Angola, az ígéretek földje

Pál Attila [1]

A négyszáz éves portugál gyarmati uralom, majd az egész országot szinte porig romboló, huszonhét éven át dúló polgárháború után Angola, ha nehezen is, de megindult a fejlődés útján. Olyannyira, hogy – a partjainál felfedezett hatalmas kőolajkincsnek köszönhetően – mára a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságát tudhatja a magáénak. A társadalmi és politikai változások azonban lassabban és bizonytalanul haladnak, noha a tavalyi békés és tiszta parlamenti választások, s főleg az eredmények fogadtatása, ha fenntartásokkal is, de biztató a jövőre nézve. 

Afrika délnyugati partja mindig is kedvező életfeltételeket kínált az ember számára. Már az őslakos busmanok is bőséges élelemre leltek e halban, vadban és növényekben gazdag vidéken. Később, az i. e. VI. században észak felől érkezett, a földművelés alapjait és a vas megmunkálásának módját is ismerő bantu népek (elsősorban a bakongo és balunda törzsek) könnyűszerrel igázták le őket, s alakítottak előbb törzsszövetségeket, majd viszonylag fejlett államokat. A legjelentősebb közülük a bakongók Kongó Királysága volt. Uralkodója, a mfuma (hatalmas atya) hatalmát a népgyűlés ellenőrizte és korlátozta. A bakongók már az európai hódítók megjelenése (XV. század vége) előtt tartottak rabszolgákat. Noha e célból nem szerveztek hadjáratokat, a hadifoglyok, a bűnözők és a fizetésképtelen adósok rabszolgasorba kerültek. A Kongó Királyság virágzásának gazdasági alapját a földművelés és a kereskedelem adta. Hat tartományra oszlott, mindegyik magában foglalt több, a mfumának alárendelt királyságot. Ilyen volt a mai Angola északnyugati területén fekvő Ndongo, amelynek uralkodójáról, a ngoláról kapta nevét a portugál gyarmat, majd a független afrikai állam.

Első európaiként az Indiába vezető tengeri utat kereső portugál Diego Căo hajós bukkant fel 1482-ben a délnyugat-afrikai partokon. Nem sokkal később újabb expedíciók érkeztek, s hamarosan szoros kapcsolat alakult ki a Kongó Királyság és Portugália között. A portugálok korszerű fegyvereket és eszközöket hoztak, s velük a kereszténységet. Cserébe Kongó rabszolgák, elefántcsont és ásványkincsek tömegét kínálta. A kongói király nem sokkal később felvette a keresztény hitet. Ismert személyiség lett Európában is, még a pápával is levelezett. 1570 körül azonban a kongóiak lerázták magukról a luzitán uralmat, akik ezután délebbre kerestek meghódítható földeket. A híres Bartolomeo Díaz fia, Paolo Díaz hét hajóval és 700 katonával érkezett, s miután az afrikaiak a túlerő láttán értelmetlennek vélték az ellenállást, a portugálok megtelepedtek, s létrehozták Angola gyarmatot és Luanda városát. Néhány évtizeddel később Ndongo akkori királyának nővére, Dzsinga Mbandi eltette láb alól az idegen uralomba belenyugodott fivérét, hogy népét fellázítva szembeszálljon a portugálokkal. Szabadságharca harminc éven (1625–1655) át tartott, s a bennszülöttek győzelmét hozta. A XVI. század vége felé Portugáliában feudális anarchia dúlt, amit kihasználva a spanyolok perszonálunió formájában átvették a hatalmat a luzitánok földjén. A hollandok is éltek a kínálkozó alkalommal, és 1641-ben elfoglalták Luandát. A legendás Dzsinga királynő szövetséget kötött a hollandokkal, s a portugálok uralmát Massanganóra, egy alaposan kiépített erődre korlátozták. Nyolc évvel függetlensége visszanyerése után, 1648-ban Portugália dél-amerikai gyarmatáról, Brazíliából átirányított hatalmas had­seregével visszahódította Luandát, aminek nyomán sok portugál visszatért

Afrikába.

Angola kereskedelmének nagy részét Brazíliával bonyolította. Ez idő tájt a portugál gyarmat Angolát alárendelték Brazíliának. Az afrikai gyarmat szolgálta ki az amerikait ingyen munka­erővel, olcsó nyersanyagokkal. Akárcsak Brazíliában, az afrikai portugál külbirtokokon fontos szerep jutott a jezsui­táknak, akik a hitélet és az oktatás vaskezű irányításával sakkban tartották a nagyrészt már megkeresztelt bennszü­lötteket. A katonák helyét lassanként kereskedők foglalták el, ami ugyanolyan hatásos gyarmatosítási eszköznek bizonyult, mint a háború. Valójában ekkor kezdődött meg a gyarmati kizsákmányolás: az értékes természeti kincsek (főleg a gyémánt, a trópusi fa és az elefántcsont) nagyarányú elrablása, az afrikaiak elhurcolása rabszolgának vagy kényszermunkája a helyi ültetvényeken. A portugál gyarmati hatalom így mind gazdagabb és erősebb lett, egyre tovább terjeszkedett. A XVIII. század elejére a mai Angola egész területe a luzitán korona fennhatósága alá került. Ekkorra ez a gyarmat tizenháromszor akkora területet ölelt fel, mint az anyaország. A rabszolgaság eltörlése (1836) jelentős változásokat hozott: a rabszolgákból bérmunkások lettek, feldolgozó üzemek létesültek, kereskedelmi cégek alakultak, s a század derekára Luanda vált az egyik legnagyobb és legfej­let­tebb várossá a portugál gyar­matokon. A gazdasági tevékenység fellendü­lésével megszületett az angolai burzsoázia. Tagjai a telepeseken kívül a fehé­rek és a törzsi elit keveredéséből kialakult új et­nikum, egyben társadalmi réteg, a mestiço „tagjai” lettek. A gyarmatosítók őket lekenyerezve igyekeztek féken tartani a bennszülöttek lázongásait.

A Közép-Afrika felosztását célzó berlini konferencián (1884–85) kijelölték a gyarmati határokat, ami tovább szilárdította az európai uralmat a fekete kontinensen. A gyarmati gazdasági stratégia a mezőgazdaságra és a nyersanyagok kivitelére épült, bármiféle fejlett ipar telepítése nélkül. A gumi- és elefántcsont-kereskedelem révén, meg­tetézve a gyarmatok lakosaira is kirótt adókkal, a portugál kincstár óriási bevételekre tett szert.

A XX. század első fele nem sok újat hozott Angola számára. A helyzet nyugodt volt, és stabil, szépen gyarapodott a helyi gazdaság, bővült az oktatás, javult az életszínvonal, legalábbis a telepeseké és a mestiçóké. A második világháború után elkezdődött a nagy gyarmatbirodalmak felbomlása, ami a portugál külbirtokokat sem hagyta érintetlenül. Az Afrika-szerte ébredező nemzeti öntudat arra sarkallta Lisszabont, hogy szorosabbra fogja a gyeplőt, ezért 1951-ben Angolát Portugália tengerentúli tartományává „emelte”. Így sem sikerült megelőzni, hogy a gombamód szaporodó mozgalmak egy­re szervezettebben és határozottabban kö­ve­teljék Angola függetlenségét. A fa­siszta miniszterelnök, Antonio de Oliveira Salazar vezette portugál kormányzat mereven elutasította az elszakadási törekvéseket.

Az 1961-ben megindult fegyveres szabadságharc főszereplői azonos okból, azonos célért küzdöttek, együttműködni azonban emberi és politikai-ideológiai nézeteltérések miatt képtelenek voltak. A portugáloknak három jelentős mozgalommal kellett szembenézniük. Az Agostinho Neto vezette, marxista elveket követő MPLA (Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért) az ország középső részén – beleértve a fővárost, Luandát is – tett szert komoly befolyásra. A költő Neto is kiállt a kor afri­kai vezéreszméje, a kontinens népeinek egysége, az igazságos társadalom, az afrikai szocializmus mellett. Északon az Angolai Demokrata Párt és a bakongók felkelő seregének összegyúrásából született FNLA (Nemzeti Front Angola Felszabadításáért) szervezte az ellenállást. Vezérük, Holden Álvaro Roberto inkább Washington felé kacsingatott (olyannyira, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal sokáig rendszeres fizetést folyó­sított neki hírszerző szolgálataiért), de családi szálak fűzték a későbbi zaire-i dik­tátorhoz, Mobutuhoz is. A déli országrészben a legnépesebb etnikumot, az ovimbundukat maga mögé sorakoztató, az Európában több diplomát is szerzett, hét nyelven beszélő Jonas Savimbi irányította UNITA (Nemzeti Egység Angola Teljes Felszabadításáért) szállt harcba a szabadságért. Megjegyzendő, hogy Savimbi először az MPLA-ban kívánt vezető szerephez jutni, majd mikor látta, hogy ez nem megy, megfordult az FNLA háza táján is, hogy népe, a „mindig elnyomott” ovimbunduk élére álljon. A három szervezet egymástól független – sőt olykor egymás elleni – másfél évtizedes kegyetlen harcok árán kivívta Angola felszabadulását a gyarmati iga alól. A fegyveres és politikai küzdelmet segítette a Salazar-diktatúrát elsöprő 1974-es lissza­boni államcsíny is, amelynek nyomán António Spinola tábornok vezetésével katonai kormányzat került hatalomra. Ez nemhogy leverte volna a szabadságharcot, beleegyezett, hogy minden volt portugál gyarmat nyerje el önállóságát, így még a függetlenség kikiáltása előtt Angolában is átadta a közigazgatást a három legjelentősebb szervezet (MPLA, FNLA, UNITA) koalíciójának.

Ez a koalíció azonban szinte a megalakulás pillanatában felbomlott, miután a hármakat nemcsak vezetőinek mérhetetlen hatalomvágya, hanem ideológiai okok s külföldi támogatóik is szembefordították egymással. Mindegyik maga szerette volna kikiáltani Angola függetlenségét, s egyedül kormányt alakítani. A hidegháború beköszöntött a forró égövben is. A marxista elveket valló, így a Szovjetunió és a szocialista blokk rokonszenvét élvező MPLA megszerezte az ellenőrzést a főváros, Luanda és az ország középső, nagyobbik része felett. Az USA, Zaire és az akkor még az apartheid végvárának számító Dél-afrikai Köztársaság katonai támogatással beavatkozott az FNLA és az UNITA oldalán (utóbbit a Szovjetunióval szembeszegülni mindig kész Kína is segítette) azzal a szándékkal, hogy bevegyék Luandát. Válaszul Kuba is belépett a harcba az MPLA oldalán. Bár az FNLA és az UNITA csapatai közel kerültek a fővároshoz, elfoglalniuk nem sikerült. Így 1975. november 11-én a marxistáknak jutott a függetlenség kikiáltásának dicsősége. A portugálok hanyatt-homlok menekültek az országból. Angola első elnöke Agostinho Neto lett. (1979-ben bekövetkezett halála után José Eduardo dos Santos, a marxistából technokratává fejlődött olajipari mérnök vette át a hatalmat, s őrzi máig.) Noha két héttel később a hoppon maradt FNLA és az UNITA az általuk ellenőrzött területen ugyancsak kikiáltotta közös államalakulatát Angolai Demokratikus Köztársaság néven, Holden Roberto és Jonas Savimbi társelnökletével, a tandem 1976. január 30. után felbomlott. Ekkorra az angolai központi hadsereg és a Neto elnök behívta kubaiak szétverték az FNLA-t és a zaire-i csapatokat (Holden Roberto Kinshasába menekült), továbbá visszavonulásra késztették az UNITA hadait, velük a dél-afrikaiakat is.

Ám ezzel a harcok még korántsem értek véget. Az angolai kormány – melyet az Egyesült Államok kivételével elismert a nemzetközi közösség – kérte a kubai csapatokat, hogy maradjanak az országban. Az UNITA Jonas Savimbi vezetésével nem hivatalos, ám annál bőkezűbb támogatást kapott Wa­­sh­ing­tontól, Izraeltől és Kínától is, akik katonai kiképzéssel, felderítőkkel és fegyverszállítással erősítették az ellenállást az ország délnyugati részében, míg a luandai kormány mögött ott állt a Szovjetunió és az egész kelet-európai blokk. Pretoria számára Angolánál sokkal fontosabb volt Namíbia sorsának alakulása, hogy a korábbi német gyarmat, majd ENSZ-gyámsági terület ne kerüljön a függetlenségért harcoló, baloldali SWAPO – s vele a szocialista világ – befolyása alá. Ennek érdekében attól sem riadt vissza, hogy angolai területeket bombázzon. A hidegháború délnyugat-afrikai, igencsak véres csatározásai sokáig váltakozó sikerekkel zajlottak, mígnem 1987-ben az angolai kormány és az Egyesült Államok tárgyalásokat kezdett, amelyekbe előbb Kubát, majd a Dél-afrikai Köztársaságot is bevonták. Ezek eredményeként 1988. december 22-én megállapodást írtak alá, amelyben kikötötték a kubai csapatok kivonását Angolából éppúgy, mint a dél-afrikai alakulatok visszavonását Angolából és Namíbiából.

Az 1991-es bicesse-i egyezmény már az angolai választások részleteit tisztázta. Az ENSZ felügyelete alatt 1992-ben megtartott referendum első fordulóját az MPLA nyerte 49 százalékkal, a 40 százalékot szerzett UNITA előtt. Savimbi nem fogadta el az eredményt, s újra fegyverbe hívta híveit. A második békemegállapodást, a zambiai fővárosban tető alá hozott lusakai jegyzőkönyvet 1994. november 20-án írták alá. E szerint az UNITA köteles (lett volna) letenni a fegyvert, s katonáit besorozni a nemzeti hadseregbe. Egyik pont sem teljesült, s a harcok hamarosan kiújultak, s ezt egy újabb nemzeti egységkormány felállítása (1997 áprilisában) sem szakította félbe hosszú időre, mert 1998 végén ismét dörögtek a fegyverek, miután Savimbi megint csak hitszegéssel vádolta Dos Santost. A huszonhét éven át dúló polgárháború, amelynek gyarkorlatilag Jonas Savimbi csatában elszenvedett halálos sebesülése vetett véget 2002-ben, mintegy 1,5 millió áldozatot követelt, s a lakosság egyharmada vált otthontalanná a több mint negyedszázados öldöklés során. A tűzszerészek azóta is szedik fel s hatástalanítják a földbe ásott taposóaknákat, eddig csaknem 15 milliót találtak, s ennek a munkának messze nincs még vége. Emberi jogi szakértők szerint az UNITA hatezer gyermekkatonát alkalmazott, mintegy felüket erőszakkal „sorozták be”. Nem is beszélve arról, hogy 5-8 ezer kiskorú lányt „adtak feleségül” UNITA-katonákhoz. Sok lányt küldtek, hogy lopjon élelmet a geril­láknak. Aki nem tért vissza elég eleséggel, nem kapott enni. Győztes csaták után az UNITA parancsnokait – a falvakból elrabolt – nőkkel jutalmazták. Az ENSZ a kormányseregben is talált 190 gyermekkatonát.

A fegyveres harcok lezárása (2002 augusztusában az UNITA politikai párttá nyilvánította magát, s leszerelte fegyveres erőit) végre meghozta a békét, a politikai nyugalmat az országban. Angola gazdasága látványos fejlődésnek indult, aminek mozgatórugója leginkább az volt, hogy az értékes ásványkincsek (gyémánt, arany, vasérc, foszfát, bauxit, uránium stb.), mindenekelőtt a világ 18. legnagyobb bizonyított kőolajtartalékának kiaknázásából befolyó pénzeket már nem fegyverekre és külföldi zsoldosok fizetésére pazarolták el. Szembeszökő, ugyanakkor ellentmondásos az a fejlődés, amely a nyugat-afrikai országban tapasztalható az elmúlt majd’ egy évtizedben. Mert igaz, hogy gombamód szaporodnak a lakóházak, iskolák, kórházak, de szinte csak a fővárosban, s legtöbbjük magánkézben van, kevesek számára hozzáférhető. Ráadásul még mindez sokáig kevés is lesz, hiszen a hosszú harcok szinte a teljes infrastruktúrát földig rombolták. Gyakorlatilag nulláról kellett kezdeni a gazdaság újjáépítését is. Mindez persze nem lehetne ilyen gyors külföldi befektetések nélkül. A partok mentén felsorakoztak a világ legnagyobb olajcégei – a Shell kivételével –, a tankhajók sorban állnak, hogy a napi közel kétmillió hordó fekete aranyat széthordják a világba (elsősorban Kínába, az Egyesült Államokba, Franciaországba és a Dél-afrikai Köztársaságba). Angola mára Afrika első számú olaj­exportőre lett – Nigériát is megelőzve –, s fontosságát jelzi, hogy felvételt nyert már az OPEC-be is.

Napról napra „nyúlik” az aszfaltozott közutak, a vasúti pályák hossza is, bekapcsolva a gazdaság vérkeringésébe az eddig elzárt belső területeket is. Akár ujjonghatnának is az angolaiak, ha ez az ő életükön is látszana. De sajnos – egyelőre – nem így van. Annak ellenére, hogy a GDP növekedése évek óta a világ élvonalába röpíti Angolát (még a világválság miatt a korábbi 20-24 százalékról tavaly 13,2 százalékra süllyedt rátával is „ezüstérmes”), a hivatalos adatok szerint a felnőtt lakosság mintegy negyede (egyes becslések szerint viszont 60 százaléka) munkanélküli, s bár a 2002-es hiperinflációt egészen 12-13 százalékig sikerült letörni, az angolaiak kétharmada él a szegénységi küszöb alatti szinten. A foglalkoztatott munkaerő négyötödét lekötő mezőgazdaság – amely a gyarmati időben jelentős exportőr volt – még ma sem képes egészen fedezni az ország élelmiszer-szükségletét. Az örvendetesen szaporodó beruházások viszont korántsem teremtenek elég munkahelyet, hiszen a külföldi befektetők – különösen az út- és vasútépítő kínai cégek – többnyire saját országukból hoznak munkásokat. Peking feltűnő „segítőkészsége”, beruházási hitelei – amelyek révén kínai cégek jutnak munkához, jelenleg már tízezer kínai dolgozik Angolában –, katonai és politikai együttműködési készsége láttán sok politikai elemző már kínai újgyarmatosításról beszél, nem egészen alaptalanul.

A fényes kirakat mögött azonban ott az árnyékos hátország. Szinte évszázados lemaradást kell(ene) behoznia rövid idő alatt az egészségügynek, a helyzet ugyanis siralmas. A 12,8 milliós lélekszám gyorsan, évi 2 százalékkal gyarapodik, s kérdés, hogy az egészségügyi ellátás fejlesztése lépést tud-e tartani, különösen az eddig is (még) elmaradottabb vidéki területeken. Mindennél többet mond, hogy a fegyveres harcok után kilenc évvel is még mindössze 38,2 év a születéskor várható élettartam, a világon a legnagyobb a gyermekhalandóság (ezer élveszületettből 180 nem éri meg az ötéves kort), s a felnőttek 2,1 százaléka hordozza magában a HIV-vírust, nem is beszélve az időről időre tomboló kolera-, hepatitis A-, tífusz- és maláriajárványokról, amelyek ugyancsak túlontúl sok áldozatot szednek, noha részben megelőzhetők, részben gyógyíthatók lennének. Korántsem biztató, hogy főként magánkórházak épülnek, amelyeknek az árait csak kevesen tudják megfizetni, míg a köz­ellátás továbbra is súlyos intézmény-, orvos- és gyógyszerhiánnyal küzd, egyedül beteg lenne „elegendő”, ha egy­általán eljutnának orvoshoz.

Nem sokkal jobb az oktatás helyzete sem. A GDP-nek mindössze 2,4 százalékát fordítják e célra, noha a 15 évesnél idősebb angolaiak közel egyharmada analfabéta. Itt is az a tendencia, hogy a magániskolák szaporodnak, ám tandíjukat nem az átlagpolgárok zsebéhez szabják. Így kevés állami tanintézet lévén a gyermekek egyharmada kimarad az iskolarendszerből, újratermelve az írástudatlanságot.

A szegénység, az iskolázatlanság, a betegségek és korai halál ördögi köréből csak kevesen tudnak kitörni. „Az emberek itt a puszta túlélésért harcolnak nap mint nap. A legtöbb gyermeket már egészen kis korában munkára fogják, hogy megkeressék a betevő falatra valót, így nem jutnak el iskolába” – magyarázza Domingas Lureiro nővér, egy Cazengában, Luanda egyik nyomornegyedében (bairros) dolgozó jótékonysági szervezet vezetője az allAfrica.com internetes lap munkatársának, majd keserűen hozzáteszi: „a kormánynak halvány fogalma sincs arról, milyen itt az élet”. Arról már inkább, hogy miként él az elit. Az elnöki tisztséget immár harminc éve betöltő José Eduardo dos Santos családtagjainak három-négyszáz fős fényűző születésnapi és egyéb ünnepségeiről hollywoodi pompát idéző beszámolók látnak napvilágot az afrikai sajtóban, miközben az elnök nem győzi türelemre inteni népét: nem megy minden máról holnapra.

Az angolai gazdaság és közélet rák­fenéje a messze a gyarmati múltba visszanyúló, de máig az egész társadalmat behálózó és megbénító mérhetetlen korrupció. Noha az olajexportból és a külföldi cégek koncesszióiból vagonszám ömlik a dollár a kincstárba, nagy része kézen-közön eltűnik. Sokak szerint a bevételek jelentős hányada a helyi „Bermuda-háromszögben”, azaz a Sonangol állami olajcég, a kincstár és az úgynevezett Futungo (az elnök baráti és üzleti köre) bugyraiban tűnik el. Az MPLA ennek ellenére élvezi a lakosság döntő többségének bizalmát, hiszen a tavalyi parlamenti választáson a kormánypárt a képviselői mandátumok nyolcvan százalékát kaparintotta meg, s ez akkor is döntő fölény, ha a rendkívül gyenge és szétaprózott ellenzék csalást is emlegetett az eredményhirdetés után.

A politikai stabilitás persze ad némi haladékot a kormánynak ígéretei teljesítésére, de egyelőre nem sok jel mutat erre. A közpénzek elosztása változatlanul átláthatatlan, a szakadék egyre mélyül a „felső tízezer” és a „köznép” között éppúgy, mint a főváros és a vidék között. Csupán idő kérdése, mikor ébred rá az ország, hogy becsapják, mikor erősödik meg az ellenzék annyira, hogy komoly politikai ellenfele legyen a kormányzatnak.

A luandai kormány a kedvező gazdasági adatokra alapozva már-már regionális nagyhatalmi ábrándokat kerget. Ennek egyik jele, hogy megpályázták s elnyerték a 2010. évi labdarúgó Afrikai Nemzetek Kupája döntőjének lebonyolítását. E célra már meg is kezdődött – „természetesen” kínai hitelből és beruházóval – négy korszerű stadion megépítése. A sportlétesítmények mel­lett bevásárlóközpontok és kisegítő létesítmények is épülnek. Már csak egy jó válogatott kellene, Angola nemzeti tizenegye ugyanis csupán a kontinens középmezőnyéhez tartozik.

Angola egyelőre szegény ország, de az ígéretek földje. Ígéretes a gyors gazdasági növekedés, a kormány (legalábbis szavakban megmutatkozó) elszánt­sága az infrastruktúra újjáépítésére, a gazdaság diverzifikálására – gondolva arra is, hogy az olaj egyszer majd elfogy –, az életszínvonal emelésére, a korrupció visszaszorítására, a társadalmi igazságtalanságok és az anyagi különbségek csökkentésére. S nem lehet olyan szegény egyetlen kormány sem, hogy ígérni ne tudjon. Különösen nem elnökválasztás előtt.

• Játéktér [6]