Az 1956-os Intézet 2008-as Évkönyvében jelent meg Szakolczai Attila Szegény Jankó Piroska (Megsemmisítő eljárás) című, 95 oldalas tanulmánya. A szerző azt igyekszik bebizonyítani, hogy Jankó Piroska 1956. október 30-án a Köztársaság téren nem követte el azt a bestiális gyilkosságot, ami miatt elítélték, s amit még manapság is terjesztenek róla.
Tehát nem döfött bele Papp József ezredesbe, aki súlyos sebesülten vagy már halottan feküdt a pártház falánál. A dolgozat részletesen kitér Jankó perének körülményeire, s arra a következtetésre jut, hogy az 1956 utáni megtorlás idején az eljárások nem a valódi történetek rekonstrukciójára irányultak, hanem koncepciós pereket folytattak le, amelyekkel a nyomozás kezdetén felállított prekoncepciót igyekeztek igazolni.
Én nem így látom.
A „pótnyomozás” útvesztői
„Jankó Piroska története, személyének és cselekményének megítélése tehát mit sem változott az eltelt több mint ötven évben” – készíti elő a mítoszrombolást Szakolczai Attila, miután sorra elemzi a kádárista és a rendszerváltás utáni szerzők idevonatkozó írásait.2 Szerinte ugyanis valótlanság az, hogy Jankó a Köztársaság téri ostromot követően tőrt döfött Papp József élő vagy már halott testébe, tehát csaknem ártatlanul ítélték el őt 1957-ben 18 évre.
Jankó vétlenségének bizonyítására, a per koncepciózusságára azonban neki is csak egyazon forrás állt rendelkezésére: Jankó Piroska peranyaga. Elismerésre méltó precizitással, a legkisebb részletekre is kiterjedő figyelemmel mutat rá az ellentmondásokra, problémákra. Szakolczai voltaképpen „pótnyomozást” folytat, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Kiss Réka és M. Kiss Sándor tették tanulmánykötetükben, Tóth Ilona védelmében.3 Véleményemet, amit e kötettel kapcsolatban fejtettem ki,4 fenntartom: „pótnyomozással” a hiányzó elemeket olykor valószínűsíthetjük, többnyire azonban inkább csak találgathatjuk.
De amíg az említett szerzőpáros a felmerülő tisztázatlanságokhoz kérdőjeleket rendel, Szakolczai tévedhetetlenséget sugall. De a Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatos vitairatához hasonlóan5 most is az a helyzet, hogy egyes magyarázatait legfeljebb valószínűeknek minősíthetjük, nemritkán azonban még annak sem.
Ez utóbbira néhány példa: Keresztesné „minden alkalommal mindenki másnál terhelőbb, kimondottan rosszindulatú vallomást tett, elképzelhetetlen tehát, hogy Jankó neki, de akár csak a jelenlétében is arról beszélt volna [...], hogy ő maga mit csinált a Köztársaság téren…”6 Nincs ebben semmi elképzelhetetlen: mindnyájunkkal megeshet, hogy tévesen bízunk meg valakiben.
Vagy: „…a vizsgálat eltúlozta Jankó szadizmusát, jól jelzi szobatársa, Bangó Erzsébet vallomása: »Én egyébként egy szadista típusú nőnek tartottam Jankó Piroskát, bár ezt én konkrétan nála nem tapasztaltam.« [...] Jankó azon cselekedeteiről, amelyek alapján szadistának mondták, valójában semmit nem tudott, semmit nem tudhatott, hozzáfűzte az ellentétes értelmű mellékmondatot.”7 Márpedig Jankót a verbalitása alapján tarthatta Bangó szadistának8, tehát nincs itt „ellentétes értelmű mellékmondat”.
Vagy: azt a kitételt, hogy a november 4-e utáni napokban „Jankó nagyon félt, és napokig a pincében tartózkodott”, Szakolczai csakis a szovjet katonák viselkedésétől való félelmével magyarázza,9 noha könnyen lehet, hogy Jankó éppenséggel az aknázástól tartott.
Vannak ennél vakmerőbb állítások is. Például: „…valószínűtlen, hogy Pappot társainál (ha pillanatokkal is, de) később lőtték meg, hiszen őt találta el a legtöbb golyó”.10 Nehezen képzelhető el, hogy ilyen apró momentumokat 52 év múltán rekonstruálni lehessen. (Valószínűbb, hogy már 52 másodperccel később sem lehetett volna.) E példákat kizárólag módszertani szempontból hoztam fel, önmagukban súlytalanok.
Van-e értelme oldalakat írni Asztalos János ezredesről csak azért, mert többen – így Jankó is – összekeverték Papp-pal? Ez teljesen indifferens kérdés a per kimenetele és Jankó sorsa szempontjából egyaránt. Vajon miért van szükség az ehhez hasonló, tömegesen előforduló jelentéktelen mozzanatok végtelennek tűnő taglalására? (Például: bő elemzés a Keresztes házaspár ellentmondó vallomásáról annak kapcsán, hogy a férj mikor értesült a Jankó-ügyről;11 csaknem kétoldalas értekezés arról, hogy Jankó vallomásai mennyire eltértek a valóságtól és egymástól is abban, hogy hány parlamentert látott a pártházból kijönni: négyet, hatot vagy netán hetet?12)
Az „igazi” kérdés
Térjünk rá az „igazi” kérdésre: mit tudunk Jankó Piroskáról? Valóban lényegileg bűntelenül, konstrukciós perben ítélték el?
A forradalom idején 20 éves Jankó kertészeti segédmunkásként dolgozott Békásmegyeren, 800 Ft-os fizetéssel. Ekkor szülei már nem éltek. Korábban édesapja 60 holdnyi földön gazdálkodott Zalában, ám 1950-ben e terület háromnegyedét (vagy az egészet) a tsz vette birtokába. Emiatt nyíltan – még a nyomozók előtt is – a rendszer ellenségének vallotta magát. Egy blokkház üvegére horogkereszteket és nyilaskereszteket rajzolt, de ezt nyilván a politikai tájékozatlansága magyarázza, mivel az „SS”-t és az „USA”-t egymás mellett tüntette fel.
Jankó megítélése és perének értékelése szempontjából természetesen Köztársaság téri tevékenységének megállapítása a döntő. Élt-e még Papp József ezredes, vagy a lövések már végeztek vele, amikor a Budapesti Pártközpont épülete előtt feküdt, és szívébe döfték a tőrt? Szakolczai hosszasan érvel amellett, hogy Jankó nem szúrhatta meg a még élő Pappot. A perirat ellentmondásos adataiból ezt egyértelműen nem lehet megállapítani. Ám – hasonlóan a Tóth Ilona-ügyhöz – e kérdésnek csak jogi és nem morális szempontból lehet jelentősége, ha a cselekvési szándék – az áldozat életének kioltása – nem vitatható. Azt viszont a szerző a korabeli orvosi leletekkel meggyőzően bizonyítja, hogy sem Jankó, sem más nem tépte ki az áldozat szívét, ahogy ezt a kora-kádári legenda terjesztette.13 Ám a 362. oldalon – teljesen váratlanul – döntő fordulat következik be: Szakolczai arra a következtetésre jut, hogy Jankó a fővádban ártatlan. Ezt mindössze Bangó Erzsébet tanúvallomásainak elemzéséből állapítja meg, amelyek „…nem azt bizonyítják, hogy Jankó Piroska elkövette a vád tárgyává tett bűncselekményt, [...] hanem ennek az ellenkezőjét”. E következtetés megalapozottsága azonban erősen vitatható, mivel Bangót nem mint szemtanút, hanem csak mint Jankó szobatársát hallgathatták ki, hiszen október 30-án nem volt ott a Köztársaság téren. De egyébként is követhetetlen Bangó vallomásainak ilyen értelmezése. S mivel egyéb bizonyítéka nincs, így Szakolczai igencsak kurtán-furcsán intézi el a per minden kétséget kizáróan legfontosabb kérdését, noha más kérdésekben vég nélkül sorolja a vád megalapozottságával összefüggésben nem álló, lényegtelen részleteket.
Pedig valójában nincs is mítosz, így nincs esély a lerombolására sem. A rendelkezésünkre álló források alapján nincs okunk kétségbe vonni azt, hogy Jankó Piroska tőrt szúrt a halálosan sebesült vagy már halott Papp József ezredesbe. A vallomásokat, amelyek lényegi kérdésben nem különböznek egymástól, az áldozaton végzett orvosi vizsgálatok is alátámasztják. Nem hihető, hogy ezeket mind csak úgy kitalálták, hamisították.
Mindezek akkor is megállapíthatóak lennének, ha nem állna rendelkezésünkre egy szemtanú tanúvallomása is. De Stadinger Katalin, aki vöröskeresztesként tartózkodott ott a Köztársaság téren, végképp egyértelművé teszi a történet lényegét: „Odajött egy másik nő is, és az egyik meghalt ávh-snak bajonettel felvágta a mellét, és kivette a szívét. Azt mondta, hogy a föld, amit elvettek tőlük, bosszulja meg. [sic!]”14
Aligha lehet kétséges, hogy e vallomásrészlet Jankó Piroskára utal. (Abban nincs semmi különös, hogy a honvéd ezredesre ÁVH-sként emlékezett, akit már a döfés pillanatában halottnak látott. Annak megválaszolására azonban nem mernék vállalkozni, hogy miért állította, hogy Jankó kivette az áldozat szívét, hiszen ezt a legendát a perben lévő orvosi jelentések egyértelműen cáfolják. Rosszul látta? Vagy az 1957-es mendemondák erősebbeknek bizonyultak az 1958-as emlékezeténél? Vagy…?) E dokumentum időpontja több mint egy évvel későbbi, mint Jankó elítélése. Nem tudjuk, hogy e bizonyíték a hatóságok figyelmét elkerülte-e, vagy már nem tartották szükségesnek a szembesítést. Számunkra azonban ez a legfontosabb tanúvallomás, hiszen Stadinger – a többiekkel ellentétben – szemtanú volt, s mivel nem ismerte Jankó Piroskát, vallomástételében semmiféle érzelmi szempont nem befolyásolhatta.
Koncepciós per – koncepciós perek?
Szakolczai nemcsak arra vállalkozott, hogy bebizonyítsa Jankó Piroska vétlenségét a fő vádpontban, hanem arra is, hogy kimutassa: a kádárista hatóságok nem tévedésből, hanem koncepciós eljárás keretében ítélték el. Sőt, ennél jóval tovább megy. Ahogy a kötet egyik szerkesztője, Rainer M. János fogalmaz: „…a szerző arra jut, hogy a megtorlás dokumentációja a legelemibb részében is konstrukció”.15 Tehát nemcsak a Jankó-per, hanem általában az 1956-os forradalommal kapcsolatos perek „a nyomozás kezdetén felállított prekoncepciót igyekeztek igazolni”.16
Bármennyire népszerűtlen álláspont is jelenleg az enyém – hiszen az ’56-os perekkel összefüggésben szinte mindig, mindenütt csak koncepciós eljárásokról van szó –, megtartom azt a véleményemet, hogy e pereknek a zöme alapjában nem volt koncepciós (előfordultak ugyan koncepciós elemek, de egészen más jellegűek, mint a sztálini érában, ezért nem is tartom szerencsésnek ’56 kapcsán a „koncepciós perek” kifejezést), és bármennyire is szentségtörésnek tűnik, ki merem jelenteni, hogy ezen eljárások keretein belül a szervek rendszerint igyekeztek kideríteni a tényeket, a valóságot, és az akkori – távolról sem jogállami – törvényeknek megfelelően hozták meg az ítéleteket.17 Ez történt Jankó Piroska esetében is. Ennek legékesebb bizonyítéka az, hogy miután bebizonyosodott, hogy nem tépte ki az áldozat szívét, ezzel nem vádolták, noha a propaganda ezzel a valótlansággal a közvéleményt már teljesen megfertőzte.
Nem volt ez másképp a többi Köztársaság téri ügyben sem. Több olyan gyanúsítottról tudunk, akiket szabadon engedtek, miután kiderült, hogy téves vagy rosszakaratú feljelentés áldozatai lettek vagy a nyomozók nem tudtak kellő bizonyítékot produkálni ellenük.18 (Ezért nem értek egyet Szakolczai megállapításával, miszerint „a Köztársaság téri ügyeket mindvégig kiemelten súlyosakként kezelték”.19 Véleményem szerint ez csak a kádári propagandára érvényes, az eljárásokra nem.)
Azokban a perekben mutathatók ki a koncepciós elemek, amelyekben a tények meghamisításától a hatalom politikai előnyöket remélt. Ám az ilyen perek száma eltörpül az összeshez képest. Aligha tartozott ezek közé Jankó Piroska pere. Ugyan milyen hasznot remélhettek volna a megtorló hatóságok egy amúgy ártatlan 21 éves lány ellen fabrikált koncepciós pertől?
Nézzük Szakolczai konkrét állításait:
„Mint az ötvenhatos ügyek többségében, a történtek rekonstrukciójához ezúttal is kizárólag azok a szövegek állnak rendelkezésre, amelyeket a vádat bizonyítani kívánó nyomozók céljuk elérésére alkalmasnak láttak.”20 Nem így van: se szeri, se száma azoknak az iratoknak, amelyekben a nyomozók a kellő bizonyíték hiányában a fogoly szabadlábra helyezését indítványozzák. (A BFL ügyészségi iratai között tömegesen vannak ilyenek.21 Egyébként ezeknek csak egy része volt politikai koncepció: beszervezés stb.)
„A vádlott kihallgatásáról sem minden esetben készült jegyzőkönyv, csak akkor, ha vallomása olyan elemeket tartalmazott, amelyeket a vizsgáló fel tudott használni a vád bizonyításához.”22 Nem csak akkor készült; olyankor is, ha valamilyen váddal szemben kétségek merültek fel.23
„A jegyzőkönyvek nem szó szerintiek, a vizsgáló a jegyzetei alapján szerkesztette meg őket.”24 Ez ma sincs másképp. Szakolczai több ízben25 állítja – nem kellően meggyőzően –, hogy a nyomozók szabályosan meghamisították Jankó vallomásait. Boruss István hadnagy, ha szándékosan szerkesztett a jegyzőkönyvbe valótlanságot, akkor Jankónak hogyan állhatott módjában a margón javítani? (Ha véletlenül, akkor miért került be a tanulmányba?)
Szakolczai szerint kényszer hatása alatt születtek vallomások az 1956-os eljárások idején.26 Nem derül ki, hogy a szerző milyen kényszer hatására gondol. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezekre a perekre már nem volt jellemző a vallomások fizikai kikényszerítése. Voltak, akiket bántalmaztak – Jankó vallomása szerint őt is –, de ezek a bántalmazások rendszerint a kihallgatótiszt bosszúszomját, szadista hajlamait voltak hivatva kielégíteni. Vagyis az esetek túlnyomó többségében nem azért verték – ha verték – a gyanúsítottakat, hogy hamis vallomásra kényszerítsék őket. Erre a Jankó elleni lefolytatott eljárás irataiban sem utal semmi. Szakolczai dolgozatának visszatérő állítása, hogy a megtorló hatóságok mindenáron hamis ítéletet akartak elérni Jankó ellen. Ha ez így lett volna, vajon miből állt volna akár öt hamis tanút szerezni, vagy ezer más módon megváltoztatni a tényeket? Végül: ha valóban Jankó lehető legsúlyosabb elítélésére törekedtek, ugyan mi akadályozta volna meg őket ebben?
Szegény Jankó Piroska?
Szakolczai érvei Jankó ártatlansága mellett tehát nem meggyőzőek, határozott állásfoglalása ezért mintha némi elfogultságot tükrözne hőse iránt. Tóth Ilona esetében megértem azok elfogultságát, akik ártatlanságát hangoztatják, és – nézetem szerint tévesen – a vád minden elemét hamis konstrukciónak látják. Jankó Piroska esetében az elfogultság kevésbé érthető.
Említettem, hogy Jankó horogkereszteket és nyilaskereszteket rajzolt. Élvezetét lelte az állatok kínzásában (ennek sok szemtanúja volt). A forradalom mellett nyíltan csak az október 23-i tüntetésen való részvételével demonstrált. A továbbiakban az említett tőrszúrásig csak olyan formában mutatta ki rendszerellenességét, hogy a Ferenc körúton egy szovjet katona összeégett holttestét leköpte és megrúgta, majd ugyanezt tette egy magyar tiszt tetemével is a Köztársaság téren. (Ezt Szakolczai is elismeri. ) Szegény Jankó
Piroska? Véleményem szerint azon ’56-os elítéltek közé tartozik, akik kevéssé érdemelnek szánalmat: Jankó rendkívül sokat ártott a forradalom tisztaságának, és ez még akkor is elmondható lenne, ha „csak” rugdosta és köpdöste volna a halottakat.
Lábjegyzet
1 Ez a dolgozat előzetes megbeszélés alapján az 1956-os Intézet 2009-es évkönyvébe íródott, mintegy válaszul Szakolczai Attila Szegény Jankó Piroska (Megsemmisítő eljárás) című – az 1956-os Intézet 2008-as évkönyvében megjelent – tanulmányára, ám a főigazgató (felelős kiadó) – Szakolczai válasza után – meggondolta magát, elállt a vitairatok közlésétől.
2 Szakolczai Attila: Szegény Jankó Piroska, 281. o. A továbbiakban csak az oldalszámokat tüntetem fel.
3 Kiss Réka – M. Kiss Sándor: A csalogány elszállt (Tóth Ilona tragikuma). Budapest, Kairosz Kiadó, 2007.
4 Eörsi László: „Ott, akkor és úgy… [2]” Beszélő, 2007/10. 71–80. o. http://www.eorsilaszlo.hu/eorsilaszlo.hu/mainindex.php?branch=el [3]
5 Szakolczai Attila Népköztársaság tér, 2006. www.rev.hu [4]. 2007.
6 294. o.
7 365. o.
8 Ilyen utalást Szakolczai is említ. Keresztesné szerint Jankó kijelentette, hogy „szeretne egy férfit [...] megkínozni, ha a keze közé kerülne” (302. o.).
9 318. o.
10 350. o.
11 197. o.
12 324–325. Itt jegyzem meg, hogy hasonló lényegtelenség kapcsán torzítással vádol engem – megalapozatlanul (280. o.). Hogy korrektül idéztem, arról bárki meggyőződhet kötetemben (E. L.: Köztársaság tér 1956. 1956-os Intézet, 2006, 108. o.). Szabó Lajos alezredes Jankó-üggyel kapcsolatos említése (281. o. és 339. o.) pedig félreértésen alapszik: a kötetemben arról írtam (109. o.) – szerintem kellő egyértelműséggel –, hogy mint parlamentert, többen összekeverték Szabót Papp Józseffel.
13 336. o. Ezzel kapcsolatban el kell ismernem, hogy az említett kötetem bírálata részben jogos: „Eörsi látta, hogy [...] a Jankó ellen lefolytatott eljárásból kifeslő történettel [...] baj van, de kísérletet sem tett a körülmények tisztázására…” (280–281. o.) Azt ma sem bánom, hogy nem tértem ki teljes részletességgel a Jankó-perre, ám súlyos mulasztás volt, hogy nem írtam részletesebben a szívkitépés valótlanságáról és az erre utaló legendákról.
14 Stadinger Katalin, 1958. IX. 2. BFL 8068/58 (Galgóczi Zoltán és társai).
15 Rejtőzködő iratok, átértékelendő források. Nyusztay Máté interjúja Rainer M. Jánossal. Népszabadság, 2008. X. 22. 6. o.
16 Szakolczai Attila összefoglalója (Szegény Jankó Piroska). www.rev.hu [4].
17 Vannak persze kivételek, mint például Mansfeld Péter esete.
18 A kötetemben (Köztársaság tér 1956. 1956-os Intézet, 2006, 133–134, 185–190. o.) e gyanúsítottakra, esetekre részletesen kitérek. L. még a 21. lábjegyzetet.
19 285. o.
20 283. o.
21 Csak egy példa egy ugyancsak „Köztársaság téri” perből: „[Tusz Sándorral szemben] minden irányú intézkedés ellenére sem tudtunk beszerezni semmiféle bizonyítékot. [...] A terhelt bűnösségének megállapítására nincs megnyugtató bizonyíték.” (Határozat 1958. V. 14. TL V-143769; BFL XXV. 60. c. 11108/58.)
22 283. o.
23 Ismét csak egyetlen példa: jegyzőkönyvek készültek arról, hogy Blaskovics Pál azt vallotta, hogy Angyal István, Szirmai Ottóval és másokkal egy szovjet katonát mozgó harckocsi elé dobott. Blaskovics ezt a szembesítéskor sem vonta vissza. Angyal és Szirmai azonban tagadta a vádat, amelyet végül is mindkettőjükkel szemben ejtettek. (BFL 8005/58.)
24 283. o.
25 328., 329., 361. o.
26 284. o.
A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu [5].
- Befejezetlen múlt [10]