Gera Judit, Varga Orsolya

Nyomtatóbarát változat

Nagy érdeklődéssel olvastuk a Beszélő 2009. május 14-i számában Balogh Tamás Játék a késsel című könyvrecenzióját és fordításkritikáját Bordewijk Karakter c. regényéről, mely a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg 2008-ban, a holland nyelvű irodalmat bemutató Akcentusok című sorozat darabjaként. Nagy örömünkre szolgál, hogy mind a sorozat egésze, mind a sorozat darabjai külön-külön nagy és többnyire pozitív visszhangot keltenek. Mindenki tudja, milyen nehéz egy viszonylag ismeretlen nyelv ismeretlen irodalmát Magyarországon meg- és elismertetni. Balogh Tamás írásának második felében e cikk szerzőit, a regény fordítóját, Varga Orsolyát, valamint – név említése nélkül – a kontroll- és sorozatszerkesztőt, Gera Juditot kárhoztatja a fordítás szerinte „kriminális” mivolta miatt. Erre a minősítésre reagálnánk a megszólíttatás okán. A cikk letaglózó záró soraival kezdenénk, mert az a legjellemzőbb a cikkíró hozzáállására:

„…mekkora szerencse, hogy a fordító nem egy másik nagy holland regényíró, W. F. Hermans valamelyik könyvével próbálkozott: Hermans jogász örököse tudvalevőleg minden kész fordítást leellenőriztet »hiteles fordítóval«, és egy pontatlannak ítélt szó, gondolatjel vagy vessző miatt is lesújt a törvény teljes szigorával.”

Baloghnak tetszik az eljárás: pontatlannak ítélt szó, gondolatjel, vessző miatt lesújtani a törvény szigorával! Okos módszer, műfordítás esetében kifejezetten célravezető. Mintha létezne olyan a szépirodalmi fordításoknál, hogy „hiteles fordító”! E fogalom bevezetése a szépirodalom világába tökéletes ostobaság. A szépirodalmi szövegben a nyelvi elemeknek ugyanis minden szinten hatása van: a hangok, a szavak, a mondatok, a szórend, a szövegkohézió, a pragmatika szintjén, a szövegben ott rejlenek a konnotációk, szerepet játszik a stílus, a kompozíció, vagy a forrásnyelvi irodalom hagyományai, és még hosszasan lehetne sorolni. A nyelvek természetének különbözősége nem teszi lehetővé, hogy ne csak a denotatív jelentés, hanem minden egyéb jelentés is megegyezzen a forrás-, és a célnyelvi szövegben.

Kibújik a szög a zsákból: Balogh nyilván ilyen „hiteles fordító” képében tetszeleg, lesújtásra készen.

Hermans szimpatikus örököse minden kétséget kizáróan tudja, ki méltó e rendőri feladatra. Számunkra azonban inkább a hozzá nem értést, laikus cenzúrát testesíti meg ez az eljárás.

Balogh Tamásnak nem tetszik a mondat: „Dreverhaven hazaért, forrt benne a méreg, titkolt haragjában rabul ejtette Joba Katadreuffe. Joba nem olyan lány volt, aki beadja a derekát, konok volt, de még fiatal.” A következő variációt javasolja, ami véleménye szerint az eredeti „hű mása”:

„Dreverhaven lebírta a cselédlányt, Joba Katadreuffét. A lány nem az a fajta volt, aki könnyen megadja magát, erős akaratú volt, de lány.” (16. o.)

Ítéljék meg, melyik változatot tekintik magyar nyelvű szépirodalmi szövegnek, és melyiket szó szerinti, recsegő, idegenszerű, az eredeti struktúrájához tapadó másolásnak, melyet egyetemi diákok, sajnos, igen gyakran adnak be fordítószemináriumra. Tehát „rabul ejtette” (ami ún. antonim fordítás, vagyis, hogy a másik oldalról közelítjük meg a cselekvést) helyett „lebírta”, „beadja a derekát” helyett „megadja magát”, „konok” helyett „erős akaratú”, „még fiatal” helyett „lány” lenne kívánatos szerinte. A „lány” szó szerinti fordítás, egyébként itt azt jelenti, hogy még nem érett nő, a fordító legalábbis ennyi jogot fenntarthat az értelmezés szabadságára.

A „lebírta” helyett miért „rabul ejtette” áll a fordításban, ami Balogh szerint épp az ellenkezőjét jelenti? Mert egy oldallal a citált mondat előtt a következő szöveg olvasható: „A fiatal Joba Katadreuffe egy rövid ideig az agglegény Dreverhavennél szolgált, míg egy napon a férfi nem tudott ellenállni a lány ártatlan szépségének, a lány pedig a férfi erejének.” Itt az erő nem a konkrét erőszakot jelenti, hanem valami olyan férfias vonást, hatalmat, amelynek ő sem bír ellenállni. Sőt: „Pedig Dreverhaven nem olyan ember volt, aki megadja magát, gránitból faragták, még a szívét is. Csupán ez egyetlen alkalommal adta meg magát, és inkább önmaga előtt kapitulált, mint a lány előtt.” (15. o.) Itt kétszer kellett használni a „megadja magát” kifejezést, nyilvánvaló, hogy a következő bekezdésben valami másra volt szükség, jelen esetben a „beadja a derekát” szófordulatra. Felettébb elszomorító, hogy gyakorló fordító nem veszi figyelembe a szövegkörnyezet létezését, és egyenként fordítgatja egymás mellé a szavakat. Az „elragadó”-ra azt mondja, helytelen, inkább „elbájoló”-t vagy „ragyogó”-t javasol. De hiszen épp ez a műfordító dolga: választások sorozata. És ha Balogh azt gondolja, valóban e három szó közül lehet választani, jócskán téved: a fordító előtti választások tere ennél sokkal szélesebb: a szavak a szókapcsolatokat, azok pedig a mondatokat görgetik magukkal, akár egy egészen rövid mondatnak lehetséges akár százféle változata is.

Kicsinyes és meglehetősen elavult ez a fajta fordításfelfogás, a szépirodalomnak vajmi kevés köze hozzá.

A felsorolt kifogások közül két szó esetében fogadható el a kritika. Az egyik a „barátja” szó (az apja helyett) világosan véletlen, egy előző mondatból kerülhetett oda, sajnos, ilyesmi előfordul a gépelés során. (429. o.) Itt azonban megjegyzendő, hogy ilyen szerencsétlenség már nagyobb méretekben is előfordult, hogy ne menjünk messzire, épp a Balogh Tamás által kontrollszerkesztett (!) regényben, ahol másfél oldalnyi szöveg kétszer szerepelt a megjelent regényben, egyszer a helyén, másodszor pedig a könyv legvégén, tévesen, mintha az lenne a regény befejezése – ott vajon miért nem volt ennyire résen?1

A másik a „varázslat” szó, amely már kizárólag a magyar szöveg – eredetit félretévő – stilizálása után maradhatott a szövegben, az eredetitől – a hódítás-elsöprés-le­tag­lózás-bűvölet vonalat követve – elrugaszkodva.

Balogh kedvenc egyeztetési „hibája” a regényből: „A két férfi, akik úgy hasonlítottak egymásra, szendvicset ettek papírból szótlanul, mellettük egy-egy csésze kávé.” (75. o.) Ebben a mondatban nem is lehet egyeztetési hiba, mivel itt négy, különálló mellérendelt részről van szó, melyek vesszővel kapcsolódnak egy mondatba. Úgy képzeljük el, hogy minden vessző után levegővételnyi szünet, és kvázi új mondat kezdődik. Vagyis a „két férfi” nem alanya az „ettek” állítmánynak, annak ugyanis a rejtett „ők” az alanya. A magyar nyelv sajátossága, hogy nem kötelező a személyes névmás kitétele, mint az indoeurópai nyelvekben. Ráadásul az első rész, „A két férfi”, kapcsolódhat a rejtett „ott ült/volt” igei csoporthoz, amit a mondat elejére biggyesztünk magunkban. (Egyébként nézzük meg a mondatot a kritikus szerint „helyes” egyeztetéssel: „A két férfi, aki úgy hasonlított egymásra, szendvicset evett papírból, mellettük egy csésze kávé.” Hogy hangzik?)

A holland eredeti egyébként hemzseg az olyan mellérendelésektől, melyekben semmiféle kötőszó nem áll. Az ilyen struktúrát a magyar nyelv természete miatt nem viseli el olyan mértékben, hogy ezeken ne kelljen változtatni, ne kelljen valamilyen kohéziós elemet beiktatni a szöveg szétesését megakadályozandó. Előbbi példa esetén a holland eredetiben nem volt mellérendelés, ez szövegszintű kompenzációképp került ide, mert a struktúra sok más helyen nem volt megtartható. A problémát egy, a regényből vett példával megvilágítva, amikor az eredetiben az áll: „Olyan sápadtan és feszengve ült a vonaton, magára vonta utastársai figyelmét”, a magyar nyelvű szöveg ter­mészetéből adódóan kohéziós elem beiktatása után kiált: „Olyan sápadtan és feszengve ült a vonaton, hogy magára vonta utastársai figyelmét.” (300. o.)

Attól nem lesz egy szöveg „hűségesebb”, hogy a fordító a mondatritmusról, a szöveg egészéről és a próza po­é­tikus aspektusairól – ugyanis a pró­zának ugyanúgy van ritmusa, mint a költészetnek – tudomást sem véve egy az egyben ülteti át a szöveg szavait. Fordításszemléletünk szerint a célnyelvi szöveget a befogadó nyelv hagyományához kell hasonítani, nem az eredeti szöveget mindenekfelett állónak tekinteni, és szó szerint követni. Amit természetesen nem is lehet, hiszen ki mondja meg, hogy mi az a „szó szerint”? Az idegenség megőrzésével, az eredeti szöveg szavaihoz, szerkezetéhez való iskolás ragaszkodással szinte képtelenség ritmust, poézist teremteni. Azzal az ürüggyel, hogy „így” mondta eredetiben a szerző… – csak, hát, nem a célnyelven mondta „így”, ergo nem „így” mondta. Ha a fordítást pusztán filológiai szempontból ítélnénk meg – habár ez is ingoványos talaj, mert ki tudja bizonyosan, hogy az egyik szinonima inkább azt jelenti, mint a másik? –, akkor a költeményeket is prózában kellene lefordítani…

Balogh nyilvánvalóan a (mikro)filológiai fordítás híve, ami bizonyos szövegeknél alkalmazható, de általában a szépirodalmi, fikciós műveknél nem működőképes módszer. Ha ugyanis egyes szavakat veszünk egyenként górcső alá, a szöveg egésze kerül veszélybe: hiszen minden szó megváltoztatása dominószerűen újabb változtatásokat von maga után, így a teljes szöveg eltolódhat. Az indoeurópai nyelvek és a magyar nyelv különbségeiből (is) adódóan hatalmas mennyiségű grammatikai és lexikai átváltási műveletet kell végrehajtania a fordítónak, és többnyire éppen akkor válik magyarossá a szöveg, ha bizonyos változtatásokat végrehajtunk.

Balogh azzal vádolja a kontrollszerkesztőt, hogy nem olvasta el a fordítást. Ez bizonyíthatóan nem felel meg a valóságnak, hiszen a szerkesztett kézirat a javításokkal együtt nyilván előkeríthető. Balogh szerint az utószó állítása, melyet szintén a sorozatszerkesztő jegyez, és amely szerint a regény „mondatai gyakran eltérnek a mondattan szabályaitól”, szintén nem igaz. A holland mondatok ideidézése nyilván untatná a magyar olvasót, ezért nem is tesszük. Legyen elég megjegyezni, hogy az új tárgyilagos próza, melyhez a szóban forgó regény is tartozik, egyik legkarakteresebb tulajdonsága a köznyelvtől eltérő, elidegenítő hatású, elliptikus mondatok használata, s nincs ez másképp Bordewijk regényében sem. Fordításuk többszörösen is kreativitást, az eredetitől elszakadó megoldásokat követel meg, és igenis: olykor kihagyásokat, máshol betoldásokat. De a műfordítás már csak ilyen: néhol le kell mondani valamiről, amit máshol aztán visszacsempészhetünk a szövegbe.

Mindenki elkövet apró hibákat, de nem ez a lényeg. Ilyen vehemenciával kizárólag olyan fordítást illik megtámadni, amelyik tökéletesen elhibázta a stílust, érthetetlen vagy élvezhetetlen magyarsággal íródott. Ezt pedig nyilvánvalóan az összes többi, e könyv­ről/fordításról írt vélemény cáfolja. Egy országos hetilap ismert kritikusa Bordewijk regényét „makulátlan remekműnek”, „hallatlanul okos és átgondolt, roppant finom eszközökkel dolgozó” regénynek nevezi, hosszú mondatokat idézve belőle.2 Egy másik cikk szerint az Akcentusok című sorozatból „a magyarul olvasó számára nagyjából nevenincs szerzőknek káprázatosan nagyszabású műveit” lehet megismerni, s ezek közé sorolja Bordewijk Karakter című regényét is,3 melyről nem kevesebbet állít, mint azt, hogy „nagy regény”. Ezekre a következtetésekre pedig csakis a magyar fordítás olvasása során jutott, ami minden kétséget kizáróan a magyar szöveget minősíti.

Prof. Dr. Gera Judit tanszékvezető egyetemi tanár,
Dr. Varga Orsolya egyetemi adjunktus,
mindketten az ELTE Néderlandisztika Tanszékén.

Jegyzetek

1          Bernlef: Agyrémek. Fordította Wekerle Szabolcs. Gondolat Könyvkiadó, 2008.

2          Magyar Narancs, 2009. május 28., 42. o.

3          Népszava, 2009. január 10., 20. o.

• Visszabeszélő

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges