Balogh Tamás

Nyomtatóbarát változat

Örültem, amikor megtudtam, hogy a Karakter megjelent magyarul, mert egyik „kedves” holland regényem ez; mindig is sajnáltam, hogy a magyar közönség csak a könyv – egyébként nem rossz – filmváltozatát ismerheti. Jó fél évvel ezelőtti recenziómban a könyvről (az eredeti szövegről) szerettem volna írni, megítélésem szerint arról is írtam; a fordítás kérdésére kényszerűségből tértem ki öthasábos írásom végén. Fel kellett hívnom az eredetit nem ismerő olvasók figyelmét, hogy a magyar szöveg több fontos pontján más szerepel, mint az eredetiben. A szóba hozott három rövid részlet mindegyikének megadtam a holland megfelelőjét.

Varga Orsolya és Gera Judit válaszukban nem a holland eredeti alapján igyekeznek alátámasztani igazukat, hanem a magyar változat mondatait elemzik, illetve a magyar fordítás más szövegrészeit hívják segítségül. Amikor pedig az antonim fordítás, a kompenzáció és a fordítói kreativitás szükségességét emlegetik, indirekt módon elismerik, hogy az általam javasolt megoldások közelebb állnak az eredeti értelméhez a megjelent magyar szöveg mondatainál. Egy esetben pedig – akaratlanul is megmutatva, hova vezethet „a kreatív fordítás” – közvetlenül is: „…a »varázslat« szó, amely már kizárólag a magyar szöveg – eredetit félretévő – stilizálása után maradhatott a szövegben, az eredetitől – a hódítás-elsöprés-letaglózás-bűvölet vonalat követve – elrugaszkodva” – írják. Mivel – szükségképp rövidre szabott – recenziómban csak érintőlegesen foglalkoztam a fordítással, nem tudtam, nem is akartam minden kritikai megjegyzésemet, illetve javaslatomat alátámasztani. Most kiegészítem az ott mondottakat. A „majdnem megerőszakolási” jelenet magyar fordításában szereplő „varázslat” szó az „overweldiging” helyén áll, amely jogi szakkifejezés is, az „erőszaktétel” megnevezésére használják. Bordewijk pedig jogászként dolgozott, és íróként is tudta minden szónak a helyét, beleértve egyébként a kötőszókat is (hogy egy kötőszóval átvezetett mellékmondat ne utaljon a főmondatra – amivel „A két férfi, akik úgy hasonlítottak egymásra, szendvicset ettek papírból szótlanul, mellettük egy-egy csésze kávé” mondatot mentegetik…!). Csak ismételni tudom ironikusnak szánt megjegyzésemet: ennyi erővel igaz lehet bárminek az ellenkezője is… De ha már ennél a jelenetnél tartunk, azt is szóvá tettem recenziómban, hogy a fordításban gyakran félmondatok, sőt egész mondatok hiányoznak az eredetiből: ez igaz erre a részletre is, ami a hollandban így folytatódik: szinte már erőszak volt, „de azért nem egészen, és a lány sem annak tekintette”. Ez – és a többi hasonló – hiány is a fordító és a sorozatszerkesztő által többször felemlített „átváltási műveletekkel” lenne magyarázható? Másik kiegészítésem általában a „magyar” fordítás szövegének a válaszlevél szerzői által dicsért minőségére vonatkozik; még két gyöngyszemet idéznék gyűjtésemből: „egy villanásnyi férfi-női viszony”, „a jövő lényegében nem a kezén múlik, más is van a tarsolyában”.

Kevésbé fájdalmas, hogy a válaszlevél szerzői az általam írottakat is körülbelül ugyanolyan érzékeny füllel olvasták, mint – szerintem – Bordewijk szövegét. Válaszuk elején idézik „letaglózó” záró mondatomat: „mekkora szerencse, hogy a fordító nem egy másik nagy holland regényíró, W. F. Hermans valamelyik könyvével próbálkozott: Hermans jogász örököse tudvalevőleg minden kész fordítást leellenőriztet »hiteles fordítóval«, és egy pontatlannak ítélt szó, gondolatjel vagy vessző miatt is lesújt a törvény teljes szigorával.” Levonják a tanulságot: „Kibújik a szög a zsákból: Balogh nyilván ilyen »hiteles fordító« képében tetszeleg, lesújtásra készen.” (Lásd még a címben emlegetett „rendőrterror”-t.) Az én eredeti mondatom azonban kicsit hosszabb volt, így kezdődik: „Olvasás közben sokszor eszembe jutott, mekkora szerencse, hogy…” Természetesen teljesen bornírtnak tartom a Hermans-örökös felfogását és módszerét: ironizáltam rajta (gyengébbek kedvéért, a „hiteles for­dító”-t idézőjelbe raktam…), ahogy egyszersmind, ugyanazzal a mondatommal, ironizáltam Varga Orsolya fordításán is.

A válaszlevél szerzőinek egy megállapítása azonban már nem magyarázható a fordításról és az olvasásról vallott elképzelések különbségével. „épp a Balogh Tamás által kontrollszerkesztett (!) regényben, ahol másfél oldalnyi szöveg kétszer szerepelt a megjelent regényben, egyszer a helyén, másodszor pedig a könyv legvégén, tévesen, mintha az lenne a regény befejezése – ott vajon miért nem volt ennyire résen?” Mint az Akcentusok holland sorozat sorozatszerkesztője, Gera Judit is tudja (de ha esetleg nem is tudná, neki aztán illene tudnia), hogyan került a magyar kiadásban Bernlef Agyrémek című regényének végére még egyszer egy korábbi szövegrész – a könyv jobb sorsra érdemes fordítója, Wekerle Szabolcs kétségbeesett levélben rekonstruálta a történteket, melyet a főszerkesztőn, Boris Jánoson és rajtam kívül Gera Juditnak is elküldött. Leg­egyszerűbb (a levél szerzőjének engedélyével) ebből idéznem (nem túl jó a szemem, ezért ha csak lehet, papíron dolgozom; mint kontrollszerkesztőnek, csak néhány megjegyzésem volt a kiváló fordításhoz, az egyik az inkriminált részre vonatkozott): „…mikor leadtam a kéziratot Jánosnak, ez még nem volt benne. Később papíron kaptam vissza a korrektor [valójában kontrollszerkesztő, B. T.] javításait, melyeket János kérésére magam vezettem be a doksiba, és úgy küldtem el ismét Jánosnak. Minden bizonnyal ekkor történt a baj: még elszöszöltem ezzel az inkriminált résszel, és addig is a dokumentum végére másoltam. Miután javítottam a rendes szövegben, ezt az emlékeztetőül odamásolt és egyébként a főszövegtől egy vonallal elválasztott részt elfelejtettem törölni. Így ment el Jánosnak, így jelent meg. Így olvassa most, aki olvassa. Mindenekelőtt leszögezem, hogy a magam hülyeségét nem akarom kisebbíteni, ugyanakkor az eset több kérdést is felvet.

– Jó megoldás-e, hogy a korrektor [mint az előző megjegyzés, B. T.]  javításait a kiadó kérésére a fordító vezeti át a szövegbe? (…)

– Jó-e, hogy miután megbeszéljük, hogy majd még ránézek a tördelt verzióra, János végül azt mondja, most már hagyjuk, nincs rá idő? (…)

– Ha mondjuk véletlenül úgy küldöm el az anyagot tördelésre, hogy előtte egy rossz mozdulattal kitörlöm a könyv felét, akkor úgy jelenik meg? Értsd: senki nem néz már rá a tördelt szövegre? Nincs senki, aki még egyszer ellenőrizné a végleges verziót?”

El lehet hárítani a kritikát azzal, hogy mindenki a saját portája előtt seperjen (még ha talán nem is túl elegáns). De azért mégse kéne a másik portája elé seperni a szemetet. És nem azért, mert az ember rendőrért kiáltana, hanem mert csúf.

• Visszabeszélő

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges