Böcskei Balázs

Nyomtatóbarát változat

Húsz év telt el a rendszerváltás óta, húsz év az ifjúságkutatás rendszerváltozás utáni szociológiatörténetéből. Köztudott, hogy a szociológia mint diszciplína a modernizáció tematizálásával vette kezdetét. A modernizáció és a folyamatosan mozgásban lévő modernitás minden társadalmi csoportot alkalmazkodásra, illetve gyakran védekezési stratégiák kialakítására ösztönzött. Nincs ez másként az ifjúság esetében sem. Ahogy változott a politika tematikája, a fiatal korosztály politikai identitása is újrakonstruálódott. Az alábbiakban az ifjúság politikai projektjeinek értelmezését a modernitás és a globalizáció társadalomelmélete felől kí­vánom megközelíteni, bemutatva ezzel a jobboldali radikalizmus egy új szegmensét.

Tanulmányom címével azt szeretném érzékeltetni, hogy napjaink késő modern társadalma az inkonzisztencia és az inkoherencia társadalma. A modernitás jelenlegi fokán a társadalom „működését” nem lehet megérteni egyetlen társadalmi réteg szempontjából. Mára érvényét vesztette a politika munkaközpontú értelmezése, tehát amely a munkatársadalom–politika–társadalmi jólét hármasára redukálja a közösségi cselekvést. Napjaink kapitalizmusának genezise korántsem az ok-okozatiság modelljében és cselekvési logikájában keresendő. Ehelyett inkább Martin Hartmann és Axel Honneth fogalmához nyúlok vissza, a „kapitalizmus paradoxonjaihoz”. Ők a paradox fogalmát Anthony Giddens után egy sajátos ellentmondás-struktúra kifejtéseként fogalmazzák meg. Mint írják:  „számos mai tapasztalati adottság, amelyeket ellentmondásként kell leírnunk, normatív szándékok gyakorlati átültetésében gyökerezik. Egy ellentmondás akkor paradox, ha épp egy ilyen szándék megkísérelt megvalósítása révén csökken a valószínűsége annak, hogy ez a szándék megvalósulhasson” (Hartmann–Honneth 2008, 123).

Ezek a paradoxonok pedig egyre nagyobb szerepet játszanak napjaink modernizációs folyamataiban, ugyanakkor semmiféle kapaszkodót nem nyújtanak az egyénnek ahhoz, hogy megoldják és megválaszolják „életrajzi” problémáikat. A globali­záció árnyékában „zajló” korszakváltás is a félelem és a szorongás új tendenciáit indította útjára. Az új individualizációs hullám egyszerre esély az egyén kiteljesedésére, másrészt szorongási tendenciák életre hívója. Megváltozott az egyének vonatkozási horizontja, az élethelyzetek és életutak diverzifikálódtak. A legutóbbi individualizációs hullám, „amelynek során a viszonylag magas materiális életszínvonal és az oktatási esélyek növekedéséből, a mobilitási folyamatokból, a versenyviszonyok kiterjedéséből, a munkahelyi viszonyok jogi kodifikációjából, a főállású munkaidő megkurtításából és más dolgokból eredő, igen messzemenő társadalmi biztonság háttere előtt az emberek a történelmi hagyomány megtörésével kikerültek hagyományos kötődéseikből, gondoskodási viszonyaikból, és kizárólag magukra, valamint saját egyéni »(munkaerő-piaci) sorsukra« kell hagyatkozniuk, minden kockázattal, lehetőséggel és ellentmondással szemben” (Beck 1997, 425).

Az önkép immáron nem kötődik sem a „rendekhez”, sem az „osztályokhoz”, s az újbóli önazonosítás kényszerű jogának érvényesítése lett a szorongás legfőbb eredője. Ennek következtében a biztonság utáni vágy kiszorítja első helyé­ről a szabadságot és az egyenlőséget, amely a „veszélyelhárítás” látszatra értelmes „totalitarizmusához” vezet (Beck 2009). Ez utóbbit fogom majd beso­rolni egyrészt a globalizáció, a posztmodern és az információs társadalom, másrészt pedig az ezek által okozott átfogó társadalmi változásokra – a szorongásmenedzsment jegyében – adott válasz, tehát a politikai tömegkultúra, a jobboldali radikalizmus jelensége alá.

Bevezetés

Ulrich Beck az új individualizációs hullámnak jelentős mértékű társadalmi és kulturális eróziós és evolúciós folya­matot tulajdonít. Ezek közé nemcsak a fentebb tárgyalt munkaerő-piaci „szürke zónákat” sorolja, hanem az életstí­lusok pluralizálódását, a házasság és család új formáit, a változó kulturális viszonyítási pontokat, illetve a politika tematikájának módosulását. Ez alapvetően befolyásolja az egyén cselekvési horizontját és identitás-konstruálását. Felszabadítja, ugyanakkor mérhetetlen szorongásérzéssel tölti el; az egységesnek tűnt énkép ugyanis széttöredezik, az egyénnek a választás sokfélesége közepette kell újrakonstruálnia énjét.

Korunk Magyarországának – ahol a kulturális modernizáció és a gazdasági felzárkózás együttesen jelentkezik kihívásként – condition humaine-je a szorongás lett. A politikai szociológia számára ez a modernitással és globalizációval kapcsolatos szorongás attól a „ponttól” érdekes, amikor is emocionális jelleget ölt. Politika és emóció egymástól elválaszthatatlan fogalmak, hiszen a politikával az egyén érzelmi viszonyban is áll. Még inkább így van ez, ha egy korszakváltás kellős közepén járunk, amikor is a régi magyarázó és rendező elvek veszítenek relevanciájukból, és az egyén által felépített rend diffúzzá lesz. Ebben a helyzetben a politika egzisztenciális félelmek orvoslására szol­gálhat, a szorongásmenedzsment sikere pedig a politika beszédmódjának, nyelvhasználatának az érzelmekre gyakorolt identitásképző erején múlik (Szilágyi 2009). A politika én-projektté és tömegkultúrává válik; azzal az illúzióval, hogy a folyamatok irányíthatók és befolyásolhatók; egyben az identitás egységének illúzióját is kínálja a bizonytalanság politikai gazdaságtanára berendezkedett körülmények közepette.

Magyarországon a korszakváltás tendenciái leginkább az ifjúság kapcsán követhetők nyomon. A politikai szoci­ológia két cezúrát húz meg az ifjúság magatartása és politikai aktivitása tekin­tetében. A rendszerváltást megelőzően, illetve hajnalán a kutatók az ifjúság látható és viszonylag könnyen értelmezhető politikai aktivitásával szembe­sültek. Noha a folyamatokban való részvétel nem volt tömeges, mégis meg­különböztethetünk rendszer­vál­tó, illetve „Moszkva tér”-generációt – hogy az ismert és számos apolitikus vonást is tükröző nemzedéki filmre utaljak.1 Ahogy a  „90-es járat”2 esetében, úgy nap­­jainkban is beszélhetünk nemzedékről, Karl Mannheim ismert definí­cióját használva. Eszerint a nemzedék arra a társadalmi csoportra utal, amelynek tagjai nagyjából egy korcsoporthoz tartoznak, és a gyermekkori szocializá­ciós folyamatot követően a világné­zetüket meghatározó legfontosabb társadalmi tapasztalataik valóságos kötő­déseket, tematikus közösséget hoznak létre (Mannheim 1969). Míg előbbi esetében a rendszerváltozás az, amely az adott nemzedék politikai szocializációját leginkább befolyásolta, addig manapság a mai huszonéveseknek ez a hétköz­na­pi globalizáció. A nemzedéki tapaszta­latok elsősorban a társadalmi változások értelmezésének módjához kapcsolódnak. A szorongó ifjúság politikai aktivitása kapcsán fontos a nemzedéki egység lehatárolása. Utóbbit ugyanis az alapján különböztetjük meg egy nemzedéken belül, hogy milyen módon dolgozza fel a közös élményt, ez esetben a globalizációval új szakaszba lépett modernitás megváltozott való­ságát.

Mielőtt ezzel folytatnám, röviden értelmezem a globalizáció jelenségét annak illusztrálására, hogy a második modernitás kockázatvállalást és énprojektálást követel az egyéntől. Ezt követően bemutatom a posztindusztriális átmenet motorjának és főszereplőjének tekintett magyarországi ifjúság helyzetét és szorongástérképét, végül az ifjúság politikai tömegkultúrába ágyazásával zárom tanulmányomat.

Identitás a globalizáció és a modernitás hálójában

Az alábbiakban nem a globalizáció azon tendenciáival foglalkozom, amelyek során bizonyos társadalmi viszonyok kiszakadnak helyileg meghatá­rozott interakciós közegükből, és új, ellenőrizhetetlen idő- és térbeli koor­dináták közé kerülnek. A globalizációt nem a világgazdaság, a nemzetállamok, a geopolitikai világrend vagy a nemzetközi munkamegosztás dimenzióiban vizsgálom, hanem az identitásra gyakorolt hatás tükrében. Nemcsak a fizikai világ, hanem a szociokulturális keret is állandó mozgásban van. Ezt érzékeltetve bizonyos tekintetben bővíteném a már említett Ulrich Beck kockázatfogalmát. Beck koncepciójának középpontjában a bizonytalanságok és fenyegetések állnak, amelyek önmagukban is végig­kísérik a modern társadalom történetét. A Beck által „egyszerű modernizá­ci­ó­nak” keresztelt időszakot a második mo­dernitás időszaka követi, amely akkor lép színre, amikor az ipari társadalom – a modernizáció korábbi szakasza – szembekerül az önmaga által létrehozott kockázati forrásokkal (Beck 2003; Weiss 2005). Nem pusztán arról van szó, hogy veszélyesebbé lett környe­zetünk. A kockázattársadalom  priorija az ellenőrizhetetlenség és a bizonytalanság. Ezen a ponton egészíteném ki Beck kockázatfogalmát, közelebb kerülve ezzel a mindennapi én-konstruálás bizonytalanságához. A kockázat ugyanis nemcsak a „határokat nem tisztelő” ökológiai, vegyi vagy technikai veszélyekben jelentkezik, hanem a transznacionális tér lokális mikroszintjén is. Az áttekinthetetlenné váló világban nemcsak a félelem válik életérzéssé, hanem az elveszett identitás utáni vágyakozás is.

Hogyan néz ki mindez a globalizáció ernyője alatt? Például a nemzetállamok olvadásával a nemzeti identitás homogenitása, a migráció és multikulturalizmus erősödésével a zárt kulturális formák relevanciája kérdőjeleződik meg. A munkaszervezeti változásokkal az egyén új és/vagy más képességei nyernek elismerést. A szolgáltatóipar térnyerése, majd a munka nélküli, projekt alapú, digitális, posztmodern kapitalizmus létrejötte az élettervezés új módját hívja életre. Anthony Giddenst idézve: szükséges, hogy az egyén állandóan „monitorozza” önmagát. Ebben a társadalmi és munkaszervezeti környezetben felbomlanak vagy veszítenek relevanciájukból az addig referenciapontnak tekintett közösségek és intézmények, például a család, az egyház, a munkaközösség, a szakszervezet. Ez a változás az egyén számára nemcsak a lineáris életút kitérülését, hanem egyfajta „muszáj”-individualizációt is jelent: „összekapcsolódva a mindennapi életvitel kulturalizációjával, esztétizálásával, és függetlenül különféle ökonomisztikus ismérvektől, az identitás és az egyéni cselekvések formálásában is jelentős változásokat von maga után” (Vida 2008, 34). Az egyénnek, ha akarja, ha nem, döntéseket kell hoznia, én-projektekbe kell bocsátkoznia, konstruálnia kell önmagát. „Választok, tehát vagyok” – szól a posztmodern én, vagy ahogy Vida Zsuzsanna fogalmaz: „Az individualizált és modernizált világ embere a »barkácsoló lét« során alakítja ki a széttöredezett életvilágok sokaságából saját életstílusát” (Vida 2008, 35). Az egyén számára az iden­­titásválasztás kockázatvállalásként, a vá­­lasztástól való tartózkodás, illetve a korábbi identitását illető esetleges in­koherencia pedig szorongásként jelenik meg. Hiszen a kockázatnak valamely jövőbeli esemény bekövetkeztének esélyeivel kapcsolatos várakozásokat tekintjük (Dessewffy 2004).

A kérdés a következő módon fogalmazódhat meg a mindennapok szintjén: ki vagyok én most, ki leszek holnap, mitől vagyok én az, aki? Az immáron elveszett zárt identitást a személyes identitás reflexívvé válása és „fragmentálódása” követi. Az élethelyzetek és életutak diverzifikálódása és individualizálódása az életvilágok pluralizálódásában nyerik el formájukat. Giddensszel élve létrejön egy „késő modern szubjektum”, vagyis egy önmaga megteremtésére alkalmas személyiség. Ez azonban nem jelenti, hogy szabadon, autonóm módon alakítaná cselekvéseit és akaratát, hanem sokkal inkább, hogy folyamatosan reflektál az életvitelét alakító tekintélyforrásokra, hogy helyzetről helyzetre újragondolja és „újraalapozza” kötődéseit és lojalitásait, újraértelmezi és „újra-elsajátítja” az életét szabályozó normákat (Csigó 2006). Az önstilizálás és az önmegjelenítés mellett vállalkozói beállítódás is jellemzi. A „vállalkozói”, „befektetői” karaktert leginkább a fogyasztói javakhoz, a társas kapcsolatokhoz, az intézményekhez való viszonyulás tudatosságában érhetjük tetten, abban, ahogy ezeket a viszonyokat az egyén tudatosan rendezi saját „önfejlesztési” projektje köré. Az egyén már szinte gazdasági szereplőként, stratégiai, kalkuláló beállítódással viszonyul önmagához, kapcsolataihoz és az intézményekhez (Csigó 2006). Önmaga megteremtése viszont nem a szabad akaratának, hanem a bizonytalanság kényszerének folyománya. Az egyénnek, ha akarja, ha nem, döntéseket kell hoznia, énprojektekbe kell bocsátkoznia, konstruálnia kell önmagát.

Nyilvánvalóvá válik, hogy ezzel a kondícióval nem minden egyén – szűkítsük a kört –, nem minden fiatal rendelkezik. Például, ha valaki egy alapvetően hagyományos szocializációs utat bejáró családból származik, illetve erősen konzervatív világnézettel rendelkezik, az egyetemi diplomája nem a projektosztály tagjává avatja, és minden bizonnyal nem különösebben érzi jól magát a „széttöredezett identitások demokráciájában”. Szintén nem népszerű az „énmonitorozás” gondolata azon huszonévesek körében sem, akik bár életkoruk alapján az Y-generáció tagjai lehetnének, mégis a digitális analfabéták sorát gyarapítják, munkahelyük még az ipari társadalom maradványa, lakókörnyezetükben tőlük eltérő kulturális szokásokkal rendelkező migránsok különböző csoportjai élnek, és egyébként kiábrándultak a politikai pártokból. Számukra a kockázatvállalás az egzisztenciális bizonytalanság fokozásával jár, marad tehát a félelem és a szorongás.

A reflexív és „csináld magad” életút elutasítása együtt jár a régi elbeszélést mesélő, a fragmentáltsággal szemben egységes narratívát hirdető politi­kai erőkhöz és tömegkultúrákhoz való csatlakozással. A szorongásmenedzs­ment és politikai tömegkultúra egyik legnépszerűbb példája az újpopulizmus és szubkultúrája. Győri Gábor szerint „a populizmus azért a demokrácia természetes velejárója, mert a populisták akkor tudnak megerősödni, ha a politikai establishment nem képes vagy nem hajlandó bizonyos társadalmi félelmekre reagálni. Ha magas a bűnözési ráta, vagy legalábbis úgy érzik az emberek, hogy rossz a közbiztonság, ha sok a bevándorló, és széles rétegek számára elviselhetetlenné válik a kulturális sokszínűség, ha nagyfokú egzisztenciális bizonytalanság áll fenn, stb., akkor a politikai vezetés egy reprezentációs vákuumot hagyott kialakulni: nem volt képes meggyőzően kezelni és kommunikálni a társadalmi elvárásokat” (Győri 2008a, 46).

Az újpopulizmus annak illúzióját nyújtja, hogy napjaink folyamatai irányíthatók, sőt lehetséges szembeszállni azokkal a globális folyamatokkal és életvilágbeli tendenciákkal, amelyek a biztos identitás, azaz a „narcisztikus” és „vállalkozói/fogyasztói én” ellensúlyozását jelentik. Győri Gábor szerint a szorongáskezelés  egyik módja az álracionális mítosz (Győri 2008b).3 Annyival egé­szíteném ki a politológus megállapí­tását, hogy ezen álracionális mítoszok ada­golásában nagyfokú racionalitás és alkalmazkodás érhető tetten. Alkalmaz­kodás az élménytársadalom tenden­ciájához, te­hát annak felismerése, hogy a fragmentált élményhajszolás, a hétköznapi életvitel és politikai élet „esztétizálódása” a nagy, átfogó elbeszélések, élmények iránti vágyat szülik meg. Az „individualizálódó-reflexív folyamattal” szemben a politika mint értelemadás jelenik meg. Természetesen ezek a tendenciák nem az ifjúság egészére jellemzőek, hanem mint ahogy azt Mannheim kapcsán megfogalmaztam, egy nemzedéki egységre. Mielőtt részletesebben is megismerjük ezen egység politikai tömegkultúráját, vessünk egy pillantást a posztindusztriális korszak gyermekeire.

Ifjúsági korszakváltás Magyarországon

Számos szociológiai felmérés arról tanúskodik, hogy a magyar ifjúság nem járt jól a beköszöntött posztindusztriális változásokkal. Elsősorban a képzési rendszer expanziója, a szabadidős tevékenységek „piacosítása”, élménystruktúrába való ágyazása, illetve a flexibilis alulfoglalkoztatottság rendszere érintette őket. Ugyanakkor a fiatalok egyre sebezhetőbbé váltak az oktatásban, a munkaerőpiacon és a szabadidő-tevékenységek során. Holott jövőjüket döntő mértékben ezen három cselekvési területen való szinkron részvétel alakítja. Ezekben a szférákban kell „társadalmi identitásukat és életvezetésük stabilitását” megvalósítaniuk (Kabai 2005, 13). Míg a nyugat-európai ifjúság jelentős része összpontosíthat az „élményszerzésre”, addig a magyar fiataloknak az élménytársadalomba való belépés elő­feltételének számító megélhetés is problémákba ütközik. Kabai Imre mindehhez hozzáteszi: „Az egyre inkább strukturális jellemzővé váló korcsoport szerinti tagozódás azonban nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, csak »rátelepedett«, elmozdulásokat idézett elő” (Kabai 2005, 11).

Míg a fiatalok egy része egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódik, és képessé válik, hogy saját irányítása végett bizonyos fokú személyes be­fektetéseket, kockázatvállalást, identitásváltást hajtson végre, addig nagy részüknek nincsenek meg azok a képességei, hogy a „nem-standardizált felhasználási normák” munkaszervezeti rendszerében elsajátítsák a flexibilitás követelményét. Ezek a fiatalok még nem a posztindusztriális társadalomban vannak, de már nem is az ipari társadalom vesztesei. Ők a kívülrekedtek, a szorongók, az identitásféltők. Ennek egyik következménye, hogy a még tanuló vagy pályakezdő, munkanélküli ­fiatalok tömegesen jelennek meg a munkaerőpiac szürke és fekete zónáiban, és különböző – kevéssé formalizált – foglalkoztatási formák terjednek el köreikben. Világossá vált: „annak az esélye, hogy saját értékeik alapján tudják kialakítani megélhetésüket, attól függ, mennyire tudnak együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amelyekkel meg kell birkózniuk” (Kabai 2005, 13).

A „szorongók” viszont strukturális és társadalmi akadályokba ütköznek, és eddigi életútjuk semmilyen személyes tapasztalatot nem nyújt ahhoz, hogy akár fogyasztóvá váljanak, akár formalizált kereső tevékenységet végezhessenek. Politikai tevékenységük ennél a pontnál kezdődik, bár sem a modernizációban érdekelt politikai erők, sem az intézmények válaszait nem fogadják el relevánsnak. Véleménynyilvánító képességük olyan érzelmi-lélektani keretben nyilvánul meg, amely nem a „kudarcrizikóval” való szembenézésre, hanem annak elkerülésére sarkallja őket. Ezzel a populizmus alanyaivá és egyben tárgyaivá válnak, egyfajta „kulturális társadalmi frakciót” hozva létre. Komplex összefüggések és a modernitás redukálása párosul egy, az ezredforduló globalizációja előtti kultúrakép revitalizációjával. Minderre aztán a politika is reagál.

A politika új szituációban

Általában is jellemző, hogy korunk pártjai programjaikban is követik az életutak és szabadidő-tevékenységek sokféleségét. Az egyén tapasztalati tartománya bővül, ennyiben az egyes emberhez eljuttatott üzeneteknek önmagukban is fragmentáltaknak kell lenniük. Szemben a mainstream politológia és politikai elemzés megállapításával, nem a pártok ideológiai kiüresedése zajlik napjainkban, hanem elveik összeillesztése a bizonytalanság ideológiájával. Ez több esetben egymásnak ellentmondó szemléletek és programpontok egymáshoz illesztését jelenti, azaz az értékkategóriák igazodnak a mindennapok diffuzitásához. Ha valaki korunk kockázat- és élménytársadalmának nyertesei közé kíván tartozni, úgy saját felelősségi köreivel kell tisztában lennie. Erre a politika is re­agál, ez lenne a pártprogramok egyik inputja. Martin Hartmann és Axel Honnneth szerint a felelősségről való diskurzus „nem veszi figyelembe, hogy az individuális felelősség mennyire függ külső és belső feltételektől, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a szubjektumokat jogosultan tekinthessük felelősnek csele­kedeteikért és mulasztásaikért. Ha a felelősséget anélkül állapítják meg, hogy e feltételeket figyelembe vennék, akkor ez olyan »paranccsá« változik, amelyik éppen akkor vesz fel paradox vonásokat, ha világossá válik, hogy a szubjektumok egy mindinkább komplexszé váló társadalom keretei között egzisztenciájuk számos vonásáért a szó valódi értelmében aligha tudnak felelősséget vállalni” (Hartmann–Honneth 2008, 128).

Az új politika jegyében meghirdetett újpopulizmus fókuszában a felelősségvállalás elutasítása, illetve különböző etnikai, szexuális és egyéb kisebbségekre, szubkultúrákra való áttolása áll, amely Magyarországon paternalista, felelősségáthárító, modernizációellenes hangvétellel párosul. A populizmus ökonómiai válasza a globalizáció globalizmusként való értelmezésében nyilvánul meg, amely szerint a globalizáció nem más, mint neoliberalizmus: a szabadpiac elnyom mindenféle politikai cselekvést. Ez a monokauzális értelmezés a globalizáció különböző dimenzióit kizárólag a gazdaságra redukálja. A kulturális válasz pedig zárt identitásformák patronálásában, a nemzeti kultúra hegemón helyzetbe juttatásában, illetve a posztnemzeti állapot és demokráciamodell „lebontásában” jelentkezik.

Politikai tömegkultúrák Magyarországon

Magyarországon 2006 őszén az „ifjúsági probléma” újra a mindennapok tudásszociológiájának középpontjába került. A kutatók a jobboldali radikalizmus történelmi újraéledését vélték felfedezni a fiatalok politikai aktivitásában, holott ennél jóval többről volt szó. Szalai Erzsébet mintegy a „neoliberális reformok” következtében látott középosztályi elégedetlenség megnyilvánulásaként interpretálta a folyamatot, erősítve azt a gondolatot, hogy a magyaror­szá­gi globalizáció voltaképpen globalizmus, és ennek elutasítása érhető tetten a magukra hagyott fiatalok szorongásában. Bár Szalai Erzsébet monokauzális ér­telmezésével vitatkoznék, a „magára hagyott nemzedék” tipológiáját azonban célszerű használni. Ezen nemzedék el­magányosodásának folyamatát fentebb már nyomon követtük, és épp a szorongásmenedzsment „beérkezése” az, hogy az apolitikusnak gondolt poszt-nyolcvankilences nemzedék a 2000-es évekre politikai érdekének és egziszten­ciális félelmeinek adott hangot. Az új radikalizmus már nemcsak a félelemkeltésre, hanem a „félelem a globalizációtól” toposzára is épít. Nemcsak az elit-, értelmiség-, generáció- és politikael­lenesség jellemzi, hanem az életmi­nőség-maximalizálás egyénre szabott „politikájának” elutasítása, amely a fogyasztói társadalom, a kozmopolita Európa és a kapitalizmus új szervezési elveinek ignorálásában is testet ölt. Egy tömegkultúra jött létre, amelynek éppúgy részei a tárgyi rekvizitumok, mint a mitikus, világmagyarázó, a rendszer­váltást egy új narratívában magyarázó értelmezés. Az érdekelt fiatalok egyik közös „élménye”, hogy a rendszerváltozást követő mobilizációs esélyek hamisak. Megijedve a globális világtól és a transznacionális tértől – amelynek lakó­helyük is részévé vált –, toleranciaküszöbük jóval szüleiké alatt van. Esetükben ismét felértékelődtek a hagyományos intézmények, legyen az a család és a magánélet.

Ez a politika csak tömegkultúraként létezhet, hiszen már eleve „tömegkultúraként kezdett el viselkedni, olyannyira, hogy egész verbális és képi kommunikációját arra a tömegkultúra által is használt »népi« szemléletmódra építette fel, amely az élet valamennyi bonyolult, elvont problémáját közvetlenül a testiség síkján magyarázza” (Szilágyi 2009, 19).

A komplex összefüggések és a modernitás redukálása párosul az ezredforduló globalizációja előtti kultúrakép revitalizációjával.

Az elveszett identitás nyomában

A fentiekből talán úgy tűnhetett, hogy a szorongásmenedzsment gyanánt létrejött politikai tömegkultúrák egyfajta antimodernista attitűdöt hordoznak. Ez koránt sincs így: nagyon is modern, ha úgy tetszik, posztmodern jelenségek, hiszem annak „megértéséből” indulnak ki, hogy világunk a bizonytalanság, az áttekinthetetlenség és az ellenőrizhetetlenség köré szerveződik. Egy összekuszálódott modernitásban élünk, amelyből viszont a ki­utak szinte biztosra vehető, hogy nem a lineáris pályán mozgó politikai modellek lesznek. Ahogy Ulrich Beck fogalmaz Világkockázat-társadalom című könyvében: „Egy közös globális veszélyzónában ülünk, amelynek nincs kijárata” (Beck 2009, 111). Modernitásunk alapnormája, a kockázatvállalás és bizalom, mindezekkel ellentétes tendencia, ha nem is antimodernista, de az egyetlen elfogadható vízió, a kozmopolita Európa ellen hat.

Pedig az elveszett identitásért Ma­gyarországon még tömegével fognak „bejelentkezni”: az Ifjúság 2004 adatai szerint a kialakult munkaerő-piaci nyomást jelzi, hogy a szakmunkástanulók 43, a szakközépiskolások 39 százaléka tart attól, hogy az iskola után nem kap munkát, mint ahogy a főiskolások közel fele (48 százalék) és az egyetemisták több mint a harmada (36 százalék) is kifejezte ebbéli félelmét. Ezek az adatok akár a tárgyalt radikális jobboldali politikai tömegkultúra bázisának várható szélesedésére is utalnak. A megoldás a modernitáson belül keresendő, annak eszközeit viszont a Duna bal partján lévő kupolás háznak kellene hozzárendelnie. Magam is jól tudom, hogy mindez persze nem ilyen egyszerű.

Jegyzetek

1          Ez esetben a nemzedék és generáció kifejezést nem különböztettem meg egymástól, annak ellenére, hogy a szociológiai irodalom különbséget tesz a két kifejezés között.

2          A kifejezés egy hazai napilap interjúrovatának címe volt, amelyben a kilencvenes évek elején huszonéves, napjainkra ismert tudósok, közszereplők vallottak politikai élményeikről.

3          Vö: Ehhez elég a radikális jobboldal könyvesboltjainak polcain sorakozó könyvek tartalmát, hanghordozóinak szövegvilágát vagy az élményszerűséggel felérő tárgyi rekvizitumait alaposabban szemügyre venni.

Irodalom

Beck, Ulrich (1997): Túl renden és osztályon? In: A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Szerk.: Angelusz Róbert. Budapest, Új Mandátum.

Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom. Budapest, Századvég.

Beck, Ulrich (2009): Világkockázat-társadalom. Az elveszett biztonság nyomában. Szeged, Belvedere.

Csigó Péter (2006): Későmodernitás és individua­li­záció. http://mokk.bme.hu/mediatervezo/targyak/mediaelmelet/kesomodernitas.pdf. Letöltés ideje: 2009. május 20.

Dessewffy Tibor (2004): A kocka el van veszve. Budapest, Gondolat.

Gábor Kálmán (2009): Magyar fiatalok a világkockázati társadalomban. Korunk, 2.

Győri Gábor (2008a): Kelet-Közép-Európa a populizmus fogságában. Elemző, 3–4.

Győri Gábor (2008b): Populizmus és kormányzás. Budapest, DEMOS Magyarország Alapítvány.

Hartmann, Martin – Honneth, Axel (2007): A kapitalizmus paradoxonjai. Replika, 59.

Kabai Imre (2005): A „posztindusztriális társadalmak” és az ifjúság a modern szociológiában. Eszmélet, 68.

Mannheim, Karl (1969): A nemzedéki probléma. In: Ifjúságszociológia. Szerk.: Huszár Tibor. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Szalai Erzsébet (2006): Morális krízis vagy rendszerválság. Élet és Irodalom, október 27.

Szilágyi Anna (2009): A jobboldal mint tömegkultúra. Mozgó Világ, 4.

Vida Zsuzsanna (2008): Az autonóm életstílustól egy pluralizált társadalomkép felé. Replika, 65.

Weiss János (2005): A kor. Gondolatokban megragadva. Pécs, Áron.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges