A láng, a gyep és a locsolás

Szilasi László [1]

„A vélemény olyan, mint a segg: mindenkinek van.”
(Piszkos Harry)

„A sznobéria még nem ízlés. De lehet annak kezdete.”
(Malatinszky Csaba) 

„Nagyon boldog vagyok, amiért átélhettem azt a kort, amikor a költő megtalálhatta azt a lelki családot, amelyet gyerekkorában nélkülözött. Gazdagnak érzem magam ezért, és sajnálom a mai nemzedéket, amelynek nincs már olyan dús környezete, mint nekem volt. Azt mondhatom, hogy akkoriban annyi otthonom volt, ahány kávéház, mert mindenütt írókat, eszméket találtam. Termő nyugtalanság volt akkor, minden erjedt, forrongott, minden újnak tetszett, és szépnek. Foly­tonosan a jövőt éreztük, vitatkoztunk költőkről és társadalomtudományról. Egy-egy versnek olyan visszhangja volt akkoriban, hogy azt ma el se tudják képzelni. Egyetlen vers révén közismert lehetett valaki, mert egy szép versről az egész város beszélt.

Persze ennek az aranykornak el kellett múlnia. Az irodalom olyan, mint az oromdísz az épületen, és ha megrázzák az épületet, elsősorban az oromdísz hullik le.”
(Kosztolányi Dezső)

Jelen dolgozat halálra van ítélve.

Ha mindaz igaz, amit ebben a könyvben olvastam, akkor már most, írás közben is teljesen bizonyos lehetek benne, hogy ezt a szöveget egyáltalán senki sem fogja elolvasni.

(És ez könnyelműségekre csábít. Aki kevésbé hektikus ismertetésre vágyik, inkább a Milián Orsolyáét olvassa el, a Műút 13-as számában.)

Ebben a (nem igazán jó: széttartó, de egymással alig kommunikáló szövegekből összeálló) könyvben azt mondják, hogy a kortárs magyar közönség nem olvassa a kortárs magyar irodalmat. Még kevésbé olvassa a kortárs magyar irodalomról szóló kritikákat. Még sokkal kevésbé olvassa azokat a szövegeket, amelyek a kortárs magyar irodalomról szóló kritikákkal foglalkoznak. Márpedig ez a kötet éppen ilyen – s jelen szöveg épp ezzel a kötettel foglalkozik: a (nem olvasott) kortárs magyar irodalommal foglalkozó (nem olvasott) kritikákat kritizáló (nem olvasott) szövegeket próbálja meg (bármit jelentsen is ez) – ismertetni, recenzeálni, kritika alá venni. Ezt aztán végképp senki sem fogja tehát elolvasni. „A válságretorikát, jaj, de nagyon szeretjük” – mondja e tárgyban Bárány Tibor (149.)

Aki eljutott idáig az olvasásban, és ír nekem egy ímélt (szisi@hung.u-szeged.hu), kap tőlem egy sportszeletet – interaktív kedvemben vagyok.

(Hány sportszeletet kell vásárolnom, ha be akarom tartani ezt az ígéretet? (Előolvasók, szerkesztők nem kapnak semmit. (A: 0; B: nyugi, egyjegyű a szám; C: 10 és 100 között; D: 100 és 1000 között; E: 1000 és 10 millió között; F: 15 milliót, plusz az apró; G: egyet sem, elég a kép. A helyesnek bizonyuló választ hozzám beküldők között kisorsolok egy Balaton szelet Classicot.)))

A problémát alapvetően az okozza, hogy a magyar nyelvű olvasóközönség eleve kicsiny. Olyannyira kicsiny, hogy voltaképpen egyáltalán nem érdemes foglalkozni vele. Ha tízszer vagy százszor annyian vennének meg egy könyvet, mint amennyien ma valóban megveszik, még akkor sem lehetne meggazdagodni a honorból, haszonból. (Ezerszer több már értelmes lenne, littelli euró-magasságok, de ahhoz meg jószerivel minden második magyar háztartásnak meg kellene vásárolnia, mondjuk, az új Marno-verseskötetet.) Mindenesetre e régi felismerés és a belőle következő nagy hagyományú bánásmód következtében a kortárs magyar (magas)irodalom magyar nyelvű olvasóközönsége mára elérte a kritikus, kritikusan kicsiny tömeget. Gáz van. Ennél kisebb példányszámokat az állam véresre rágott, ráncosan himbálódzó, apadó csöcse sem fog már sokáig táplálni. A Spiegelmann Laura-típusú, régi vágású, akcionista rejtélybotrány-marketingből meg nem lehet fenntartani az intézményrendszert. Ki kellene valamit találni.

Mit lehet itt kitalálni.

Ki lehetne találni a kortárs irodalomra való nevelést, azaz az (irodalom)oktatást magát (Homérosz helyett Varró Dani stb.) – de ettől most eltekintek, mert nem értek hozzá. Ki lehetne aztán találni a populáris kultúrához, populáris irodalomhoz fűződő új viszonyt is (a tényleg nem olvasott elitirodalmat valamiképpen becsempészni a tényleg olvasott popkult trójai falovába, vagy valami ilyesmi) – de ehhez sem értek, hogy mennyire nem, az az Alföld 2009/5-ös számából derült ki számomra („Népszerű irodalom” – a Debreceni Irodalmi Napok tanácskozásának szerkesztett szövegei: remek, fontos szám!).

Úgyhogy. (Nem mintha ezekhez igazán értenék.)

Először is: be lehetne törni a külföldi piacokra. Példának okáért azonban: Dragomán György angol nyelvű megjelenése szerintem elsősorban annak a jele csupán, hogy a német piac máris megtelt a magyarokkal (Darvasi, Esterházy, Földényi F., Kertész, Nádas). Nem vesz fel többet. Ha jól csináljuk, előbb-utóbb az angol piac is be fog telni. Az lehetséges, hogy „módszeres, összehangolt munkával brandet lehetne építeni a kortárs magyar irodalomból, ami az egész világon működne” (Orsós László Jakab, New York), jó is lenne, szép is lenne, ám az bizonyos, hogy a nagy nyelvek irodalmai véges mennyiségű magyar szövegre kíváncsiak. Ez a kíváncsiság, ráadásul, nem eredményez számottevő mennyiségű olyan pénzt, amely közvetlenül visszaforgatható lenne az intézményrendszerbe, az általános problémát tehát nem orvosolja.

Másodszor: meglehet, hogy a kortárs magyar (magas)irodalmat azért nem olvassák a kortárs magyar olvasók, mert az számukra olvashatatlan, magas. Ha a kortárs magyar irodalom érthetőbb nyelveket és narratív struktúrákat használna, talán több lenne az olvasója. Nick Hornby (aki könyvkritikusként, az amerikai Believerbe írott könyvkritikák huszonnyolc hónapja alatt egyébként mindösszesen egyetlenegy olyan könyvet olvasott el, amely nem angol nyelven keletkezett), a következőket mondja erről. „Engem a nyelv nem érdekel különösképpen. Helyesebben az érdekel, mi hasznom lehet a nyelvből, és nap mint nap hosszú órákat töltök el azzal, hogy a lehető legegyszerűbbre faragjam a stílusomat. Nem szeretném, hogy olyan írás kerüljön ki a kezem alól, ami önmagára hívja fel a figyelmet, ahelyett hogy az általa ábrázolt világra hívná fel, ahhoz meg végképp nincs türelmem, hogy ilyen írásokat olvassak.” (Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa. Bp., 2008, Európa, 19.) Ez a felfogás azonban, azt hiszem, minden ízében idegen a mai magyar magasirodalomtól. Joszif Brodszkij a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében már kifejtette az ellenérveket. „Napjainkban roppantul elterjedt az a tétel, hogy az írónak, különösen a költőnek az utca, a tömegek nyelvét kell felhasználnia műveiben. Minden látszólagos demokratizmusa, s ami az írót illeti: érzékelhető gyakorlati haszna mellett ez a tétel sületlenség, s kísérlet rá, hogy a művészetet, adott esetben az irodalmat alárendelje a történelemnek. Az irodalomnak csak akkor kell a nép nyelvén beszélnie, ha eldöntöttük, hogy a Homo sapiensnek ideje abbahagyni a fejlődést. Ellenkező esetben a népnek kell az irodalom nyelvén beszélnie.” (Joszif Brodszkij: Gyűjtőknek való. Bp., 1998, Európa, 188.) A magyar nyelvű magasirodalom nem kívánja alárendelni a művészetet a történelemnek, új és új nyelveket kínál fel a megismerés (és a nép) számára (köztük, példának okáért, a tömegek nyelvét), egyfajta stiláris metalepszissel élve irályával folyton arra figyelmeztet, hogy a létező mondat fontosabb, mint a kitalált világ („Nézd, bazmeg, őzikék!”, Parti Nagy Lajos.). A megoldás ezen útját tehát elzárja a tradíció.

A harmadik megoldás az lehet, hogy az irodalom intézményrendszere megpróbálja a(z olyan, amilyen) kortárs magyar nyelvű olvasóközönséget az eddigieknél hatékonyabban meggyőzni arról, hogy igenis, érdemes lenne a(z olyan, amilyen) kortárs magyar irodalmat olvasnia. Az olvasó lázadása? című gyűjteményes kötet, azt hiszem, ezt az utóbbi megoldási javaslatot próbálja meg részletesen kidolgozni. És, úgy látom, hogy ez tulajdonképpen sikerül is neki.

Ennek a sikernek jórészt az az oka, hogy a kötetben szereplő írások (különös: lelkesítő, egyben lehangoló vita, vitácska, vitakezdemény ez) a legalapvetőbb kérdésekben, felületi szinten voltaképpen teljesen egyetértenek. A sokat emlegetett régi, 1995–1996-os kritikavita óta számos akkor még vitatott kérdés eldőlt, ideiglenesen eldőlni látszik. Az eredmény nagyjából a következő (bizonyos értelemben megejtő, hogy egy bő évtizednek kellett eltelnie, hogy létrejöhessen ez a józan paraszti konszenzus): a kritika a közönséghez szóló, egyéni ízlésen alapuló ismertető, értelmező és érvelő szöveg, amely bizonyos mennyiségű és mélységű (>0) irodalomelméleti iskolázottság birtokában, azt alkalmazva, de mindenképpen közérthető nyelven fogalmazva határozottan orientáló értékítéleteket tesz annak érdekében, hogy az olvasó a hozzá közel álló, neki tetsző könyvet, igenis, vásárolja meg – a neki vélhetőleg nem tetszőeket pedig ne!, könyörgök!, hiszen köztudottan a pozitív visszacsatolás alakítja ki a leghatékonyabban az addikciót, már, ha egyáltalán. Segítsük az olvasót abban, hogy amikor olvas, az jó legyen neki. Hátha akkor majd máskor is akar.

A kötet szerkezete a gyakorló kritikusok személyes vallomásai (I. Variációk műbírálatra) után az irodalomelméleti és irodalomtörténeti alapozású megközelítéseket tömbösíti (II. Gondolatok a kritika pozícióiról), majd a vitát gerjesztő publicisztikákat (III. Az olvasó lázadása?), a más művészeti ágak kritikai életével foglalkozó szövegeket (IV. Monológ néhány halk hangra – ezekkel, bár a szövegek tanulságosak, ezúttal nem foglalkozom), végül pedig Bán Zoltán András: Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ! című dinamikus irodalom-, társadalom-, kultúrpolitika- és kritikatörténeti monológját, a kötet kétségtelenül legfajsúlyosabb és legmaradandóbb darabját közli. Az olvasás során magam is ezt a sorrendet követtem, a kötet érvvezetésének logikai struktúrája azonban, úgy tűnik, voltaképpen fordított.

Bán Zoltán András durva, kidolgozatlan, argumentálatlan, merőben igazságtalan, modoros, idegesítő, számos ponton kifejezetten ellenszenves, mégis emlékezetes, felszabadító és minden elemében nagyszabású (s már korábban is vitákat kiváltó: lásd Takáts Józsefnek és Schein Gábornak a Kalligram 2009. márciusi számában megjelent szövegeit) írása arról szól, hogy a jelenlegi helyzet jó. A szabadság állapota jó. Nehéz, de jó. A magyar irodalom 1948 óta nem volt ilyen helyzetben. (Nem árt erre néha figyelmeztetni.) A szocializmus által környezett magyar irodalomban jól jártak az írók, jól járt a hatalom, jól jártak az olvasók, csak a kritika járt rosszul. Mert azt fölfalta (nem – mondjuk, bárkik legyenek is ezek – Király, Pándi és Szabolcsi, hanem) a Főítészség intézménye. Az irodalom viszont olyannyira bonyolult szerveződés, hogy ha akár csak egyetlen eleme nem működik, akkor máris rossz az egész, úgy, ahogy van. Rossz az egész. Úgy, ahogy van. Ezt a helyzetet kellene most orvosolni. A sokszólamú kritikai kultúra reanimálása által. Megtehetjük, szabadság van. Fehér Ferenc, Könczöl Csaba, Balassa Péter. A korai Farkas Zsolt. Az ő eseteikből tanulhatunk. „A kritika Szabad lett, és az elmúlt évtizedekben ez a legjelentősebb Irodalmi Tény Magyarországon. Hogy a Közönség, az Olvasó hogyan tájékozódik ebben a helyzetben, hogyan él az EZ VAN világában, az már más kérdés, és nem is könnyű Probléma” (289.). A kötet általam tételezett célja, számomra legizgalmasabb tétje ennek a kiinduló problémának a részletes megértése, újragondolása, esetleg: megoldása.

E hármas cél elérését a Könyvesblog fő­­szer­kesztőjének, Valuska Lászlónak az interjúja (http://www.litera.hu/hirek/probalgatjuk-a-jatekrendszert [2]; a kö­tetben nincs benne, nagyon hiányzik belőle, hiba volt kihagyni) és Dunajcsik Mátyásnak a Ma­gyar Na­rancs­ban közölt publicisztikája (a kötetben: 123–­134.) gyorsította fel. Elég volt a tudományos hablatyból, elég volt az irodalmi élet belterjessé­géből, elég volt a nyomtatott irodalmi fórumok lassú­sá­gából: jöjjön az internetes metál­kritika, jöjjenek az új vadak! – mondta Valuska. Dunajcsik pedig azt mondta erre, hogy – hátrább az agarakkal, nem eszik olyan forrón a kását, lassan járj, tovább érsz – Gadamer és Derrida igenis jót tesznek az olvasás­élmény összetettségének, hogy a kritikus nem lehet világtól-emberektől elzárt, hálózaton kívüli velencei prokurátor, valamint, talán, azt is, hogy a struktúrák lassan változnak, a nyomtatott médium még sokáig fontosabb lesz, mint a net, s hogy éppen ezért talán nem is az az igazán fontos, ami a neten, a blogo­szférában történik, hanem az, ahogyan a net-kritika ha­tást gyakorol a nyomtatott kritika megalvadt struktúráira. Talán bátrabb, kevésbé laudatív, prob­lémafelvetőbb, olvasóbarátabb lesz tőle (134.); ráfér. (Érzékel-e ön jelen írás stílusában efféle hatást? Melyek lennének azok? Üdvözli ön ezeket? Piros Mogyorós.)

És ebben az értelemben Margócsy Istvánnak alighanem igaza van: a jelen magyar kritikai élet – plurális és finoman relativizáló – csúcsteljesítményei nem a blogoszférában (lásd Vári György precíz vitaelemzését, 135–148.), hanem az annak fejleményeire érzékenyen reflektáló Holmi kritikarovatában és a 2000 Margináliáiban (és – talán – általában is: a papír ala­pú hordozók zsugorodó, de még mindig elég széles spektrumú világában) lelhetők fel (81.). A későbbi, legjelentősebb hatás pedig alighanem az lehetne – s erre szinte a kötet valamennyi szerzője hangsúlyosan hívja fel a figyelmet –, ha újraéledne a professzionális, főállású kritikusok által írt, napi rendszerességű napilapkritika (meg a házhoz jövő – szintén professzionális és szintén főállású – könyvügynökök szisztémája). Hajrá, Holmi! Hajrá, 2000! Hajrá, Népszabadság! Hajrá, Alexandra!

Dunajcsik írásának az volt az eredeti címe, hogy Az olvasó lázadása. A fejezet, illetve a kötet címébe emelve kérdőjel került a végére. Még hátrébb, még kevésbé forrón, még lassabban. (Amúgy, ahogy látom, szinte mindig ez történik a magyar irodalomban: a fennálló folyamat kap egy nagyon durva, radikális impulzust, kicsit megbillen tőle, egy pillanatra megborul, mint a rendőrló, ha megcsúzlizzák egy csapágygolyóval [© Garaczi], de aztán megrázza magát, megy tovább minden, történik, ami történhet – módosult, de csupán egy icipicikét, csak nagyon hosszú távon mérhetően módosult pályaívvel.)

Mindemellett a kérdőjel teljes mértékben indokolt. Sári B. László (a kötet talán legtermelékenyebb, mert a szövegek szerteágazó és összefonódó beágyazottságait talán a legösszetettebben láttatni tudó gondolkodója) szerint szó sem volt lázadásról, forradalomról meg pláne nem, csak a meglévő kevés ki­ábrándítóan szokványos – és ezúttal is eleve elfuserált – radikális újrafelosztási kísérletéről (109.). A szokásos, nulla végösszegű játékról. (Séra Bálint fontos – botrányt kiváltó, bizonyos részeiben visszavont s jelen kötetben sajnos nem közölt – írása e felismerés tekintetében messze megelőzte korát: http://ahet.ro/content/view/2792/85/ [3].) Az amatőrség illúziójának na­­g­yon is professzionális felkeltéséről (Kálmán C. György, 118.). Nagyobb a füstje, mint a lángja. Sőt, Tófalvy Tamás szerint láng nincs is egyáltalán: ne­hogy már a kritikáról alkotott fogalmainkat a pőre termékminősítés felé kelljen eltolnunk (171.). Márpedig a közösségi média kritikafogalmának éppen ez a gyö­kere. Vagyis: „az eleve félreértésekből összeállt adaptációs kísérlet olyanokra hivatkozott, akik tulajdonképpen nem is akartak forradalmárok lenni” (178.). Bárány Tibor, a kötet egyik szerkesztője pedig egyenesen odáig megy, hogy a közhelyes hibák és hiányosságok (a szakmai beszédmód túlsúlya, a negatív kritika hiánya, belterjesség, az olvasó lenézése és kizárása stb.) nagy garral bejelentett kijavítása és pótlása, a valódi (helyes, igaz, tiszta stb.) diskurzus megindultának megindító beharangozása csakis arra jó, hogy elterelje a figyelmet a tényleges problémákról: a napilapkritikák és a többfordulós kritikai viták tökéletes hiányáról, a folyóirat-kritikák irtózatosan rossz hatékonyságáról, s mindenekelőtt arról – korántsem új, de attól még nagyon kemény szavak –, hogy „a folyóiratok még csak részben sem a piacról élnek” (155.).

Hát, igen. Ennek a szálnak ez a vége. A kultúra: áru. A magaskultúra is az. Piaca azonban ebben a hazában, ez idő szerint, merő látszat. S ez, be kell látnunk, nem tesz jót az áru (nem, nem azt akarom mondani, hogy eladhatóságának, hanem azt, igenis, hogy) minőségének. A valódi piaci viszonyoktól azonban mindenki retteg. Nehogy már ki kelljen menni a nagyon hidegre. Pedig, most már látható, látszik azon az üresen fityegő állami csöcsön, hogy előbb vagy utóbb ki kell majd menni. És az durva lesz.

Tetszettek volna már a jó langymelegben is arra edzeni.

De nem. Könnyen meglehet, hogy a rendszerváltás óta a jelen kötet az első (na, jó, talán második, harmadik) komoly edzés. Téli alapozás.

A finom melegben, még utoljára.

Másfelől viszont a II. fejezet tanulmányaiból jól látható, hogy tulajdonképpen mindig így volt e világi (kritikai) élet: egyszer fázott, másszor lánggal égett. (Ezúttal Melba kocka a jutalom: ez most akkor Berzsenyi vagy Vörösmarty?) Nem kell kongatni a vészmadarakat. (És ez? Gömbös vagy Szálasi? Esetleg: Szálas vagy Gömbösi? Kapsz érte rumos meggyet.) Relevancia, referencia, reverencia: ezt a hármat már régen is nehéz volt összetartani, mindig nehéz (Rákai Orsolya). Vagy: Kölcsey nemcsak Berzsenyit hallgattatta el, hanem saját kritikusi önmagát is; Jókai Mór és Gyulai Pál mindennemű érintkezés nélkül suhantak el egymás mellett; Juhász Ferencet pedig úgy dobta fel a kritika, hogy amikor visszaesett, nem kapta el. Tulajdonképpen a Petőfi Sándor nevű konstrukció az egyetlen sikertörténet. Mert csak ott nem forszírozták a magyar irodalom egységességének és folyamatosságának hazug látszatát – amit pedig ma is forszíroznak (Margócsy István). (Látja nyomát e forszírozásnak jelen szövegben is? Javítsa ki a fellelt hibákat! Rigó Jancsi lesz a jutalom!) Ízlés és személyes hitel, reflexió és spontaneitás, megfelelés és elkülönböződés: ma nem megy, de össze lehet ezeket egyáltalán egyeztetni? (Horkay Hörcher Ferenc, 98.) És az esztétikai érték felbecslését a politikai elkötelezettséggel, azt össze lehet? (Sári B. László, 105.) És az eddigi kritikusi identitást azzal, hogy a kritikus a közegek mindent átható változásának hatására kénytelen átállni – ez­úttal a szerző oldaláról az olvasóéra? (Kálmán C. György, 119.) Meglehet, hogy a kritikai feladatból következő alapproblémákon pörgünk. S tévesen azt gondoljuk, hogy mindez a jelen helyzetből következik, hogy mindez következik a jelen helyzetből. Nem lenne rossz meglelni ezeket a távlatokat. Nyugodtabbak, mélyebbek, alaposabbak lehetnének tőlük a vitáink, diskurzusaink, még akár a beszélgetéseink is.

Nem is beszélve a konkrét munkáról. A munkát azért mégiscsak szinte folyamatosan végző emberi lényekről, kritikusokról. Az ő hatásukról. A kritika robotosaiéról.

Azokéról, akik ebben a szinte áttekinthetetlen helyzetben mégiscsak kritikaírást tanítanak. Meg azt, hogy nem (pompás, paradigmatikus anekdota az ez­redelőről), a kulturális menedzser mégsem úgy ké­szül, hogy alapos menedzsment-ismeretek – aztán még egy kis kultúra (Gács Anna). Azokéról, akik kri­tikákról írnak, fogadtatástörténetet írnak – a konkrét esetben, mondjuk Nádas Péter Hátországi naplójáét. És közben, példának okáért, efféle mondatokat kell értelmezniük. 1. „Nádas Péter hülye.” 2. „Dunajcsik Má­tyás meleg.” (46.) A végkövetkeztetés fontos: „a blo­gok egyelőre semmilyen módon sem formálták át a kritikai beszédmódokat.” (50., László Emese.) Azokéról, akik a régi kritikavita szélsőségei után, konkrét gyakorlatuk közben rátalálnak valamiféle szakmai középútra, más szótárban: a kritikaírásban is alapvető fordítói és közvetítői feladatra: „a korszerű tudomány, elmélet szempontjai, felismerései, eljárásai nélkül kritikusként sem létezhetem, viszont a szaktudományos kifejezésmódot, nyelvezetet, fogalmi hálókat kritikusként közvetlenül, transzformációk nélkül nem alkalmazhatom.” (37., Elek Tibor – lásd még: 159., Lapis József.) (Transzformálja napilapkritikájában a következő terminusokat: 1. intencionális tudatkorrelátum; 2. elvárási horizont [’várakozási látkör’ {© Horváth Iván}: kizárva]; 3. stiláris metalepszis. Sikerült? Nyalhat!) Azokéról, akik mégiscsak („Ez igaz, ez meg hamis”, 31.) kritikarovatot szerkesztenek. S látják, elrémülve, hogy immár nem a Gadamer–Derrida-, nem is a Kosztolányi–Babits-, hanem a Kosztolányi–Wass Albert- (esetleg: a Wass–Steel-, vas–acél-) ellentét szervezi az értelmezői közösségeket, kritikusi identitásokat (25., Károlyi Csaba). Vagy azokéról, akik (ebben a szinte áttekinthetetlen helyzetben) mégiscsak, gyakran és rendszeresen és kitűnően, kritikát írnak, s közben vidáman eklektikusak és előzékenyen elitisták (13.).

„Olvasó, a kritikus a te legjobb barátod!” (18., Keresztesi József.)

Tetszenek érteni, mit állít ez a könyv, hogy mi lenne a jó. Ha a gyakorló kritikusok, Keresztesi, Károlyi, Elek, László, Gács meg a többiek kritikusi éthoszát bele lehetne önteni a Bárány által javasolt új keretekbe, öntőformákba (emlékeztetőül: napilapkritikák [+, ha már, akkor napilap-irodalom is, nem?], hatékonyabb hetilapkritikák, többfordulós viták, piac). Az lenne a jó.

Talán nem a (talán nem is létező) lángot kell szítani, őrizni. Hanem nyírni a gyepet, és locsolni.

Nyírni, locsolni, nyírni, locsolni, nyírni, locsolni.

Ha kell, lánggal akár.

(Utolsó kérdés, kockacukorért: ez most képzavar?)

Az olvasó lázadása? Kritika, vita, internet. Szerkesztette Bárány Tibor és Rónai András. Bp., 2008, Kalligram–JAK, 295 o., 2700 Ft

• Kultúra [8]