Csuhai Istvánnak és Scheibelhoffer Miklósnak
Akkoriban tanítottam a lányomat biciklizni. Már egész jól ment a dolog: ovi után hazamentünk, elővettük a gépeket, az enyémnek Hógörény, az övének Katica volt a neve, átvergődtünk a régi gettó kiszámíthatatlan, jobbkezes kereszteződésein, el a zsinagóga mellett, aztán a Rákóczi térnél végre rákanyarodtunk a kerékpárútra, és körbetekertük a várost.
A gyerek akkor már második hete küzdött a székrekedésével. Langyos víz, aszalt szilva, hashajtó, beöntés: semmi sem használt szegénykémnek. Az édesanyjával már-már azon kezdtünk el aggódni, hogy ha ez sokáig így megy tovább, a végén még esetleg műtétileg kell lefaragni a gyereket a beleiben összegyűlt hatalmas szarkábelekről. Azon a délutánon viszont a közlekedési izgalmak, a kelet-európai biciklistákra folyton leselkedő közvetlen életveszély, valamint a gyermek rózsaszín anusát dörzsölő műbőr ülés együttesen mégiscsak beindították a várva várt folyamatokat. Meg kellett állnunk a legelső cukrászdánál, és már szaladtunk is. Nyilvánvaló volt, hogy segítségre van szüksége, együtt kell mennünk. Berohantunk hát a férfivécébe. Magunkra zártam az ajtót.
Az inger megindította az ürítést, nem lehetett neki ellenállni, de a szürkésfekete színű, üvegkeménységű, smirgli-felületű, csontszáraz dugó egyszerűen képtelen volt kiférni a kicsinyke lyukon. A gyermeknek erős fájdalmai voltak. Sírt, kiabált, fel-felsikított. Azt üvöltötte az a vékony kis hangocska, kihallatszott a fagyizó kisgyerekek, minyonokat zabáló, izzadó anyukák meg a galambforma kis kávénénikék közé, hogy apa, ne! Nagyon fáj! Nem bírom! Túl vastag! Húzd ki, apa!
Dőlt rólam a verejték, és már csaknem sírtam magam is. Nem tudtam neki segíteni, s a viszonylag tiszta porceláncsésze húgynedves alján csendben gyűltek az apró, élénkpiros vércseppek, mit csináljak veled, drága kicsinyem.
Végül egyszerűen körbetekertem néhány réteg vécépapírral, és óvatosan, nehogy még eltörjön itt nekem, kihúztam a kicsike, remegő testből azt a szörnyűséges, nehéz rudat. És azután már ment minden magától.
Amikor végre hullafáradtan, de megkönnyebbült, közös nevetéssel újra kiléptünk az eladótérbe, süket csend fogadott. Az öregasszonyok kezében megállt a mokkáskanál, az anyukák nem pépesítették tovább a rigójancsikat, a gyerekek rémülten szorongatták csöpögő kis tölcsérkéiket. Mindenki a lányomat bámulta. Aztán meg engem. Megint őt. Megint engem. Föl-le jártak a döbbent, elszörnyedt, rémült tekintetek. Megálltunk mi is. Fogtuk egymás kezét, és lassan-lassan elhalt a nevetésünk.
A pult mögött a kiszolgáló tanulóleány még méregetett bennünket egy ideig, aztán, hosszú habozás után, remegő kézzel, de végül mégiscsak visszatette a telefonkagylót a helyére.
Ezek, bazmeg, majdnem kihívták ránk a rendőrséget!, beszarás.
Nekem magamnak, miután szert tettem a szobatisztaság akkor állandónak és véglegesnek gondolt képességére, hosszú éveken át egyáltalán nem okozott gondot a székletürítés időzítése. Ura voltam a testemnek. Bő másfél évtized elmúltával azonban eljött, elkezdődött az az idő, amikor alkalomról alkalomra újra elkezdtek felmerülni bizonyos problémák.
1986 nyara, Róma. Amikor a partnernőmet az a kellemetlen baleset érte a Forum Romanumon, gőgös és magabízó részvétlenséggel figyeltem az eseményeket. Beszennyeződött bugyiját eldobta, altestét megtisztogatta, s mentünk együtt tovább, megalázva és megkönnyebbülten. Nem történt, végül is, semmi, ugyan már, drágám. Másnap azonban, nem sokkal a lopott szilvából és jéghideg forrásvízből álló reggeli után, amikor a vasárnap délelőtti nagyvárosi ürességben igencsak szaporáznom kellett, hogy még időben elérjek a messzi távolban csillogó kávézóig, már teljesen elhibázottnak ítéltem előző napi, fensőbbséges viselkedésemet. Szorítottam a farpofákat tiszta erőből, meneteltem, furcsán, mint a távgyaloglók, s már-már úgy tűnt, sikerrel járok. A vastag, barnásfeketére érett bárpult mögött a pincér a poharakat törölgette. Toaletto, toaletto, kérdeztem tőle sürgetőleg. A fiatal férfi, lehetett vagy két méter magas, keményített, hófehér inge jól hallhatóan recsegett, frissen mosott, hullámos fekete haja a vállát verte, nem hagyta abba a tevékenységét, de felnézett, s barátságos mosollyal, lassan azt mondta: occupato. Nem volt tovább. Belenéztem a mélytüzű, fekete szemekbe, majd jól hallható zajok közepette beletrottyoltam a nadrágomba. A mellékhelyiség ajtaja azonnal kitárult. A vén náci elégedett pofával masírozott tovább a célpontként kijelölt aznapi nevezetességek felé. Az egyik baj az volt, hogy az illatos kis helyiségben egyáltalán nem volt víznyerési lehetőség. A másik meg az, hogy az akkori, praktikus divat szerint, könnyű, szellős rövidnadrágomat a gyárban összeépítették az alsónadrággal. Nem volt mit levennem. A marokra fogott papirossal eltávolítottam az alsóneműből a csípős szagú, zöldesszürke ruskó sűrejét, aztán magamat is végigtörölgettem a szükséges helyeken. Gondosan megvizsgáltam a végeredményt, aztán kiléptem a kis cellából, mert már nagyon kopogtattak. Odakint dupla sorban álltak a sorstársak, vesszőfutás, s engem szidalmaztak, teljes joggal, de olyan nyelveken, amikből egy szót sem értettem, beszarás.
2002. július, Törökszentmiklós. Mivel az anyósom szerint a lányom annyira sovány, hogy az már átfogó szakorvosi vizsgálatokért kiált, fényes csütörtök délben ott ültem a helyi SZTK várójában, és csendes, méltóságteljes szívóssággal, Goethét olvasgatva, immár második órája türelemmel várakoztam a vérvétel eredményére. Amikor jött a hirtelen támadás, felálltam, ügyes közönnyel megkerestem a férfivécét, és elintéztem a dolgomat. Ott csúszott hiba a számításomba, hogy előző reggel, a híres szerdai miklósi piacon, vásároltam egy gyönyörű, angol inget, a címke szerint Charles Tyrwhitt cégétől, az angliai London Jermyn nevű utcáján lévő boltjukból. Mármost ez az ing hátul valamivel hosszabb, mint ahogy azt Magyarországon általában megszoktuk. Amikor mindez egy megkésett pillanatban az eszembe jutott, ijedten fordultam hátra. És valóban: a nagy, óvatlan sietségben rászartam az ingemre. Belső oldalán fél bakelitlemeznyi barnás, habos trutymó borította a választékosan középkék, angol vásznat. Vécépapír nem volt, a zsebeim üresen tátongtak, a Goethe-kötetet otthagytam a padon, a vízcsap szárazon szörcsögött, s az iszonyatos, fülledt forróságban egy halálra vált, aggódó édesapa üvöltve verte öklével a bereteszelt budiajtót, jöjjön már kifele, lázas a gyerek, elkapta valami vírus, mindjár’ összehány itt nekem mindent. Mit tehettem volna: tenyerem élével, mint valami régimódi pelenkázókéssel, lekapartam a nagyját, az inget betűrtem a törtfehér rövidnadrágba, aztán kiléptem a hypo-szagú fényességbe. Úgy harminc méterre tőlem, a folyosó végén a nővér, magasra emelt, pufók karjai alatt messze csillognak az összeizzadt hónaljkutyák, épp az én gyerekem nevét kiabálja, el kell indulnom, beszarás.
2004. október, Újvidék. Szűk körben szupermegbeszélés, nemzetközi mikro-konferencia a nagyelőadóban, egyéjszakás kirándulás, tudományos turizmus. Az előadásom előtti utolsó percekben, még odakint a folyosón, a lámpaláz hatására, úgy döntöttem, hogy sunyi óvatossággal megszabadítom testemet a fölösleges gázoktól. Azonnal megéreztem azonban, hogy ezúttal nem csupán légnemű anyagok távoztak. Némi csípős, darabos lé is kijött – az alsóbb stílusszintű amerikai vígjátékok magyar szinkronjában, leleményes, ugyanakkor első hallásra is jól érthető megoldással, szangnak nevezik az efféle baleseteket. Az úticsomagom még nálam volt, de váltás alsóneműt nem hoztam magammal. Kezdésre csilingeltek, szorongatott az idő. Megkerestem a mellékhelyiséget. Mivel a gurigákat már rég lecsupaszították az egyetemisták, a tárcámban talált, sárga színű postai feladóvevények féltve őrzött és viszonylag kemény ellenőrzőszelvényeivel távolítottam el a fölösleget a gatyámból. Altestem megtisztításánál pedig végül, jobb híján, a konferenciaöltönyöm bal felső zsebéhez gyárilag gondosan hozzávarrt, selyemből készült díszzsebkendő színes cafatait voltam kénytelen felhasználni. Amikor végeztem, bementem a terembe, az elnök biztatására odaléptem a mikrofonhoz, s megtartottam Argumentatív tropológia és tropologikus argumentáció Balassinál: az Adj már csendességet... példája című, viszonylag jelentős szakmai visszhangot kiváltó előadásomat. S közben mindvégig teljesen bizonyos voltam benne, hogy a ruházatomból folyamatosan szivárgó, szúrós, zöldessárga bűz, mint valami szennyes kis patak, a kirendelt kényszerközönség leghátsó soraiban unatkozó, magyarul nem beszélő, kiskosztümös, óriás mellű szerb bombázókig is elér, beszarás.
2006. december közepe, Szeged. A szűk körű és bensőséges hangulatú, gyertyafényes születésnapi vacsorán, az Égő Aranyban, az ecetes, lilahagymás, dupla tepertőtál után, annyi szalonnás velőspacalt zabáltam be, s annyi meleg, fekete Staroprament küldtem gyorsan utána, hogy amikor a bölcsészkar térségében végre leváltam a vidáman gajdoló társaságról, már bizonyosan tudtam, hogy baj lesz. A kitörni vágyó, sűrű matéria irtózatos erejű nyomást gyakorolt a gyűrűsizmokra. Nincs erő, ami annak ellent tudna állni. A lehetetlent kíséreltem meg. A házunktól mintegy harminc méterre, az Alföldi utca sarkánál következett be az elkerülhetetlen. Egy cirka másfél kilós adag robbant bele a nadrágomba. Álltam a holdsütötte, havas utcán, tetőtől talpig méregdrága Harris tweedben, apró talpacskáin már közeledett a karácsony, és közben, mint negyven évvel korábban a rajtam felejtett vászonpelenka-puttony, szép lassan csúszott lefele a lábam szárán a hirtelen megnehezült francia boxer-short. Hazatotyogtam, kivágtam az egész hóbelevancot a kerti kukába, majd tetőtől talpig lezuhanyoztam. Sokáig álltam a vízsugár alatt. A feleségem mindent megértett a zajokból, semmit sem kellett neki mondanom, a gyerekek meg szerencsére már régen aludtak, beszarás.
Mindezzel semmiképpen sem akarom azt állítani, mint például az öreg Bébé, hogy az ember élete, végeredményben, egy urológiai incidensnek lenne vehető, csak azért, mert vér, széklet és vizelet, amiben kezdődik, és gyakorta abban is ér véget.
De mégis, bár történik e két időpont között más is: azért szólnak ezen állítás mellett bizonyos argumentumok.
- Duna [6]