Kell egy párt!

Révész Sándor [1]

Az EP-választások számos tanulsága közül kettőt szeretnék itt kiemelni.

1. Ha nem válik el a szar a májtól, minden szar lesz.

2. Kell egy liberális párt, mert nincs.

1.

Mitől buktak ekkorát az elmúlt hét év kormányzó pártjai?

Attól, hogy

– felelőtlenül növelték a közkiadásokat,

– nem hajtották végre a kádári paternalizmusból kivezető reformokat,

– elszabotálták, ameddig és amennyire lehetett, a megszorításokat,

– elszabotálták a mélyszegénység, az underclass jelenségek oki kezelését.

Kik hódították el a szavazatok túlnyomó részét?

Azok, akik

– a közkiadások sokkal nagyobb mértékű növelését követelték és ígérik,

– a kádári paternalizmusból kivezető reformokat a leghatározottabban elutasították, a reformpróbálkozásokat minden rendelkezésükre álló eszközzel ellehetetlenítették, s azt ígérik, hogy az esetleg túlélő reformelemeket is visszacsinálják majd,

– a megszorításokat mindig, mindenféle formában és mértékben elutasították, mi több, tudatos nemzetellenes tevékenységnek nyilvánították,

– az underclass jelenségek tüneti, represszív, elszigetelő kezelését támogatják és ígérik szenvedélyesen, az integrációs próbálkozásokat elvetik, a kutatási eredményekről és az oki kezelésre vonatkozó javaslatokról nem vesznek tudomást.

A győztesek tehát a bukás útján jutottak el a diadalig. Úgy lenne logikus, hogy a diadal útján eljussanak a bukásig. Ez megtörténhet, mint ahogy megtörtént az MSZP-vel is, mely akkor volt a legnépszerűbb, amikor a leghatározottabban járta a bukáshoz vezető utat. De nem gondolhatjuk, hogy automatikusan megtörténik.

A dicsőségből úgy lesz bukás, ahogy az okból okozat. A választó jutalmazza az okot, és bünteti az okozatot (az eladósodást, a magas kamat- és közterheket, az ország versenyképességének, tehát eltartóképességének leromlását, a konzervált struktúrák rossz és drága működését, az underclass kiterjedt és irritáló jelenlétét). Aki tehát a választó kegyét keresi, elveszíti azt. És önmagát is.

A fájdalmas terápiával szembeni ellenajánlatok legyőzhetetlenek, amíg nem bizonyították hatástalanságukat és kártékonyságukat. A valóság az utolsó opció az illúziók mögött. A tartós és fenntartható választói kegyre (s mellesleg a közjóra) néző, realista politika ritkán optimális a közvetlen politikai siker szempontjából. Ezért szokták a realista politikusokat idealistának minősíteni.

A realista politikához türelem kell, önbizalom és önazonosság. Csak az meri rábízni az időre és a valóságra, hogy eloszlassa a rövid távon legyőzhetetlen illúziókat és balítéleteket, aki valóban hisz a saját ajánlatában: meg van győződve arról, amiről a választót meg akarja győzni. Ez azonban kevés. Hinnie kell még a választói akarat autentikus megjelenítésére alkalmas rendszer tartósságában is. Hinnie kell abban is, hogy nem vesznek el véglegesen és visszafordíthatatlanul az ország esélyei, mire az ő igazsága érvényesül. Továbbá személyes kockázatot is kell vállalnia, hiszen a személy (párt) és az általa képviselt igazság sorsa szétválhat, fölülkerekedhet egy igazság úgy is, hogy az őt hordozó politikusok és pártok java alulmarad. És persze a mozgó történelemben mozdulatlan igazságok nincsenek.

A fentiekből láthatjuk, hogy a realista politika esélyei egy kezdő és bizonytalan demokráciában kivált rosszak. A rövid távú sikerszükséglet erősebb, a tü­relem és kitartás kevesebb. Válságban ez még inkább így van.

A rövid távú sikerszükséglet azt mondatná a realista emberrel (politikussal), amiről tudja, hogy nem igaz. A sikerszükséglet és a realizmus egyeztetésére igen nagy lenne az igény. Ennek a következő formái lehetnek: 1. Egy párt ajánlata komplex, sok elemből álló csomag. Amit önmagában nem lehet eladni, elkelhet különböző kurrens elemekkel összecsomagolva. 2. Lehet hazudni, függetleníteni a kampánytól a kormányzást. 3. Lehet játszani az idővel, a rossz irányba haladva politikai erőt, népszerűséget gyűjteni a jó irányhoz.

Az első lehetőség a tisztesség határain belül van, a másik kettő kívül. Az első lehetőség nem áll fenn, ha a csomagban éppen az az eladhatatlan, ami a választót leginkább érdekli. A másik két lehetőséget pedig az MSZP Medgyessyvel és Gyurcsánnyal hosszú időre kimerítette. Nem kár értük.

Június 7-én az a párt bukta a legnagyobbat, amely a legjobban tudta és a leginkább mondta, hogy mi az, ami előbb-utóbb bukáshoz vezet. Az SZDSZ. Nem eléggé tudta, nem eléggé mondta, de a többinél mégis inkább. A közkiadások, a közterhek csökkentése, a megszorítások, a reformok, a szegények, a cigányok ügyében mégiscsak az SZDSZ képviselte a legrealistább álláspontot. Első volt a népszerűtlen dolgok kimon­dásában, a népszerűtlen ügyek képviseletében, és így vette magára a kudarc felelősségét mindazért, ami a népszerűségvesztő figyelmeztetései ellenére történt, illetve nem történt meg. Az SZDSZ a népszerűtlen­séget maximalizáló kompromisszumokban morzsolta szét magát. Ha egy kormányzó párt népszerűtlen dolgokra vállalkozik, igazolhatja a tetteit az idő. Ha egy ellenzéki párt népszerűtlen dolgokat követel, igazolhatja a követeléseit az idő. De ha egy kormányzó párt követel népszerűtlen dolgokat, majd asszisztál azok elmismásolásához és elszabotálásához, akkor nem igazolhatja őt a világon semmi. Sok éven át kormánypártként harcolni, nagyobbrészt sikertelenül a népszerűtlen cselekvés lehetőségéért – ennél rosszabb boltot nem lehet csinálni a politika világában. Az SZDSZ bukásának okai közül stratégiailag alighanem ez a legfontosabb. (Ha nem is a legfájdalmasabb. A legfájdalmasabb a korrupcióba való belesüllyedés és az emberi jogi érzékenység eltompulása, különösen 2006 ősze után.)

Ha egy liberális pártnak, amely egyedül nyilvánvalóan soha nem alakíthat kormányt, felajánlja az együttes kormányzás, a cselekvés lehetőségét egy olyan heterogén gyűjtőpárt, melynek jelentős liberális szárnya és cselekvési szándéka is van, akkor ezt nem lehet visszautasítani. Csak hát nem szabad a kormányban (a kormány mögött) maradni cselekvőképtelenül, kompromittálódva vagy pláne a markáns cselekvés ambíciója nélkül. Az SZDSZ minden pillanatot elszalasztott, amikor azt kellett volna mondania, hogy váljon el a szar a májtól. Ezért lett minden ilyen szar.

2.        

A lemorzsolódó, sok formátumos egyéniségét, lendületét, tartását, kisugárzását elvesztő SZDSZ mellett már egy ideje csak egy megfontolás szólt: még mindig több esélye van benn maradni a parlamentben, mint mellette egy új liberális pártnak bekerülni. Ennek a fontolgatásnak most már nincs helye. Jövőre 70 százalék körüli részvétel esetén közel háromszázezer szavazat kell a parlamentbe való bejutáshoz. Majdnem ötször annyi, mint amennyit az SZDSZ most kapott. Ki hiszi komolyan, hogy erre van esély?

Kell egy liberális párt.

Már csak azért is kell, mert abnormális állapot, hogy egy nyugatos, liberális piacgazdaságban ne legyen egy érzékelhető súlyú liberális párt, melyre szegény liberális polgár szavazhat. Ehhez azért mégiscsak túl sokan vagyunk itt liberálisok. Az SZDSZ két évtized alatt hosszú utat tett meg. Az út elején nagyon sokan szavaztak rá, akik egyáltalán nem voltak liberálisok, az út végén pedig már nagyon sokan nem szavaznak rá, akik azok.

De persze nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy kell egy párt, mely a realizmust, a racionalitást képviseli 2010 után a parlamentben. Abban a parlamentben, amelyben máskülönben a józan ész szavát elvileg tagadókkal csak azok állnának szemben, akik gyakorlatilag süketek rá.

Írtuk fentebb, hogy „a valóság az utolsó opció az illúziók mögött”. Nos, a Fideszhez kötődő illúziók szétpattanása után még nem a valóság jön, hanem a Jobbik. Mely valószínűleg ellenzéki erőként foghatja fel és viheti ki a legsötétebb szélekre 2010 után mindazokat, akiknek a tehetetlennek, hazugnak és tisztátalannak bizonyuló Fideszből már elegük lesz, de az illúziókból még egyáltalán nem lesz elegük. A csalódás nagy lesz, a válság mély, a közélet hangneme borzalmas, az ország idegrendszere végsőkig megviselt. Ideális föltételek a további radikalizálódáshoz. A jobboldali átcsoportosulásnak kétféle kimenetele lehet. Az egyik: a Fidesz egyre radikálisabb verbalizmussal szalad a szél felé a szavazói után; a másik: a Fidesz elveszti többségét, és a Jobbikkal koalícióban vagy az ő külső támogatásával kormányoz tovább.

Nem valószínű, hogy a meggyöngült, frusztrált, heterogén, saját sötét árnyékaitól kísért és a Fidesz agresszív revánspolitikájától szorongatott MSZP keményen számon kérné a Fideszen a kemény költségvetési politikát és az underclass integrációját. Attól tartok, inkább a Jobbik mérsékelten populista versenytársa lesz a kiábránduló fideszes szavazókért folyó csatában.

Életbevágóan fontos, hogy ebben a parlamentben, ebben a felállásban legyen egy pólus, mely magához vonzhatja, megjelenítheti azokat, akiknek ebből az egész irracionális választékból elegük lesz.

Kell egy párt, mely az árral szemben halad, s melyhez csatlakozhatnak, akik nem akarják tartani tovább a tarthatatlan irányt.

Hol vannak egy ilyen párt lehetséges alkotó­elemei?

Az SZDSZ-nél lázadóban, fölmondóban, az SZDSZ-ből kihullva, kilépve, kirúgva a senki földjén parlagon, az MDF, az LMP táborában – tévedésben. Az MDF-nél azért vannak tévedésben, mert az MDF szavazóinak és Bokros szavazóinak semmi közük egymáshoz, hiába vannak együtt alacsony részvételi arány mellett éppen most éppen öt százaléknyian. Az MDF irányvonalát brutális és jelentős részben törvénytelen belső machinációkkal függetlenítették az MDF múltjától és bázisától. Ezt az irányvonalat kizárólag a túlélés puszta ténye legitimálja, és kizárólag az határozza meg, hogy éppen hol mutatkozik a túlélésre éppen elegendő tér. Az MDF létezésének politikai tartalma már nincs, ahogy a frakciójába, úgy a szavazótáborába is bevon bárkit, hogy kilegyen a létszám. Az MDF túlélése puszta formalitás.

Az LMP pedig egyszerűen nem liberális párt. Van egy csomó vonzó tulajdonsága: nem lopott pénzből tevékenykedik, friss és emberszabású a kommunikációja, komolyan vesz egy csomó globális és kontinentális problémát, amellyel egyébként ezen az Európától látványosan elforduló európai parlamenti választáson rajtuk kívül a kutya sem foglalkozott; az is rendben lenne, amit a romák és a szegények integrációjáról írnak, ha komolyan lehetne venni azután, hogy a mélyrasszista „monoki gondolat” egyik reprezentánsát futtatták listájuk második helyén; az ál­taluk átvett, ismert zöld energiapolitikai, adóügyi, szabályozási elképzelések között van jó néhány, amit valóban muszáj lesz elfogadni, ha nem akarunk az emberi életre alkalmatlan bolygót hagyni unokáinkra. Csak hát az LMP a piac szabályozó szerepét erőteljesen lefojtaná, az államét hatalmas mértékben megnövelné az újraelosztás mértékével együtt, a földpiac, a szabad kereskedelem ellensége, teljesen anakronisztikus kertmagyarországos illúziókat dédelget, olyan radikális élénkítéspárti gazdaságpolitikát hirdet, amilyennel Matolcsy György se merne fellépni, szemben áll a közszolgáltatások racionali­zálásának mindenféle formájával. Az LMP remekül megfelel harmadik utas, antiliberális ökopártnak, de azokat, akik maguk sem hiszik komolyan, hogy ezen a harmadik úton el lehet boldogulni, s csak csömörből, közérzeti, stilisztikai, esztétikai okokból és jobb híján szavaztak az LMP-re, mégiscsak meg lehetne kínálni olyan választási lehetőséggel, mely nemcsak kedves, de komoly is.

A cikk elején sorolt föladatok, melyekről az underclass integrációjának az ügye, a szegények ügye a legmélyebb válságban sem szakítható le, szociálliberális pártot igényelnek. Az MDF semmiképp sem szociális, az LMP semmiképp sem liberális, a többiről pedig ne is beszéljünk. Nincs olyan párt, amely megfelelne annak a feladatsornak, melybe az EP-választás vesztesei belebuktak, a győztesek pedig bele fognak bukni.

Kicsit több mint két évvel ezelőtt ezt írtam ugyanitt: „Ha a mai SZDSZ eltűnne, kár lenne érte ugyan, de nem nagy kár. Nagyobb kár, hogy nem létezik az a párt, amelynek helyét a mai SZDSZ elfoglalja. Hamarosan el kell dőlnie, hogy át tud-e alakulni a mai SZDSZ ezzé a hiányzó párttá, vagy elenyészik.” (Egy párt, ami nincs [2], Beszélő, 2007. március.)

Eldőlt.

• Folyamatos jelen [7]