Balogh Tamás

Nyomtatóbarát változat

Menno ter Braak, a múlt század első felének meghatározó holland kritikusa a Karakter megjelenésekor a könyv apropóján hosszú esszében elemezte a „karakter” szó lehetséges jelentéseit. Arra jutott, hogy a szó jelölheti a jellemet és az emberhez szinte hozzánőtt társadalmi szerepet is, de Bordewijknél inkább a regénybeli „karakterek”-re vonatkozik: hogyan lehet a maga külső megjelenésében, szavakkal leírva (s nem mondjuk „lefestve”) úgy bemutatni egy személyt, hogy az olvasó higgyen a létezésében, hogy az valóban  karakter legyen, „s ne csak ünnepélyes szuggerálása karakter-voltának”. A magyar kiadás előszavául választott írásában Cees Nooteboom is egy teljes bekezdést szentelt a címként választott szó és a mű viszonyának. A regény szerinte nem egy karakterről, hanem „a karakterről mint olyanról” szól, melyet a szó eredeti értelmében kell felfognunk (a görög kharaxó jelentése „vágni, vésni”) vagy a szótár meghatározása szerint: „azok a különös sajátosságok, amelyekre a természet vagy egy ember személyiségének szokásai nyomják rá a bélyeget”. (9. o.) Nooteboom a Karakter három fő alakjának „gránitkemény, egydimenziós jellegét” hangsúlyozza: „rabjai önnön létüknek”. A regény ismeretében talán pontosabb volna azt mondani, hogy a „karakter” (ha van) nem enged kitérni bizonyos dolgok elől. Még akkor sem, ha az ember érzi, hogy a vesztébe rohan – mert ezzel magát tagadná meg.

Az első holland kiadásnak a szerzővel egyeztetett fülszövege így foglalja össze a könyv cselekményét: „fiú és apja, a két főszereplő harca, melynek során a fiú végül eljut a felismerésig, hogy az apát ellenállásával semmiképp sem az a cél vezette, hogy kerékbe törje fia karrierjét.” Jakob Katadreuffe úgy küzdi fel magát a szegénysorból, ahogy azt két egymást kizáró (de ki is egészítő) erős karakter gyermekétől várni lehet. Az anya, Joba nem hajlandó feleségül menni gyermeke apjához, Dreverhavenhez, a későbbi rettegett csődgondnokhoz; minden közeledését elhárítja, még pénzt sem fogad el tőle. A fiú nemhiába ilyen szülők gyermeke, konok elszánással viszi végig, amit elhatározott. Elindul az érvényesülés útján; első vállalkozásával csődbe megy – ekkor még nem tudja, hogy a bank, amelytől az induláshoz szükséges kölcsönt felvette, az apjáé –, viszont a csőd következményeként egy ügyvédi irodába kerül; ezután apja ismét csőddel fenyegeti – a törlesztéshez és a tanuláshoz kihívóan, szinte uzsorakamatra ekkor már szándékosan az apjától vesz fel pénzt –; végül eléri, amit akart, ügyvéd válik belőle.

Megjelenésekor, 1938-ban elsősorban a fabulája tette oly sikeressé a könyvet, az olvasók azonosulni tudtak a feltörekvő, az előtte tornyosuló nehézségeket legyőzni, a (ha jól számolom) hét szűk esztendőt túlélni képes, naiv konokságában sok szempontból rokonszenvesnek ábrázolt főhőssel. Hogy csak egy dolgot említsek, Jakob saját magának határozza meg a fizetését, mintha a főnöke tartozna köszönettel azért, hogy felemelheti a bérét: de nem számítás, hanem a konok becsületesség vezeti. A fiú Thomas Mann Józsefének holland párja, aki, mint tudjuk, a maga ellenállhatatlanul bájos önhittségében lesz a szerencse fia. A Jakobot mozgató teljesítménykényszer lélekölő, sőt talán a szó szoros értelmében gyilkos munkájára érthető módon nem nagyon volt szemük a kortársaknak. Ma talán éppen az a legzavaróbb a regényben, ami megjelenésekor oly népszerűvé tette: a benne ábrázolt fejlődéstörténet túlságosan egyenes vonalú, és valahogy az apa és a fiú harcának tétje sem érződik elég súlyosnak – alighanem ennyit romlott azóta a világ. A regény szerint ugyanis az eladósodásban nem a nyomor a legfenyegetőbb, hanem az előre megjósolható meghasonulás, miközben Jakobban magasabb vágyak érlelődnek, tehetségének és főleg a lehetőségeinek határa is körvonalazódni kezd. Bordewijk, illetve hőse a regény egy pontján kifejti, mi taszítja a „szürke csőcselékben”, a deklasszált emberekben: hogy igénytelenek magukkal szemben (ami, valljuk be, nem túl árnyalt látlelet).

Átlátszó fejlődéstörténetről beszéltem, de a történet valódi mozgatói annál kevésbé világosak. Nem egyértelmű, mire megy ki a játék: talán nem is az a regény legnagyobb „kérdőjele” – hogy a kritikusként is aktív Bordewijk egyik kedvenc kifejezését idézzem –, hogy Dreverhaven akadályozni vagy segíteni akarta-e a gyerekét, hanem hogy miért csinálja vele azt, amit csinál. A regény néhány pontján úgy tűnik, mintha a fiú anyján akarna bosszút állni, vagy neki akarna bizonyítani, netán így szeretné rábírni a házasságra a nőt, a történet egésze mégis mintha mást sugallna: amikor beleszól fia sorsának alakulásába, Dreverhaven saját magával játszik, körülbelül úgy, ahogy két egymással konkuráló, de egymást ki is egészítő boltjával egyensúlyoz a könyvben: „Élvezetes játék volt önmaga ellen harcolni.” (135. o.) Van a regényben egy fantasztikus kép: az emberek között vakmerően elvegyülő népnyúzó Dreverhavent a piacon elvakítják a lámpák, semmit sem lát – ki akarja vívni maga ellen a sorsot, és a fény glóriát fon kalapos feje köré. Még az is lehet, hogy (egy idő után) a fiát is csak potenciális gyilkosaként, „kés”-ként használja, amit simogathat, megedzhet, aztán magának szegezhet. A fiú – szüleihez hasonlóan – nem tud ajándékot elfogadni: ezért lehet pusztító a felismerés, hogy apja talán nem is (csak) akadályozni akarta ellenállásával. E felismeréstől tébolyultan Jakob elrohan hazulról, a regény itt véget ér, ám a könyv ritmusa, a jelenetek elrendezése ellenállhatatlan erővel azt sugallja, hogy az apjához indul.

A regénynek éppen a felkeltett várakozások ellenére nem megtörténő vagy nem úgy megtörténő dolgok ábrázolása, illetve sejtetése a legnagyobb erőssége – ehhez van csak igazán szükség a máskülönben a könyv egészét jellemző kiszámíthatóságra, a folyamatos előre-, illetve visszautalásra, az általános érvényű szerzői kijelentésekre, a jelenetek, illetve motívumok gondosan előkészített megfeleltethetőségére. Sajnos, Bordewijk mintha nem mindig bízna saját elhitető erejében: például amikor Jakob visszaemlékszik utolsó találkozására „szerelmével”, a szövegben arról olvashatunk, hogy „úrrá lett rajta utolsó beszélgetésük elragadó, fanyar melankóliája”1 (409. o.): ez már több, mint regénybeli tartóelem, bizonygatásnak hat; kizárt, hogy Jakob ezekkel a jelzőkkel gondolna vissza rá.

Nagyon nagy kár, hogy a regény fordítása egyszerűen kriminális. Kezdődik a történet elején. A magyar változatban ezt olvashatjuk: Dreverhavent „titkolt haragjában rabul ejtette Joba Katadreuffe. Joba nem olyan lány volt, aki beadja a derekát, konok volt, de még fiatal. Ami vele történt, a varázslat határát súrolta.” (16. o.) Az eredetiben viszont ez áll: Dreverhaven „haragjában (…) lebírta a cselédlányt, Joba Katadreuffét. A lány nem az a fajta volt, aki könnyen megadja magát, erős akaratú volt, de lány. Ami megesett vele, szinte már erőszak volt, de azért nem egészen, és a lány sem annak tekintette.”2 Hát igen, ennyi erővel bárminek igaz lehet az ellenkezője is… Az eredeti ismeretében talán érthetőbb, hogyan kap szerepet már itt, a könyv elején a Bordewijk-féle „karakter”, ahogy a Joba által érzett szégyen természete, a lány konoksága is: elhárítja a férfi későbbi közeledéseit, de láthatólag nem iszonyodik tőle… A szöveg egyébként félrefordításoktól hemzseg,3 és nemegyszer félmondatok, sőt egész mondatok maradtak ki az eredetiből. A Karakter Bordewijkjére nem igaz, hogy – mint azt a magyar kiadás utószavában olvashatjuk – „mondatai gyakran eltérnek a mondattan szabályaitól”: ez csak a finoman szólva is kiérleletlen „magyar” fordítást jellemzi, melyben rengeteg a képzavar, az egyeztetési hiba... Egyik kedvencem: „A két férfi, akik úgy hasonlítottak egymásra, szendvicset ettek papírból szótlanul, mellettük egy-egy csésze kávé” (75. o.) Kizárt, hogy ezt a szöveget a kolofonban megjelölt kontrollszerkesztő (a sorozat szerkesztője) és a szerkesztő átnézte volna. Olvasás közben sokszor eszembe jutott, mekkora szerencse, hogy a fordító nem egy másik nagy holland regényíró, W. F. Hermans valamelyik könyvével próbálkozott: Hermans jogász örököse tudvalevőleg minden kész fordítást leellenőriztet „hiteles fordítóval”, és egy pontatlannak ítélt szó, gondolatjel vagy vessző miatt is lesújt a törvény teljes szigorával.

F. Bordewijk: Karakter. Fordította Varga Orsolya. 2008, Gondolat, 439 oldal, 2950 Ft

Jegyzetek

1          Bordewijk a „verrukkelijk” jelzőt használja, amit talán nem a legszerencsésebb „elragadó”-nak fordítani, ak­kor már inkább „elbájoló”, „ragyogó”. A dolgon ez persze nem sokat változtat.

2          „in een woede... maakte hij zich meester van het meisje Joba Katadreuffe. Het meisje was niet van een aard om te bezwijken, zij had een sterken wil, maar zij was een meisje. Wat haar gebeurde was op de grens van een overweldiging, het was het niet geheel, en zij be­schouwde het ook niet zoo.”

3          Álljon itt még néhány példa arra, mennyire megbízhatatlan a magyar szöveg, a rend kedvéért a könyv utolsó lapjáról. „A negyedik alak azonban egyáltalán nem emberként jelent meg szeme előtt: fának látta. Ez a fa jelképezte érzelmeit a barátja iránt, de önmagát is. Ezen a fán sarjadtak ki mindketten, elszakíthatatlanul. Szíve sötét szegletében, forró trópusi őserdőben állt a fa. Egyszerre azonban baltával a kezében látta magát, amint a tikfát vágja, és magával együtt azt a férfit is kidönti.” (429. o.) „Maar den vierden mensch zag hij heel niet als een mensch, hij zag hem als een boom. En die boom symboliseerde tevens zijn gevoelens voor dien mensch, hij symboliseerde ook hém. In dien boom waren deze mensch en hijzelf tezamen opwaarts geschoten, onverbrekelijk. In een duisteren uithoek van zijn hart, in de heete tropische rimboe stond daar die boom. Maar hij zag zich met de bijl dien tiekboom vellen, hij had met zichzelf ook dien manmensch geveld.” Csak a legfontosabb félreértések. Az idézet második mondata: „Ez a fa egyúttal jelképezte érzelmeit ama férfi iránt, önmagát is.” (Apjára gondol, aki legkevésbé sem a barátja.) Az utolsó félmondat: „magával együtt azt a férfiembert is kidöntötte volna.”

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges