K. úr, mint ahogy Kőszeg ezt „történeteit” bevezetendő elmagyarázza, tulajdonképpen foglalt monogram, eredetileg Kafka A per című regényének a főszereplőjét, Josef K.-t jelöli (mert jobban tesszük, ha már itt eleve elkerüljük azt a szót, hogy hőse), és persze A kastély című regény főszereplőjét is (róla másutt esik szó, egy rövid gondolatjátékban arról, hogyan alakult volna a világ, ha K. egyszer csak bejut a kastélyba); de mivel majdnem teljesen meghatározatlan, „éppúgy lehet Kálmán, Károly, mint Kovács, Kertész vagy éppen Kohn” (103) és persze Kőszeg is; és hát lehet Esti Kornél is (Kőszeg idézi Esti Kornél egyik meditációját, amely szerint ő azzal győzi le az ördögi halálfélelelmet, hogy egyáltalán nem akar megifjodni; ezt pedig K. abban a Halálnaplóban idézi, amelyben feleségének, gyerekei anyjának, Fekete Évának a betegségét és a hosszú haldoklását elbeszéli, hogy aztán a következő mondatban megmagyarázza, miért ismert rá önmagára Kosztolányi alakjában: mert a borzalmas gyász közeledtére egyszerre gondolt arra, hogy akivel 27 éve élt, el fog tűnni végérvényesen, s közben a motorcsónak-vezetői jogosítványon ügyködött) (356-7); és hát vagy a véletlen, vagy a Kabbala grimaszával talán Félix Krull is lehet K., akinek hedonisztikus kalandjai kísérik Évát, amíg még olvasni tud (367). Mindenkinél mélyebben (és külön rögtön kiemelem: feltétlenül mélyebben Kafka akármelyik főszereplőjénél, mert ha például ő hallotta volna Csapnál a Szovjetunió határőrének, szinte azt mondanám, a Birodalmi Kapuőrnek a felszólítását, hogy tűnjön el, de gyorsan és a bőröndje nélkül, tulajdonképpen se „dühöt”, se „rémületet” nem érzett volna, hanem sokkal inkább valamiféle evidencia-élményt, viszont biztos nem gondolta volna azt se, hogy „Egy lépést se megyek tovább”, és biztos nem szerezte volna vissza a bőröndjét, vagyis róluk szólva ezt az adottságai szerint meglehetősen kafkai epizódot is egészen más alapmondatból kiindulva kellene elbeszélni [154]), tehát mindenkinél mélyebben azonban Kőszeg, a történetek főszereplője Brecht Keuner úr történeteinek a főszereplőjével rokon, akit nyilván azért nem említ, mert nem olvasta. A könyvben Brecht körülbelül nyolcvan, többnyire csak pársoros példázatos történetet beszél el valakiről, aki mindent a szokásos magyarázatnak a fonákjáról, olykor marxista, olykor konfuciánus tekintettel lát és láttat meg: a bókokban azt, hogy ijesztően hazugak vagy, még rosszabb, ijesztően igazak („Egy férfi, aki K. urat már régóta nem látta, a következő szavakkal üdvözölte: »Semmit sem változott.« »Ó!« – mondta K. úr, és elsápadt.” [A viszontlátás, Weiss János fordítása, 24. o.]), de még akár a nyomorban is azt, hogy kihívja a még nagyobb megaláztatást; és egyszer egy kivételesen hosszú, majd háromoldalas meditációban elmereng azon, milyen lenne a társadalom, „ha a cápák emberek lennének”. („»Cápákkal akarsz kikezdeni?«” kérdezi egy ingatlanügynökké vedlett hajdani szociológus Kőszeg-K.-tól, nota bene egy messzemenőkig nem világ- vagy akár csak rendszerrengető konfliktus, hanem egy egyszerű lakáscsata közepette: „»Mindig is az volt a legkedvesebb szórakozásom« – válaszolta vidáman.” Majd hozzáfűzi, hogy évekkel később Ausztráliában egy búvártúrán valóban hozzájutott, hogy cápákat fényképezzen [213–4]. A figyelmes olvasó a könyv végén megtudhatja, hogy valamikor a két epizód között a már reménytelenül beteg Éva kísérte el az Adriára, hogy nagy vágyát megvalósítandó, K. elvégezzen egy búvártanfolyamot [375]. Ennek az olvasónak idézem fel, hogy jó negyven évvel ezelőtt Kőszeg részletesen elmagyarázta nekem az akkoriban amúgy kevéssé égető kérdést, hogyan kell a cápákkal elbánni: nem kell félni tőlük, mert nem agresszívek, hanem szembe kell velük nézni, és ha mégis támadni készülnének, az orrukra kell csapni, ez szörnyű fájdalmat okoz nekik, és elmenekülnek; én mindezt inkább gunyorosan, mint csodálattal hallgattam – de lám, azért nem feledtem el, és a könyvben most viszontláttam, minden lehetséges K.-i viszonylatában.) Brecht egyik keleti példabeszédek mintájára komponált történetének pedig az a címe: Intézkedések az erőszakkal szemben. Amikor Keuner úrnak, a filozófusnak a tanítványai felróják, hogy noha előadásaiban az erőszak ellen szónokol, nemigen látni, hogy milyen gerinces lenne, válaszul Egge úr történetét beszéli el: megjelent egyszer nála valamilyen hatóság ügynöke, felmutatott egy igazolványt, mely szerint mindenkinek kötelessége minden javát átadni és őt szolgálni, vagyis betelepedett hozzá, és megkérdezte Egge urat, hogy akarja-e szolgálni; Egge úr hét éven keresztül etette, itatta, altatta, szolgálta, de egyetlen szót se szólt; majd amikor a hetedik év végén a jólétben elpüffedt ügynök meghalt, takaróba bugyolálta a tetemet, kivitte a házból, kitakarította a lakást, és azt mondta: „Nem”. (Brecht: Keuner úr történetei, 7. o.)
A párhuzamos idézet majdhogy túl látványos, de elutasíthatatlan. Kőszeg 1956 után először egy-egy szovjet katonának próbálta felnyitni a szemét (még egyszer, utoljára: melyik Kafka-hősnek jutna az eszébe, hogy meggyőzze a Birodalom Katonáját az Igazságról), aztán pedig, nem kevésbé patetikus módon (ő maga ennek az ’56-os eseménysornak egy kicsit korábbi pontján ezt erősebben fogalmazza: „aligha volt az országban még egy hozzám fogható barom” [27]), valamiféle csirizzel röplapokat ragasztott a telefonfülkékbe, míg le nem tartóztatták. A nagy leszámolást végül megúszta (erről még később), de amikor ő még nem tudta, hogy ki fogják engedni, megpróbálták sokféle nyomással beszervezni. Már majdnem engedett, amikor a legutolsó pillanatban (ő azt állítja, a tiszt ügyetlensége miatt, én azonban inkább azt hiszem, lénye keuneri daimonát követve) másképp döntött: „– Nem – mondtam végre, boldogan, ahogy már az első alkalommal ki kellett volna mondanom. – Nem – mondtam, és beleborzadtam a gondolatba, hogy úgy kellene élnem, hogy nemcsak titkolnom, de szégyellnem is kellene életem egy hányadát” (94–5). Idézek még két párhuzamos helyet. A röplapozásban Kovács Péter, a későbbi művészettörténész-muzeológus volt a cinkostársa. Az ő visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy valamikor a ’60-as, ’70-es években őt is megpróbálták beszervezni. „[E]gyedül az mentett meg, hogy újra és újra látni véltem magamat Márta előtt az ajtóban, aki ott áll, és rám vár. Nem írtam alá. […] A történtek után hónapokra ideggyógyintézetbe kerültem” (Kovács Péter: Törmelék, 121). Ugyancsak Kovács Péter visszaemlékezéseiben egy régebbi történetet is olvasunk a nagybátyjáról, Pilinszky Jánosról. 1952-ben hivatalosan felkérték, hogy ő is alkosson egy Rákosi-elógiumot. Vagy huszonöt évvel később megpróbálta megmagyarázni, miért nem engedett: „Péterkém – mondta –, én annyira féltem, hogy bármit leírtam volna, de semmi, egyszerűen semmi sem jutott az eszembe!” (Kovács Péter: Törmelék, 82).
Nevezzük most azt, ami e példázatos történeteket összeköti, az egyszerűség kedvéért, Keuner-elvnek: a reménytelenül kiszolgáltatott teremtmény tulajdonképpen mindenkori tudását arról, minden kényszerű veresége és esendősége dacára lesz egy pillanat, amikor megtagadja a szolgálást és az árulást (Pilinszky ezt sokkal egyénibben állította, ő azt magyarázta, hogy nem az esendősége ellenére, hanem az esendősége okán volt képtelen a bűnre – de hát ő misztikus volt, ez keveseknek adatik meg); és akkor már úgy fogalmazhatunk, hogy ez a könyv annak a Kőszeg-Keunernek a példázatos emlékeit beszéli el, aki már kimondta a „nem”-et. Mindenesetre szokatlan (emlék)írói attitűd, amelyik se az önostorozásnak, se az önistenítésnek a transzcendenciáját nem („nem”) ismeri (ennek a különös keveréséből írta például Déry az emlékező könyvét, az Ítélet nincs címűt, amelyről Kőszeg annak idején emlékezetes tanulmányt írt), de nem is szarkasztikus anekdoták gyűjteménye (nyomatékosítom: ez aztán egyáltalán „nem”), de persze nem is irodalmi visszatekintés az egész korszakra és benne saját magára (mint például Vas Istváné, akit egyébként Kőszeg itt is különleges tisztelettel említ); hanem életvallomás, autentikusan és kizárólag életvallomás, de olyan, amelynek minden epizódja meglátja és még inkább átlátja önnön mindennapi vagy fatális esendőségét (pillanatkép egy kihallgatásról: „Téved – felelte Pócsi. – Kihallgatás közben nem mehet el. Aztán sóhajtott, és személyesen kísérte el K.-t pisilni”; feljegyzés arról, miért késett mindig órákat, amikor egyre súlyosabban beteg felesége hazahívta: „Mondjam mentegetőzésképpen, hogy a neurózis erősebb az emberben, mint a tisztesség, az empátia és a szeretet? Minden ösztönbűnöző ezzel védekezik” [202, 348]), de minden mondata mégis annak a szabadságával íródik, vagyis annak a szabadságáról szól, aki megtalálta a kimondandó „nem”-et, és ezt a tapasztalatát többé soha nem adta fel. Az egész életvallomás szándékára ez úgy szól, hogy „sántikálva […] a halottak nyomában” (321), de az „emlékezés gyönyöré[vel]” (304). Ha ezt az utolsó két-egy formulát ars poeticának tekintjük, ez ismét sokkal közelebb van Esti Kornélhoz (és Keuner úrhoz), mint akár Rákóczihoz, mármost nem is szólva a politikai anekdotagyűjtemények és parlamenti emlékezések tömegéről; ismétlem: a könyv csak látszólag fonalasan elbeszélt és nyíltan kommentált történetek sorozata, valójában egy olyan élettörténetnek a példabeszédeit olvassuk, amelyik a mindent elhatározó és mindenkori „nem”-re életett vagyis alkottatott meg, és így tulajdonképpen megfoghatatlanul szabad maradt végül még önmagával szemben is, „nem biztos, hogy a mérsékelt álláspontja ésszerűbb, mint a szélsőséges volt” (224), „Tévedtek?” (237), „akkor vajon kinek lett volna igaza” (263), „Nem tudtam mit felelni” (310), hogy négy, ugyancsak különböző tárgyú és dimenziójú epizód lezárásából idézzek.
Hogy Esti Kornélt nem valamilyen politikai rendszer, illetve politikai erőszak visszautasítása vezérli? De vajon Kőszeget (és Keunert) valóban az vezérli-e? Első fokon persze igen, hiszen egy (kommunista) állam akarja a személy(iség)ét birtokba venni és tönkretenni. Mindenesetre, amikor ezt a hosszú történetet elbeszéli (még vissza kell rá térnünk), egy ponton szükségesnek tartja, hogy megtörje a kronológiai menetet, és egy jóval későbbi eszmecserét felelevenítve sokkal többet mondjon. Amikor arról ír, kik és miért vívódtak az ő családjában azon, hogy disszidáljanak-e 1956 után, egyszer csak (bárminő epikai kényszer nélkül) beiktat egy zárójeles emléket 1999-ből, amikor is egy határőrt, aki rendíthetetlenül nem engedte be a koszovói menekülteket, úgy próbált más belátásra juttatni, hogy emlékeztette a hajdani magyar menekültek sorsára. „A választ sosem felejtem el: – A mi családunkból nem ment el senki. De nem is volt a mi családunkban senkinek semmi baja se ezzel a rendszerrel, se az előzővel, de még az azt megelőzővel sem” (46–7). (Per analogiam: hatalma utolsó napjaiban Pétain egy híressé vált mondatban foglalta össze a szerepet, amelyet magának tulajdonított. Olyasmit mondott: a történelem fel fogja jegyezni, hogy Franciaország sorsának nehéz éveiben, De Gaulle tartotta fölötte a kardot, ő pedig a pajzsot.) Ismétlem, Kőszeget első fokon politikai visszautasítás vezérelte, de a politika különlegesen szörnyűséges alkalmán túl eleve erre mondott „nem”-et: a mindenkori erőszak előtti természetes behódolásra és a behódolás reflektálatlan vagy éppen perverzül reflektált (egyre megy) önigazolására. Érdekes, de tulajdonképpen nagyon is érthető módon a publicisztikájában ezt nyíltabban írja meg. 1994-ben úgy emlékezett: „Ellenzékiként az ember, akár a sherwoodi erdőben, azt mondhatta, azt tehette, azt írhatta, amit akart. Egy csapat tagja volt, és megengedhette magának, hogy csak olyanokkal barátkozzon, akiket valóban a barátainak tudott.” (Lehetőségek kényszere, 184); és egy évvel hamarabb pozitív programot is tudott fogalmazni: „az egyik eszményem, hogy a rend meg a jog legyen összhangban” (uo. 336). Ezekben az években még ilyen múltra és jövőre irányuló emfázisra is telt; de ami a lényeget illeti, képe a hajdani boldog kivetettekről és még inkább eszményképe a soha nem létezett társadalomról sokkal inkább nyomatékosítja a „nem” érvényét, mintsem lecsökkentené. Emlékezni vélek Engels egyik öregkori mondatára, amely szerint a történelemben mindenki mást akar, és az eredmény az lesz, amit senki se akart. Kőszeg felismerhetné magát ebben a mondatban: mert ha amikor kimondta a mindent elhatározó „nem”-et, egy rémületes politikai rendszer fenyegetését utasította is vissza, az emlékezéseit akkor írta meg, amikorra kiderült, hogy ez a „nem” gyökeresebb és általánosabb, mintsem hosszú ideig akár maga is gondolta, amikor tulajdonképpen újra a sherwoodi erdőben találta magát, mondjuk, mert a Nemzetbiztonsági Hivatalnak nemcsak a „célszemélye” nem akart lenni, hanem a felügyelője sem. Egyik publicisztikai írásában, még abból az időből, amikor képviselőként jelentékenyen befolyásolta a politikai életet, ugyancsak meghökkentő módon, „létező koalíciónak” nevezte a pártja nevezetes szövetkezését, és az értetlenek számára még hozzá is fűzte, „[a]hogy a szocializmus is a létező szocializmus volt” (Lehetőségek kényszere, 187), majd egy nem sokkal későbbi, egyszerűen mellbevágó cikkében azon elmélkedett, az életben nem adódik olyan „happy end” (!), mint amilyet Németh László talál ki a hősnőjének, Kárász Nellinek, tudniillik, hogy büntetlenül megfojtja rákényszerített szövetségesét, vagyis a férjét (Lehetőségek kényszere, 188–9). Az emlékezések könyve, ha úgy tetszik, ennek a „happy end”-nek a képzetében íródik: „nem”-je végül minden „létező” rendszert elfogadhatatlannak ítél, de semmi köze a boldog vagy komor próféták világjövendöléséhez sem, hiszen a megoldást is, és ekként saját magát, annyira individuálisnak láttatja, hogy csak kellő szarkazmussal lehet előadni. („Egy ember szól, de milliók nevében”, így Petőfi [A nemzetgyűléshez]; „Apriorikusokká kell válnunk”, így Lukács [Ifjúkori művek, 549], hogy kontrasztként két nevet említsek, akiket ő is visszatérően idéz, de semmi esetre sem követ.) A biográfiai megoldás egész pontosan lokalizálható: Kőszeg (ha úgy tetszik, hűségesen követve Solt Ottiliának, jószerint az egyetlen olyan személynek a példázatos életét, akiről mindenütt csak csodálattal és megrendülten ír), miután magas állásokat töltött be a törvényhozás hierarchiájában, kimanőverezte magát a hatalomból egy majdhogy no-helyre, és egy sziszifuszian reménytelen kihívást vállalt, azok védelmét (akár hősies politikai menekült légyen, akár börtöntöltelék), akiket a törvény rosszul vagy egyáltalán nem véd. (Tevékenységének köznapi értelmében vett topográfiája nem lehetett volna emblematikusabb: a Helsinki Bizottság a pesti kurvák közismert terének egyik épületében talált irodát.) Jól értsük meg, nem szamaritánus megindultságból (ami egyébként tökéletesen tiszteletreméltó is lehetne); hanem mert ez az egy dolog foglalkoztatta és vezérelte mindig: hogy „nem”-et mondjon a rossz törvényekre, sőt, a rossz Törvényre. Ugyancsak jellegzetes módon arra, hogy ezt aztán megszállottan követte, idézem Kőszeg egész meghökkentő, de egyszersmind egész megrendítő tévedését. A nürnbergi per központi vádját (crimes against humanity) szerinte „emberiesség” elleni bűntettnek kellene fordítani (Lehetőségek kényszere, 286). Hogy ez politikailag mit jelenthetne, arra idézem Hannah Arendtet, lévén, hogy ezt a fordítást Németországban hivatalossá próbálták tenni (Menschheit/Menschlichkeit), ott nyilván a szörnyű szembenézést letompítandó: „mintha a nácikból az »emberiesség« hiányzott volna, amikor milliókat a gázkamrákba küldtek –: nos, ez valóban az évszázad eufemizmusa.” (Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról, Mesés Péter fordítása, 302. o., az eufemizmus helyett inkább megtartanám Arendt understatement terminusát.) Arendt továbbá úgy érvel, hogy a nácizmus cselekedetei az emberi nem létezésének alapelvét, ti. a fajták és nemzetek pluralitását és egyenjogúságát sértették meg. De ha valaki radikálisan rákérdez a politikai realitás törvényeire és Törvényére, akkor már állíthatja, hogy ott kezdődik a planetáris bűn, amikor az „emberiesség” sérelmet szenved; majd persze azt is, hogy 1956 szovjet és magyar gyilkosai, akik kétség kívül nem lennének elítélhetőek Arendt érvelése alapján, nem kevésbé és végső soron nem másképp bűnösek – végtére is miért lenne nagyobb bűn egy nemzet (egy faj) üdve nevében lemészárolni embereket, mint az egész emberiség üdvének a víziójában. Ennyit a politika törvényeinek radikális kétségbevonásáról.
Ekként olvasva ez a könyv sikertörténet, „K. úr” sikertörténete, aki ritka mód szívósan követve „nem”-magát, megtalálta a helyét – persze hát ugyancsak szokatlan epizódok útján, és ugyancsak szokatlan helyet, de annál érdekesebb és bizarrabb a világ, amelyre innen visszaemlékszik. Még egyszer a jelenet, amikor minden (vagy majdnem minden) eldőlt. Kőszeg érzékelteti, utóbb ki is mondja, hogy nagyon „szerencsés” (100) volt (lakonikusan: az anyja riasztotta apósának, a hajdani militáns baloldalinak még jó kapcsolatokkal rendelkező barátait, és az egyikük eredményesen járt közbe miniszteri szinten, minderről Kőszeg persze semmit nem tudott, de már elrendelték a szabadon bocsátását, és így a kihallgató-beszervező tisztek a visszautasítás után nem tudták tovább gyötörni). Sokkal találóbbnak vélem egy későbbi fordulatát, amely szerint egy ellenzéki megmozdulás „kapóra jött” neki (a közvetlen kontextus: „most legalább nem azért fognak kirúgni, mert folyton elkésem”) (167). Az emlékezések sorozatából egy olyan főszereplő útját lehet felismerni, akinek minden „kapóra (sőt: »kapóra«) jött” – ebben az értelemben nem kevésbé teleologikus mű, mint akár Szent Ágostoné, még ha, megismétlem a szót, bizarr egy teleológia is, hiszen ő maga minden, csak nem megüdvözült, és a világ, amelyben az epizódok megtörténnek, nemhogy az elnyomás idején, de a bekövetkezett szabadság idején is sokkal jobban hasonlít a romlott Karthágóra (amelyet Szent Ágoston „sartagónak”, a pokol bugyrának nevez), mint Isten Városára. Az egyes epizódjai persze rettentő szórakoztatóak is, és még nyomorultságukban is azok: az apa, ahogy mondani szokás, virágnyelven írt levele a munkaszolgálatból; az 1956-os börtöncella politikai promiszkuitása hajdani partizánokkal és hajdani Waffen SS-ekkel; a beregszászi beszélgetés, amikor kiderül, hogy Kádár a kritikus napokban ott volt, vagyis „távollétében alakított” Magyarországon „kormányt”; a kiadói potentát, aki egyforma gonddal stilizálta a fordításokat, és készítette jelentéseit a belügynek; a kommunista kövület-író kedélyessége és a rendkívüli tudású lektor majdhogy megvesztegetően előadott gerinctelensége; a Politikai Bizottság tagja (és Kőszeg fogorvos anyjának páciense), aki olyan alpárian reagál egy meglehetősen könnyen elintézhető kérelemre, hogy még azt se lehet tudni, attól félt-e, hogy még őt is lehallgatják, vagy belelovalta magát a rituális szöveg butaságába; az elfojtások és hazugságok önszuggesztív panoptikuma, amikor is például egy egyszerű munkaprémiumot kb. a Szovjetuniót éltetve kell átvenni attól, aki magasan elhivatott irodalmár, de ennek jogán az árjásítás éveiben is irányított (itt közbeiktatom: a csirizes röplapozásban való cinkostársának, Kovács Péternek, aki lineárisan és direkten fogalmazta meg az emlékezéseit, az maradt az egyik meghatározó felismerése, hogy hozzá nagyon közeli emberek se szóltak a szemük láttára deportált zsidókról, majd az, hogy a magyar közvélemény közönnyel és kárörömmel figyelte a prágai tavasz eltiprását, ez, írja, sok mindent előre jelzett abból, ami 1990 után történt-történik) (Kovács Péter: Törmelék, 65; Szilánkok fölnőtté válásom történetéből, Holmi, 2008/11. 1488); a molesztáló rendőrök, akik beleesnek a bohóceffektus-szerűen elképzelt csapdába, és ahelyett hogy fényképeznének, lefényképeztetik magukat; a rendőr, aki inkább a motorcsónakozásról beszélgetne, mert már nem szereti, hogy politikai ügyben kell kihallgatnia; az író, aki szörnyű politikai börtönévek után, az újabb fenyegetések hatására egyszerre szeretné visszavonni is és nem is a szamizdatba leadott kéziratát; vagy hogy egy derűsebbet említsek, az ellenzék két egészen kivételes alakjának latin hevületű, ámde sok mindenki számára csak nagyon fájdalmas szerelme. Ismétlem, a könyv azért és annyiban egyedi, amennyiben nem anekdoták gyűjteménye (de persze nem is első személyű politikai történetírás) – hanem egy személyiség életvallomása, aki fájdalmas, pikareszk vagy akár hősies epizódokon át igenis teleologikusan megalkotta a helyét, de mindesetre egy olyan helyet, ahol „nem”-et mond bármiféle teleológiára, se nem keserű, se nem diadalmas, hanem leginkább valóban latin, vagyis serenus és illúziótlan (lehet, hogy aki történetírásként olvassa, hasonlóképp látja – Kőszeg például a Szeta-korszakról ír leginkább fátyolozatlan emfázissal, majd megállapítja, hogy a demokráciában a szegénység még nagyobb lett, majd másutt, hogy a szovjet emlékművek kényszerét a kopjafák divatja váltotta fel, hja, az lett, amit senki se akart).
Írjam-e le külön, hogy írót avatunk? Ha már, akkor mást írnék: azt, hogy írót avatunk és búcsúztatunk; nem azért, mert nem írhatná tovább, vagy nem írhatna mást, hanem azért, mert ez az ugyancsak későn megírt első irodalmi alkotás félreérthetetlenül a búcsúzás könyve. Történelmileg ez körülbelül úgy hangzik, hogy a nemzedékek a szakadék két peremén szokták a legkevésbé egymást megérteni, a később születetteknek 1956 és 1968 majdnem annyira távoli, mint 1848 vagy éppen 1711, és nem feltétlenül akarják vagy tudják megérteni a „reálisan” létezett világ agyrémszerű konfliktusait. (Megint a cinkostárs parallel példáján: Kovács Péter emlékezéseinek pátosza tulajdonképpen az állandó kérdésből fakad, abból, hogy miért nem támadta meg nyíltan a kultúrpolitikai rendszert magát – miközben, miként ez majdhogy legendás, szívósan rákérdezve a határokra, Kovalovszky Mártával közösen egyszerűen hasonlíthatatlan muzeológusi és kiállításrendezői életművet alkottak; és hozzáfűzöm: aki ezt az ismertetést írja, nem kevésbé volt felháborodva az elnyomás rendszerén, de úgy vélte, helyesen vagy helytelenül, hogy alkatilag képtelen lenne életét a cápákkal való csatázásra tenni, és a kivándorlást választotta – valószínűleg jó jel, ha mindezt nem nagyon értik, mert hát ezek szerint a magyar világ mégis a javára [is?] változott.) Kőszeg ezt a két könyv néhány helyén még ki is mondja: „egy életformának, egy kultúrának is mindörökké vége van” (Lehetőségek kényszere, 427), „soliloquium, egy magányos ráolvasó mormolása” (Lehetőségek kényszere, 471), „manapság felfogni is nehéz” (K. történetei, 248) – de nem is kellene kimondania, annyira félreérthetetlen. K. úr könyve egy apokalipszis, és tulajdonképpen egy kétszeres apokalipszis: 1943 és 1956 történeteivel kezdődik, és egy másik apokalipszisnek, Fekete Éva 1997-ben bekövetkezett halálának a történetével végződik. A kezdőpont és a végpont között felidéztetik egy világ elmúlása, de itt „not with a bang but a whimper”, hogy Eliot, úgy látszik, valóban univerzális érvényű formuláját idézzük. Ez Kőszeg első könyve: túl az apokalipszis és a túl a „whimper” elmúlásán, búcsú attól a világtól, amelyben K. úr végül megtalálta az egyetlen és igazi no-helyét, az íróét.
Kőszeg Ferenc: K. történetei. Magvető, 2009, 384. o., 2990 Ft
- Kultúra [6]