„Köszönöm, köszönöm!”1
Ha van anakronisztikus képzőművészeti műfaj, akkor a köztéri szobrászat többszörösen is az.2 Elég csak végigtekintenünk a kortárs héroszok temetőjén, a Nemzeti Színház előtt kiállított Színész Pantheon giccsparádéján, hogy érzékeljük: ha van is kortárs igény a kivételes és kiemelkedő személyiségek megörökítésére (bár gyaníthatóan inkább felülről megrendelt alkotásokról beszélhetünk), maga a szobrászati nyelv idejétmúlt, korszerűtlen maradt. Ez még akkor is így van, ha a felkért művészek munkái modernnek és emberközelinek, esetleg meghökkentőnek tűnnek – miközben bántóan sematikusak, hatásvadászok és hazugok.3 A kérdés az, hogy van-e bármilyen jogosultsága a XX. század végén, XXI. század elején az emlékmű fogalmának – amely Magyarországon amúgy is csupán a XIX. században honosodott meg –, pontosabban létezhetnek-e mai, kompetens válaszok például az évtizedeken át fel- és kihasznált forradalmi „szentünk”, szegény Sándorunk esetében.
Petőfi, a tornász, avagy „lelkem meghalt, de testem élve maradt”4
Ha Vahot Imre korát megelőzve komoly marketingmunkával felépítette a sztár-Petőfit, s ily módon megteremtette a (későbbekben ugyan elvetett) nép-nemzeti, búsongó, pipázó, szűrben feszítő ős-zseni alakját, miért ne lehetne ma is elképzelhető egy atipikus Petőfi-képen alapuló figurális emlékmű? A budapesti főszobor5 hatására a nemzet vizuális memóriájába égő kompozíció, a statikusan pózoló költő deheroizálására már a hetvenes-nyolcvanas években történtek kísérletek – sajnos kevés sikerrel. Elszaporodtak a sportos Petőfik: magastartás6, terpeszállás7, futás denevérjelmezben8, törzsdöntés, esetleg vakaródzás9. Kimeríthetetlen lehetőség rejtőzik abban a tényben, hogy nehéz olyan rónát, vadregényes bércet, tanyát, falut vagy várost találni, ahol nem fordult meg Petőfi. A beregszászi Petőfi-szobor10 például, háta mögött egy modern kori étteremmel (s ily módon a kulináris örömöket megvetve) a város római katolikus temploma felé fordul, s „abban a pózban ábrázolja a költőt, ahogyan 1847. július 13-án délután karját előrenyújtva elgyönyörködött a gótikus stílusú római katolikus templomban, amelyről külön is megemlékezett Szatmáron írt XIV. úti levelében”11. A mézesheteit Koltón töltő Petőfi – „mintha éolhárfa pengett volna keblemben”12 – természetesen nem jelenhet meg egyedül: Szendrey Júlia azonban oly tartózkodón és mereven borul a semmibe (vagy a jövőbe? a téli világba?) meredő férfi kebelére, mint egy marionettfigura.13 „Holt láva szívem körül”14 – mondhatnánk a költővel –, mindenesetre különös, a sablonos szerelmespár-ikonográfiát (csók, öröm, boldogság) felülíró szoborról van szó, amely valójában nem más, mint a Szeptember végén zanzásított, egyetlen pillanatba sűrített vizualizációja. Újító megoldás lehet, ha a szobor nem nemes anyagból készül – „fatuskó vagy kődarab”15 tehetjük fel a kérdést –, mintegy visszacsatolódva a népi gyökerekhez. A mélykúti Petőfi16 szó szerint úgy jelenik meg, mint egy kivágott fatörzs új hajtása, s még ha eltekintünk is attól a ténytől, hogy a népi fafaragásban nincs valódi hagyománya a nagy méretű, figurális ábrázolásnak, több mint furcsa a szakrális hatást keltő, kereszt alakú kardmarkolat. „Őrült gondolat gyújtá meg agyvelőmet”17 – lehet, hogy szabadságharcunk valójában egy keresztes háború volt?
Petőfi, az elcsatolt részek védőszentje
Ha már geopolitikai okokból nem feltétlenül szerencsés Szent István-szobrokkal telehinteni a Trianonban elszakított területeket (ahol szerencsére nem futunk bele minden településen egy-egy dermesztő Árpádba, kopjafába, székelykapuba, hármas halomba), egyszerűbbnek tűnik Petőfi, a költő védőszárnya alá helyezni Erdélyt, a Vajdaságot, a Felvidéket és Bácskát. Az érzékeny szomszéd népek azonban hajlamosak Petőfire mint a szabadságharc egyik kiemelkedő alakjára tekinteni, amely szabadságharc során bizony tótok, oláhok, szerbek, horvátok egyformán elnyomottak és jogfosztottak maradtak; nincs is azon mit csodálkozni, hogy időről időre „meggyalázzák” a lánglelkű zseni büsztjeit és szobrait. Ezekben az esetekben egy másik ország közterébe (s György Péterrel szólva: politikai diskurzusába) beemelt jelképről (itt a magyarok harcos védőszentjéről) beszélhetünk – álságosnak tűnik a reakción csodálkozni. 1989 után Petőfi-szobrot avattak többek között Szovátán18, Fehéregyházán és Marosvásárhelyen19, Rimaszombaton20, a vajdasági Kupuszinán21, valamint Szatmárnémetiben22 – sajátos ellenpélda minderre az „anyaországi” Göd város esete, ahol 2009 májusában elbontották a Petőfi-szobrot23, hogy helyébe Országzászlót emeljenek. (A két Kínában található mellszobor24 nem nagyhatalmi ambíciókat sejtet, a művek valójában Petőfi kínai fordítójának – s nyilván jó kapcsolati tőkéjének – köszönhetőek.)
Petőfi, a táncoló törpe, az integető forradalmár és a diák
Mielőtt hevenyészetten utalnánk a Petőfi-szobrok általános típusaira, tegyünk egy kis anekdotikus kitérőt Honoré de Balzac híres képmásához, Rodin szobrához. Balzac nem sovány fiatalemberként, hanem súlyosan felpüffedt, dagadt emberként végezte életét, s amikor halála után harminc évvel a mára már jóformán ismeretlen nevű írókból összeálló Írók Társasága úgy döntött, hogy a nagy írónak méltó emlékművet kell állítani, két, általuk nagyszerűnek tartott szobortervet támogattak: 1. Balzac íróasztala fölé hajolva elmélyülten gondolkozik („az író”); 2. Balzac mint térdelő szfinx („az isten”). Végül – az Írók Társaságában véletlenül vezetőségi taggá avanzsált Zola manőverezéseinek köszönhetően – Rodin kapta meg a megbízást. Tizennégy évvel később, 1894-ben, alapos kutatómunka25 után megszületik a szobor: Balzac meztelenül, összefont karokkal, szétvetett lábakkal áll, nagy hasa alól, ágyékától a talapzatig vízesésszerű lepel omlik alá.26 Az elképedt megbízók nyomására Rodin művészi engedményre kényszerül, s a négy évvel később kiállított szobortervre már rákerül Balzac jellegzetes viselete, a földig érő kámzsa.27
Petőfi kultikus képmásai sajnos sosem voltak ennyire modernek – bár tagadhatatlan, hogy néha szándékuktól függetlenül igen viccesek is tudnak lenni. Az archetípus a már említett, alapjaiban Izsó Miklós elképzeléseit követő28 pesti Petőfi-szobor, amely egy jól öltözött, szélfútta hajú, impozáns és érett, inkább harmincas-negyvenes éveiben járó férfit mutat – „tíz év alatt mennyire megvénültem én”29 –, aki bal kezében irattekercset tart (a költő, író típusképe), jobbját pedig a Magyarok Istene (az ég) felé emeli. A jobb kéz bizonytalan és teátrális mozdulata valójában leheletnyi és görcsös utalás a forradalomra (eskü?) – a kiegyezés után a költő nemigen jelenhetett volna meg mint harcos –; s e zavaros és óvatoskodó mintakép eltúlzott vonásait követték évtizedeken át a kijelölt művészek. Izsó másik terve (mint az anakronizmusverseny vitathatatlan győztese) csak 2004-ben valósult meg30: a mellre tett kézzel álldogáló és égre meredő alak szentimentális pátosza még csak-csak emészthető, a dauerolt haj már kevésbé, az aránytalan törpeség alig, s az már végképp érthetetlen, hogy szegény költőnk miért akar egy kecses mozdulattal – akár Izsó táncoló parasztjai – leröppenni a talapzatról. A második kedvelt típus a pesti szobor integető mozdulatát ismétli meg. Furcsa reinkarnációja az a fertőszentmiklósi munka31, amelyen Petőfi egyszerre emlékeztet egy barátságos munkásőrre (esetleg komisszárra) és a Nagy Tanító Forradalmár archetípusára, vagy még inkább egy amatőr szavalóverseny résztvevőjére. A harmadik csoportba a költő mint íródeák típus kerülhet32, egyik kezében óriási lúdtollal, másikban pergamennel – emellett szól például az is, hogy így egyik kéz sem integet vagy markolássza üresen a levegőt, hogy úgy mondjuk, mindkettő „ábrázolható” természetes pozíciójában is.
Petőfi, a harcos – „hát ez micsoda gézengúz itt?”33
Sokkoló élményt nyújt Székesfehérvár legújabb büszkesége34. A szétvetett és kissé kifordított lábakon álldogáló férfiú, háta mögött a hetvenes években készült lakóteleppel, dühödt tekintettel a buszpályaudvar felé fordul. Kezében éles kard, mellyel szemlátomást egyszerre védekezik a várost ellepő idegenek ellen, és készül elnyiszálni saját bal kezét. A bronzszobor egy olyan pillanatot jeleníthet meg, amikor a költőt épp felverték álmából – máskülönben miért viselne csupán csak egy fehér kőből készült inget (netán hálóinget) a testén? A kicsiny kerek porondra felpattanó alak (ilyeneken szoktak a cirkuszban a vadállatok mindenféle kunsztokat bemutatni) még gatyát sem visel, így jól megfigyelhető, hogy hiányzik férfiasságának bizonyítéka. Mivel a Lektorátus szobrászati bizottságának csak véleményezési joga van, ízlés vagy józan belátás sem állíthatja meg a további rettenetes köztéri munkák elszaporodását.
Petőfi, a pszeudó-szobor
Szerencsére a kép nem ennyire sötét, ha bőven nem is, de akadnak a köztérrel és a megemlékezés rítusával összekapcsolódó pozitív példák.35 A pestlőrinci önkormányzat által a szabadságharc 150. évfordulójára kiírt köztéri szoborpályázatot Pauer Gyula nyerte el. A Kossuth téren felállított mű36 első pillantásra rendkívül egyszerűnek tűnik; a főút felől érkező egy majd’ három méter magas sztélén Petőfi egyetlen hiteles arcképét, az 1848-ban készült dagerrotípia másolatát pillanthatja meg. A képmáson olvasható felirat Petőfi március 15-éről írt verséből származik: „Magyar történelem múzsája / Vésőd soká nyúgodott / Vedd föl azt, ’s örök tábládra / Vésd föl ezt a’ nagy napot!” Vésd föl – olvasható, s valóban, Pauer a szöveget/képmást belevéste/maratta a fekete gránittömbbe, a papírról/ fényképről átemelte egy másik hordozóra, így létrehozott egy képszerű és minimálisan plasztikus, azaz síkszerű szobrot. A paueri pszeudó-elv – amely a látszat és valóság között lebegő „igazság” kimondására törekszik – az emlékmű esetében is megjelenik. A szobor ugyanis kétoldalú: Petőfi mögött, a másik frontális nézetben az idős Kossuth Lajos „jelenik meg”. A gránitból félig-meddig kilépő, majd’ ember nagyságú figura szintén fotó alapján készült – a korabeli fényképen37 a turini remete látható, kezében esernyővel, kirándulásból hazatérőben. A művön így nemcsak a szabadságharc „két arca” (az életét áldozó „közkatona” és az emigrációba kényszerült vezér) jelenik meg, hanem a kortárs szobrászművészet olyan fontos kérdései is, mint a tér-, a síkbeliség és a kép viszonya. A műnek van még egy harmadik, konceptuális szála: Petőfi pora. A limitált példányszámú, Pauer aláírásával „hitelesített” kis nejlonzacskókban az a gránitpor található, amely Petőfi arcának kifaragásakor keletkezett – ironikus-kedves utalással az ereklye-szuvenírek műfajára. A tasakokban a látszat (felirat) ellenére nem a Segesvárnál feltehetően elesett költő maradványai vannak – de ezek a pszeudó-emlékmorzsák közvetetten mégis arra utalnak, hogy „semmit, semmit”38 nem tudunk a költő nyughelyéről.
A szobor közérthető, mégis bonyolultan rétegzett – mint Petőfi költészete. Lehet, hogy a Petőfi-kultusz kiváló kutatója, titkos szemináriumaink oktatója csak rám legyint – „hiába okoskodol így előttem”39 –, de azért tisztelettel ajánlom ezt az írást egyik legfontosabb egyetemi tanáromnak, Margócsy Istvánnak, a hatvanadikra.
Jegyzetek
1 Petőfi Sándor: A hóhér kötele. Pátria Könyvek, 1988, 7. [A továbbiakban HK.]
2 Jelen írás egy később (talán) megírandó tanulmány erősen szubjektív vázlata, amely egyben azzal az igénnyel is készült, hogy – mintegy tudományosságát bizonyítva – a lábjegyzetek n száma megközelítse a főszöveg terjedelmét.
3 Különösen „jól sikerült” Sinkovits Imre szobra, ahol a színész Mózesként egy kőtáblával hadonászik (Marton László, 2002), láthatjuk Tímár Józsefet hatalmas bőröndökkel az ügynök szerepében, Bessenyeit mint Bánk bánt (Párkányi Raab Péter, 2008), de hasonlóan elrettentő az egymásra nevető Hofi Géza és a halál a Nagymező utcában (Stremeny Géza, 2004).
4 HK 59.
5 Izsó Miklós – Huszár Adolf, 1871–72.
6 Hódmezővásárhely, Kamotsay István, 1983 [2. kép].
7 Baja, Fritz János, 1984 [4. kép].
8 Balassagyarmat, Borbás Tibor, 1977 [6. kép].
9 Csíkszereda, Szobotka András, 1973 [10. kép].
10 Körösényi Tamás, 1991.
11 „Beregszász közönséges mezőváros, van benne gót templom...”
12 HK 56.
13 Pogány Gábor Benő, 1998 [7. kép].
14 HK 47.
15 HK 104.
16 Pálosi Mihály helyi faszobrász alkotása [11. kép].
17 HK 57.
18 Bocskai Vince, 1992.
19 Hunyadi László, 1999 és 2000.
20 2004, l. 30. jegyzet.
21 2006. Petőfi kísértetiesen emlékeztet Badár Sándorra [5. kép].
22 2009 [9. kép].
23 Sziklai Gyula helyi lakos alkotása, 1968.
24 Az elsőt Medgyessy Péter, a másodikat (Szabó Gábor alkotását) 2007 szeptemberében Gyurcsány Ferenc avatta fel.
25 Látszólag éveken át nem csinált semmit, csak amúgy naturalista módon kutatott: az Emberi színjátékot olvasgatta, felkereste Balzac szabóját, akivel elkészíttetett egy Balzacra szabott sárga öltönyt, és kastélyt bérelt az író szülőföldjén, hogy a balzaci típust kutathassa.
26 Most egy pillanatra képzeljük el az alkoholtól és szifilisztől felduzzadt képű nagy költőnket, Ady Endrét, amint a Liszt Ferenc téri szobráról lehull a köpönyeg, s ott áll teljesen pőrén! (Melocco Miklós 1977-ben készült Ady-oltára – melyen a halott költőt többek közt a willendorfi Vénusz, egy meztelen férfialak, Latinovits, azaz egy egész panoptikum veszi körül – évtizedek óta várja a „feltámadást” a Petőfi Irodalmi Múzeumban.)
27 A párizsi Szalonban bemutatott mű még így sem volt sikeres: a kiállítóteremben naphosszat egész csoportok tolongtak röhögve a „hóember” előtt, a kritikák a szobrot „lábbal összerugdosott trágyadombnak” nevezték, s a rikkancsok kis fehér, pingvinhez és farkára támaszkodó fókához hasonlító tárgyakat árultak mint Rodin kicsinyített Balzacját. A felháborodás akkora volt, hogy a szobrot csak jó negyven évvel később állították fel.
28 Betegsége miatt Huszár Adolf készítette el a művet, aki néhány részletben megváltoztatta Izsó terveit.
29 HK 83.
30 Rimaszombat, 2004. A szobrot a Gömöri Múzeumban található 1871-es minta alapján öntötték ki [13. kép].
31 Domonkos Béla, 1990 [12. kép].
32 Pesterzsébet, Lelkes Márk, 2002 [1. kép].
33 HK 61.
34 Székely János Jenő, 2005 [8. kép].
35 Jovánovics György: 56-os emlékmű. Rákoskeresztúri temető, 301-es parcella, 1996.
Bálványos Levente – Horváth Csaba: József Attila-síremlék. Fiumei úti temető, 2005.
Pauer Gyula – Can Togay: Cipők a Duna-parton. Széchenyi rakpart, 2005.
36 1999 [3. kép].
37 Giuseppe Ambrosetti, 1890.
38 HK 23.
39 HK 30.
- Kultúra [5]