2015. december 7.
6 hozzászólás
A konzervativizmust tiszteletreméltó irányzatként tartják számon széles körben. Én ezen a körön kívül állok. Szerintem a konzervativizmus vagy rosszat jelent, vagy semmit. A triviális konzervativizmus a status quo őrzését jelenti a mindig problémákkal telített, tehát változást igénylő világban. A minőségi konzervativizmus pedig azt jelenti, hogy vannak bizonyos alapértékek, melyeket őrizni kell, hogy mérsékelt ütemben, szerves folyamatban kell a világnak alakulnia, ezt a folyamatot kierőszakolni, mesterségesen felgyorsítani nem lehet, s ugyanúgy nem lehet felborítani a társadalom hierarchikus struktúráját sem.
Írásaink Menekültügy témában [2]
A konzervativizmust tiszteletreméltó irányzatként tartják számon széles körben. Én ezen a körön kívül állok. Szerintem a konzervativizmus vagy rosszat jelent, vagy semmit. A triviális konzervativizmus a status quo őrzését jelenti a mindig problémákkal telített, tehát változást igénylő világban. A minőségi konzervativizmus pedig azt jelenti, hogy vannak bizonyos alapértékek, melyeket őrizni kell, hogy mérsékelt ütemben, szerves folyamatban kell a világnak alakulnia, ezt a folyamatot kierőszakolni, mesterségesen felgyorsítani nem lehet, s ugyanúgy nem lehet felborítani a társadalom hierarchikus struktúráját sem.
Ami a minőségi konzervativizmusból a – „szerves módon”, öntörvényileg - felgyorsuló világban fenntartható, az a liberalizmusnak is sajátja, ami pedig nem sajátja, az ebben a világban fenntarthatatlan. A liberalizmus is ismer alapértékeket, melyeket őrizni kell, ezek, ami az egyén autonómiáját, mozgásterét, az államhatalmak korlátozott kompetenciáját illeti a konzervativizmuséval egybe is esnek, a liberalizmus sem pártolja az erőszakos, diktatórikus és voluntarista világfejlesztési törekvéseket, és a liberalizmus is azt a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot támogatja, mely egynémely lényeges vonatkozásban hierarchikus társadalmat feltételez. Az a konzervatívizmus, mely ezen túl megy, nem képes alkalmazkodni ahhoz az ütemhez, melyben a világ változik. Az emberiség rendelkezésére álló eszközrendszer, lehetőség-készlet generációkon belül is teljesen átformálja életünket és tárgyi világunkat, az emberi civilizáció természeti feltételei is félelmetes sebességgel változnak, a globalizáció folyamata összefon és átminősít problámavilágokat, többek között egyre inkább globális jelentést kap az egyenlőtlenség kérdésköre. A világtörténelem túlgyorsult azon a fázison, melyben a konzervativizmusnak létjogosultsága lehetett, ma már a konzervativizmus csak saját természetével ellentétes módon őrizheti meg magát. Ha megpróbálja voluntarista erőszakkal kiszakítani magát a változó világból, s elhárítani magától annak problémavilágát. Ami persze képtelenség.
Ezt a képtelenséget képviseli a „menekültválságról” alkotott legközönségesebb, sokféle változatban terjedő képzet. Melynek lényege, hogy van egy sajátos („európai”, „euro-atlanti”) értékekkel bíró status quo, és a kérdés az, miként tudjuk ezt fenntartani a befelé törekvők kizárásával avagy belesimításával.
Hibás kérdés, amire nincs értelmesen válasz. Ahogy egy emberöltővel ezelőtt is teljesen más volt a világ, mint ma, azonképpen egy emberöltővel később is teljesen más lesz, és csak arról érdemes beszélni, hogy milyen lehet-lehetne, s ezt miként és milyen irányban befolyásolhatjuk, s nem arról, hogy miképp maradhatna olyan, amilyen. Jósolni nem lehet, csak tendenciákat érzékelni, értékelni, befolyásolni.
Ha tekintetbe vesszük, hogy milyen ütemben zsugorodik a világ s benne Európa, pláne Nyugat-Európa részesedése, , mennyivel többen és többet mozognak benne, mennyire erősödik különböző részeinek egymásrahatása, épülnek össze problémavilágai, mennyivel többen, mennyivel jobban, mennyivel több és távolabbi helyekre látnak rá, akkor nem táplálhatjuk tovább azt az illúziót, hogy megmarad valaminő külön, más minőségű, más lényegű európai világ. Ha nem globalizálódnak a globalizáció folyamatával, akkor elenyésznek azok az univerzális értékek és normák, amelyeket elvileg is, gyakorlatilag is helytelenül egy (olykor két) kontinenshez kötnek, miközben a hatókörük egyáltalán nem esik egybe kontinensek határaival. Nem is töltenek ki kontinenseket, de túl is nyúlnak rajta, s mindenhol plurális értékvilág részei, semmiképp sem egészei.
Illúzió, hogy Európa és Észak-Amerika megőrizhető a nyomorúság tengeréből kiemelkedő szigetként, ha visszarugdalják a tengerbe azokat, akik e szigetek felé úsznak. Ez az „euro-atlanti illúzió”
Lássuk be, az „európai értékek”, a „keresztény értékek” védelmére való hivatkozás nem ezen értékektől kapja mágikus erejét, hanem a születési szerencse féltésétől. Nagy mázli Svédországban születni és nagy szívás Bangladesben. És a kettő között vannak fokozatok. Morálisan nem védhető az a felfogás, hogy mindenkinek az jár, amibe beleszületett. Európainak Európa, afrikainak Afrika. Ez a felfogás egyenlő azzal, hogy a pasarétinek Pasarét jár, a csenyéteinek Csenyéte.
Az az irtózatos egyenlőtlenség, ami a világban kialakult, nem egymástól független világokban, autochton fejlődési folyamatban alakult ki, hanem olyan világban, melyet „a fehér ember” birtokba vett, egy világgazdasági rendszerben egyesített, meghatározta részeinek helyét, határát, pozícióját.
„A fehér ember uralma az idegen földrészek és országok felett szilárdan állt”- állapította meg elégedetten Horthy Miklós, az ifjú tengerésztiszt a Saida fedélzetén.
A mai Európa konzervatívjai igen különböző módon konzervatívok. Ott vannak az EU kemény magjában és a kemény EU-szkeptikusok között. A nyugati EU-szkeptikusok között, akik a tradicionális nyugati értékeket magukban kívánják ápolni, s nemigen óhajtanak a kiegyenlítő európai újraelosztásban részt venni; és ott vannak a keleti EU-szkeptikusok között, akik ebből az újraelosztásból a tradicionális nyugati értékek tagadásával kívánnak részesedni. Mindenféle variációra tudunk példát. Tudunk elkötelezett befogadókról a konzervatívok között, tudunk elszánt kirekesztőkről liberálisok és szocialisták között. De a lényeget tekintve mindenki a triviális, állagőrző, hétköznapi konzervativizmust képviseli, aki a jelenlegi európai életvilág fönntartásában gondolkodik, bármiképp vélekedik ennek menekült-felszívó, migráns-integráló képességéről, netán bevándorló-szükségletéről.
A migránsellenesség és a szegényellenesség népszerűsége ugyanazon a felfogáson alapul. Az egyenlőtlenségnek van egy csökkentésre méltó mértéke a normalitás körén belül, és van egy szélsőséges mértéke, amelyet ki kell rekeszteni az életünkből, mert a normalitást veszélyezteti. Az „Európát védő” menekültellenesség és a „magyart védő” szegregáció népszerűsége ugyanaz a népszerűség, a menekültfrász és a cigányfrász ugyanaz a frász, a cseh városok nyomornegyedeit elszigetelő falak és a menkültellenes kerítések ugyanabból a szellemből épülnek, ugyanazok is pártolják őket.
Az Európán belüli hátrányos helyzetűeknek jár a kiegyenlítő újraelosztás, jár a mozgásszabadság, a munkavállalás, a letelepedés, az országválasztás szabadsága, és egyetlen „nemzetállamnak” sincs joga lezárni előttünk a határokat és fönntartania magának a döntési jogot arról, hogy élhetünk-e benne vagy sem. Az Európán kívüliekkel szemben minden tagállamnak jár a jog, hogy a határait úgy védje, ahogy akarja, senkit ne engedjen be, ha nem akar, és senki nem vitathatja el a jogát arra, hogy eldöntse, ki telepedhet le náluk és ki nem. Voltaképpen ilyen döntési szabadságot szeretnének az országon belül is a különböző települések lakói és önkormányzatai a mélyszegény „kisebbségiekkel” szemben, és ilyet nem tűrnének el senkitől, ha rájuk vonatkozna. Csak hát az a probléma, hogy országon belül ezt manapság nem lehet megoldani úgy, ahogy régen lehetett, amikor cigányokat, zsidókat és akárkiket bármikor ki lehetett tiltani és kergetni egy-egy településről.
Nehéz morálisan képviselhető választ adni arra, miért van megkérdőjelezhetetlen joguk a békés, biztonságos és sokkal magasabb életszínvonalat biztosító Magyarországról érkezőknek más európai országokban letelepedni, és miért van megkérdőjelezhetetlen joguk ezen európai országoknak a háborúból, életveszélyeből, nyomorúságból, menekülttáborokból, sokkal szegényebb országokból érkezők letelepedését megtagadni.
Ennek a morális problémának a feloldására szolgál a kulturális antagonizmus teóriája. Ennek álságosságáról szólt előző írásom (http://beszelo.c3.hu/blog/revesz-sandor/kozel-kelet-europa-a-veszelykozosseg [3]). Annak érveit és példáit itt nem ismételném meg. Csak annyit szeretnék csendesen megjegyezni, hogy a jelenkori Európában a legsúlyosabb népirtás elkövetői keresztények, áldozatai moszlimok voltak. Közel kilencezren. A népirtást vezénylő Ratko Mladics ma is rendkívül népszerű Szerbiában. Senki sem kételkedik abban, hogy Szerbia pár éven belül az EU tagja lehet, és polgárai integrálásával nem lehet gond. Hiszen most sincs. Hiszen évtizedek óta élnek és dolgoznak szerbek tömegével Nyugat-Európában. Sokan onnan támogatták szóval és szavazattal szülőföldjük megszabadítását az integrálhatatlan moszlimoktól.
Írásaink Menekültügy témában [2]
- PoliBlog [4]