Skip to main content

Válasz Varga Orsolyának és Gera Juditnak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Örültem, amikor megtudtam, hogy a Karakter megjelent magyarul, mert egyik „kedves” holland regényem ez; mindig is sajnáltam, hogy a magyar közönség csak a könyv – egyébként nem rossz – filmváltozatát ismerheti. Jó fél évvel ezelőtti recenziómban a könyvről (az eredeti szövegről) szerettem volna írni, megítélésem szerint arról is írtam; a fordítás kérdésére kényszerűségből tértem ki öthasábos írásom végén. Fel kellett hívnom az eredetit nem ismerő olvasók figyelmét, hogy a magyar szöveg több fontos pontján más szerepel, mint az eredetiben. A szóba hozott három rövid részlet mindegyikének megadtam a holland megfelelőjét.

Varga Orsolya és Gera Judit válaszukban nem a holland eredeti alapján igyekeznek alátámasztani igazukat, hanem a magyar változat mondatait elemzik, illetve a magyar fordítás más szövegrészeit hívják segítségül. Amikor pedig az antonim fordítás, a kompenzáció és a fordítói kreativitás szükségességét emlegetik, indirekt módon elismerik, hogy az általam javasolt megoldások közelebb állnak az eredeti értelméhez a megjelent magyar szöveg mondatainál. Egy esetben pedig – akaratlanul is megmutatva, hova vezethet „a kreatív fordítás” – közvetlenül is: „…a »varázslat« szó, amely már kizárólag a magyar szöveg – eredetit félretévő – stilizálása után maradhatott a szövegben, az eredetitől – a hódítás-elsöprés-letaglózás-bűvölet vonalat követve – elrugaszkodva” – írják. Mivel – szükségképp rövidre szabott – recenziómban csak érintőlegesen foglalkoztam a fordítással, nem tudtam, nem is akartam minden kritikai megjegyzésemet, illetve javaslatomat alátámasztani. Most kiegészítem az ott mondottakat. A „majdnem megerőszakolási” jelenet magyar fordításában szereplő „varázslat” szó az „overweldiging” helyén áll, amely jogi szakkifejezés is, az „erőszaktétel” megnevezésére használják. Bordewijk pedig jogászként dolgozott, és íróként is tudta minden szónak a helyét, beleértve egyébként a kötőszókat is (hogy egy kötőszóval átvezetett mellékmondat ne utaljon a főmondatra – amivel „A két férfi, akik úgy hasonlítottak egymásra, szendvicset ettek papírból szótlanul, mellettük egy-egy csésze kávé” mondatot mentegetik…!). Csak ismételni tudom ironikusnak szánt megjegyzésemet: ennyi erővel igaz lehet bárminek az ellenkezője is… De ha már ennél a jelenetnél tartunk, azt is szóvá tettem recenziómban, hogy a fordításban gyakran félmondatok, sőt egész mondatok hiányoznak az eredetiből: ez igaz erre a részletre is, ami a hollandban így folytatódik: szinte már erőszak volt, „de azért nem egészen, és a lány sem annak tekintette”. Ez – és a többi hasonló – hiány is a fordító és a sorozatszerkesztő által többször felemlített „átváltási műveletekkel” lenne magyarázható? Másik kiegészítésem általában a „magyar” fordítás szövegének a válaszlevél szerzői által dicsért minőségére vonatkozik; még két gyöngyszemet idéznék gyűjtésemből: „egy villanásnyi férfi-női viszony”, „a jövő lényegében nem a kezén múlik, más is van a tarsolyában”.

Kevésbé fájdalmas, hogy a válaszlevél szerzői az általam írottakat is körülbelül ugyanolyan érzékeny füllel olvasták, mint – szerintem – Bordewijk szövegét. Válaszuk elején idézik „letaglózó” záró mondatomat: „mekkora szerencse, hogy a fordító nem egy másik nagy holland regényíró, W. F. Hermans valamelyik könyvével próbálkozott: Hermans jogász örököse tudvalevőleg minden kész fordítást leellenőriztet »hiteles fordítóval«, és egy pontatlannak ítélt szó, gondolatjel vagy vessző miatt is lesújt a törvény teljes szigorával.” Levonják a tanulságot: „Kibújik a szög a zsákból: Balogh nyilván ilyen »hiteles fordító« képében tetszeleg, lesújtásra készen.” (Lásd még a címben emlegetett „rendőrterror”-t.) Az én eredeti mondatom azonban kicsit hosszabb volt, így kezdődik: „Olvasás közben sokszor eszembe jutott, mekkora szerencse, hogy…” Természetesen teljesen bornírtnak tartom a Hermans-örökös felfogását és módszerét: ironizáltam rajta (gyengébbek kedvéért, a „hiteles for­dító”-t idézőjelbe raktam…), ahogy egyszersmind, ugyanazzal a mondatommal, ironizáltam Varga Orsolya fordításán is.

A válaszlevél szerzőinek egy megállapítása azonban már nem magyarázható a fordításról és az olvasásról vallott elképzelések különbségével. „épp a Balogh Tamás által kontrollszerkesztett (!) regényben, ahol másfél oldalnyi szöveg kétszer szerepelt a megjelent regényben, egyszer a helyén, másodszor pedig a könyv legvégén, tévesen, mintha az lenne a regény befejezése – ott vajon miért nem volt ennyire résen?” Mint az Akcentusok holland sorozat sorozatszerkesztője, Gera Judit is tudja (de ha esetleg nem is tudná, neki aztán illene tudnia), hogyan került a magyar kiadásban Bernlef Agyrémek című regényének végére még egyszer egy korábbi szövegrész – a könyv jobb sorsra érdemes fordítója, Wekerle Szabolcs kétségbeesett levélben rekonstruálta a történteket, melyet a főszerkesztőn, Boris Jánoson és rajtam kívül Gera Juditnak is elküldött. Leg­egyszerűbb (a levél szerzőjének engedélyével) ebből idéznem (nem túl jó a szemem, ezért ha csak lehet, papíron dolgozom; mint kontrollszerkesztőnek, csak néhány megjegyzésem volt a kiváló fordításhoz, az egyik az inkriminált részre vonatkozott): „…mikor leadtam a kéziratot Jánosnak, ez még nem volt benne. Később papíron kaptam vissza a korrektor [valójában kontrollszerkesztő, B. T.] javításait, melyeket János kérésére magam vezettem be a doksiba, és úgy küldtem el ismét Jánosnak. Minden bizonnyal ekkor történt a baj: még elszöszöltem ezzel az inkriminált résszel, és addig is a dokumentum végére másoltam. Miután javítottam a rendes szövegben, ezt az emlékeztetőül odamásolt és egyébként a főszövegtől egy vonallal elválasztott részt elfelejtettem törölni. Így ment el Jánosnak, így jelent meg. Így olvassa most, aki olvassa. Mindenekelőtt leszögezem, hogy a magam hülyeségét nem akarom kisebbíteni, ugyanakkor az eset több kérdést is felvet.

– Jó megoldás-e, hogy a korrektor [mint az előző megjegyzés, B. T.]  javításait a kiadó kérésére a fordító vezeti át a szövegbe? (…)

– Jó-e, hogy miután megbeszéljük, hogy majd még ránézek a tördelt verzióra, János végül azt mondja, most már hagyjuk, nincs rá idő? (…)

– Ha mondjuk véletlenül úgy küldöm el az anyagot tördelésre, hogy előtte egy rossz mozdulattal kitörlöm a könyv felét, akkor úgy jelenik meg? Értsd: senki nem néz már rá a tördelt szövegre? Nincs senki, aki még egyszer ellenőrizné a végleges verziót?

El lehet hárítani a kritikát azzal, hogy mindenki a saját portája előtt seperjen (még ha talán nem is túl elegáns). De azért mégse kéne a másik portája elé seperni a szemetet. És nem azért, mert az ember rendőrért kiáltana, hanem mert csúf.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon