Két furcsa – és nem túl eredeti – meseféleség közé zárva, mintegy azok óvó kagylókelyhében leljük a lényeget. Mely lényeg viszont nem egy, mint a tengeri gyöngykagylók többségénél, hanem három: a Babette lakomája, a Viharok és A halhatatlan történet; mely Karen Blixen-elbeszélések közül kettőből még játékfilmet is forgattak, az elsőből Oscar-díjasat, a harmadikból viszont Orson Welles-eset (ezúttal ökonomikusan és örömmel megfeledkezve sokak vélhető kedvencéről, a Távol Afrikától című, olyan-amilyen – kár, hogy olyan, amilyen – életrajzi filmről). A Polar Könyvek sorozatában legutóbb megjelent Blixen-kötet hosszú elbeszélései igazi gyöngyszemek, kleisti feszességű, jacobseni hangulatú, csehovi fesztávú elszámolások egy-egy, illetve több egymással összefüggő sorsvonalról. Ez a három kései (1958-ban megjelent) elbeszélés olyan huszadik századi prózateljesítményre vall, amely a tizenkilencedik századi epika legjavának örökségével sáfárkodik.
„Hátborzongató élmény egy mesélő számára, ha megtudja, hogy a története igaz” (18.) – borzong A búvár című nyitómese elbeszélője; még ha az olvasó csak később tud is önfeledt lélekkel csatlakozni e borzongáshoz. Amikor is tényleg borzongva ámuldozik azon, ahogyan például a Babette lakomájában a két pártában maradt lelkészlány egyikének egykori hadnagy-udvarlója, Lorens Löwenhielm, immár tekintélyes tábornokként, feltűnik a titokzatos múltú mesterszakács, jelenleg házvezetőnő Babette által celebrált fenséges lakomán. Először kívülről látjuk, szenvtelenül pontos ábrázolással: „…a délceg, pirospozsgás Löwenhielm tábornok lépdelt egyenruhájában, kabátját szinte ellepte a sok érdemrend. Úgy parádézott a jámbor társaságban, mint egy páva vagy egy aranyfácán a sok kis szürke csóka között.” (56.) Majd a rákövetkező oldalon Blixen elbeszélője bevezet minket a „támadhatatlan erkölcsű, lelkiismeretes hivatalnok és hűséges férj”, azaz a tábornok lényének legbenső kamrájába, mintegy felnyitva a Löwenhielm-maskara kagylóhéját: „Voltak azonban pillanatok, midőn a világ nem erkölcsi, hanem valamiféle misztikus jelenségként tűnt fel a szemében. Volt, hogy a tükör elé lépve sorra vette a mellén díszelgő érdemrendeket, és legnagyobb döbbenetére úgy látta, hogy voltaképpen nincs is a mellén semmi. Hiúság! – visszhangozta szíve…” (57.)
Hasonlóképpen, a három hosszú elbeszélés akusztikai terében gyakorta – nem kiszámítható, de várható módon – felzendül egy-egy szereplő személyiségének titka; ugyanakkor mindez sosem fülsértően történik: a Blixen-írások elbeszélője mindent tud szereplőiről, azok jelleméről és sorsáról, ámde mindentudását nem fecsegi ki lépten-nyomon, hanem arányosan gazdálkodik vele. Éppen ezért nem bánjuk, ha esetenként, akár még a történetek legeslegelején is, a mesélő határozottan megragadja és mintegy felnyitja hőseit, mint például a Viharok öreg színidirektorát, aki a későbbiekben majd atyjaként gondoskodik a törvénytelen nászból született lányról, az Arielt alakító Malliról: „Sørensen úr természetében kettősség uralkodott, mely olykor megzavarta és nyugtalanította környezetét, s melyet akár démoninak is nevezhetnénk…” (77.) Mely „nyugtalanító” titok végül az elbeszélés záró párbeszédében összpontosul, amikor is Sørensen úr érzi, hogy „egy hosszú élet tapasztalatai alapján kell felelnie a lánynak”, tudniillik az alábbi kérdésre: „– Miért vagyunk ilyen szerencsétlenek?” (145.) Nagyon fontos, hogy ez a beszélgetés nem csak és közvetlenül Malliról és Sørensenről szól, hiszen a shakespeare-i Vihar Arieljének és Prosperójának dialógusát követi, amelyben a pálcáját eltörő varázsló szól felszabadított szellemszolgálójához – most tehát Prospero-Sørensen Ariel-Mallihoz: „…az elemek közé! / Szabad vagy, élj vígan!” (144.) És ezek után – megint csak a tizenkilencedik századi epikán iskolázott Blixen arányérzékének és kompozíciós tudásának szép példájaként – az öreg színidirektor „nyugtalanságában” osztozó, sorsrontó vagy -beteljesítő karakterrel megáldott (vagy megvert) Malli önértelmező, jegyeséhez címzett búcsúlevelét olvashatjuk – mindenféle elbeszélői értelmezés nélkül.
A szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt viharba kerülő Mallihoz hasonlóan A halhatatlan történet egyik szereplője, az apja elől szeretőjével Japánba szökő Virginie is átéli a maga – ezúttal szárazföldi – viharát: „Ez volt élete legnagyobb pillanata. A bömbölő vihar az égből egyenesen neki szólt, a föld az ő ártatlanságának elvesztése miatt remegett és rengett, a megáradt tenger hatalmas hullámai mind, mind az ő bukását siratták!” (182.) Virginie egyébként később (az elbeszélés szűkebb idejében) az apját korábban kisemmiző Mr. Clay abszurd tervének lesz szereplője, annak könyvelője, bizonyos Elisáma közvetítésével: a pénzébe és hatalmába beleunt üzletember meg akarja valósítani a réges-régi, szájról szájra terjedő tengerészlegendát, amelyben egy matróz öt arany fejében, bőséges lakoma után, törvénytelen utódnemzés céljából együtt hál egy gazdag öregember fiatal feleségével. A mitikus alaptörténetre épülő színjátékban Mr. Clay álfelesége Virginie lesz, mely másolattörténetet viszont a valóságos matróz végül ekként kommentál: „– Az a történet (…), az a történet egyáltalán nem is hasonlít arra, amit én átéltem.” (223.) És aminek a Blixen-mű olvasója is részesévé válhatott.
A sors anekdotái szerzője tényleg mindent tud szereplőinek sorsáról, de – hangsúlyozom még egyszer – nem mond el mindent. Amit viszont elmond, és ahogyan elmondja, azzal valóban olyan jellegzetes „mély és halk” északias zúgást ébreszthet az olvasó hallójáratában, mint amilyet Elisáma hall a tengerészfiú Virginie-nek küldött ajándékkagylójában. (224–225.) És ebből az alapzúgásból válnak ki, élesednek ki időnként az alábbi, Mallira vonatkozó kijelentéshez hasonló, általánosító szólamok: „Felnőtt korára szépült meg. Senki emberfia nem rendelkezhet gazdagabb tapasztalatokkal, mint egy csúnyácska, suta süldő lány, akiből néhány hónap leforgása alatt szépséges fiatal nő válik.” (87.) Vagy érdekes az is, hogy ugyan megtudhatjuk a mesterszakács Babette felfogását a művészetről, ámde ennek apropójáról, különös döntésének valódi indítékáról semmit nem tudunk: váratlan szerencsejáték-nyereményét, hirtelen vagyonát teljes egészében a puritán lelkészlányok által rendezett, apjukra emlékező összejövetel többfogásos, fejedelmi lakomájára fordítja. A hősei érzelmi háztartásába velejükig belelátó Blixen: a gondolatelfojtás művésze – mely prózajelleg szépen igazodik a történetek északias, misztikus, puritánságában is izzó, elfojtásos érzelemvilágához. És ebben a miliőben tényleg nem az a meghatározó, amit a szereplők mondanak, hanem ahogyan a szereplők bizonyos szólamokat megszólaltatnak. Ahogyan például a rendhagyó lakomáról tudósító elbeszélés befejező gesztusának, a Babette-hez simuló Philippa sóhajának is leginkább zeneiségére, a teljes mű „mély és halk” kagylózúgásában elfoglalt helyi értékére érdemes figyelnünk, és nem szentimentális üzenetére (tudniillik hogy túlzó érzelmességgel megköszöni házvezetőnője túlzó, teljességgel irracionális ajándékát): „Ez még nem a vég, Babette! Bizonyosan tudom, hogy ez még nem a vég! A Paradicsomban az a nagy művész lesz, amilyennek Isten rendelte. Ah (…), hogy elbűvöli majd az angyalokat.” (75.)
Ezek a ceremoniális, szándékolt ünnepélyességgel koreografált, esetenként színpadias prózagesztusok valamiféle opálosan fénylő lakkréteget kölcsönöznek a Blixen-féle sorsanekdoták tragikus voltának, a kivételes vagy hétköznapi tragédiák maroknyi – három tartalmas elbeszélésnyi – alakváltozatának.
Karen Blixen: A sors anekdotái
Fordította: Kertész Judit. Polar Könyvek, 2008, 240 oldal, 2600 Ft
- Kultúra [5]