SZIKÁRAN ÉS TISZTÁN

Daróczi Ágnes [1] 2016. február 28.

Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]

Havas Gáborral kíváncsi egyetemistaként találkoztam először, amikor Heleszta tanár úr vendégelőadónak hívta egy szociológiaóránkra. (Igen, igen, jól hallottátok, mire 1976-ot írtunk, a legvidámabb barakkba beszivárgott a rút kapitalizmus eme csökevénye!)

Tágra meredt szemekkel bámultam és minden porcikámmal figyeltem, hogy a statisztika és az elemzés megfellebbezhetetlenül tudományos módszerével miképpen írható le a cigányoknak – vagyis az én népemnek a helyzete.

Havas olyan kristálytisztán, érthetően és logikusan magyarázott iskolai végzettség és jövedelmi viszonyok összefüggéséről, a munkamegosztásban elfoglalt helyről és nyomortelepekről, hogy az életem egyik nagy revelációja volt. Addig is szívesen tanultam a szociológiát, de azután aztán végképp tudni akartam mindent. A társadalom pontos ismerete iránti elfogultságunkat – immáron családilag – mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyetlen gyerekünk is szociológia szakra jelentkezett. Az már persze az ő döntése volt, hogy nem megelégedve a leírás mesterségével, de befolyásolni akarva a helyzetet, végül a szociálpszichológia–média szakirányt választotta kimenetnek.

Az egyetem befejezése után kollégák lettünk Havas Gáborral, mindketten a Vitányi-óvodának is becézett Népművelési Intézet munkatársai voltunk hosszú évtizedekig. A mai fiataloknak érdemes tudniuk és jól emlékezetükbe vésni ezt az intézményt és Vitányi Iván személyes bátorságát. Az ötvenhatosok nemrég szabadult vagy éppen csak megfigyelés alatt álló seregének biztosított mentsvárat a Népművelési Intézet. Szociológiai felmérések kérdezőbiztosaiként, tanulmányok íróiként – sokszor „négerben dolgozva” –, de mégis megélhetéshez jutottak, ha csak értelmiségi segédmunkásokként is. A rendszerváltás idején derült ki igazán, hogy milyen mentsvára és gyújtópontja volt ez az intézet a politikailag másként gondolkodóknak. Talán még sokan emlékeznek a Történelmi Igazságtételi Bizottságra – amely szintén itt kezdte meg munkáját.

Én 1978-ban kerültem az intézethez, és szinte másnap elkezdtem szervezni… Roma képzőművészeket kerestünk fel, vagy pontosabban fedeztünk fel az ország különböző pontjain, hogy aztán 1979 májusára megszervezzük a romaképzőművészek első országos kiállítását. A kiállítás előtt szinte csak napokkal – mert már akkor is értettem hozzá, hogy túlszervezzem az életemet –, Havas társaságában egyhetes csereprogramra utaztunk Prágába, az ottani Felnőttnevelési Intézet vendégeiként. Fenét érdekelt bennünket a felnőttnevelés úgy általában, mi konkrétan a romák helyzetére és a róluk folyó kutatásokra, a velük kapcsolatos kultúraszervezői munkára voltunk kíváncsiak. Ahogyan Belgrádban, mondhatni, Prágában is előbb letagadni igyekeztek még azt is, hogy itt cigányok lennének – ami az ő munkájukat illette, abban valóban nem is gondoltak velünk –, de aztán látva, hogy nem hagyjuk magunkat lebeszélni, mégiscsak elkalauzoltak bennünket Milena Hübschmannovához. A ’68-as lázadó, a megfigyelt és a rendszer számára gyanús indológus, Milena az első pillanattól cigányul beszélt velem, és Havas Gáborral franciául. Nekem kihívás volt Havasnak fordítani, vagy éppen Milenának tolmácsolni Gábor mondandóját. Tettem a dolgom, szorgalmasan. A kihívás nem volt kicsi, mert a képzőművészetről és a cigány nyelv gazdagságáról, az intézmények hiányáról egyaránt volt szó. „Te, Ági, te más ember vagy, ha cigányul beszélsz” – fakadt ki egyszer Gábor. Ezzel – azt hiszem – pontosan azt a változást érzékelte és írta le, amit Bari Károly így fogalmaz majd meg évekkel később a Tűzpiros kígyócska című cigány népköltészeti gyűjteményének előszavában: „A sajátos életmódban és világ szem léletben gyökerező népi kultúra a cigányok számára a hazát, a szellemi és érzel mi biztonságot jelenti.” Nekem is azt jelentette a lehetőség, hogy anyanyelvemet használhattam. Máig hálás vagyok Havasnak ezért az észrevételéért, és azért, hogy ezt meg is fogalmazta.

Micsoda fintora a sorsnak, hogy aztán éppen ez a felismerés vezetett a szociológusokkal való konfliktusomhoz is. Egy idő után nem tudtam elviselni, hogy csak számadatok, darab fák vagyunk a szemükben. És bármennyire is pontosan írják le
a helyzetünket, minden idegszálammal berzenkedtem ellene, hogy pusztán szociális problémaként kezeljenek bennünket. Mert akik csak a szociológusok által feltárt vagy leírt tanulmányokból ismerik meg a romákat, hogyan is érthetnék,
hogy kitörésünkhöz, fejlődésünkhöz az objektív tények számbavétele mellett az emberi tényező, az a fránya lelkünk és akaratunk is kell. 

2006-ban írott dolgozatunkban, amit férjemmel, Bársony Jánossal vetettünk papírra, úgy fogalmaztunk, hogy a paradigmaváltáshoz a szegények közötti felülreprezentáltságunkon túl a rasszizmus jelenlétét is számba kell venni. A rasszizmus, bármennyire is ellenünk irányul, a társadalom betegsége, és változtatni rajta nem a mi kizárólagos felelősségünk, és persze eszközünk, lehetőségünk az ellene való küzdelemre – nekünk van legkevésbé. Nem is beszélve arról, hogy számba kell vennünk a nemzetiségi elnyomást is, amely az erőszakos asszimilációban, a nemzetiségi intézmények hiányában, a médiareprezentációban stb. nyilvánul meg.

Havas Gábor azon kevesek közé tartozik, akik megértették ezt. Talán ezért sem véletlen, hogy az emancipációért folyó küzdelmeinkben az egyik leghűségesebb segítőnk, társunk. A Miskolci Gettóellenes Bizottság első, legintenzívebb időszakában – a rendszerváltás illúziókkal teli hajnalán – egyetlen hónap alatt négyszer jártuk meg Miskolcot. Gábor adatokat gyűjtött, érveket segített megformálni és számolt: négyzetméterenként egy másfél szobás lakás a folyók körbezárta mocsaras háromszögben többe kerülne, mint egy négyzetméter új építésű lakás magán a Rózsadombon… Kinek is jó ez? Miért is kéne közös vagyonunkat – az állami költségvetést – így elherdálni? Ha csak nem a legfőbb cél – megszabadulni a cigányok tól? És az persze minden pénzt megér…

Ez a szikár és tiszta gondolat segített kiszabadítani a gettóügyet az etnicizálás csapdájából, és végül értelmes megoldást találni a családok lakáshoz juttatásával.

A legjellegzetesebb kép Havas Gáborról ebből az időszakból, hogy amikor az étlen-szomjan eltöltött hosszú nap után vendéglőbe tértünk be Ladányi János társaságában – Gábor a legközelebbi boltban vett magának két kiflit, és azzal intézte
el a „jóllakást”. Pedig akkor még inkább volt a romáknak is betevő falatjuk. Igaz, sokan már akkor szembesültek a ma milliókat érintő szegénység alattomos rémével. Ezért is hívta életre Solt Ottilia – másokkal együtt – a SZETA-t, melynek oszlopos tagja volt Gábor is. És kell-e mondanom, most, amikor Miskolc újra a törvénytelenség útjára lép, amikor a szegények ellen hirdet harcot, fontosabbnak tartva egy futballstadion parkolóját, mint a szegények sorsát – Havas Gábor újra Miskolcra jár. Tényfeltárással, számadatokkal, kiáltó tényekkel próbálja szembesíteni a hatalmasokat.

Havas Gáborra lehet számítani.

Mint ahogyan számíthattak rá a következő nemzedék roma értelmiségének szerepére készülő fiatalok is. 2001 és 2004 között Havas Gáborral munkamegosztásban vállalkoztunk a Romaversitas vezetésére. Életünk talán egyik legtartalmasabb
és legcsendesebb időszaka volt. A Roma Polgárjogi Alapítvány – amelynek kurátora volt Havas Gábor is – a Roma Sajtóközpont mellett a Romaversitas Láthatatlan Kollégiumnak is életre hívója. Bepótolni akartuk, amit elmulasztott a szocializmus, a földosztás és a rendszerváltás: a cigányoknak szűkre szabott mezsgyéket akartuk tágítani, nem fogadva el, hogy nekünk csak a társadalom legalján jelöljenek ki helyet. Pótolni akarva a népi kollégiumok – romák számára elmaradt – egyenjogúsító törekvéseit. Ha ma a felsőfokú képzéssel rendelkező vagy a felsőfokú képzésben részt vevő romák száma talán már nem csupán ezrelékekben mérhető, az a Romaversitasnak is köszönhető. Persze szó nincs róla, hogy az itteni munkánkat ne tarkították volna viták. Mi legyen a felvételinél a meghatározó? A szociális helyzet, vagy a kisebbséghez tartozás öntudatos vállalása? Cigánynak vagy értelmiséginek neveljük-e a fiatalokat? – sarkíthatnám a kérdést. Mintha ki lehetne bújni a bőrünkből, mintha lehetne számolni azzal az opcióval is, hogy van befogadó közeg, és el lehet tűnni – ha jó szakmád és piacképes tudásod van – a származásod okozta folyamatos konfliktusok elől. Szerintem – sajnos – nem. – De nem várhatod mindenkitől, hogy emberi jogi harcos legyen, elégedj meg vele, ha jó szociális munkás vagy tanár vagy filozófus lesz – szólt Havas Gábor riposztja a felvetésemre, hogy csak a közösségükért tenni kész, jó szakembernek készülőket vegyünk be a programba. A dilemma ma is nyitott, de a kezdeményezés kétségtelenül sikeres.

Azon gondolkodom máig, mivel magyarázzam, hogy minden szavunk, kérésünk süket fülekre talált, pedig igazgatóságunk idején azok a szabad demokraták is kormányon voltak, akikhez még a rendszerváltás elején Havas is tartozott. Hogy van az, hogy a szociálliberális kormányok uralkodásuk 12 éve alatt sem találtak rá lehetőséget, hogy költségvetési sorra vegyék a Romaversitast? Egyszerűen elmulasztottak a fenntartására forrásokat mozdítani (egyetlenegyszeri tétel kivételével). Egyedül a főváros járult hozzá az idegen nyelv és a számítógép-kezelés tanulásához néhány évig.
A kormányokra azonban sohasem számíthattunk. A Romaversitas sikere láttán nemhogy új, hasonló intézményeket hoztak volna létre, de a Romaversitas és a Roma Polgárjogi Alapítvány székhelyét is elvették – semmire sem értékelve a benne folyó közérdekű munkát. De mit csodálkozom én? Hiszen az a párt, amelyiknek a plebejus Havas Gáborunk még tagja volt – Solt Ottiliával, Iványi Gáborral, Kőszeg Ferenccel együtt, szakértőként Csalog Zsolttal a háttérben –, már rég nem az a párt volt. A hatalom kedvéért ízig-vérig neoliberális lett. A szegényeknek jobb sorsot csak a – soha
el nem jött – nagy gazdasági fellendülés utánra ígért, hiába figyelmeztettük, hogy ez nem automatizmus, a társadalmi egyenlőtlenségeket csak politikai akarat tudja kiegyensúlyozni. Nem is csoda, ha a balszárny aztán hamar partvonalon kívülre került, plebejus képviselőik meg – ha bele nem haltak – visszatértek értelmiségi foglalkozásaikhoz. A nyomukba lépő Fidesz–KDNP – partvonalon kívülre taszítva a leghitelesebbet, a Romaversitast – most még is a Romaversitashoz hasonlóan működő szakkollégiumokat hozott létre, egyházi irányítással. A kérdés persze megmarad: vajon tanulnak-e majd ezek a fiatalok pontos elemzéseket a magyar társadalomról és benne a romákról? Akarnak-e majd változtatni a status quón? Mindenesetre Havas Gábor minden tette, egész munkássága és élete erről szól.

Adjon neki a Jóisten erőt, egészséget, hogy még sokáig tehesse, töretlen lendülettel, olyan szikáran és tisztán, ahogyan mindig is tette. Te trajis Gabor, but thaj mishto, sastes, zurales!

 

• Emléknyom [5]