Honnan jöttek…?

Breitner Péter [1] 2016. március 6.

Egy hajléktalanokkal foglalkozó segítőnek – ha nem képes a szociális munkás- kliens szerepviszonyokon túlmutató, azokat más dimenzióba helyező kapcsolatokat kialakítania – egészen torz képe lehet a saját ügyfeleiről. Hiszen akkor soha nem ismeri meg őket teljes valójukban, hanem csupán azzal a csontsoványra apadt „hajléktalan-szerepkészlettel” találkozik, amelyet sok különböző, de mégis egy irányba tartó folyamat szorított be a mélyen gyökerező bizalmatlanság állapotába, amelyben csak szükségleteket tud felmutatni, ráadásul nem is mindig udvarias formában. Vagy éppen nem akar semmit, mert az akaratára megsemmisítő csapást mértek az életében elszenvedett események. A hajléktalan emberek jó része ilyen képet mutat magáról az érkezési oldalon, azaz amikor például egy hajléktalanszállásra érkezik.

Havas 70 – I. kötet >>> [3]
Havas 70 – II. kötet>>> [4]

Az indulási oldal – bevezetés

Annak a segítőnek, aki csupán ennyit észlel ezekből az emberekből, nagyon nehéz ilyen munkát végezni. Előbb-utóbb feszültségek, kölcsönös csalódások után, óhatatlanul elidegenedik ügyfeleitől. Ennek a folyamatnak azonban végül a hajléktalan emberek lesznek a fő kárvallottjai, hiszen újbóli negatív megítélésben, elítélésben részesülnek. Az a segítő ugyanis, aki ezt a hajléktalanképet elfogadja, az ezt a szerepet is fogja tulajdonítani (sőt: elvárni!), és máris címkéz, stigmatizál, amellyel sokkal inkább visszanyomja ügyfeleit a hajléktalanság, értéktelenség önképébe ahelyett, hogy segítene nekik emlékezni arra, hogy kik voltak korábban, kik lehetnének, azaz segítene előcsalogatni belőlük azt az embert, aki nem hajléktalan.

„Ha felületesen érzékelem a másik embert, akkor főleg a különbségeket érzékelem, amelyek elválasztanak minket egymástól. Ha a lényegig hatolok, észreveszem azonosságunkat…”¹

A mély megismerés rendkívüli fontosságáról korábban már sokszor írtam, és ilyenkor mindig kiemeltem a beszélgetés fontosságát, amely alapjaiban határozza meg a segítő és ügyfele kapcsolatát, szerepviszonyaikat, a közöttük lévő bizalmat és mindezzel a segítői hitelességet. Az Erich Frommtól idézett rendkívül fontos és pontos mondat rávilágít arra is, hogy a megismerés mélysége és minősége szoros összefüggést mutat a másik emberhez fűződő érzelmi viszonyulásunkkal, sőt egy apró továbbgondolással azonnal nyilvánvalóvá válik az is, hogy befolyással van az attribúciós hiba elkövetésének valószínűségére is: ha csak felületes ismereteim vannak ügyfelemről, könnyen eshetek abba (az attribúciós) hibába, hogy személyes rossz tulajdonságaival magyarázom helyzetét és az élete során „elkövetett” hibákat. Ha azonban alaposan megismerem őt, életének minden vetületével együtt, és sikerül belelátnom a korábbi élet- és döntési helyzeteinek részleteibe, akkor sokkal árnyaltabb képem lesz arról, hogy a helyzetéért mennyiben okolható a sorsszerűség, mennyiben az alávetett társadalmi helyzet, és ehhez képest hogyan értékelhető az ő saját felelőssége.

Ahhoz, hogy egy segítő képes legyen lefolytatni egy alapos, mélyinterjús helyzetre épülő megismerő beszélgetést, beszélgetéssorozatot, a szándékon, a kíváncsiságon és nyitottságon túl másra is szükség van, mégpedig arra, hogy minél jobban ismerje azt a szocializációs és társadalmi közeget, amelyben az adott beszélgetőpartner felnőtt, és leélte az életét.

Ez idővel – sok beszélgetéssel – valamennyire megtanulható maguktól a beszélgetőpartnerektől is, vázlatos képet nyerhetünk róla társadalomismeret, -történet előadásokból, könyvekből, de a saját tapasztalást egyik sem pótolhatja. Saját tapasztalás alatt terepmunkát, terepkutatást értek, amelyek során az ember odamegy azokba a falvakba, városokba, azokba a lakásokba, ahol az emberek (esetleges ügyfelei?!) élnek, bekopogtat, és a saját környezetükben próbál beszédbe elegyedni velük. Ott, ahol ők vannak otthon (és nem a segítő!), ahol az emberek egészen másképpen érzik biztonságban magukat, mint egy intézményben, ahol a vendégjog a segítőt illeti meg, a vendégül látás, az otthoni környezet, a „hazai pálya”, a kínálás gesztusának biztonsága a vendéglátóé. Az emberek a saját otthonukban sokkal bátrabban és természetesebben fedik fel az életük részleteit, mint egy tőlük idegen környezetben.²

Lassacskán, e bevezető vége felé el kell árulnom, hogy nekem roppant szerencsém volt a társadalmi viszonyok empirikus megismerésével kapcsolatban. Jó néhány terepkutató alkalom adódott életemben: „szociotáborok”, szegény- és cigánykutatások részese lehettem. Mindez azért alakulhatott így, mert összesodort az élet a régi szetásokkal, akik később megalapították a Wesley János Főiskola szociális munkás szakát, és akikkel mint hallgató, később mint demonstrátor, majd oktató, interjúzó kérdezőbiztos igazán sok helyre eljutottam, és megtanultam, hogy mindenkitől van mit kérdezni, mindenki szakértője valaminek, de legfőbbképpen a saját életének.

Olyan perspektívából láthattam rá a valóságra, amely a segítői munkában csak nehezen adódik. (Solt Ottilia talán erre azt mondaná: „alulnézetből”?)

Egyebek között arra jutottam, hogy zsákutcás paradigma, ha az emberekkel a problémáikról próbálunk beszélni. Az emberekkel saját magukról, életükről, kilátásaikról, viszonyaikról, vágyaikról és lehetőségeikről kell beszélgetni. (A problémák majd maguktól is előjönnek, de így már beágyazva a valóságos viszonyaik, okaik közé!) Sokkal többet tudtam meg például arról a szarvasi mezőgazdasági munkásról, amikor részletesen elmesélte, hogyan működik a tökroppantó gép, mintha megkérdeztem volna: „Miben segíthetek?”

Ezt a kis bevezetőt és a következő tanulmányt Havas Gábornak ajánlom hetvenedik születésnapja alkalmából, aki mindig is meghatározója és alakítója volt annak a szellemi műhelynek, amelyben felnevelkedtem, és akitől rengeteget tanultam. A helyzet az, hogy nélküle talán még azt sem tudnám, mi az a tökroppantó…

Isten éltessen, Gábor!

A hajléktalanság lakástörténetielőzményei³

A következő tanulmányban elsősorban a hajléktalanság lakástörténeti előzményeit fogjuk megvizsgálni, ezen belül is az utolsó használt lakás különböző jellemzőit. Ezzel összefüggésben röviden foglalkozunk a társadalomföldrajzi és származási kérdésekkel, valamint a hajléktalanság okaival, amelyet ugyan már többször megtettünk korábban is, de a téma annyira bonyolult és szövevényes, hogy érdemes újra és újra elővenni.

Menet közben megpróbálunk levonni néhány – a hajléktalanná válás természetére vonatkozó – általános következtetést is.

Elöljáróban a „lakhatás” és „lakás” fogalmakról kell néhány szót ejtenünk. A lakhatást és a lakást a hajléktalansággal foglalkozó szakirodalomban és a segítői szóhasználatban is élesen meg szoktuk különböztetni, mert – főleg az életnek ezen a területén – jelentősen eltérhet a mögöttes tartalmuk. A lakást elsősorban a szó hétköznapi jelentése szerint használjuk, amely eszerint egy olyan lakhatást nyújtó alkalmatosság, amelyben legalább egy olyan lakóhelyiség van, amelyben a bentlakók saját életstílusuk szerint élnek, és önrendelkezésük alapján használják azt. Saját maguk zárják és nyitják, ők döntik el, hogy kikkel élnek benne együtt, kit engednek be és kit nem, milyen szabályokat alkalmaznak dohányzással, alvással, étkezéssel, időbeosztással stb. kapcsolatban.

A „lakhatás” ennél sokkal tágabb, minden olyan lehetőséget ide szoktunk sorolni, amely valamilyen fedelet biztosít emberek számára. Lakhatásnak (de nem lakásnak!) tekinthető a hajléktalanszálló, a kórház, a kaszárnya, a munkásszálló, a börtön, de egy romos ház pincéje is. Ezek fedelet nyújtanak a benne élők számára, de a lakáshasználattal kapcsolatban felsorolt jellemzők: önrendelkezés, együttélési és térhasználati szabályok, időbeosztás stb. szempontjából egészen más természetűek.

A két fogalom iménti, kissé modellszerű leírása után azonban meg kell jegyeznünk, hogy a helyzet ennél árnyaltabb. Hajléktalan emberek beszámolóiból tudjuk, hogy a lakáshasználat nem minden esetben jelenti az autonómia imént leírt jelenlétét, sőt az is előfordulhat, hogy a nem lakáshoz kötődő lakhatás önállóbb életformát enged meg, mint ami egy adott lakásban lehetséges: egy lakásba befogadott, de cselédsorban, megtűrten élő ember például akár kiszolgáltatottabb helyzetben is lehet, mint a deszkákból összetákolt, erdei kalyibában élő sorstársa.⁴

Ezzel együtt a lakáshasználatról szóló korábbi megállapításainkat általában érvényesnek tekinthetjük, hiszen ez legtöbbször autonómabb életformát tesz lehetővé, mint a hajléktalanlét, különösen, ha annak intézményi változatához hasonlítjuk.

A lakhatás és lakás közötti különbséget azért volt szükséges ilyen hosszan kifejteni, hogy világos legyen: ebben a tanulmányban kifejezetten az utolsó lakás különböző jellemzőit tárgyaljuk, azaz azt az utolsó lakhatást, amelyben a kérdezett még nem intézményben, még nem utcán, hanem a szó hagyományos értelmében valamilyen lakásban élt.

Mielőtt a születési helyekről és az utolsó lakásról szóló első diagramot közelebbről megvizsgálnánk, sorra kell vennünk néhány, a Február 3. felméréssorozatra vonatkozó módszertani információt, amely ennek értelmezéséhez is szükséges:

A felmérésünk nem azonos a hajléktalan-népesség megszámlálásával, és ilyesmire a 2011. évi felvétel során nem is törekedtünk.⁵ Kérdezőbiztosaink elsősorban az intézményeken, szolgáltatásokon keresztül érik el a válaszadókat, akik részvétele önkéntes. Az elérés és részvétel mértéke földrajzi szempontból korántsem egységes. Éppen ezért a felmérés nem mutatja meg a magyarországi hajléktalan emberek létszámát, és az alább használt, megyénkénti bontásban megjelenő számok is legfeljebb csak tájékoztató jellegűek.⁶

Az utolsó lakás néhány jellemzője

1. ábra Hajléktalan emberek születési helye és utolsú lakása

A kérdőíveinkkel elért hajléktalan emberek zöme Budapesten született, de még többen voltak azok, akiknek itt volt az utolsó lakásuk. Ez összecseng azzal a közismert településszociológiai tapasztalattal, amely szerint Budapest állandó migrációs célpont. A Budapesten élő emberek jelentős része minden korszakban vidéki (esetleg külföldi) születésű volt. A vidékről a városba vagy a fővárosba áramló tömegek pedig legtöbbször veszélyeztetettebb helyzetben voltak, mint a helyben születettek. Ezeknek az embereknek egy része már eleve vagy a vidéki munkanélküliség és a rossz megélhetési viszonyok elől menekült a fővárosba, vagy jobb perspektívákkal érkezett, de aztán valamiért mégsem tudott megkapaszkodni, és helyzete marginalizálódott. Végül – ha vidékre már nem volt visszaút – akár hajléktalanná is válhatott.

Ugyanennek a gondolatmenetnek a folytatásaképpen érdemes még szemügyre venni a hagyományosan magas termékenységű, azaz „demográfiai többletet” produkáló megyéinket (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár- Bereg, esetleg ide tartozhat még Hajdú-Bihar és Jász-Nagykun-Szolnok megye is), amelyekben mindig is nagyobb volt a termékenység, mint amennyit a helyi, környéki megélhetési viszonyok megengedtek. Ezekről a területekről a korábbi korszakokban is jelentős volt az elvándorlás. Ezekből a megyékből származott a városi cselédség, a summások, a kubikosok, később a munkásszállók lakóinak jelentős része, illetve ezeket a vidékeket erő- sen érintették a külföldre vándorlási hullámok is. Nem olyan nagy meglepetés, hogy a hajléktalan emberek közül is sokan származnak ezekről a területekről. Adatainkból az is látszik, hogy az e megyékben születettek többen vannak, mint azok, akiknek itt volt az utolsó lakásuk, amely megerősíti az elvándorlásról leírtakat.

A születési hely és az utolsó lakás egymáshoz való viszonyának végiggondolása után azt is meg kell jegyeznünk, hogy e két tényező meglehetősen komoly együttállása figyelhető meg, amely viszont a magyar társadalom immobilitásáról szóló elképzeléseket erősíti meg. Adatainkból azt olvashatjuk ki, hogy a hajléktalan emberek túlnyomó többsége maga sem volt túlzottan mobil élete során, és többnyire eredeti származási helyén szegényedett el, csúszott le, és vált végül hajléktalanná. Ebből az is következik, hogy legtöbbször a kibocsátó, helyi társadalomban ment végbe a helyben született tagjának lecsúszása és hajléktalanná válása, amely társadalomban nem volt elég erő, összetartás vagy védő potenciál ahhoz, hogy megakadályozza ezt.

2. ábra Az utolsó lakás használatának jogcíme (%, 7097 fő)

Az utolsó lakás használatának jogcíme érdekes képet mutat. Mindössze a megkérdezettek 21,4%-a volt tulajdonosa annak a lakásnak, amelyben élt, azt pedig tudjuk jól, hogy a mai Magyarországon többnyire csak a tulajdon nyújt elfogadható lakhatási biztonságot. Az utoljára „egész lakást bérlők” csoportján belül (16,3%) sajnos nem ismerjük az önkormányzati, ha- tározatlan idejű („fő-”) bérletek és a piaci magánbérletek (amit a köznyelv ma „albérletnek” hív) arányát, pedig ez a lakhatási biztonság és a helyi társadalomba való beágyazottság mértékére való következtetés szempontjából rendkívül fontos lenne. A határozatlan idejű önkormányzati lakásbérleteket „biztos lakhatásnak” tekinthetnénk, hiszen viszonylag alacsony a lakbérük, és aránylag „nehéz” elveszíteni őket. A piaci lakásbérletekről ugyanez nem mondható el. Ezek jóval drágábbak, és a lakhatási jogbiztonság legtöbbször hiányzik mögülük.

A „tulajdonosok” és az „egész lakást bérlők” csoportjain kívüli válaszadók viszont mindnyájan többé-kevésbé függő, bizonytalan helyzetben, nem saját jogon laktak az utoljára használt lakásukban. Ők családtagok, rokonok vagy akár kimondottan is „szívességi” lakók.

Összességében arra mutatnak rá adataink, hogy a hajléktalan emberek által használt utolsó lakás (legalább) 63,7%-uk számára már eleve bizonytalan, nem saját jogú lakhatást nyújtott.

Az utolsó lakással kapcsolatban, a használati jogcímen túl azt is megkérdeztük, hogy „Lakott-e előzőleg ennél jobb lakásban” a válaszadó. Erre 50,4% felelt igennel. Később ezzel bővebben is foglalkozunk, az eddig leírtakból azonban egy részkövetkeztetést érdemes levonni: adataink megerősítik azt az elképzelésünket, amely szerint a hajléktalanság felé sodródó emberek jó részének (nagyjából a felének) életében az utolsó lakás egy lakásvesztési folyamat (esetleg sorozat) utolsó állomása, míg mások eleve nem is jutottak biztonságos, megfelelő, saját jogú lakhatáshoz életük során. A továbbiakban megpróbálunk fényt deríteni arra, hogy milyen további társadalmi meghatározottságok, egyéni különbségek lehetnek ezen a területen.

Hajléktalanná válás és társadalmi helyzet

Szociológiai ténynek számít, hogy az iskolai végzettség az egyik legjobb mutató, ha valakinek (vagy egy csoportnak) a társadalmi státusára vagyunk kíváncsiak. Ez az a változó, amely leginkább összefüggést mutat a jövedelemmel, a vagyoni helyzettel, az életmóddal, sőt a lakáshelyzettel is, magyarán azokkal a jellemzőkkel, amelyek együttesen egyfajta társadalmi hovatartozást mutatnak meg. A következő oldalakon mi is a (legmagasabb, befejezett) iskolai végzettséget fogjuk arra használni, hogy egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk az eddig elmondottakat.

3. ábra Az utolsó lakás használatának jogcíme az iskolai végzettség szerint (%, 6954 fő)

Az utolsó lakás jogcímére vonatkozóan csak a „saját jogon lakó” és a „nem saját jogon lakó” összevont csoportokat vizsgáljuk. A saját jogon lakók közé soroltuk azokat, akik az utolsó lakásukat „tulajdonosként” használták, és azokat, akik „egész lakást béreltek”. A többiek a nem saját jogon lakók közé tartoznak. A saját jogon lakók közé az összes kérdezett 37,9%-a került, míg 62,1%-ot tesznek ki a nem saját jogon lakók. A képet azonban erősen árnyalja, ha a különböző iskolai végzettségi csoportokban egyenként is megnézzük ugyanezt. Minél magasabb iskolai végzettség szerinti csoportot vizsgálunk meg, annál hangsúlyosabban vannak jelen az utolsó lakásukat saját jogukon lakók: azok között, akik az általános iskolát sem végezték el, arányuk csupán 29,3%, míg a diplomásoknak több mint a fele (55,6%) tartozik ide.

4. ábra Lakott-e előzőleg jobb lakásban annál, amilyen az utolsó lakása volt, az iskolai végzettség szerint(%, 6906 fő)

Hasonló tendencia figyelhető meg a „Lakott-e előzőleg jobb lakásban annál, mint amilyen az utolsó volt?” kérdésre adott válaszok esetében is: az iskolai végzettség növekedésével szintén egyenletesen emelkedik azok aránya, akik korábban már valamikor jobb lakásban is laktak.

Az iménti gondolatok összegzéseképpen azt állíthatjuk, hogy a magasabb iskolai végzettségűek között többen vannak azok, akik számára az utolsó használt lakás egy lakásvesztési folyamat utolsó állomása, míg az alacsonyabban iskolázottak sokkal inkább „beleszülettek”, majd sodródni voltak kénytelenek helyzetükkel.

5.ábra Az utolső használt lakás jellemzői az iskolai végzettség szerint (%, 6970 fő)

Végül szemügyre vesszük még az utolsó lakás két fontos jellemzőjét: a lakószobák számát⁷ és a laksűrűségét (azaz hogy átlagosan hány fő lakott egy lakószobát). Az utolsó lakás lakószobáinak száma átlagosan 2,1, a laksűrűség 1,7 fő/szoba. (Itt először adódik említésre méltó különbség a két nem helyzete között: a nőknél valamivel magasabb a laksűrűség: 1,9 fő/szoba, amely mögött valószínűleg az utolsó lakásokban /ekkor még/ velük együtt lakó gyermekeik állnak.)

A szobaszámból és a laksűrűségből könnyen kiszámítható, hogy egy-egy lakásban átlagosan 3,6 fő lakott, azaz kérdezettjeink többsége meglehetősen zsúfolt lakáskörülmények között élt. Ez persze csupán átlagérték, az iskolai végzettség vizsgálata azonban ez esetben is erősen differenciálja a képet:

Az átlagos szobaszám nem mutat különösebb eltérést az egyes csoportokban, a zsúfoltság mértéke viszont igencsak függ az iskolai végzettségtől. Míg az általános iskolát sem végzettek között átlagosan 2,4 fő lakott egy szobát (ez az adott szobaszám /2,1/ mellett öt fő együtt élőt jelent), addig a diplomások utolsó lakásában csak 1,2 fő lakott együtt egy szobában (ami az adott szobaszám /2,4/ mellett átlagosan 2,9 fős háztartást jelent).

A két szélső végzettségi kategória között az arányok szintén egyenletesen változnak.

Az eddigi eredményeket a következőképpen összegezhetjük:

A hajléktalan emberek utolsó használt lakása többnyire zsúfolt és bizonytalan jogállású volt. Ezt a képet azonban erőteljesen befolyásolja az iskolai végzettség, amelyet a társadalmi réteg-hovatartozás mércéjeként használtunk. Minél magasabb az iskolai végzettsége egy hajléktalan embernek, annál valószínűbb, hogy kevésbé zsúfolt és autonómabb lakhatást jelentett számára az utolsó lakás, és annál valószínűbb az is, hogy korábban ennél jobb lakásban is élt. Az alacsonyabb iskolai végzettségű kérdezettjeink esetében ennek a fordítottja látható: zsúfoltabb, kevésbé autonóm használatú volt számukra az utolsó lakás, és valószínűbb az is, hogy soha nem is éltek ennél jobb lakhatási körülmények között.

Eredményeink egyúttal azt is jelentik, hogy a magasabb iskolai végzettségű hajléktalan emberek több lépcsőfokot zuhantak eredeti helyzetükhöz képest, és több veszteséget éltek meg, míg az alacsonyabb végzettségű társaik sokkal inkább beleszülettek a szegénységbe és a lakásínségbe, és mit sem tehettek ez ellen.

A hajléktalan emberek többsége ebbe az utóbbi, csekély önvédő képességgel rendelkező társadalmi csoportba tartozik⁸. Azok közé az emberek közé, akiknek nem kell különösebb egyéni hibát elkövetniük ahhoz, hogy végképp lecsússzanak. Ehhez bőven elég néhány strukturális ok, olyan, mint a munkanélküliség, a lakáshiány vagy az alacsony bérek.

Eredményeink összecsengenek Jacqueline Wiseman „társadalmi margóról” alkotott elméletével, aki szerint: „a társadalmi margó az egyén rendelkezésére álló tér, amin belül hibázhat a munkahelyén, hitelre vásárolhat, vagy a jelentős másik lábára léphet anélkül, hogy komoly retorziók érnék, például kirúgnák a munkahelyéről, megtagadnák tőle a hitelt, vagy elveszítené barátait, családját. Ha az embert jól ismerik, és sok vonzó tulajdonsága van, elég társadalmi margóval rendelkezik ahhoz, hogy kellemetlen jellemzői is legyenek…”⁹

A „margóméretet” mi most az iskolai végzettséggel erősen összefüggő társadalmi státus használatával próbáltuk megragadni.

Ha mondandónkat Wiseman fogalmaira akarjuk lefordítani, az a következőképpen hangzik: minél magasabb társadalmi státusból érkezik az egyén, annál szélesebb a társadalmi margója, annál nagyobb a játéktere, amelyben mozoghat anélkül, hogy lecsússzon. Ezzel szemben, minél alacsonyabb társadalmi közegbe tartozik valaki, annál keskenyebb a társadalmi margója, azaz annál kevesebb elkövetett hiba is elég a marginalizálódáshoz. A hajléktalan emberek túlnyomó többségének korábban is keskeny társadalmi margója volt, és ezért életük mindig is erőteljesen függött a rajtuk kívül álló társadalmi folyamatoktól.

E gondolatmenet segítségével végre rendet tehetünk a „bárkiből lehet hajléktalan” vagy a „csakis azokból lehet hajléktalan, akik maguk rontják el az életüket…” vélekedések helyességét illetően is. Talán kezdjük azzal, hogy ezek közül egyik sem igaz.

A valóság sokkal inkább az, hogy a lecsúszásra, hajléktalanná válásra egészen más esélyük van a különböző embereknek, és ez az esély attól függ, hogy kinek milyen széles társadalmi margó, mozgástér adatott.

A hajléktalan emberekkel foglalkozó segítőknek is fontos szem előtt tartaniuk azt a különbséget, hogy ügyfeleik közül ki „honnan jött”. Az egyéni szintű segítségnyújtás érdekében tudnunk kell, hogy valaki többé-kevésbé konszolidált körülmények közül csúszott-e a hajléktalanságba, vagy mindig nyomorban élt, esetleg korábban akár rosszabb fizikai körülmények között (például magasabb laksűrűségben) lakott, mint amilyeneket egy hajléktalanszálló nyújt. E két különböző életút mögött többnyire egészen másfajta traumák, motivációk, vágyak és kiútlehetőségek találhatók. A különböző körülmények közül érkező hajléktalan emberek más társadalmi közegben érzik otthonosan vagy idegenül magukat, más körülmények között boldogulnak és vallanak kudarcot, más eseményekhez kapcsolódik örömük, bánatuk és szégyenérzetük.

6. ábra Az utolső használt lakás jellemzői az etnikai hovatartozás szerint (átlagok, 6572 fő)

A 6. ábra, amely az etnikai hovatartozásról és az utolsó lakás körülményeiről szól, tulajdonképpen kiegészíti az eddig leírtakat. A cigány származás majdhogynem egyenlő a szegénységgel, és egyértelmű társadalmi hátrányokat jelent, egyebek között a lakhatási körülmények szempontjából is. A cigány származású hajléktalan emberek sokkal rosszabb lakhatási körülmények között éltek hajléktalanná válásuk előtt, mint a nem cigányok. A korábbi gondolatmenet szerint a cigányság lecsúszásában, kiilleszkedésében is sokkal inkább a társadalmi meghatározottság játszik közre, mint az egyéni hibák. Úgy tűnik, hogy legtöbbjüknek nem volt választásuk.

A hajléktalanná válás okai – élethelyzetek a számok mögött

A hajléktalanná válás okairól (a saját sorsukról alkotott szubjektív véleményük alapján) is minden évben beszámolnak a kutatássorozatunk kérdezettjei. Ilyenkor – hiszen a hajléktalanságot multifaktoriális jelenségnek tekintjük – a válaszadók több okot is megjelölhetnek.

2011-ben a válaszadók elsősorban családi problémát említettek (39,8%). A lakhatás elvesztésének második fő okaként (17,3%) a válást nevezték meg, amely tulajdonképpen szintén „családi probléma”, tehát a hajléktalan emberek több mint fele (57,1%) úgy érzi, hogy hajléktalanná válásának legfőbb oka személyes, kapcsolati, családi konfliktusokban kereshető.

7. ábra Ahajléktalanná válás okai (%, 7358 fő)

A február 3. felmérések azonban mindig erősen leegyszerűsített képet adnak a hajléktalanná válás okairól. E kvantitatív típusú, nagy tömeget megszólító módszerrel nem is vállalkozhatunk ennél sokkal többre ilyen természetű problémák megértésében. Az életútelemzésekre és más „puha” információkra alapozó anyaggyűjtések sokkal mélyebb összefüggéseket képesek megvilágítani az olyan bonyolult és sokdimenziós jelenségekkel kapcsolatban, mint a hajléktalanság kiváltó okai. Ezek szerint a lecsúszás, a hajléktalanná válás jelensége mögött a társadalom minden alrendszerét érintő, azokban mélyen és szervesen jelen lévő tényezők húzódnak meg, olyanok, mint a negatív mintát nyújtó vagy bántalmazó szülői viselkedés, az iskolai kirekesztés, a munkanélküliség vagy az alkoholfogyasztás és kísérőjelenségei. A hajléktalanság általában jóval több, mint a lakhatás hiánya, és kiváltó okai között a rossz lakáshelyzet csak egy a sok lecsúszásra hajlamosító rizikófaktorok közül.¹⁰

Ezzel természetesen nem a hajléktalanná válást közvetlenül megelőző vagy az utcára kerülést konkrétan kiváltó okok fontosságát akarjuk bagatellizálni. A lakhatási jogbiztonság (itt elsősorban a lakásbérletekre gondolunk) megerősítése és a lakhatási támogatások különböző formáinak rendezése és összegeinek racionalizálása nagyban javíthatná a helyzetet.¹¹

A válaszadók (az imént említett személyes okok mellett) úgy érzik, hogy azért váltak hajléktalanná, mert valamilyen intézményből kerültek ki (állami gondozásból jött 5,2%, börtönből szabadult 5,3%, vagy kórházból, szociális otthonból jött el 1,5%). Mások közvetlenül lakhatásuk elvesztéséhez kötik hajléktalanságukat: a válaszadók 15%-a nem tudta tovább fizetni a lakásbérleti/ albérleti díját, 7,7% számolt be arról, hogy a munkahelyével egybekötött lakhatás megszűnése miatt vált hajléktalanná, 6,5%-át kiüldözték lakásából, 6,3%-át kilakoltatták, 4,8% a lakásmaffia áldozatának érzi magát, és végül 3,2% lakása lakhatatlanná vált.

Tapasztalataink szerint a kérdezettek a hajléktalanná válás okaként leggyakrabban valamilyen, a hajléktalanná válást közvetlenül megelőző eseményt neveznek meg, Ezek mögött azonban mindig valamilyen, egyéni életútban rejtőző háttértényező húzódik meg.

A 2011-ben néhány nyitott kérdés is szerepelt a kérdőívünkben, amelyek a válaszadók szó szerinti válaszait tartalmazzák. Ezek közül az egyik kérdésünk így hangzott: „Miért kellett eljönnie abból a lakásból, ahol utoljára lakott?” A beérkező válaszok alapvetően visszaadják a családi okok túlsúlyát, valamint a gazdasági okok jelentőségét, de ezeken a konkrét válaszokon keresztül a hajléktalanná válás okainak más, az elszenvedőjük által szubjektíven megélt mélységeibe is belepillanthatunk. A hétezernél is több válasz mögött ugyanennyi történet és ugyanennyi élet húzódik meg, amelyek közül itt most csak néhányból villanthatunk fel egy-egy mozzanatot, a válaszadók mondatai alapján.

A válaszok egy része rideg emberi viszonyokra mutat, és lemondóan fogalmazza meg, hogy mi volt az a „családi ok”, amely a lecsúszásban szerepet játszott:

„A szüleim kidobtak, mert nem szerettek.”

„Elhagyott a feleségem, más költözött a helyemre.”

„Testvérbosszú.”

„Nem tartok el négy személyt egy nyugdíjból.”

„Mert megutáltuk egymást a lakótársaimmal.”

„Anyám meghalt, mostohaapám kidobott.”

„Nagyon egyedül éreztem magam, ezért hagytam ott.”

„Szüleim eladták a lakást, és az új helyre nem akarták, hogy odaköltözzek, mert terhes voltam.”

„Eladtam a lakásomat, a gyerekeim elvették az árát, nem volt hová mennem.”

Más megfogalmazásokból azt olvashatjuk ki, hogy a válaszadó utolsó lakáshasználata idején olyan társadalmi-gazdasági közegben élt, amelyben egy párkapcsolati konfliktus, partnerváltás könnyen felvetheti a lakhatás kérdését is:

„Eladtam a házam, odaköltöztem egy nőhöz, aztán kirúgott.”

„Összejöttem a jelenlegi élettársammal.”

„Otthagytam a Pistát.”

„Beleszerettem Laciba”

A válaszok egy része kifejezetten szegénységet, sőt nyomort jelez:

„Mert nem volt elég pénze a mamának hogy a külső helyet is fűtse.”

„Sokan lettünk, már nem lehetett bírni.”

„Nem volt tüzelőm.”

„Áram nélküli penészes hely volt.”

„Megszűnt az albérlet, másikba nem tudtam költözni, kaució hiánya miatt.”

„Férjem meghalt, fiam örökségét a lakás feléből ki kellett fizetnem, másik fele tartozásra ment, és munkanélküli voltam.”

Más válaszadók viszont a (helyi, vidéki) munkanélküliséget és az ebből következő ingázási, elvándorlási kényszert emelik ki:

„Nem volt munka, Pestre kellett jönnöm.”

„Munkahelyeim máshol voltak, közben a ház állapota leromlott.”

„Édesanyámnak elege lett abból, hogy minden munkahelyen csak három- négy hónapig dolgoztam, és ahol laktam, nincs munka.”

Kutatói és segítői tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a hajléktalan emberek egy része olykor már-már extrém módon fixálódik az élettörténete, sorsa egy bizonyos pontján (fordulópontján), és valamilyen, a régmúltban bekövetkezett életeseményben látja a hajléktalanná válásának okát:

„Azt a lakást lányommal vettük közösen, aki az anyját is odavitte, akitől elváltam 1980-ban.”

„Kirúgták az embereket az utcára 1990-ben.”

A beszámolók másik csoportja paradox módon az életkezdésről, az önállósodásról szól. E válaszokkal kapcsolatban akár a néplélekben élő mesei motívumok, a „legkisebb fiú” és a „szerencsepróbálás” is eszünkbe juthatnak, miközben persze tudjuk jól, hogy a legkisebb fiúk szülői házból való távozása mögött a valóságban mindig is a gazdasági és az öröklési rendből fakadó kényszer állt:

„Mert meg akartam próbálni az életet.”

„Felnőtt vagyok. Önállósodtam.”

„Nagykorú lettem.” (Ez a kijelentés egészen mást jelent, ha a nagykorúságával a családjából kerül ki valaki, illetve ez az állami gondozás megszűnését jelenti. Itt valószínűleg inkább az utóbbiról lehet szó…)

Egy-egy válaszban viszont maga a lakásvesztési folyamat, illetve annak egy bizonyos, többnyire a végállomáshoz közeli pontja jelenik meg. A tapasztalatok azt mutatják, hogy e helyzetek mögött leggyakrabban zavaros anyagi és személyi viszonyok, alkohol és önfeladás húzódik meg (legtöbbször hasonló élethelyzetben vannak a lakásmaffia áldozatai is):

„Eladták a lakást a fejem fölül, amíg nem voltam otthon.”

„Eladtuk, kiköltöztünk Csatár-hegyre, egy olcsó telket vettünk.”

„Rom lett a kis családi ház, teleknek eladtuk, külterületen vettünk egy kis telket faházzal.”

„Feleségem halála után eladtam lakásomat, és a pénz elfolyt.”

„Albérletben laktam, a főbérlőt kilakoltatták.”

A lecsúszási, hajléktalanná válási okok természetesen soha nem ilyen tiszta formában érvényesülnek, hanem egymásra hatva közösen fejtik ki hatásukat. A feltett kérdésekre adott válaszokat tulajdonképpen a valóság egy-egy narratívájának tekinthetjük. Az pedig nagyon sok mindentől függ, hogy ki hogyan emlékszik vissza a múltra, minek tulajdonít jelentőséget, és minek nem, hogyan éli meg (visszamenőlegesen) hajléktalanná válásának történetét, mit emel ki, és mit nyom el magában akkor, amikor egy ehhez hasonló kérdésre kell választ adnia.

Jegyzetek

1 Erich Fromm: A szeretet művészete, 65. oldal, 1987, Háttér Kiadó, Budapest

2 A hajléktalan emberekkel foglalkozó segítők között meg kell említeni az utcai szociális munkásokat, akik eleve abban a helyzetben vannak, hogy ők mennek oda az ügyfeleikhez, és nem fordítva. Ez többnyire látszik is a kommunikációs módszereiken. Egy utcai munkás körül nincsenek intézményfalak, és ennek a szimbolikus változata is nagyon gyorsan elolvad, hiszen az utcán élők az erdőben, a parkban, a lépcsőházban vannak „otthon”, és itt a segítő a „vendég”. Saját tapasztalatom arra mutat, hogy az utcai szolgálatok és ügyfeleik között gyakoribb is az egyenes, őszinte kapcsolat, mint az intézményekben.

3 A tanulmány a Menhely Alapítvány megbízásából a Hajléktalanokért Közalapítvány támogatásával készült. Eredeti megjelenési helye: Változó és változatlan arcú hajléktalanság, Otthontalanul kiadvány (szerk.: Győri Péter és Vida Judith), 2013, kiadta a Menhely Alapítvány és a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei

4 A kép teljessége érdekében azt is meg kell jegyeznünk, hogy amikor korábbi felméréseinkben kérdezettjeinktől a hajléktalanná válásuk időpontja és az utolsó lakáshasználat ideje iránt érdeklődtünk, gyakran két különböző időpontot említettek meg. A szubjektív beszámolók szerint olykor ez, olykor az történt előbb, az esetek másik részében a két esemény egybeesett. Ezek az eredményeink megerősítik azokat a tapasztalatainkat, hogy a hajléktalanná válás nem azonos a lakás elvesztésével, hanem annál összetettebb, sokdimenziós jelenség. A továbbiakban nem térünk ki ennek a részleteire. Erről lásd: Gurály Zoltán–Győri Péter–Mezei György–Pelle József: A Margó szélén. In: Otthontalanul…, Budapest, 2003.

5 2005-ben és 2008-ban – szokásos adatfelvételünkkel párhuzamosan – „számlálást” is végeztünk. Ezek egészen más módszertani eszközökkel készültek.

6 Míg az összlétszám tekintetében csak tájékoztató jellegűnek tekinthető a Február 3. kutatássorozat, addig elért információink, adataink nagy pontosságúak és reprezentatívak. Mintavételi eljárás helyett minden évben a hajléktalan-populáció teljes sokaságát célozzuk meg kérdőíveinkkel.

7 A szoba és a félszoba között nem tettünk különbséget, mindkettőt „lakószobának” vettük.

8 A hajléktalan emberek iskolai végzettsége az utóbbi években (évtizedben) folyamatosan romlik, és ma már meglehetősen alacsony. Ennek részletes elemzésével azonban ebben a tanulmányban nem foglalkozunk. Lásd erről: Győri Péter: Amit tudunk – 10 év. Alapinformációk a Budapesten élő hajléktalan emberekről 1999–2009.

9 Jacqueline Wiseman „Stations of The Lost: The Treatment of Skid Row Alcoholics.” 1970, University of Chicago Press

10 Lásd erről bővebben: Breitner Péter: A hajléktalanná válás rizikófaktorai és a kiút lehetőségei. Mentés Másként – Tanulmányok a Van Esély Alapítvány programjáról, Van Esély Alapítvány, Budapest, 2010 (http://www.vanesely.hu/forum2.html [5])

11 Lásd erről bővebben: Győri Péter és Maróthy Márta Merre tovább? – Egy nemzeti hajléktalanügyi stratégia lehetséges keretei (stratégiai terület I.)