Mikor a cikkíró 2007 februárjában először olvasta Ariel Toaff nevét, a róla való ítéletalkotásnál kénytelen volt hozott anyagból dolgozni. Ha valakiről mérvadó lapok olyat írnak: „azt állítja, hogy a zsidók ellen a középkorban emelt vérvádnak volt racionális alapja, a Rajna vidékén a 11. századtól a zsidók valóban elkövettek rituális gyilkosságokat, válaszul az átvonuló keresztes hadak zsidóellenes pogromjaira és mészárlásaira. Az így nyert vért Pészachkor, közelebbről Széder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték”1, ott megállhat az antiszemitizmus vádja. Persze rögvest óvatosságra int a hír folytatása. A szerző „utasította a kiadót a könyv terjesztésének felfüggesztésére, és jelezte, átírja a mű vonatkozó részeit”. Továbbá, „a már befolyt összeget felajánlotta az őt keményen bíráló Rágalmazásellenes Ligának (Anti-Defamation League)”.2 Lássuk be, utóbbi nem mondható tipikus reakciónak.
Ha antiszemitákat „kérdezünk”, szerintük továbbra is zsidóellenes mű-e Toaff „javított kiadása”, akkor pl. az újhullámos judeofóbia vezérportálja azt feleli: sajnos már nem az. A kuruc.info szerint „Toaff leköpte önmagát. [...] Így, ha olvasóink egy része feltehetően megkérdezi, a hamisítások ellenére érdemes-e megvenni az átdolgozott Toaff-könyvet? Válaszunk: semmiképpen, hacsak nincs annyi felesleges pénzünk, hogy leköpjük a zsidó megfélemlítés arcpirító termékét.”3
Persze attól, hogy bizonyos antiszemiták valakit hirtelen bírálni kezdenek, kitagadnak, árulónak tartanak, még lehet továbbra is az. Hogy ki antiszemita (illetve ki nem az), bonyolultabb kérdés, semhogy eldöntését – végeredményétől függetlenül – antiszemitákra bízzuk.
A hazai kiadó előszavában Tolnai László viszont azt írja a szerző védelmében az antiszemitizmus vádjára: „bizony hasonló munkák elvégzéséhez nem kevés bátorság szükségeltetik. Hiszen sajnálatos módon napjainkban a világ számos országában – így hazánkban is – igen gyorsan megkaphatja a zsidósággal kapcsolatos kérdésekben kutató – de akár ilyen könyvet megjelentető könyvkiadó is – az antiszemita jelzőt. Nos, úgy gondolom, Ariel Toaffal (lásd életrajzát) kapcsolatban kizárhatjuk az antiszemitizmus lehetőségét.”4 Tolnai nyilván a kötet végébe szerkesztett adatsorra gondolt, mely szerint „a könyv szerzője Ariel Toaff (1942) zsidó származású író és történész, a Tel-Avivhoz közeli Ramat Gan-i Bar-Ilan zsidó egyetem professzoraként középkori és reneszánsz történelmet tanított, és elsősorban a középkori zsidóság mélyreható tanulmányozásával szerzett hírnevet. A leghíresebb volt római főrabbi, Elio Toaff fia.”5 A kiadói előszó arra a téveszmére épít, hogy zsidó nem lehet antiszemita. Pedig közismert, hogy lehet. A származás ténye nem lehet alap „gyűlöletmentességi igazolás” kiadására. De adjuk meg neki a szót.
Zsidók és keresztények
„Ha a sablonos kérdésekre csak sablonos válaszok adhatók, ha az antiszemitizmus fenyegető bélyege leng körül minden problematikus tanulmányt a zsidóság történetéről, akkor a kutatás rangja, eredményei sokat veszítenek értékükből”6 – áll mottóul az előszó fölött Toaff mondata. Aki szerintünk jogosan kifogásolja, hogy „a zsidókkal és a vérváddal kapcsolatos kutatások eddig szinte teljes egészében az üldözésekre és az üldözőkre, ideológiájukra és vélt motivációikra, a zsidók iránti gyűlöletre, politikai és vallási cinizmusra, xenofób és rasszista eszmékre, a kisebbségek lebecsülésére összpontosítottak. Semmi vagy majdnem semmi időt nem szenteltek az üldözött zsidók magatartásának és ideológiai hozzáállásának vizsgálatára. És nyilvánvalóan még kevésbé tűntek figyelemre és komoly kutatásra érdemesnek a magatartásukat, viselkedésüket meghatározó okok.”7
Morálisan vitathatatlan, hogy üldöző és üldözött közé nem lehet egyenlőséget tenni. Ugyanakkor a bűnügyi áldozattan tétele, miszerint a sértett viselkedése, öltözködése, jövedelmi helyzete, szociális tere, fizikai kondíciója, lelki beállítottsága igenis hatással van a tettes „célpontválasztási motivációjára”, históriai dimenzióba is kiterjeszthető. Köztörténeti evidencia, hogy a keresztény univerzalizmus volt a középkori Európa országokat összekötő cementje. A kor átlagembere ugyanúgy szinte fizikai realitásnak gondolta a mennyországot és poklot, mint a gravitációt. Azok pedig, akik nem fogadták el a bibliai dogmákat, ha nem is bűnhődtek mindig száműzés vagy inzultus formájában, de a legjobb, amit kaphattak, a kényszerű megtűrés volt. Nem csoda, hogy az uralkodók (és a „területileg illetékes” földesurak, püspökök) külön rendeletben voltak muszáj gondoskodni a más vallású idegenek (főként a zsidók) személy- és vagyonbiztonságáról. A mélyen vallásos néptömegek ugyanis ingerült gyanakvással konstatálták, hogy a zsidóság ragaszkodik hagyományaihoz, elkülönülve tovább gyakorolja rítusait, nem kívánván elismerni a „jézusi igazságot”. A napjainkban alapvetőnek számító jog, hogy mindenki abban hisz, amiben jólesik, abban a korban fertelmes, perverz szentségtörés volt. Közemberi szemmel a hitetlenség (vagy a más istenben való hit) nagyobb bűn volt, mint a gyermekgyilkosság. Ha valaki nem fogadta el Jézust, abból kinézték a rituális emberáldozatot is.
Az előítéletet csak erősíthette, hogy nem csak a tipikus átlagkeresztény utálta a zsidókat. Az ellenszenv kölcsönösnek bizonyult. Még a XIX. században is. Hanák Péter írja, miszerint „a mozgékony zsidó üzletember számára a magyar hosszú időn át a nehéz felfogású, a munkára rest, tékozló és élhetetlen ázsiai fajtát testesítette meg”.8 Ugyanakkor a vármegyei kisnemesség is meg volt győződve: nem ők, hanem – főként – a vidéki bevándorló és „őshonos” zsidók maradtak le a fejlődésben. A dzsentribürokrácia tipikus képviselőjeként Bary József – Solymos Eszter ügyének elfogult vizsgálóbírója – felháborodva írja, hogy „ezek a vádlott zsidók maradtak el háromszáz évvel az európai civilizációtól, nem a magyar nemzet és a magyar igazságszolgáltatás, amelynek olyan nagy műveltségű, kiváló tudású, modern gondolkozású, klasszikus jellemű egyénisége vezette a végtárgyalást, mint amilyen Korniss Ferenc volt.”9 Toaff más kutatókra is hivatkozva állapítja meg, hogy „milyen ellenségesen és gyilkos dühvel reagált az askenázi zsidó világ a keresztény társadalomra. Ez nem csupán a liturgiai vádbeszédekben nyilvánult meg, hanem és főképpen abban a meggyőződésben, hogy meg tudják indítani Istent, hogy véres bosszút álljon üldözőiken, és meghozza számukra a szabadulást.”10
Eme vélekedés már önmagában sokaknál felvet(het)i az antiszemita öngyűlölet gyanúját. Ugyanis zsidózásra specializálódott orgánumoknál aduásznak számít a zsidó vallás keresztényellenes (netán egyenesen kereszténygyűlölő) jellegének idézetekkel való kidomborítása. Ezeket ösztönösen antiszemita hamisítványként utasítjuk el. Pedig épp azzal sétálunk be az utcájukba, hogy igazságtalanul olyasmit követelünk meg, várunk el a zsidóktól, amelyet egyetlen más nép sem volt képes teljesíteni. Az antiszemitizmussal aligha vádolható Karsai László történészprofesszor, a holokauszt elismert kutatója írja, hogy „a kirekesztettségnek és részben önként vállalt kirekesztődésnek egyik legfontosabb oka a vegyesházasságok abszolút tilalma volt, az az elzárkózás, sőt megvetés, amelyben a zsidók a környező világ vallási szokásait részesítették. A zsidók azzal jelentek meg a történelemben, hogy kijelentették, a többi nép istenei semmit sem érnek, puszta bálványok. Érthető, ha a nem-zsidók irigységgel, féltékenységgel, gyűlölettel fogadták azt a zsidó állítást is, hogy az egyetlen isten egyes-egyedül a zsidókon keresztül szól az emberiséghez.”11 Ide kívánkozik persze a jogos kérdés: ugyan miért kellett volna a zsidóknak szeretniük a keresztényeket, akiknek többsége kollektíven Jézus-gyilkosnak tartotta, fenyegetéssel, hatalmi szóval próbálta áttéríteni őket, és olykor pogromokkal adott kifejezést nemtetszésének?
Reneszánsz vallási bigámia
A középkorban a zsidó–keresztény ellenszenv, valamint elkülönítési (elkülönülési) igény kölcsönös volt. Csakhogy az ordító erőegyenlőtlenség miatt az oda-vissza averzió nem egyformán hatott negatívan a szembenálló közösségekre. A keresztény majoritásnak ott volt a „népi létszámfölény”, a kisnemesi, ispáni, szerzetesi, lovagi elit lokális hatalma, s – elviekben legalábbis biztosan – a központi államhatalom. Ezen túlerő a keresztes hadjáratokat fémjelző vallási hisztéria idején gyilkos tettekben nyilvánult meg. Vele szemben állt a fegyvertelen, relatíve kisszámú zsidóság, amelynek a paraszti antiszemitizmus ellen törékeny oltalmat csak a földesúri-egyházi hatalom „védlevelei” biztosítottak. Ez azonban igencsak kétélű volt. Hisz a spontán paraszti tömegmozgalmak gyakran az „uzsorás zsidóban” vélték felfedezni a „jóságos” király, őrgróf, érsek rossz szellemét. Így a hitel- és árupiacból élő zsidónak mindig számolnia kellett annak lehetőségével, hogy nemesi adósa odadobja őt a plebejus népharagnak. A keresztények lényegében szabadon, joghátrány nélkül kifejezhették zsidókkal szembeni fenntartásaikat. A zsidók folyamatos, megalázó alkalmazkodásra kényszerültek. Ám a Szabad Nép-félórákon mímelt lelkesedéssel bólogató, otthon pedig a párttitkáron röhögő dolgozóhoz hasonlóan maguk között a zsidók is gúnyolták, gyalázták, nevetségessé tették a számukra értelmetlen többségi vallást. Toaff hivatkozik kitért zsidók vallomásaira, illetve a trentói vérvádper (s más eljárások) tanúvallomásaira, amelyekben – többek között – feltárul: húsvétkor a zsidó családfő a rituálét „a tíz csapás felolvasásával folytatta, a terített asztalt lefröcskölte borral, és a goimokat, a keresztényeket szidalmazta”.12 Tudjuk: a kínzás és hamis tanúzás révén szerzett vallomások legtöbbször értelemszerűen hiteltelenek, de belső körben lezajló, tulajdonképpen ártalmatlan és vértelen, szimbolikus keresztényellenes agresszió létezésének lehetőségét nem zárhatjuk ki. Toaff szerint például „a keresztényellenes jegyeket viselő Shefoch-átkok felmondásának hagyománya még a XVII. században is érvényben volt Velencében, ahogy ezt Giulio Morosini erősíti meg askenázi mintára utalva… Az átkok e második sorozatának felolvasását alkalmanként szemléltető cselekedetekkel is kísérték. Ilyen volt például az, hogy az ablakból az utcára öntötték a tálban a tíz csapás felolvasása közben felfogott bort. Egyiptom Edommá változott, és Izrael üldözőit immár végérvényesen a környező keresztény világ képviselőivel azonosították.”13 A középkorban nemcsak az államrend elleni szervezkedés és a köztörvényes gyilkosság volt büntetendő, de „ideológiai diverzióként”, eretnekség, boszorkányság, hitetlenség gyanánt a kereszténység legcsekélyebb bírálata vagy kigúnyolása is. Így a perbe fogott zsidók nemcsak a gyermekgyilkosság nyilvánvalóan alaptalan, koholt vádját tagadták, de – méltányolható önvédelemből – a Biblia, Jézus vagy Mária gyalázásának esetleg valós „bűnét” is. Komoly gondot okozhat a történésznek rekonstruálni, a hajdani zsidó kereszténységfelfogásból mi a realitás, s mi a hamisítás. Ennek oka a kínzáson alapuló „bizonyításon” kívül Toaff szerint az, hogy „a zsidók saját történelmükkel kapcsolatban már a tizenhatodik században is alkalmazták az öncenzúrát. Kihúztak belőle fejezeteket, illetve a feledésre bíztak kényelmetlen eseményeket, melyek a zsidó népről kelteni kívánt kedvező benyomást rontották volna. Meg kívánták akadályozni, hogy a zsidók maguk erősítsék meg az antiszemitákat hitükben és hamis képükben. A cui prodest, az érdek irányelve érvényesült a zsidó történetírásban: az óvatosság vezető és követendő vezérelvévé vált a zsidó historizmusnak.”14 Mi lehetett a racionális magja a téveszmék azon mérges gyümölcsének, hogy a zsidók kétszínűek, csalók, hazugok, akik mindenre képesek? Nyilvánvalóan az, hogy – emberileg és gyakorlatilag teljesen jogos félelemből idomulván a realitáshoz –, a külvilág felé titkolni próbálták hitüknek a kereszténységet sértő vagy provokáló rítusait. Ugyanakkor saját, „belső nyilvánosságukban” továbbra is hódoltak ezeknek. A mai ésszel teljesen békés, csak a magánszemélyre tartozó dolog a korabeli publikum előtt megerősítette a „zsidó álnokság” tézisét.
A diszkriminált vagy üldözött kisebbségek túlélésének alapja a hazugság, színlelés, magán- és közkép tudathasadásos elválasztása. Az üldözők lelki paradoxona: úgy vádolják kétszínűséggel áldozataikat, hogy pont a betarthatatlanul rigorózus szabályaik kényszerítik rá azokat a hazudozásra. Ha egy közösségbe való belépés előnnyel, a kint maradás hátránnyal jár, nemigen várható el, hogy a dolog „érdek nélkül tetsszen”. Toaff bemutat olyan konvertitákat, akik az uralmi vallás felvételét hülye, de szükséges formaságnak tekintették. „Aron és Asher (Asher, Anselmo) – két semmirekellő fiatalember – 1563 körül érkeztek Velencébe, a gettóba. Egyikőjük Prágából, a másik Lengyelországból jött. A későbbiekben úgy döntöttek, hogy felveszik Krisztus hitét, és belépnek a hittanulók közé. Ily módon kerestek könnyű megélhetést, kihasználva az érdekből és számításból felvett kereszténységet.”15 Muszáj foglalkozni az áttértekkel, mert a vérvádak felépítésében nemegyszer kulcsszerepük volt. De mielőtt rájuk fókuszálnánk, érdemes Toaff könyvének terminológiai és metodológiai adottságairól is szót ejteni. A fenti szöveg nyelvhasználata jelzi: a műben időnként nem különül el a vádlók megbélyegző szövege az objektív történészi kommentártól. Ami olyankor is az előítélet látszatát keltheti, ha nincs jelezve, márpedig a kötet híján van a lábjegyzeteknek. Kétségtelen, hogy ez a kötet Toaff kutatásainak nagyközönség számára készült összefoglalója, nem pedig szaktudományos értekezés, ám ha az írástudó robbanásveszélyes, félreért(elmez)ésre alkalmas területre merészkedik, jól teszi, ha forráskezelésileg is bebiztosítja önmagát. Csakhogy a formai „sárga lap” nem helyettesíti a tartalmi bírálatot és a szakmai kritikát.
Rituális baromfigyilkosság
Mindenképpen figyelemre érdemesíthető Toaff tudományos igyekezete, hogy rációt találjon az ésszerűtlenség csúcsain. Hogy vajon miért vádoltak pont egy olyan népet rituális vérszerzéstől motivált gyilkossággal, amely – miként Karsai László is leírja –, „a történelemben először tiltotta meg az emberáldozatot (Genezis: 22; Deuteronomy 18:10). Az egész Közel-Keleten a zsidók voltak az egyetlen nép, amelynek vallási törvényei mindenfajta vér fogyasztását megtiltották (Leviticus 3:17; 17:10-14.)”16 Nem az furcsa, hogy a zsidókat koholt vádakkal üldözték. A vallási másság kriminalizálása nem múló divat a római császárok keresztényüldözésétől a Szent Bertalan-éjszakán át a pártállami (majd jobboldali) szektakampányokig. Hanem az, hogy pont ez lett a fővád, noha a tanú bizony könnyen lebukhatott vele. A vérvádkutató Kende Tamás ír le egy – tragikus vonatkozásai dacára – bohózatba illő mozzanatot az oroszországi Velizsben lezajlott perről. Mikor egy neofita, kikeresztelkedett zsidó „a vád számára fontos vallomásokat tett, majd átadott a vizsgálóbizottságnak egy héber kéziratot, amely, állítólag, a keresztény gyermekek rituális megölésének szabályait tartalmazta. Erről a »bűnös« kéziratról később kiderült, hogy a baromfik kóservágásának szabályairól szólt.”17
A vérvád abszurditásának cáfolhatósága is arra utal: eredetileg biztosan nem lehetett tudatosan, „felülről” konstruált szerkezet. Holott a marxista történetírás is ezt próbálta osztályharcos keretekbe illeszteni. A népről alkotott kommunista felfogásba nem fértek bele a zsidókat lincselő parasztfelkelők. Kényelmesebb volt az uralkodó osztályok félrevezető hadműveletének betudni a dolgot. Holott az eszlári per antiszemita vizsgálóbírójának sajnos igaza van, mikor a vérvád autentikus népi gyökereiről úgy ír, hogy „a ghettó-szerűen elkülönült orthodox zsidók élete különben is mindig rejtélyes, érthetetlen, különös volt a babonára hajló nép szemében. A furcsa idegen szokások, ruhaviselet, idegen nyelv mindig bizonyos misztikus ködbe burkolja a keresztény nép előtt a zsidók életét és cselekedeteit.”18 Ráadásul az elfogulatlan, független kutató is úgy véli, „a középkori vérvádak, nemcsak mint hiedelem, előítélet, inkább a folklór kategóriájába sorolhatók. Ezt a megállapítást a középkori vérvádakhoz kapcsolódó népi szentkultuszok és karneválszerű jelenségek is indokolják. Nem a keresztény egyházfők és még csak nem is a keresztény fejedelmek vádolták a zsidókat rituális gyilkossággal a középkorban. A vád leghangosabb képviselői évszázadokon keresztül az alsó papság, a vándorló szerzetesek voltak.”19 Tehát a népi hit – egyfajta vallásfolklór – produktuma a vérvád, amely az alsópapság vulgárteológusi segédkezésével lett jogi útra terelve. Innentől kezdve lesz talán érthető a vérvád működése. Ha a korabeli jobbágy elhitte szomszédasszonyáról – aki vele egyazon templomba járt –, hogy seprűnyélen közlekedik, démonokkal üzekedik, rendelésre szemmel ver, akkor miért ne hitt volna el sokkal elvetemültebb tetteket is a zárt gettóban élő, izolált zsidóságról? „A zsidók keresztre feszítették a keresztény gyermeket, majd vérét lecsapolták, hogy gyakorolhassák szörnyű babonáikat”20 – idézi Toaff a korabeli, bűnbakgyártásban lecsapódó hitvilágot. Erre mondhatjuk: babonások vádolnak babonával. Mai fejjel kétségtelenül hihetetlen az a Toaff ismertette vallomás, amely szerint „azok a német zsidók, akik nagy számban fordultak a »cukros zsidó«-ként ismert Mavrogonatóhoz az értékes áruért, keresztény vért akartak beszerezni. Mégpedig nem költséges és csodálatos hatású gyógyszerek előállítására, hanem inkább sötét mágikus és vallási rítusokhoz.”21 Józan paraszti ésszel nem igazán érthető: ha a zsidók mindenáron „vérre szomjaztak”, miért kellett volna ehhez gyereket, szűzlányt ölni, ezzel a lebukást kockáztatni? Egy olyan korban, amikor az érvágás annyira hétköznapi gyógymód volt, mint napjainkban a fájdalomcsillapító gyógyszer. Toaff is megemlékezik róla, „voltak olyan ritka esetek, mint pl. amikor baleset történt; az apa halálát okozta saját fiának, mikor vért próbált venni a gyerek nyaki ütőeréből. Bár nem szándékos emberölésről volt szó, a tragikus balesetet példás büntetés követte.”22
Családirtás mint a kényszerkonverzió alternatívája?
Ha csak vérbeszerzésről lenne szó, az ügy még a középkori, premodern észjárásnak is meredek volna. Ezért kellett „irracionalizálni”, archaikus gyűlöletbűnténnyé tupírozni a „vérigényt”. Jelesül, hogy „a zsidók nem tudják elviselni az ártatlan keresztény gyermekek igaz hitét, tisztaságát, szent énekeit… a zsidók világszerte ősi, titkos parancsolat szerint sorshúzással jelölik ki évenként azt a hitközséget, amelynek keresztény vért kell áldoznia – vallották be »önként« és töredelmes bűnbocsánatot mutatva a kínpadra vont zsidók.”23 Toaff koncepciója szerint az irracionalitásnak is van realitástartalma. Természetesen nem a lényeget, hanem a látszatot illetőleg. Okfejtése szerint „a német zsidók, akik 1096-ban, az első keresztes hadjárat alatt végeztek gyermekeikkel, hogy így kerüljék el erőszakos megkeresztelésüket, Ábrahám tettét kívánták megismételni, aki feláldozta fiát, Izsákot. Készakarva nem vettek tudomást a történet bibliai végkifejletéről, mely Istennek az emberáldozatokkal szembeni ellenkezését emeli ki. Szívesebben fordultak a Midrash azon szövegrészleteihez, melyek szerint Izsák valóban véres halált halt az oltáron.”24 Koncepciója alapján, „a német zsidók attól rettegtek, hogy erőszakkal térítik át őket a keresztény hitre. Még inkább féltek azonban attól a sok esetben már szomorú valósággá vált lehetőségtől, hogy fiaikat erőnek erejével vonszolják a keresztvíz alá. A német zsidó közösségek a keresztes háborúk kezdete óta riasztó állhatatossággal küldözgették a kormányoknak a sürgős és gyakran hiábavaló felhívásaikat, hogy védjék meg fiaikat az erőszakkal végrehajtott megkereszteléstől.”25 Konkrét példákat hoz arra, zsidók hogyan ölték meg keresztvíztől fenyegetett családtagjaikat, gyerekeket is beleértve, öngyilkossággal téve pontot a halálba menekülésre. Összegezve a sokkolóan logikus diagnózist: „a keresztények szemében nyilvánvalónak látszott, ha a zsidók készek voltak minden szemrebbenés nélkül feláldozni saját fiaikat, még inkább hajlandók lehettek a halálba küldeni a keresztény gyermekeket annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek a bosszú általi megváltáshoz.”26 A kor kisemberei – keresztények és zsidók egyaránt – valósként hittek a túlvilági büntetés földi igazságszolgáltatásnál milliószor kegyetlenebb szankciójában. A hitehagyás szinte minden vallásban a legsúlyosabb főbűn. Az igaz hit a fertelmes vétkeket is bocsánatossá teheti, a hitetlenséget azonban semmilyen jótett nem írja felül.
Toaff állítása nagyon életszerűnek látszik. Valószínű, akkoriban a hívők tömegének a kínhalál is vonzóbb alternatívának tűnt, mint az áttérés. Nem mondható valószerűtlennek Toaff azon forráshivatkozása sem, miszerint „már a keresztes hadjáratok idején keletkezett – a német zsidó nők hősiességét és mártírságát magasztaló – krónikákban kiemelték, hogy ezek a nők milyen felháborodottan utasították vissza »az átkozott keresztre való áttérést… Csodálatra méltó bátorságról és meglepő vakmerőségről tettek tanúbizonyságot, és nem tartották magukat vissza attól, hogy sértéseket és átkokat kiáltsanak keresztény támadóikra.«”27 A konverzió azonban nemcsak így, hanem többféle, sokrétű módon hozzájárulhatott a vérvádpszichózis mint tömeghisztéria kialakulásához.
A vérvád tömeglélektani receptje
A rituális gyilkosság agyréme premodern összeesküvés-elmélet. Megvannak benne a klasszikus paranoid teóriák építőkockái. Pont ezért fontos, hogy ne essünk bele a mániákus elméletgyártók csapdájába. Mondjuk azzal, hogy felállítjuk a judeofób konspirációelmélet filoszemita tükörverzióját. Kende Tamás helyesen állapítja meg: „nehezen bizonyítható valamilyen központi akarat, egyfajta keresztény összeesküvés megléte a zsidóság ellen. Tudatos, központilag irányított zsidóellenes egyházi politikáról nem is beszélhetünk a vérvádak kapcsán.”28 Mindezek ellenére a „hagyományosnak nevezhető előítélet- és antiszemitizmus-magyarázatoknak van valami összeesküvésteória-szerű mellékízük. Olyan, kultúrákon és korokon átívelő összefüggéseket tárgyalnak, amelyek nem feltétlenül tudatos emberi cselekedetek eredményei. E hagyomány követői épp a gyakran tagadhatatlan hasonlóságok és egybeesések mögötti, előre elhatározott szándékot keresik, s az esetek túlnyomó többségében hiszik is, hogy megtalálták. Argumentációjukban túlságosan hasonlítanak az általuk meghaladni és megcáfolni szándékozott összeesküvés-teóriákra.”29 Valójában az ilyen bűnbakképző dinamikában nem sok konspiráció van. Inkább káosz- és játékelméleti láncreakcióként értelmezhető. Történik a kora középkortól a hosszú XIX. század végéig terjedő időhatáron belül valahol egy rejtélyes(nek látszó) bűntény, baleset, eltűnés. Külön vérvád-faktort növelő balszerencse a zsidó közösségnek, ha mindez húsvétkor történik. Mázli, ha a kámforrá vált kisgyerek előkerül. Toaff leír egy ilyen affért, mikor 1479 húsvétja körül a Pó-menti Arena falucskában nyoma veszett egy keresztény gyerkőcnek. Rögvest büntetőjogi testet öltött a gyanú, hogy az ottani zsidó hitelező lehet a bűnös. Persze lettek tanúvallomások is Bellomo di Madio ellen. Hogy társaival együtt keresztre feszítette a kis Turlurùt. „Azonban váratlan dolog történt. Turlurù, a keresztre feszített gyermek épen és egészségesen előkerült. A testén, amelyet az orvosok és szakértők gondosan átvizsgáltak, még karcolás sem látszott.”30 A paviai hatóságok felmentették a bevádoltakat. Természetesen nem minden eset végződött ilyen jól. De önmagában a többségi paranoia nem volt elég. Kellettek önkéntes, túlbuzgó hamis tanúk, akik többnyire a zsidóságon belülről jöttek. A vérvádperek hamis tanúi legtöbbször a kikeresztelkedett zsidók voltak. Akik túlkompenzáló beilleszkedési kényszerből a leggyalázatosabb rágalmakat szórták hitsorsosaikra. Ha valaki a zsidó gettó hierarchiáján belül mellőzöttnek (vagy megalázottnak) érezte önmagát, a legegyszerűbb bosszú, törlesztési lehetőség a kitérés, valamint a „kompromittáló valótlanságokat” terjesztő besúgás volt. A neofita „pápább a pápánál” újkeresztények képében jelentkező veszéllyel a zsidók is tisztában voltak. 1395-ben a gemonai zsidók elérték, hogy „az úgynevezett »kereszténnyé lett zsidókat«, ha botrányt és zavart okoznak, azonnal távolítsák el a városból.”31 Másik ilyen rizikófaktort jelentettek a zsidóságnak a volt (netán jelenlegi) keresztény alkalmazottak. Az elbocsátott dolgozó – kortól függetlenül – mindenütt kockázati tényező. A Turlurù-ügyben is egy beosztott „fújta be” Bellomót. Szörnyű, de ilyen tekintetben még a zsidó gyerekek konfabulációi is életveszélyt jelentettek a közösségnek. „Egy bizonyos Salim Ljapin nevű zsidó lánya mintha azt mondta volna, hogy az áldozatul esett négyéves keresztény Máriát, annak eltűnése napján, apja magához vette”32 – eleveníti fel az 1816-os (felmentéssel végződő) – grodnói vérvádesetet Kende. Egyéni sértettség, feltűnési vágy és bomlott elme motívumai játszhattak közre „1285-ben Münchenben, ahol közel kétszáz zsidó égett benn elevenen a zsinagógában, miután egy öreg koldusasszony azzal vádolta meg őket, hogy pénzzel megvesztegették, raboljon el egy kisgyermeket”.33 Ha volt feltételezett bűntény, potenciális elkövető, hamis tanú és össznépi tömeghisztéria, akkor színre lép az, akit Kende Tamás úgy hív: a játékszervező. Helyi értelmiségi, paptanár, kisbíró, szerzetes, falusi elöljáró. Ő kanalizálja a felsőbb igazságügyi, rendfenntartó, egyházmegyei, fejedelmi székhelyi hatóságok felé a tömegindulatot. A centralizált államhatalom soha nem játszott kezdeményező szerepet a vérvádban. Pragmatikus érdek, a centrum-peremvidék mindenkori hatalmi relációja, a véletlen és a „bizonyítékok” jogi fajsúlyának ötvözete döntötte el, csinálnak-e „ügyet” egy helyileg gerjesztődött büntetőperből. Mindazonáltal az uralkodói szuverenitás – legalábbis Nyugat-Európában – legalább annyiszor (ha nem többször) védte a zsidóságot, mint ahányszor „szabad folyást engedett” a vérvádnak. Nem azt állítjuk, hogy nyugat-európai uralkodóházaknak nem voltak zsidóellenes tendenciái. Csak azt, hogy annak eszköze semmiképp nem a spontán keletkező vérvád volt.
Mindenesetre a Toaff-könyv arra hatásosan világít rá: félrevisz, ha a középkori-koraújkori zsidó–keresztény viszonyt egységesen szembenálló tömbök ütközéseként írjuk le. A zsidóság társadalmát is legalább olyan heves belviszályok dúlták, mint a többséget. Toaff olvasmányosan elemzi, milyen véres konkurenciaharc folyt németföldi és itáliai zsidó bankárok közt. Melynek végeredményeként „a pénzkereskedelem területén működő olasz zsidókat 1455-ben kiutasították Padovából, és bankjaikat bezárták. Ugyanakkor az olaszoktól már akkor elkülönülő »teuton« zsidók már tíz évvel korábban túlsúlyba kerültek a venetói szárazföld legjelentősebb hitelpiacán. Veronában az olasz zsidók hitelbankjait már korábban, 1447-ben bezárták, míg 1445-ben a vicenzai zsidó bankárok engedélyeit nem újították meg.”34 Részletesen bemutatva az üzleti párharcot Piovei Salomon és Áron di Jacob közt, feltárja: „1472 tavaszán egy névtelen, de a piovei és camposampierói bankárok környezetébe könnyen visszavezethető feljelentés feltárja, hogy Áron bankja minden szabállyal dacolva és a keresztény vallást megsértve vasárnap is nyitva tartott.”35
A Salomon-klán „keményebb zenétől” sem riadt vissza. „Az ifjabb Salomon 1487 telén bérgyilkost küld Velencébe, hogy nyom nélkül tegye el láb alól az ez idő tájt ott tartózkodó Áront. Egy januári éjjelen az ifjabb Salomon szolgájaként és testőreként ismert Teuton Izsák a zsidó kórház kijáratánál San Polóban hátulról megtámadta szegény Áront, mielőtt még elérhette volna veje pár sarokra lévő házát. Áront vértócsában találták meg, feje is betört, túlélte a támadást, és feljelentést tett az ismeretlen támadó ellen.”36 A bankárcsalád ténykedése élő cáfolata ama judeofób toposznak, hogy a zsidók automatikusan, zsigerileg összetartanak. Ugyanis „a piovei ifjabb Salomon 1481-ben grandiózus csalást eszelt ki, ezúttal más zsidók kárára”.37 Mivel a sértettség, a bosszúvágy, a kölcsönös ellenszenv (mint valamennyi emberközösségben) a zsidóságban is jelen volt, bizony a vérvád (vagy más előítéletes gyanú) alapját a csoporton belülről is összekoholhatták.
Kétségtelen, a zsidóság hatalomhoz történő viszonyulása ellentmondásos. Az uralkodók ellen zúgolódó köznép még azokat a szegény zsidókat is az „elnyomókhoz” sorolta, akiknek semmi közük nem volt az államhatalomhoz vagy a földesúr „magánhatalmához”. Persze voltak udvarba bejáratos „házi zsidók”, de az ő pozíciójuk is hajszálon függött. Nem szerves jogi garancia, csupán visszavonható udvari kegy biztosította helyzetüket. Persze hiába tettek akármily hasznos szolgálatot a zsidók, a „laikus keresztény” főáramnál „sötét nép” maradtak. A többé-kevésbé művelt uralkodók, főpapok, nagypolgárok – főleg ha érdekeik úgy diktálták – képesek voltak differenciáltan gondolkodni a zsidókról. Viszont az analfabéta parasztoktól, városi proletároktól (és az alsópapság által fanatizált „plebejus keresztesektől”) ez nem volt elvárható. Így a zsidóság „túlélve a tömegmészárlásokat, valamint férfiak, nők és gyermekek erőszakos áttérítését, továbbra is hordozta magában a traumatizáló eseményeket”.38 Pláne, hogy az elitnek is akadt szépszámú „veszettje”. Mondjuk a Toaffnál hivatkozott Giovanni Hinderbach püspök, császári követ, aki a velencei ostromot nyögő Trieszt védőinek dicséretét zengve helyeselte, „hogy a megadást elkerülendő, szükség esetén éhségüket macskák, egerek és patkányok, sőt a városban élő zsidó földijeik húsával csillapították”.39 Elképzelhető, hogy amennyiben ez a – vérvádper direktoraként is működő – főpap övéinek kannibalizmusát bocsánatosnak gondolta, alsó hangon kinézett annál ezerszer szörnyűbbet a zsidókból.
Minden koholt vád részben helytállónak tűnő közvetett bizonyítékokra épül. Ugyanakkor nyilvánvaló: a perbe fogáshoz ennél kézzelfoghatóbb „bizonyíték” kellett. Kende Tamás is leírja: a rómaiak szentül hitték, „a keresztények éjjeli gyűléseiken egy-egy kisdedet ölnek meg, akiket azután megsütnek, kenyerüket pedig a vérükbe mártják. Ez az elképzelés éppúgy eredhetett az oltári szentség félreértelmezéséből, mint az ember- és véráldozat történelem előtti gyakorlatának tovább élő kollektív emlékezetéből, illetve az abból fakadó félelemből.”40 Nem lehet, hogy a vérvád ugyanígy egyfajta „rituális jeltorzulás”, félrelátásból keletkező optikai csalódás tömeglélektani produktuma? Toaff elképzelhetőnek véli, s kétségtelenül ez művének legvitatottabb része.
A téveszmék valóságmagja
Nem vitás, a lakosság jórészt őszintén hitt benne. Groteszk, de előfordult, hogy bizonyos nyomorgó parasztok gyerekeik vérét akarták eladni a „fizetőképes keresletnek” hitt zsidóknak. „Bader elismerte, hogy bár vért vett a gyermek nyakából, hogy eladja a zsidóknak, akik állítása szerint bőségesen fizettek az ilyen áruért, de egyáltalán nem állt szándékában megölni a fiút”41 – tartalmazza egy ilyen elkövető vallomása. Szerinte ugyanakkor annyi valóságalapja lehetett a tévhitnek, hogy gyógyászati célra, pl. vérzéscsillapításra zsidók is használ(hat)tak vért, illetve „amennyiben nem rendelkeztek szárított vérrel, azt más vérzéscsillapító hatású porokkal helyettesítették. Ilyen szer például az örmény agyag, valamint a gyógyszertanban Calamus Draco vagy Pterorapus Draco néven ismert sötétvörös színű gyantaféle, az úgynevezett »sárkányvér«.” Hogy az ilyen, zsidóknál talált szerek teljesen ártalmatlanok, azt még az antiszemita Bary József is elismeri, mikor az eszlári ügyben házkutatást tartva, megállapítja: „…a veres por egyszerű vérzéscsillapító szer, amit a metszők szoktak használni csecsemők körülmetélésénél.”42 Könnyen megtörténhetett, hogy a középkorban ilyen véralapú (vagy csak vérnek látszó) csodaszerek keltették fel a többség gyanúját? Persze a zsidó vallástan tiltja a vért, de a zsidó (és keresztény) világ alkimistái használták. Legalábbis Toaff állítja: „a zsidó népi gyógyászat is törvényes és elismert gyógyszerként fogadta el e készítményeket, és használatukat nem korlátozta a súlyos és veszélyes kimenetelű betegségekre.”43 Ugyanakkor hozzáteszi, a vér „sem közvetve, sem közvetlenül nem gyermekgyilkosság elkövetéséből származott.”44 Illetve „körülmetéléskor lehetőleg zsidó gyermekek porrá alakított vérét használják”. Valamint „a szertartás során felhasznált szárított vér (mely tudatlan, ám élő és erejük teljében lévő, többnyire nélkülözni kényszerülő »donoroktól« származott) és a feltételezett rituális gyilkosságok között nem állt fenn kapcsolat, csak a bírák elméjében (és nem csak Trentóban), akiknek érdekükben állt ilyesmivel megvádolni a zsidókat”.45
Minden további nélkül elképzelhető, hogy Toaff téved. De az átdolgozott kötetben nem található zsidósággal szembeni tendenciózus rosszindulat vagy antiszemitizmus. Összefüggéseiből kiragadva persze alkalmas lehet zsidógyűlölők muníciójának, csakhogy ez „üzemi balesetként” minden, a zsidó vallási bigottságot (is) feltáró (de nem antiszemita) mű sajátja. Toaff hajlandó volt okulni a bírálatokból, és ezt vehetjük az intellektuális alázat jelének. Megérdemli hát a fair bánásmódot.
Jegyzetek
1 http://www.szombat.org/izraeli+tudos+vervad+botranya.html [2]
2 Uo.
3 http://kuruc.info/r/7/39415 [3]/
4 Ariel Toaff: Véres húsvét. Középkori zsidó rituális gyilkosságok Európában? 2009, Allprint Kiadó (a továbbiakban: Toaff 2009), 7. o.
5 Uo. 291. o.
6 Uo. 7. o.
7 Uo. 10. o.
8 Hanák Péter: A másokról alkotott kép. In: Varga László (szerk.): Zsidóság a dualizmus kori Magyarországon. 2005, Pannonica Kiadó, 188. o.
9 A tiszaeszlári bűnper. Bary József vizsgálóbíró emlékiratai. Reprint kiadás. 1999, Gede Testvérek, 587. o. (A továbbiakban: Bary 1999.)
10 Toaff 2009, 14. o.
11 Karsai László: Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen, 1882–1993. 1993, Aura Kiadó, 10. o. (A továbbiakban: Karsai 1993.)
12 Toaff 2009, 179. o.
13 Uo. 174. o.
14 Uo. 252. o.
15 Uo. 205. o.
16 Karsai 1993, 19. o.
17 Kende Tamás: Vérvád. Bp., 1995, Osiris Kiadó, 49. o. (A továbbiakban: Kende 1995.)
18 Bary 1999, 37. o.
19 Kende 1995, 39. o.
20 Toaff 2009, 122. o.
21 Uo. 45. o.
22 Uo. 259. o.
23 Karsai László: Kirekesztők. Antiszemita írások, 1881–1992. 1992, Aura Kiadó, XIX. o.
24 Toaff 2009, 137–138. o.
25 Uo. 194. o.
26 Uo. 198. o.
27 Uo. 212. o.
28 Kende 1995, 38–39. o.
29 Uo. 8. o.
30 Toaff 2009, 64. o.
31 Uo. 29. o.
32 Kende 1995, 47. o.
33 Uo. 119. o.
34 Toaff 2009, 29. o.
35 Uo. 40. o.
36 Uo. 42. o.
37 Uo. 41. o.
38 Uo. 57–58. o.
39 Uo. 58. o.
40 Kende 1995, 17. o.
41 Toaff 2009, 106. o.
42 Bary 1999, 126. o.
43 Toaff 2009, 103. o.
44 Uo. 185. o.
45 Uo. 237. o.
- Játéktér [8]