Életrajzírói szerint Franz Kafka feltehetően 1914 november–decemberében írta A törvény kapujában című elbeszélését A per című regénye részeként. A dómban címet viselő 9. fejezetben ismerkedünk meg vele, a pap elbeszélésében. A történetet a pap és Josef K. a szöveg értelmét egyes esetekben szavanként kibontó, talmudi pilpult idéző vitája követi. Az enigmatikus történet önálló elbeszélésként is megjelent, és vált a Kafka-életmű jellegzetes darabjává.
Kafka számos írása: A per, Az ítélet, A fegyencgyarmaton a bűn, a büntetés, a bűnhődés, a törvény és az ítélet témáját járja körül. A törvény kapujában motívumgazdag parabola, a modern ember kiszolgáltatottságának, bűntudatának, sorsával kapcsolatos teljes bizonytalanságának lenyomata, másrészt a zsidó vallási irodalom (aggáda) kései örököse, sőt annak folytatója.
A per számos pontja utal rá, hogy az ellene folyó vizsgálatnak, mely váratlanul indul, Josef K. utóbb mintha önként menne elébe. Nem tudja, hová kell mennie, véletlenül mégis abba a lépcsőházba tér be, amely a tárgyalóteremhez vezet; nem jelzik, hánykor kell megjelennie a bíróság előtt, ő mégis időben érkezik. „A bíróságot a bűn vonzza magához”1 – emlékezteti magát e ponton a Willem nevű őr kijelentésére. Kafka számos hasonló apró jelet hagy a szövegben, hogy az olvasót elbizonytalanítva jelezze: a per nem feltétlenül a külső valóságban, hanem álomszerűen, talán intrapszichikusan, a bűntudattal terhelt tudattalanban zajlik, ám ez éppoly valóságos a személy számára, mintha kívül, az objektív valóságban folyna.
A regény Az ítélet című elbeszélés témáját gombolyítja tovább. A vád/önvád, ártatlanság/tudattalan bűnösség kérdéseit feszegeti – s a három évvel korábban, a zsidó őszi ünnepek (a Félelmetes Napok, az égi ítélet beíratása és bepecsételtetése) táján született elbeszéléshez, Az ítélethez hasonlóan, a főhős halálával ér véget. Az ítéletben izsáki módon hajt fejet, és önként teljesíti be magán az atyai ítéletet, itt idegenek végeznek vele, ám szintén aláveti magát az eljárásnak és az ítélet végrehajtásának.
A törvény kapujában című elbeszélésben nincs ítélet. Az „eljárás maga válik ítéletté”.
1.
A Kafka életművén végighúzódó egyik legfontosabb motívum az idegenség problémája. Művei mindegyikére jellemző a modern ember egzisztenciális idegensége, a hontalanság, a mindenen kívülállás, az elhagyatottság, s a bensőségesség és az otthonlét élményének hiánya. A létet átfogó magyarázat híján a lét értelme megfejthetetlen, hiányzik a sorvezető, honnan vagyunk, hová tartunk, miért élünk. Létünk, vágyaink és a bennünket körülvevő, belénk plántált civilizáció ütközése szorongást, bűntudatot, a törvényen kívüliség élményét okozza, melynek értelmére és feloldására nincs pozitív válasz az írásokban, hacsak nem tekinthető egyfajta válasznak, hogy A perben a törvény kapujában álló vidéki ember és az őr példázata egy pap szájából hangzik el, habár ő is csak nyitott értelmezésű példázattal él. Mindenen kívül állunk, leginkább létünk megismerésétől vagyunk elrekesztve, melyhez korábbi korokban a vallás mindent átfogó magyarázata kínált kulcsot.
Tudatra és tudottra hasadt egzisztenciánkban mind törvényen kívüliek vagyunk; mind ott állunk a törvény kapujában. E kettéhasadt létezésre az édenkerti történet, ha vigaszt nem is, de magyarázatot kínál. A bűntudat és a melankólia, mely áthatja az önreflektáló tudatot, a vallásos világmagyarázatokban gyógyírt lelhet, a modern ember azonban a szekularizáció és az individualizmus korában közösség nélkül, egyedül áll szemben a transzcendenciával, még inkább annak hiányával. Egyedül viaskodik bűntudatával, szorongásával, csillapíthatatlan tudásszomjával, ám a törvény és a világ értelme számára nem felfedhető. Egyedül próbálja útját megtalálni a transzcendenciához, de a kafkai parabola értelmében kudarcot vall,,2 legfeljebb a törvény kapujában toporog.
Se belépni nem tud azon, se távozni onnan.
De hát miért is nem lép be a vidékről jött ember a kapun? Mi akadályozza őt? – hiszen a kapu „mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy”. A vidékről jött ember, civilizáltságában maga rendeli az őrt önmaga fölé. Ő maga ruházza fel hatalommal, ő tulajdonít neki jelentőséget pusztán félelmével, kérdéseivel és szófogadásával – vagy ha tetszik: tudatlanságával, netán neurózisával –, ő keletkezteti viselkedésével a törvényt, melyet nem ismer, és az ismeretlentől való félelmében hozza létre a tilalmat, melynek törvényként aláveti magát. Mint a történet végén kiderül, ezen a kapun csak ő léphetett volna be. Egy paradoxon foglya: sosem érheti el a törvényt, hiszen épp ő hozta létre szófogadásával, s a kapu, a tilalom az egyedüli kapcsolata a törvénnyel. Ha belépne, ha átléphetné az önmagára rótt tiltást, magát a törvényt semmisítené meg.3
2.
Társadalomtörténeti perspektívából nézve az elbeszélést, a szerző sokrétű kívülállásának lenyomataként tekinthetünk a szövegre. Kafka a Monarchia uralkodó nyelvét beszélő, német ajkú zsidó kisebbségiként a cseh nacionalizmus Prágájában, értelmiségiként kispolgári kereskedő családjában, vallási élményre szomjas szekulárisként a vallást töredékeiben, felszínesen gyakorló közösségében, nőtlen és gyermektelen férfiként a házasságot és nemzést normaként szorgalmazó társadalomban, fiúként a patriarchális világban – minden szempontból kívülálló. Párialéte törvénytelen, nem tud bejutni a törvényes létezés – a többségi elfogadottság – világába.
Kívül áll a valláson, a közösségen, mert szekularizálódó-asszimilálódó családja és a zsidóság hagyományos formái már nem adnak számára átélhető identitást. A gyökértelenség, a hontalanság és a kirekesztettség élménye azonban újra és újra arra készteti, hogy kapcsolódási pontokat keressen. Az identitáskeresés – noha szüntelenül foglalkoztatja a zsidóság története, vallásos gondolkodása, népi léte és a misztika – a modernitás szelleme, a modern szekuláris zsidó identitások felé vonzza. Így keres kapcsolatot zsidó kulturális társaságokkal, más zsidó értelmiségiekkel és a cionizmussal. A zsidó népi lét részeként vonzza a jiddis, különösen a jiddis népszínház világa, s a lembergi színtársulattal találkozva, 1911-ben, huszonnyolc évesen kezd tájékozódni mélyebben a zsidóság kultúrájában, megtanul héberül, és foglalkoztatja az Erec Izrael-i letelepedés gondolata.
Vonzza a törvény világa is, de nem talál utat hozzá. „...hatalmas vagyok” – mondja a kafkai alteregónak a törvény kapujában álló őr. – „Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát magam sem bírom elviselni...” A korábbi nemzedékek mind teljesebb életet látszanak élni a zsidó hagyomány kontextusában – időben közelebb lévén a Kinyilatkoztatáshoz. Az intézmények, a funkcionáriusok, az „őrök”: a rabbinikus autoritás, a hagyomány lezártsága, nehezen megközelíthető, változtathatatlannak látszó értelmezése elriasztják a hagyományon, törvényen kívülről, „vidékről” jött embert – holott a törvény az ő jussa is, ki kellett volna taposnia hozzá a saját útját, és önálló újraértelmezésével birtokba venni – ezt hozza tudomására végső paradoxonjában az őr: „Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek, és bezárom.” Fel kellett volna nőnie közösségi lényként, a hagyomány örököseként is, aki tiszteli az ősök örökségét, de nem mond le saját okfejtéséről, és saját élete kapuján át lép a törvény világába.
Kafka írásai Walter Benjamin szerint az aggáda zsidó elbeszélő irodalmi hagyományához kapcsolódnak. Kafka a törvény helyett a törvény szellemét/erkölcsét gyakorolja nyitott, humanisztikus formáiban, univerzalista perspektívában és a misztikus tradíció folytatójaként. A halácha, a vallásjog és törvényértelmezés egy korábbi állapotában konzerválódott, a modern ember nehezen tud hozzá kapcsolódni, ellenben a törvény s a törvényhez való viszony allegorikus értelmezése – mely nem keverendő össze a kereszténység zsidóság-interpretációjával – nyitva áll. Kafka a XX. század zsidó paradoxonját testesíti meg: életét nem tudja a hagyomány keretei között élni, ám szellemi értelemben eltávolodni sem tud tőle, sem léte törvény általi igazolásának kényszerétől, ezért a bűntudat, a szorongás, a kívülállás élménye.
3.
A pszichológiai értelmezés szemszögéből a következő kérdések merülhetnek fel az elbeszéléssel kapcsolatban: Milyen lélektani problémák mentén elemezhetjük? Mi a törvény, amin a főhős kívül reked? Megjelenik-e Kafka e szövegében is az életművének hol rejtett, hol nyílt vezérmotívumát képező apa–fiú probléma, az apától való félelem és az apa elleni lázadás miatti bűntudat? Ki az őr, ki a vidéki ember, miért vidéki és végül: miféle alku zajlik közte és az őr között?
A kívülállás társadalmi okait már érintettem, de Kafka kívülállása korántsem csupán a zsidóság huszadik század eleji felemelkedése s a nemzedékek között is hasadást okozó szekularizáció, asszimiláció okozta értékválsággal magyarázható. Kétségtelen, hogy a vallásgyakorlat kiüresedő formái is elidegenítették Kafkát a vallástól, és ez apjával való viszonyában is jelentkezett, akinél e jelenséget tapasztalta, s aki ennek ellenére próbálta rávenni fiát a vallás gyakorlására. Mint naplójában írja, az asszimiláció „az apák homályos egyetértésével” zajlott, s „ez a homály volt felháborító”. Az ifjak „hátsó lábacskáikkal még ott ragadtak az apa zsidóságában, a két mellsővel pedig nem találtak új talajt”.
Nem csupán a hagyományos zsidóság keretrendszere, hanem a polgári világ normái is szűknek bizonyultak Kafka számára, aki sok mindent elkövetett, hogy e formáknak alávesse magát (egyetem, állami hivatal, eljegyzések), de a végső lépést – a házasságot és a gyermeknemzést, mely igazolja és folyamatában fenntartja a zsidóság és a polgári világ tradícióit – nem volt képes megtenni. Képtelensége a házasságra, tartózkodása a családalapítástól, és küzdelme az írással, hogy minden gondolatát, érzését papírra vesse, egyszersmind képtelensége arra, hogy szuverén személlyé váljon, és írásait nyilvánosság elé bocsássa, olyan vívódó lelkialkatot sejtet, mely súlyos hasadást hordoz. Tudatos énje aláveti magát a külvilág elvárásainak, de tudattalanul menekül e kötelékektől és a felelősségtől. Nappal, mások tekintete előtt polgári életet folytat, ám tudattalanul lázad e feltételrendszer ellen. Éjjelente, íróasztala mögött szintetizálja e kettősség tapasztalatát: a normakövetést, a lázadás elnyomott vágyát és az ebből eredő szorongást.
Megrekedni a törvény (a törvényszerűség) kapujában: sóvárogni a behatolást (akár erotikus értelemben), sóvárogni a felnőtté válást, a családról való leválást, a családalapítást, másrészt ugyancsak vágyni a családalapítással és más társadalmi elvárással, az apa által megtestesített értékrenddel és viselkedésmóddal való szembefordulásra, az ösztönös érzelemkifejezésre – s mégsem lépni át a túl magas küszöböt, ennek a lelkialkatnak emblematikus kifejeződése.
Kafka reflektál arra, hogy a házasság, a család elkerülése számára az írásra fordított idő és energia megóvását is jelentette. Mindez hangozhat akár racionális szakmai elhatározásnak is. Ám az íráshoz való obszesszív viszony, a naplóban és a levelekben megtestesülő lankadatlan öndokumentálás és önreflexió többre utal. Mintha szerzője személye csak a nyelvben, csak papíron tudna létrejönni és valóságossá válni, döntően ott is csak fikciós történetekben, áttételesen utalva személyes problémáira. Énhatárait nem óvhatja másként, mint szüntelen írással, melyre a mindennapi élet, bármi, ami az írástól időt, figyelmet és energiát von el, fenyegető veszélyt jelent. Életformájának – identitása kialakítása egyetlen módjának és lehetőségének, egyszersmind személye kiteljesedésének – az írást tekintette: nem volt más identitása, mint az írásbeli identitás.
De miért reked kívül a törvényen, s egyáltalán, ki ez a „vidékről jött ember”, másként fordítva: egyszerű ember?4
A válasz: a gyermeki én. Különösen a félelemre alapuló, szigorú nevelés következtében családján (sőt önmagán) kívül rekedt, töredezett identitású, elidegenedett gyermek, aki nincs otthon, nincs magánál, nem képes a biológiai program beteljesítésére: nem képes felnőtté válni, ezért csak törekszik a törvény(szerűség) felé, de nem képes belépni kapuján.
Kafka apjával kapcsolatos élményei közismertek. Azonosulni vágyás és rettegés, s az ennek következtében bekövetkező hasadás, melynek megrázó dokumentuma a Levél apámhoz, melyben az apja és önmaga, illetve Ottla nevű lánytestvére közti feszült viszonyt pernek mondja, s melyben apját „gyönge és elvakultan elfogult” bírónak látja, igaz, e jelzőkkel testvérével együtt önmagát is illeti.
Hermann Kafka, a XIX. század közepén vidékről városba került morvaországi zsidó kereskedő elindul a polgárosodás és a társadalmi integráció, sőt asszimiláció útján. Üzleti sikereket ér el, egzisztenciát teremt, de iskolázottsága hiányos. Felesége családja jómódú kereskedőcsalád. Hermann Kafka igyekszik megfelelni új társadalmi státusa elvárásainak, sőt magasabbra törekszik: fiát jobb sorsra szánja, egyetemre küldi. Mint a társadalmi mobilitás e sajátos zsidó útján oly gyakori, nagy elvárásokat támaszt fiával szemben, akiben talán saját be nem teljesült vágyait is meg akarja valósítani. Ugyanakkor talán kissé féltékeny is könnyebb életére, ezért gyakorta emlékezteti saját egykori szenvedéseire, nehezebb sorsára. Két másik fia korán meghal, ezért az egyetlen megmaradt fiúra még nagyobb apai elvárás árnyéka vetül. Franz Kafka jogi egyetemet végez, első generációs értelmiségi lesz, de hontalan polgári hivatásában, mert író akar lenni. Bűntudatot érez, mert nem tud megfelelni a családi elvárásoknak, s nem tudja pótolni két öccsét sem. Bűntudatos, mert az apjával való összehasonlításban mindig alulmarad; az apai tekintetet visszatükrözve gyengének, nem életrevalónak, hálátlannak, feleslegesnek érzi magát, ugyanakkor talán kritikusan tekint apja személyiségére, értékrendjére, s ettől is bűntudatot érez. Gyerekkori élményei (énhatárainak folyamatos megsértése az erős szavú, robusztus, őt gyakran lekicsinylő – ezért hatalmasnak és félelmetesnek látott – apa által) személyiségének törékenységét okozzák, és ezzel összefüggő tudattalan írói ambícióját: a sebzett én kifejezésének és újrakonstruálásának mindent felülíró, életprogramként funkcionáló szükségét. Ez az ambíció, gyerekkori élményeivel együtt – melyeket nem akar saját gyermekei életében reprodukálni – akadályozzák a családalapításban.
A Kafka-életmű és -élettörténet kontextusában olvasva A törvény kapujában paraboláját, azt jelenti: a törvényen kívüli ember magán kívül van. A szüleivel azonosulni vágyó gyermek, aki elvesztett testvérei és szülei gyásza következtében talán saját léte miatt is bűntudatot érez; aki szüntelenül meg akar felelni feltörekvő, sikeres self-made-man apja magas elvárásainak, s aki, ha nem tesz kedvére, szüntelenül a szülői elégedetlenséggel szembesül: elveszti önmagát. Bizonytalanná, szorongóvá válik, félve követi saját vágyait, ha egyáltalán képes megélni azokat. A történet ilyen olvasatban szorongásról és neurózisról szól. A „törvényszerű” civilizációs úr: a félelmetes őr: a hatalmas felettes-én ül törvényt a törvénybe behatolni vágyó törvényszegő (egyszersmind törvényszerűséget beteljesítő) ösztön-én vágyaival, indulataival szemben, mellyel a civilizáció, a „robusztus apa” ellen lázadna. De abban az értelemben sem tud a törvénybe behatolni, hogy a „vidékről jött ember” a felnőtté válás programját nem képes végrehajtani; a biológiai törvényszerűséget akadályozza a pszichológiai blokád, melyet a nevelés, a gyerekkori megfélemlítés, az erős minták, a túlzott elvárások, a tiltások és a megfelelés képtelensége miatti szorongás táplált belé. A törvény kapuján átlépni nem tudó a félelem rabja.
Felmerülhet a nyomasztó kérdés, hogy ha a parabola nem kivételes állapotot, hanem az általánost írja körül, akkor vajon a belépésnek a kapun van-e érvényes, törvényes, erkölcsileg elfogadható útja, vagy a másfél lapnyi írás netán civilizációs zsákutcát feltételez. Eszerint a nevelés által valamennyien kívül rekednénk a törvény kapuján, s a törvénybe való belépés kulcsa magának a törvénynek a megszüntetése lehetne csupán.
Ha az őr válaszait igaznak tekintjük, legfeljebb talányosnak – és nincs okunk, hogy ne így tegyünk –, megnyugtató válasz talán az utolsó megszólalásában rejlik, melyben a haldokló ember utolsó kérdésére azt feleli: „Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki.” Vagyis a törvényt nem kell megszüntetni, az őr kijelentése szerint e kapu kijelölt és kizárólagos belépőhelye lett volna az egyszerű embernek, aki csak magának köszönheti, hogy kívül rekedt. Ne feledjük: a történet elején csupán figyelmeztetést kap, miszerint az őr „most nem engedélyezheti a belépést”, s kérdésére, „hogy tehát akkor később léphet majd be”, az őr talányosan felel: „Meglehet... most azonban nem”. Ám „a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy”.
Lehetséges, hogy az őr viselkedésében némi csábítás, pedagógiai erósz is munkál? A törvénybe való belépésnek az őrrel való szembeszegülés vagy némi nonsalansz is legitim része volna? Mintha egy apa azt sugallná fiának: nőj fel a feladathoz, és győzz le! – miközben persze óvja reputációját. A vita a törvény értelmezéséről, tudjuk, a rabbinikus zsidó gondolkodás szerint része a törvénynek. E jelenet talán apró jele annak, hogy Kafka maga is tudja, felnőttkori szorongásainak egy része már nem külső elnyomás következménye, hanem belső, pszichés realitásának a származéka, melyben a gyermekkori félelmek nőttek nagyra, ám ezek mégis egy életen át kísértik az embert.
Az egészséges felnőtté váláshoz lélektani értelemben szükséges egyfajta szakítás is az ősökkel, hogy egy új szinten, saját életét berendezve, saját személyiségében szintetizálhassa és integrálhassa a személy a szülőktől kapott és magaválasztotta értékrendjét. Ösztön-én és felettes-én alkufolyamatában teremtődik meg a felnőtt személyiség. A személyiség törékenysége és a szigorú nevelés következtében túlzott „méretű” felettes-én keletkezik, ilyenkor ösztön- és felettes-én között „per” indul. Mintha e per megtestesüléseként vitatkozna az őrrel a törvényen és saját életén is kívül rekedt ember. Kérdezgeti, próbálkozik a bejutással, a vesztegetéssel, majd dühöng, kissé bele is bolondul a hiábavaló próbálkozásba, végül megöregszik, s bizonyos értelemben ismét gyermekké válik. Mert nem lépett be, nem is nőtt fel. Ahogy múlik az idő, tán szeme is elromlik, mindenesetre úgy látja, sötétedni kezd körülötte. Lehetséges, hogy tapasztalatai növekedésével homályosul el egyre inkább külső látása, s a fogyó idővel, életereje utolsó maradékának összpontosításával élesedik ki belső érzékelése, mindenesetre „észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából”. A törvény kapuja, mint már idéztem, csak neki volt fenntartva, ám mert nem alakult ki felnőtt énje, nem mert rajta belépni, túllépni apja uralmán – és éppen azért, mert nem mert rajta belépni, s túllépni apja uralmán, nem alakult ki felnőtt énje.
A Kafka egész életét átható elnyomottság élménye, illetve a személyiségfejlődési deficit mellett még egy lélektani motívumot érdemes figyelembe venni a történetben, mely egyaránt összefügg Kafka személyes, illetve társadalmi helyzetével.
A kérdés így szól: ki figyel és kit?
A „megfigyelés” kulcsmotívum. A vidéki ember az őr „évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte”. Árgus szemekkel, élete végéig lesi a törvény kapuját, vagy ha tetszik, saját lelkének rezdüléseit. Figyel, mint ahogyan A per elején egy szemközti házból egy öregasszony figyel, vagy a regény végén egy férfi egy ablakból. „Sohasem nehezedett rám más felelősség súlya, mint az, amelyet más emberek létem fürkésző pillantása és ítélete szabott ki rám” – írja Kafka 1921. szeptember 21-én naplójában.
A szüntelen megfigyeltség neurózisa, az üldöztetéses képzetek a túl szigorú nevelési kontroll, majd az ennek következtében kialakuló eltúlzott önkontroll következményei. Másrészt, szociológiailag, a beolvadni vágyó, kettős vagy esetenként mimikri-létet folytató, magát szüntelenül megfigyelő zsidó állapota, aki figyeli, hogy megfelel-e a külvilág elvárásainak; figyeli, hogy mások figyelik-e, és milyen szemmel néznek rá; s aki, különben, valóban mindig szem előtt van. A száműzetés, a szétszóratás héber kifejezése – galut – Tábor Béla szerint a gala: a rejtett felfedése szóból ered.5 Más népek szüntelen fürkésző tekintete előtt létezni, a saját nép intim bensőségessége helyett: diaszpóra-zsidó sors. A beolvadó is megfigyeltre és megfigyelőre hasad: megfelelési vágyában szüntelenül a másik tekintetével fürkészi viselkedését. Még egy lehetséges értelmezési tartomány a vidéki ember és az őr alakjához és a vidéki ember kudarcot elszenvedő vágyához: behatolni a másik világába s talán egy olyan emberi állapotba, ahol mindenki törvényes gyermeke a létnek, senki sem kitagadott, és nincs jelentősége a származásnak.
A korai éveiben erős nevelési hatásoknak kitett Kafka nem lehetett önfeledt gyerek, mert szüntelenül alkalmazkodnia (asszimilálódnia) kellett apja elvárásaihoz, aki maga is bizonytalan volt társadalmi státusában, így talán még saját értékrendje sem volt egyértelmű, amihez a viselkedési kódexet gyermekei számára kialakította. A gyermekeknek meg kellett felelniük a dinamikus, feltörekvő, akkulturálódó zsidó apa ellentmondásos értékrendjének, mi több, a szülők, tudattalanul, bizonyára gyermekeikben is igazolást kerestek értékválasztásaikhoz. A Franz Kafka esetére jellemző, gyerekkortól növekvő személyiséghasadás megakadályozta az erős identitás kialakulását, önállósodását, és Kafka esetében nyomon követhető felnőttkori szorongásaiban, társadalmi integrációs nehézségeiben. Könnyen lehet, hogy a családi, illetve társadalmi élmény: a szüntelen megfigyeltség és megítéltetés képzete összefügg Kafka vallási irodalommal kapcsolatos, ítéletcentrikus érdeklődésével.
4.
A törvény kapujában, az életmű több, parabolisztikus írásához hasonlóan, sokrétegű mű, mely a már említett szempontok mellett, azokkal egyidejűleg, a zsidó vallási/misztikus hagyománnyal összefüggésben is elemezhető.
Kafka, bár eltávolodott a mindennapi vallásgyakorlattól, és ambivalens viszonyban állt a vallással, a nagyünnepeken gyakran részt vett a zsinagógai szertartásokon. Georg (Jirži) Mordechaj Langerrel, a belzi hasziddá és íróvá lett prágai baráttal héberül tanult, és a zsidó bibliát olvasta a legismertebb középkori kommentátor, Rási magyarázataival. Mint már utaltam rá, szenvedélyesen foglalkoztatta a jiddis színház; tematikus hatása, gesztusnyelve és hanghordozása is megjelenik egy-egy írásában, például Az ítéletben.6 A jiddis nyelv is hatott rá, zsidó öntudata forrásai közé tartozott, mint a Jichok Löwy varsói jiddis színész által a kultúrcionista irányultságú, prágai Bar Kochba Társaság szervezésében a prágai Zsidó Városháza dísztermében tartott irodalmi estet bevezető beszédéből kiderül.7 Meglehet, a jiddis vándorszíntársulat hontalanságában, s részben zsidó családi konfliktusokra fókuszáló repertoárjában is kapcsolódási pontokat talált, mindenesetre vonzotta autentikus zsidóságuk, szemben az asszimilálódó prágai zsidó közeggel. Beszéde – melyben a német ajkú prágai zsidóságot biztatja, hogy merjék meghallani a jiddisben, őseik nyelvében, saját érzéseik pontos kifejezőeszközét – szenvedélyes azonosulásról, illetve helyénvalóbb talán úgy fogalmazni: identitás- és közösségkeresésről vall. Az elidegenedett modern értelmiségi diaszpóra-zsidó számára e közösség olykor csak absztrakt formában adatik meg: a zsidóság történelmével, irodalmával, egy-egy korszakával vagy egyik-másik szellemi irányzatával való azonosulásában, esetleg a saját zsidóságával kapcsolatos kérdések ismételt felvetésében. Hasonlóképpen foglalkoztatta Kafkát a cionizmus, a zsidó népiség, az Erec Izrael-i letelepedés gondolata, habár sosem szánta rá magát a közel-keleti útra; alkatától idegen volt élethelyzetének radikális megváltoztatása. A helyváltoztatás feltehetően szintén nem oldotta volna meg problémáit, s nem adott volna választ szüntelenül őrlő kérdéseire.
A vallási irodalomból elsősorban az ítélet problémakörével foglalkozó szövegek hatottak rá. A közismert hagyomány szerint az őszi Félelmetes Napok idején (a zsidó Újév és az Engesztelés napja közti tíz napot nevezik így) ítélet születik az emberről, és tettei alapján ki-ki életre vagy halálra íratik be, vagy a közepesek könyvébe – ahová a legtöbb ember tartozik –, s így élete a következő ítéletnapig függőben marad. Kafka nagyünnepi templomjáróként bizonyára tisztában volt e felfogással.
Karl Erich Grözinger feltevése szerint8 Kafka barátjával, Langerrel váltott szót misztikáról, vagy talán tanult is vele 1914 nyarán, amikor A pert kezdte írni. Jichok Löwyvel, aki nagy hatást gyakorolt rá, már 1911-ben beszélgetett egy talmudi helyről, mely a mennyboltjárással és az őrködő angyalokkal foglalkozik, erről naplójában az év október 29-én ír.9 Az alábbiakban Grözinger elemzésének fő téziseit idézem.
Langer, mint Kilenc kapu című könyvének bevezetőjéből tudható, a Resit Chochma (A bölcsesség kezdete) című művet, Elijahu da Vidas XVI–XVII. századi munkáját tanulta a belzi rabbi biztatására, s talán tanította is Kafkának. Az akkoriban népszerű mű egyik fejezete a mennyei törvényszékekről szól. A mű a zsidó népi gondolkodás és elbeszélésvilág klasszikusának számított Kelet-Európában.
Elijahu da Vidas szerint folyamatos eljárás, per zajlik az égi törvényszéken az emberrel szemben. (Ez lélektani értelemben Kafka kulcsélménye.) A törvényszék betegségek, szenvedések formájában beavatkozik az ember életébe. A bölcsek szerint „házának kövei és falai... az ember lelke maga tanúskodik ellene... Sőt mi több, a vele egy fedél alatt lakók”. Rabbi Joszi szerint minden nap, rabbi Nátán szerint minden órában ítélet születik az emberről. Rabbi Áchá szerint a lélek jelentést tesz mindarról, amit az ember akár titokban tesz, s az ember minden cselekedete feljegyeztetik.
A mennydörgés, a lidérces álmok szintén az embert figyelmeztető jelek, és a Sechina is, a kabbalisták tíz szefirájának az emberhez legközelebb eső (tizedik) szefirája, mely a mennyei ítélőszék centrális helye. Rabbi Löw, a Maharal, akinek szentbeszédeit a XX. század elején is gyakran idézhették a prágai zsinagógákban, így írt egykoron: „Isten királysága, [a kabbalisztikus isteni erők tizedik megnyilatkozási formája] az Ő uralma a világ felett, és az Ő uralma az ítélőszék hasonlatosságára működik. [...] Ő a bíró, és a királyság az Ő ítélkezése.”
Da Vidas a Zóhárt idézi, mely szerint egy legfelső helyről „[fény] áramlik ki, mely minden [egyéb] lámpást meggyújt”, s e helyről „szomjunk oltására és megtartásunkra” egy fa is ered, melyet Isten örök időkre ültetett. Ez a fa a Tóra, s mellette egy másik, alsóbb fa is áll: az ajtónálló, hogy csak az arra érdemesek járulhassanak a Tóra elé, s a Tóra útját megtartsák. A Tóra kapujában rostokoló ember vár az ítéletre. A kabbala szerint a szefirot fájának tizedik szefirája az ajtónálló a mennyei írott Tóra felé vezető úton. A hechalot misztika szerint a szóbeli hagyomány (a Tórát övező kommentárirodalom) az ajtónálló, akivel a Tóra felé közeledő találkozik. A talmudi hechalot irodalomban mennyei csarnokokon haladnak át, a kabbalában a törvénytudásban mélyülnek el, a Tórába lépnek be, mely bölcsességhez s az életben „Istenség fényességéhez” vezet. A kabbala szerint törvényszékeken haladunk át, már földi életünk is ezek előcsarnoka. Az imák egyes szavai is ezt jelzik. A mennydörgés, a lidérces álmok, a betegségek, valamennyi kín a szúnyogcsípéstől az antiszemitákig a törvényszék üzenete (és távoli utódként Josef K. pere is értelmezhető úgy, mint a bűnös ember büntetése, melynek során, mint a pap fogalmaz: maga az eljárás válik ítéletté). „De hiszen nincs semmi, ami ne tartozna a törvényszékre” – mondja Tintorelli Josef K.-nak A perben. Da Vidas művében több ajtón és őrön kell átjutnia az embernek a bölcsesség kincséhez, s aki nem méltó, nem juthat beljebb, több vádlója is akad, ám aki rászolgált a bebocsáttatásra, azzal szemben „minden vádló és ítéletvégrehajtó ügyvéddé lészen”.
S hogyan teljesül be az emberen az ítélet? Da Vidasnál: „A halál napja az a nap, amelyen az embert megítélik, és számot kell adnia tetteiről.” Két férfi (két tanú?) jön, akik feljegyzik minden tettét, s a hóhér karddal jön az ítélőszékhez az ember halála: az ítélet napján. Az ember jótettei értelemszerűen mellette tanúskodnak: „Ha akad, aki védje, megmenekül”. Ha nem, „elébe lép a királyi hóhér [...] s kezében megcsillan az élesre fent kard. Aki ekkor felemeli tekintetét, láthatja, miként lobban lángra a kard puszta fényétől egy ház fala. S ekkor maga előtt látja a [hóhért], teste tele szemekkel, köpönyege lángcsóvák sűrűje, s ezek körbenyaldossák az elítéltet.” S aztán egy talányos közlés: „Egyesek saját szemükkel látták a piactéren az angyalt, amint ott állt előttük, miközben mások nem látták.”
És A perben, K. halálakor? – hasonlítja össze a két szöveget Grözinger. Két férfi jön, az egyik tőrt vesz elő. „Kivonta hüvelyéből, majd a magasba emelte, és a hosszú, két oldalán élesre fent henteskést egy darabig vizsgálgatta a fényben [...] [Josef K.] ekkor megpillantotta egy a kőbányával határos ház legfelsőbb emeletét. Mint ahogy fény villan, úgy nyíltak meg az ablak szárnyai. A távolság és a magasság miatt vékonynak és gyengének tűnő férfi hajolt ki egyetlen merész mozdulattal [...] Ki lehetett? Barát? Jótét lélek? [...] …valaki, aki segíteni akart?”
Mi ez a fény – kérdi Grözinger (mely különben már a Zóhár-idézetben is felmerült)? A végső ítélet fényessége? A remény fénye?
Talán egy végső megértés fénye – felelhetjük –, melyben, a halál pillanatában, a megfagyott lelkek felolvadhatnak. Az utolsó próféta, Maleáki (Malakiás) utolsó látomásában a messiás eljövetelét hirdeti: „én elküldöm nektek Élijáhu prófétát [a messiás előhírnökét – SZ. T. G.], mielőtt eljön az Örökkévaló napja, a nagy és félelmetes, és visszatéríti az apák szívét fiaikhoz, s a fiak szívét apáikhoz, nehogy jöjjek, és megverjem az országot átokkal” (Maleáki 3. 23–24.). Lehetséges, hogy Kafka ne ismerte volna ezt a szöveghelyet apák és fiak szívéről, és ne hatott volna rá?
Mi hát a fenti párhuzam? – fűzhetjük hozzá további kérdésként, A per vonatkozó idézetének olvastán. Netán a szent eljárás lefordítása a modern ember (hit nélkül) szorongó világára, amelyben hiába tűnik fel az utolsó pillanatban a fény és egy tekintet, mely lehet, hogy segíteni akar, a megsegítendő ember hite nélkül hiába minden segítő szándék?
Biztathatjuk magunkat azzal, hogy A per befejezetlen?
A törvény kapujában végén, ereje és látása fogytán, a vidéki ember is „észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából”. Talán az érzéki tapasztalás hanyatlásával mégis egyfajta belső megvilágosodás részese lesz. Ha tudja is önnön tökéletlenségét; ha tán hitetlen is; ha tudja is, hogy bűnös életével közeledvén a törvényhez, az ítélethez, milyen félelmekben lehet része, a szellem emberét vonzza e fény és a benne felvillanó elfogadás ígérete, ellenállhatatlanul.
Kafka „magasságos ünnepek”-nek nevezi a nagyünnepeket Levél apámhoz című szövegében. Viaskodik a vallással, de el-eljár zsinagógába barátjával, Max Broddal, 1915-ben pedig Langerrel a Žižkovban székelő grodnói csodarabbit keresi fel a nagyünnepek idején. 1914. augusztus 15-én írja naplójában A per kapcsán: „Néhány napja írok... hozzájutottam valami értelmes célhoz, rendezett, tébolyult agglegényéletemnek van valami igazolása.” (Kiemelés tőlem – SZ. T. G.). A vallásos hagyomány szerint a házasság és a gyermeknemzés parancsolat, Kafka azonban nem akar/nem tud családot alapítani, ennek híján keres „igazolást”. 1916 októberében Felicének írja: nem akar megfelelni a legfelső ítélőszéknek, csak az embereknek. Szeretné a benne lakó „közönségességeket nyíltan, mindenki szeme láttára” kiélni. Emlékezzünk csak már idézett mondatára: „Sohasem nehezedett rám más felelősség súlya, mint az, amelyet más emberek létem fürkésző pillantása és ítélete szabott ki rám”. Megint a megfigyeltség állapota, és megint az ítélet. Polgári léte kudarc, identitása bizonytalan, írói identitása megszerzése és e kudarcok irodalmi megformálása lehet csak gyógyír fájdalmára.
Nagy elbeszélései közül több a Félelmetes Napok, az ítélet születése idején keletkezett. Jom kippurra, a zsidó naptár szerint Tisri 10-re esik a hagyomány szerint az akéda – Izsáknak atyja, Ábrahám általi megkötözése, feláldoztatására való készsége, illetve egyes midrások szerint valódi feláldozása: levágása is. Erős atya, hűségében alárendelt fiú: kétségbevonhatatlan lojalitás Istennek, apának.
Kafka élménye a családi bensőségességen, a folytonosságon, bármiféle közösségen, a szerelmi beteljesülésen és modern kétkedőként a szentségen, illetve nevelése és az asszimiláció miatt az önmagán való kívül rekedtség. Az apának való alárendeltség, az apai elvárásoknak való megfelelés vágya és kudarca s az apai indulatoknak való kiszolgáltatottság, háttérben a kor zsidóságának társadalmi és szellemi helyzetével „magánkívüli” és „törvényen kívüli” állapotba hozták. Ha önmagával sem lehetett azonos, mert a külvilág (az apai elvárások, köztük a vallási elvárások) szüntelenül szembesítették hiányosságaival, hogy is tudott volna azonosulni családjával vagy bármiféle szélesebb közösséggel? „Mi közöm a zsidókhoz? Magamhoz is alig van közöm” – írta naplójába fájdalmas rezignációval.
Tegyük fel újra a kérdéseket: ki hát a hatalmas őr, aki őrzi a törvény kapuját, ki az, aki be akar menni, és minek a kapuja ez?
A vidéki ember, az egyszerű amhórec, vagy népmesei formulával egyszeri ember „megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya az első”. Megfeledkezik arról is, hogy azok is bejutottak valamiképpen a törvénybe, hisz mint az őr fogalmaz: „Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik”. A zsidó hagyomány fokozódó tisztelettel tekint a mind korábbi ősök felé, akik időben egyre közelebb esnek a Kinyilatkoztatáshoz.
A törvény világába vagy belép valaki, vagy azon kívül áll. Vagy aszerint él, vagy sem; vagy a törvény városának lakója lesz, és a város törvénye szerint él, vagy kívül marad, s legfeljebb vágyik a törvényre, melyet csak saját akarati cselekvése és a törvénnyel való szellemi foglalatossága által közelíthet meg: ez vallási parancs. A paradoxon az, hogy aki belép a törvénybe, maga is nyomban őrré lesz. Csak az őrré válás intenciója és az őrré válás aktusa által kerülhet belülre; azáltal léphet be, hogy maga is a törvény őrévé válik. Miként, aki gyermeket nemz, rögtön apa is lesz, amire Kafka nem vállalkozott.
Noha szüntelenül foglalkoztatta a zsidó tradíció és a vallás, nem gyakorolta, így kívül rekedt a hagyományos közösségen. Vágyakozhatott a családalapításra is, ám ehhez hasonlóképpen viszonyult, mint a vallásos élethez. Csak férjjé és apává válás által lehetett volna része egy saját családnak. Sem a szellemi hagyomány tradicionális formáihoz, s így láncolatához, sem a család nemzedéki láncolatához nem tudott kapcsolódni; sem a törvény, sem a biológiai törvényszerűség világába nem tudott integrálódni. Mintha elszakadtak volna a szálak, melyek emberi közösségekhez köthették volna. Mi köze is lehetett volna hozzájuk? – tehetjük fel a retorikai kérdést –, hisz magához is alig volt köze.
A törvény kapujában tétovázó ember „megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első”. Ha a törvény őreit a hagyományt átadó nemzedékek képviselőiként fogjuk fel, akkor a viaskodás az első őrrel – az apával – eltúlzott jelentőségű, ám lélektanilag szükségszerű. Talán ő is állt egykor a törvény kapujában. A léttel való megbékélés, a lét elfogadása és folytatása az elődökkel és hiányosságaikkal való megbékélést is jelenti. Kafka utal rá, hogy a zsidóságtól való elidegenedése, apakomplexusának egy része apja felemás, kiüresedettnek látott zsidóságára vonatkozott. Ettől még elfogadhatta volna a korábbiak zsidóságának integritását, ám a modern zsidó drámáját nem kerülhette el, és a nemzedékek egymást követő, létet fenntartó potenciálja is ránehezedhetett a sokasodás és szaporodás parancsát betartani gyermeki tapasztalatai miatt nem képes utódra.
Kafka nagyapja rituális metsző volt. A zsidó közösségekben e funkcióhoz nélkülözhetetlen a szigorúan vallásos életvitel. Unokája, Franz, gyermektelen maradt. Ha felidézzük A törvény kapujában őrének e mondatait: „Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát magam sem bírom elviselni...” (Kiemelések tőlem – SZ. T. G.), és emlékezünk, hogy da Vidasnál is levágják a bűnöst, s A perben is henteskéssel végeznek Josef K.-val, Kafka lélektani alteregójával, illetve, hogy Ábrahám is kést emelt Izsákra, akkor feltehetjük a kérdést, hogy Kafka, a törvényen kívül rekedt modern zsidó, nem volt-e mégis bűntudatos őre is a létnek és a hagyománynak, nemcsak keserű szkeptikus és törvénytelen behatoló.
Jegyzetek
1 A pert Györffy Miklós fordításában (Palatinus Kiadó, 2002) idézem (kivéve más idézett műveknek a regényre vonatkozó, szövegszerű hivatkozásait); A törvény kapujában-t Gáli József fordításában (Franz Kafka: Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, 1973).
2 http://www.kafka-franz.com/bible.htm [2]
3 http://loydo38.blogspot.com/2005/12/kafka-derrida-before-law.html [3] nyomán.
4 Az eredetiben szereplő Mann von Lande kifejezés héberre fordítva am ha-arec (közismert askenázi kiejtéssel: amhórec), ami egyszerű embert jelent. http://www.kafka-franz.com/bible.htm [2]
5 Tábor Béla: A zsidóság két útja. Pesti Szalon, 1990.
6 Evelyn Tornton Beck: Kafka and the Yiddish Theatre. University Wisconsin Press, 1971; Ritchie Robertson: Kafka, Judaism, Politics and Literature. Clarendon Press, Oxford, 1985.
7 Dearest Father; stories and other writings. Translated by Ernst Kaiser and Eithne Wilkins. New York, Schocken Books, 1954. A kézirat eredetije elveszett; ami fennmaradt, az egy teljes, igényes, Elsa Brod általi másolat. Magyar fordítása a Szombat 2010. februári Kafka-számában jelenik meg.
8 A per és az ajtónállók hagyomány a kabalában. Műhely, 1997/4., Vajda Károly fordítása. A Kafka und die Kabbala (Eichborn Verlag, 1992) című kötet egy fejezete.
9 A magyar nyelvű Naplóban (Franz Kafka: Naplók, levelek. Európa Könyvkiadó, 1981, Györffy Miklós és Tandori Dezső fordítása), mely csupán válogatás, több idézet nem szerepel a fentiekből, ám Grözinger az eredeti nyomán hivatkozik rájuk. Írásom keletkezése óta magyarul is megjelent a teljes Napló.
- Kultúra [8]