Mert a költészet csak papír:
az élet mellékhatásaként
nézed, mint a mosatlan edényt,
mert az írók pártokba állnak,
és vihogva szalutálnak,
mert nem szól ahhoz a vers,
aki túlságosan is nyers –
jöjj már el, dicsőséges anarchia,
verd szét ezt a daliás nyelvet,
szülj káoszt, békétlenséget és csendet,
hallgasson el a folyton fecsegő kánon,
hallgasson el ez a történelmi zaj,
töröld Petőfit, Aranyt és a többit,
töröld Pilinszkyt, Weörest és Tandorit,
állítsd falhoz a fiatal kortársakat,
lődd halomra az urbánus másokat,
üsd a népieket, míg akad bennük szusz –
jöjj el, jöjj, te fenséges anarchia,
hozd el rendetlen alkonyod,
félelmetes csendben végezd a dolgod,
suttogd el, hogy bizony mégis van Isten,
suttogd el, hogy megváltás viszont nincsen,
hogy felesleges az irodalomtörténet,
mert végül csak a hatalom alakja látszik,
úgy, ahogy megkreálták azt a nácik,
vagy még előttük a romantikában
sarjadzó őrült nemzeti lázban –
jöjj hát, jöjj, suttogó anarchiám,
testemben most áradj szét lazán,
őrjítsük meg együtt a hétköznapi lírát,
a telepi bagázst meg a hálózatot,
minden kisszerű másolatot,
és míg egymást ölik a megzavart népek,
az irodalmi kultuszt számoljuk fel végleg.
- Kultusz [6]