Balogh Tamás

Nyomtatóbarát változat

A Hollandiában letelepedett iráni író1 könyvének eredeti címe A mecset háza; a szenedzsáni mecsettel szinte összenőtt hatalmas ház legalább annyira főszereplője Abdolah könyvének, mint „a mecset ura” – aki nem a mindenkori imám, hanem a házat másik két unokatestvérének családjával lakó, a közeli bazárt is az irányítása alatt tartó szőnyegkereskedő, Aga Dzsán. Ami a házzal és a házban történik, metonimikusan megjeleníti a szűkebb és tágabb közösség sorsának alakulását. Ahogy telik-múlik az idő, egyre többen hagyják el Aga Dzsán házát (néhányan örökre), és a szőnyegkereskedő lassan elveszíti az irányítást a mecset és a bazár felett. Továbbra is bejárása van viszont a mecset „kincstárába”, ahol – mint azt hosszú évszázadokon át elődei is tették – igyekszik megőrizni a házzal kapcsolatos összes emléket. Itt, a kincstár sötétjében – akármi történik is „odakinn” – mindennek és mindenkinek helye van, helye lesz. A könyv utolsó (vagy inkább utolsó utáni) fejezetében ide kerül a távolra szakadt, Hollandiába menekült Sahbal Aga Dzsánnak küldött levele is. Ebben (a talán túl átlátszóan az olvasónak szóló) levélben Sahbal megvallja, hogy egy pillanatra sem felejtette el a bácsikáját, őrzi az emlékét (a könyvbeli történetek mintha azok az elbeszélések volnának, melyeket saját bevallása szerint hollandiai barátainak szokott mesélni Aga Dzsánról és a mecset házáról, 415. o.).

Már ennyiből is sejthető, hogy a húsz-egynéhány év (1969-től cca. 1989-ig) látszólag egyszerű eszközökkel elmesélt történetét egy igencsak bonyolult felépítésű, néha kifejezetten rafinált eszközökkel operáló könyvből ismerhetjük meg. A regény nagyon egyszerű nyelven szólal meg, csak néha hangzik el benne egy-egy keleties metafora, illetve modernségével tüntető szó. A nyelvezet nemcsak egyszerű, hanem egynemű is: minden szereplő ugyanúgy beszél, nem a nyelvhasználatuk egyéníti őket. A fejezetek többsége, főleg a könyv első felében (Homeini visszatéréséig) hallgatóságot feltételező, mesélt szöveg, ezek a történetek mintha Sahbal elbeszéléseit imitálnák – ami regénynek „álcázva” különös hatást kelt. Abdolah mindentudó elbeszélőt alkalmaz, aki azonban szinte soha nem reflektál közvetlenül az általa leírtakra, ily módon rejtve marad, mégsem egészen elfogulatlan, a szereplők közül Aga Dzsánnal rokonszenvez leginkább. Rendre tudósít Sahbal sorsának alakulásáról is (aki ugye a tulajdonképpeni mesélő…), de mindig csak akkor, ha Aga Dzsán számára fontos dolog történik vele (néha olyan részleteket közölve, melyeket Sahbal ebben a formában aligha mondhatott volna el magáról).

Aga Dzsán a „szelíd” iszlám híve, mélyen hívő ember, nem tetszik neki a sah amerikaiak által finanszírozott rezsimje, de a Homeini nevével fémjelzett áramlattal sem képes mindenestül azonosulni; próbál valamiféle egyensúlyt teremteni szűkebb és tágabb környezetében; szinte ő az egyetlen, aki sohasem a saját érdekét nézi. Nagyon sokféle-fajta ember fér meg a környezetében, nagyon sokféle út vezet el tőle – és vezet vissza hozzá. A könyv éppen azzal mondja el a legtöbbet a ’76-tal kezdődő időszak iráni történelméről, hogy egy ilyen ember vesszőfutásaként ábrázolja (Aga Dzsán szinte mindenkijét elveszíti, végül unokájával – és a hűséges Sahbal ígéretével – vigasztalódhat). De közben az elbeszélő árnyalja is ezt a feltűnően Aga Dzsán-központú képet: bár Aga Dzsán maga sohasem ismerné be, egyrészt a sah nyitása neki is segít megvívni apró „szexuális forradalmát”, másrészt Homeini forradalma két lányának lehetőséget teremt egy szabadabb életre (277. o.). Sőt, ha jól értelmezem a könyv finom utalásrendszerét, amikor a történet végén Sahbal likvidálja az ellenségeit, bácsikája helyett is cselekszik, még ha Aga Dzsánt nem is vitte volna rá a lélek, hogy öljön…2 A regény elbeszélője ily módon, rejtve, mintha mégis az igazságosztó általa máskülönben annyira kárhoztatott szerepében lépne fel.

A könyvben többször is felhangzik az újévi ima: „Ő a fény. / Fénye fali fülkében pislákoló mécsé. / Üvege ragyogó csillag. / Szent olajfa olaja ég benne. / Az olaj szinte maga sugárzik. / Fény fölötti fény.” (pl. 36., 94., 416. o.) Tavaszi napfordulókor a fény, az új kezdet, a reménység ünnepét ünneplik Iránban. Galgal, a frissen kinevezett imám a rá jellemző kétszínű módon egy „amerikai” elmélettel példálózik erre az alkalomra készült prédikációjában, a relativitáselmélettel. Ha a fiúk ráülnének egy fény­sugárra, és három óra repülés után visszaérkez­nének a mecset tetejére, furcsa látvány fogadná őket: azt látnák, hogy idő­közben az összes lány fogatlan vén banyá­vá változott. Galgal fejtegetése elrettentésül szolgálhat a ha­­ladás fel­tétlen hívei számára, ugyan­­akkor nagyon megragadó is (egy hétköznapi ésszel nehezen érthető modern elmélet keveredik benne a va­rázsszőnyegen való utazás keleti motívumával), sőt akár úgy is értelmezhető, hogy az igaz moszlimok mindenkinél hatalmasabbak (Galgal korábban arról is beszélt, hogy a repülést nem amerikaiak találták fel, hanem még a mitikus időkben a perzsák, 93. o.). De nem csak erről van szó. Pár év múlva Homeini megbízásából Galgal „Isten bírája” lesz, élet és halál uraként intézkedik, kegyetlenül halálba küldi vélt és valós ellenségeit, köztük legközelebbi rokonait is. Ám Galgal maga mégis inkább a Holdhoz hasonlít, nincs saját fénye, Homeini nélkül senki és semmi (386. o.). Valaki más ül föl a fénysugárra: Zinat, a történetben szereplő első imám özvegye, Galgal anyósa. Mióta egy balesetben elvesztette a kisfiát – és tutyimutyi férje miatt, aki nem állt mellé gyászában –, Zinat Aga Dzsán feleségének, Fagrinak az árnyékában élt. De biztos benne, hogy egyszer még eljön az ő ideje. „Felgyújtotta a villanyt, a tükör elé állt, és nézte a haját, mely már nem volt fekete, de még ősz sem. (…) Talán megöregedett, de készen állt az újrakezdésre. Ideje, gondolta, hogy visszakapjon valamennyit az évekből, melyeket a házban vesztegetett el.” (147–148. o.) Zinat később, Homeini uralma idején szédítő karriert fut be, ugyanolyan hatalmat kap a nők, mint Galgal a férfiak fölött. Megtagadja rokonait, köztük tulajdon fiát is, rettenetes gonosztettek sorát követi el, például arra kényszerít halálraítélt lányokat, hogy kivégzésük előtt közösüljenek egy „igaz” moszlim férfival. Likvidálják „azon anyák kedvéért, kiknek gyermekei életük utolsó éjsza­káján lettek menyasszonnyá”. (375. o.) Zinat bűneit hangsúlyosan a dolgok, az idő természetes rendjének felborításaként ábrázolja a könyv – ami egyedül Isten kiváltsága (gondoljunk Jézusra, aki Máriának fia és Atyja egyszerre). Galgal egy dolgot elfelejtett megem­líteni prédikációjában: ha tükröt adnánk a fénysugáron utazó kezébe, abból egy szörnyű dzsinn, egy zombi nézne vissza rá.3

Aga Dzsán a Prédikátor mondásának szellemében éli le az életét („Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad”), egyszerűen nem érez kísértést az idővel való versenyfutásra, nem érzi, hogy szűkében lennénk az időnek. A könyv ezért „fejeződhet be” az újévi ima szavaival. Az út a világosságra a „kincstáron”, az archívumon át vezet: Aga Dzsán „a sötétben elment a kriptáig, csendben kinyitotta az ajtót. (…) Az orráig se látott, úgyhogy egy pillanatra megfordult a fejében, hogy villanyt gyújt. De nem tette, inkább leereszkedett a pincébe vezető lépcsőfokokon, és emlékezetből a kincstár ajtajáig sétált. Tökéletes csönd volt. (…) Amikor belépett a kincstárba, eggyé vált a sötéttel. (…) Megtörte e csöndet, és dúdolni kezdett: Ő a fény. (…)”

Kader Abdolah: A mecset ura.
Fordította Wekerle Szabolcs.
Nyitott Könyvműhely, 2009, 418 o., 3490 Ft

Jegyzetek

1          Kader Abdolah Hosszein Szadzsádi Ghaemmaghami Farahani néven született az iráni Arakban 1954. december 12-én. Írói álnevéről és sok egyéb érdekes részletről lásd Osváth W. László interjúját: Nedves föld. Kader Abdolah az iráni rezsimről, az előre megvásárolt sírhelyről és a perzsáról, aki kicsit hollanddá lett. Magyar Nemzet Online, 2009. 12. 05.

2          A történet második fele szerint még az előbb a sahellenes balos erőkhöz csatlakozó, majd némi tétovázás után Homeini oldalára álló, végül az ajatollah uralmával élesen szembeforduló Sahbal viselkedik a legkonzekvensebben, legtudatosabban a szereplők közül. (!) Az iráni történelemnek ezt a szakaszát érzésem szerint egy átlag holland jobban, közelebbről ismeri a magyar olvasónál, könnyebben be tudja azonosítani a könyvben nem a valódi nevükön szereplő történelmi személyeket, és azt is jobban látja, mi az, amiben Abdolah nézőpontja újat hoz.

3          Mint majdnem mindennek, Zinat tükrös je­lenetének is van párja a könyvben. Homeini forradalmának győzelme után sokakhoz hason­lóan Aga Dzsán felesége is elveszti a vi­dámságát. „Aga Dzsán szerette nézni, amikor Fagri Szadat a tükör előtt állt, és a mellét tapogatta, vajon elég feszes-e még, de Fagri már ezzel is felhagyott. Nem hordott ékszert. Ékszeresdobozát, amelyet addig a tükör mellett tartott, össze­pakolta, és elsüllyesztette a szekrény mélyére.” (277. o.) Aga Dzsán felesége, aki szebb Zinatnál, és ami a legfontosabb, akit jobban szeret a férje, képes megbékélni a sorsával, elfogadja a dolgok rendjét. Semmit sem tud arról, hogy (éppen szépségével és harmonikus életével) legalább részben ő gerjesztett Zinatban pokoli indulatokat – és a regény elbeszélője sem rója fel ezt neki.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges