudatunkban ezen a napon Kocsis Zoltán és társulata. Ez az opera, amely mindeddig kiesett látó-és hallókörünkből, a legmegrendítőbb békeművek egyike. Többet itt nem mondok erről, mert ez nem kritika, én pedig nem vagyok kritikus. Nem kell nekem írnom valamiről csak azért, mert megrendített. Például a szünet után bemutatott másik egyfelvonásos Strauss opera, a Daphne is szívszorítóan szép volt, mégsem írok róla semmit.
Akkor dőlt el, hogy A béke napja kapcsán írni fogok valamit, amikor hazafelé a buszon a kísérő füzetet is elolvastam, és ezt találtam benne: „Én ugyan nem értem ezt a zsidó szolidaritásérzést, és sajnálom, hogy Zweig, a művész nem tud felülemelkedni a politikán.” Így korholta Richard Strauss Stefan Zweiget. A harmincas évek derekán. Amikor Richard Strauss a náci Németországban élt és alkotott. Ahol Zweig könyveit eltávolították a könyvtárakból, betiltották valamennyi művét, s könyvmáglyákat tápláltak velük. Az osztrák Zweig 1938-ban, A béke napja bemutatásának és az Anschlussnak az évében emigrált, s négy évvel később, amikor a világsajtó címlapjait a náci hadak dicsőséges előretörése uralta, Brazíliában a feleségével együtt öngyilkos lett.
Strauss nem azért írta le ezt az adott pillanatban olyannyira érzéketlen és értelmetlen (s a mai Magyarországon olyannyira ismerős) mondatot, mert Zweig megítélésében a nácikhoz közeledett. Ellenkezőleg. Amennyire a náciknak nem kellett Zweig, annyira kellett volna neki. Annyira, hogy több kockázatot vállalt volna azért, hogy együtt dolgozhasson vele, mint amennyit Zweig elfogadott volna. Ezért volt rá dühös.
Hugo von Hofmannsthal 1929-ben bekövetkezett halála után Zweig lett Richard Strauss szövegírója. A zeneszerzővel állandó kapcsolatban álló Goebbels már kiátkozta és betiltotta Zweiget, amikor 1935-ben bemutatták A hallgatag asszonyt, melynek szövegkönyvét Zweig még éppen Hitler hatalomra jutása előtt fejezte be. Strauss Goebbels ellenében is ragaszkodott hozzá, hogy Zweig neve szerepeljen a színlapon. Hitler ezért nem ment el a bemutatóra. Az opera hiába aratott sikert, két előadás után a führer parancsára levették a műsorról. A Gestapo figyelte Strauss és Zweig levelezését, melyből kiderült, hogy Strauss lojalitása a rendszer iránt nem őszinte, és a komponista a legkevésbé sem azonosul a náci fajelmélettel.
Joseph Goebbels 1933-ban létrehozta a harmadik birodalom központosított kultúrpolitikájának intézményrendszerét. A Reichskulturkammeren belül minden művészeti ágnak megvolt a maga Kammere – intézete, irodája. A lojalitás jegyében Strauss elvállalta a zenei részleg elnöki tisztét, s az akkori világ egyik legtekintélyesebb zeneszerzőjeként hitelesítette az intézetet.
Erre több oka is volt. Élőket és holtakat próbált védeni. Mindenekelőtt saját félzsidó menyét és zsidónak minősülő unokáit, továbbá szerencsétlen származású művészeket és a zeneművészet faji vagy egyéb alapon kártékonynak minősített óriásait, Mendelsohnt, Mahlert, Debussyt.
A hallgatag asszony bemutatója után Hitler utasítására Goebbels lemondatta Straussot a Reichsmusikkammer elnöki tisztéről.
Mindezek után ragaszkodott volna a mester Stefan Zweighez. Még azt is felajánlotta neki, hogy levelezzenek álnéven. Komolyan gondolta-e az öreg komponista, hogy két ennyire exponált ember levelezését el lehet rejteni álnévvel a Gestapo elől, vagy csak Zweiget vélte ennyire naivnak, nem tudjuk. Mindenesetre Zweig nem vállalta a dolgot. Tudta, hogy Ausztriában nem lesz már sokáig maradása, és sem Strauss, sem a mű esélyeit nem növeli, ha az ő nevével kapcsolódik össze.
Márpedig A béke napjának az esélye pedig Zweig számára nagyon is fontos volt. Hiszen ő volt a kezdeményezője. Tőle származott a gondolat, hogy a harmincéves háború utolsó napjáról, „a béke napjáról” írjanak operát. „Három elemet szeretnék benne összefoglalni: a tragikusat, a hősiest és a humánust, kicsengetve a népek közti béke, az alkotó újjáépítés himnuszával.” Zweig azért mondott le erről a műről, hogy megvalósulhasson. Hogy ne tegye a nevével explicitté az antimilitarista mű náciellenes lényegét. Strauss számára pedig az ilyen megfontolások eltörpültek a minőség szempontja mellett, márpedig nem állt rendelekzésre Zweighez hasonló formátumú helyettes. Ezért korholta ő Zweiget, hogy nem tud „felülemelkedni a politikán”. Igaz, hogy nem nyilvánosan korholta, de ez azt (is) jelenti, hogy úgy is gondolta, ahogy írta.
Strauss sokat kínlódott Joseph Gregorral, a neves filológussal, akit Zweig a maga helyébe állított, de a mű elkészült.
A harmincéves háború utolsó napján az ostromlott várban senki nem akar már mást, csak kenyeret, nyugalmat, békét. Kivéve a parancsnokot, aki az uralkodó iránti, halálig tartó hűség, a végsőkig való kitartás eszméjét képviseli, és rendületlenül megy előre a teljes és biztos pusztulásba vezető úton. Felesége, Marie áll mellette és egyszersmind szemben vele. Mint az élet és a szeretet principiuma. A pusztulás előtt egy pillanattal győz a béke. Marie s a parancsnok duettje és a záró b éke kórus – elsöprő erejű zene.
Utónézetből a mű rendszerellenessége olyan nyilvánvalónak látszik, hogy azt hinnénk, 1938-ban a náci Németországban semmi esélye nem lehetett. Ez azonban egyáltalán nem így volt. A béke napját a komponista Clemens Kraussnak és feleségének, Viorica Ursuleacnak ajánlotta. Ők voltak abban a korszakban a Strauss-művek első számú, Strauss által legtöbbre becsült tolmácsai. A béke napját is Krauss vezényletével mutatták be 1938. július 24-én Münchenben, és Ursuleac énekelte Marie szerepét.
Krauss végképp nem volt ellenséges viszonyban a náci rendszerrel. Mindenhol a „disszidensek” nyomában járt. Amikor Erich Kleiber a náci diktatúra kibontakozása után tiltakozásul lemondott a Berlini Állami Opera vezetéséről, Krauss ült a székébe. Amikor Fritz Bush politikai okokból kivált a német zenei életből, Krauss vette át tőle a bemutatás előtt álló Arabellát. Amikor a náci rezsimmel lépten nyomon szembe kerülő Hans Knappertbush-nak távoznia kellett Münchenből, Krauss lett ott utána a nemzeti színház intendánsa. (Ebből is látjuk, hogy a „zsidó szolidaritásérzés”, amiről Strauss azt állította, hogy nem érti, nem volt igazán „zsidó”, hiszen éppen eléggé „árja” volt Kleiber is, Busch is.)
A béke napja hatalmas sikert aratott. Ezt olvassuk a kísérő füzetben: „Érdekes, hogy a nácik ahelyett, hogy felháborodtak volna, úgy érezték, saját ideológiájuk köszön vissza az operában. Hitler a nemzetközi pacifizmust éljenezte, egy kritikus pedig mint 'a nemzetiszolcializmus szellemében született első operát' köszöntötte.” Két év alatt előadták vagy százszor. Ez volt a mű történetének legdiadalmasabb szakasza. Aztán persze teljesen eltűnt, amikor a háború eszkalálódott.
Ma már talán csak a szaktörténészek emlékeznek rá, hogy Hitler egészen addig, amíg el nem indította a hadait, „pacifista” volt. Akkoriban, amikor A béke napját Hitler a „nemzetközi pacifizmus” reprezentatív műveként üdvözölte, megjelent Budapesten egy könyv A háborútól a békéig címmel. A polgári radikális publicista és jogász, Vámbéry Rusztem írta, s amikor ez a könyv kijött, a szerzője kiment. Angliába majd az USÁ-ba emigrált. Ebben a könyvben olvassuk: „Mussolini, Hitler, Sztálin, Kemal és a többiek egymással versenyeznek pacifista nyilatkozatokban; nincs nap, hogy a diktátorok, fél- és negyeddiktátorok valamelyike ne tenne szent fogadalmat a békéről, mert 'ma csak őrült akarhat háborút' (a hangsúly inkább a mán nyugszik). Minthogy pedig, mint mondani szokás, a 'háború veszélye a levegőben van', mégis kell valamely misztikus hatalomnak lenni, amely a háborút 'akarja'. Sajnos a sajtóban, amely gúzsbakötötten a közvéle- ménynek nem kifejezője, hanem gyárosa, mindig csak azokról esik szó, akik a háborút nem akarják. Ellenben egy szó nem sok, de annyi se hallatszik a háborút nem akaró államférfiaknak ama cselekedeteiről, amelyek a háborút akaró titokzatos hatalmat szolgálják. Aki az okokat akarja, az akarja az okozatot is, tehát hiába nem akarják a diktátorok, generálisok és nagyiparosok a háborút, amíg akarják a nacionalista hiúságot, az imperialista gondolkodást és a háborús profitot.”
Pillanatokon belül megérkezik a könyvesboltokba Deák Istvánnak, a sokat látott, 90 éves amerikai magyar történésznek az Európa próbatétele című kötete magyarul. Ezt még nem vehettem kézbe, de szerkesztőként már megkaptam Karsai László recenzióját. Ebben olvasom: „Deák gondos elemzéssel mutatja ki, hogy az ellenállók és a kollaboránsok két, viszonylag csekély létszámú csoportján kívül a többség minden országban csak túl akarta élni a megszállást. Definíciója szerint a kollaboránsok valamiféle 'ideológiai affinitást', közös, távlati célt éreztek a nácikkal, a kooperálók csak engedelmeskedtek.” Azt hiszem, ez a köztes kategória heurisztikus. Nagyon fontos lesz a számunkra, ha finomabban le akarjuk írni a különböző viselkedésformákat a különböző diktatúrákban. Richard Strauss és Furtwängler például nyilvánvalóan a kooperálók közé tartozik, Herbert von Karajan nyilvánvalóan a kollaboránsok közé, Clemens Krauss besorolása pedig nem annyira nyilvánvaló első látásra, bizonyára közelebbről kellene ismerni az ő tevékenységét, mint amennyire én itt most a hálóba belepillantva láthatom.
Ha elvonatkoztatunk az üldöztetés mértékétől és attól az iszonyatos haláltömegtől, amibe a nácizmus útja vezetett, pontosabban: ha nem hagyjuk, hogy ezek a tényezők a szerkezeti hasonlóságok felismerésében meggátoljanak, akkor A béke napjának a története hirtelen nagyon ismerőssé válik. Rengeteg nagy művet ismerünk a Kádár-korból, melyek elementárisan tagadták a rendszer szellemiségét, miközben alkotóik kooperáltak, avagy kollaboráltak. Illyés Gyulától a Kegyenc, Németh Lászlótól a Galilei, Déry Tibortól a G.A. úr X-ben, Ottliktól az Iskola a határon, Jancsó Miklóstól a Szegénylegények, hogy csak azokat említsem, amelyek először az ember eszébe jutnak, s amelyek a legismertebbek. Voltak ők olyan jóban Aczél Györggyel, mint Strauss Goebbelsszel. Sőt. Sőt! Valamennyien tettek fontos gesztusokat a diktatórikus hatalomnak, elvállaltak a rendszert hitelesítő pozíciókat és megszólalásokat. Aczél beszédeinek egyik leggyakoribb eleme az volt, hogy a rendszer békében él kultúránk legfontosabb alkotóival. Pofonokat is kaptak, büntetéseket is, magas kitüntetéseket is és meghívót a pártkongresszusokra, ahol Kádárral társalogtak a szünetben a fotósok kereszttüzében. Rendszerhű kritikusok és műelemzők tömegei elemezték műveiket úgy, hogy kimutassák, mennyire harmonizálnak azok a rendszer ideológiájával. Aczél konkrétan Az ember tragédiájára mondta, de minden jelentős műre értette, hogy meg lehet azt jeleníteni úgy, hogy „mellettünk szóljon”. Mint Hitler mellett A béke napja...
Németh László nem győzött elhatárolódni a tüntetően tapsoló közönségétől, mely azt hallotta ki a Galileiből, amit Németh beleírt. Őszintén és nagyon dühös volt rájuk, mert miattuk kellett levenni a darabot a műsorról. És sokan voltak a rendszertagadó művek alkotói között, akik szívből utálták és elítélték azokat, akik nyíltan, ellenzéki pozícióból tagadták a rendszert itthon vagy emigrációban. Fájtak a lehetőségek, melyek elvesztek velük, avagy miattuk. Miként Strauss, Furtwängler, Krauss, vagy a kollaboráns Wagner unokák Bayreuthban, ők is védtek üldözötteket, igyekeztek visszacsempészni kiátkozott alkotókat a múltból és a jelenből. Illyés Gyula naplója a leggazdagabb példatár mindenre, amit föntebb emlegettünk.
Mondhatnánk, mert igaz és fontos, hogy az alkotó elmúlik, az alkotás megmarad. De persze nem csak az alkotások maradnak meg, hanem a példák is, a modellek is. A helyzeteké, az életstratégiáké, a dilemmáké, a kényszereké, a gyarlóságoké.
(A kép forrása: www.52composers.com)
- KultBlog [3],