Nincs jobb, mint a legjobb

Révész Sándor [1]

Igazán hálás vagyok Vári Györgynek [2], hogy miközben érdememen felül dicsérget általában, konkrét kifogásaival alkalmat ad rá, hogy állást foglaljak egy nagyon fontos szemléleti kérdésben.

Nézhetjük a világot ideálkereső és optimumkereső szemmel. Legjobb, ha mindkettővel tudunk nézni, de van, amire csak az egyik jó, és van, amire csak a másik. Itt most nem fejteném ezt ki részletesebben, de nyilvánvaló, hogy például a művészethez, akár az alkotáshoz, akár a befogadáshoz, nagyon is illik az ideálkereső maximalizmus. A politikai választásainkban viszont, kivált az olyan rövid távúakban, mint amilyen egy egy ciklusra szóló szavazat leadása, az optimumkereső szemlélet elvetése nagyon súlyos következményekkel járhat.

Az ideálkereső szemlélet arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az elképzelhető legjobb, vagyis az ideális. Az optimumkereső szemlélet arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az elérhető legjobb, vagyis az optimális.

Az ideálkereső azt mondja: ha egy rendszer az én értékeim szerint rossz, akkor nem szavazhatok azokra, akik fenn akarják tartani. Nem engedi a lelkiismeretem. Az optimumkereső vállalja, hogy bonyolultabb kérdéseket tesz föl, és bonyolultabb viszonyba kerül a lelkiismeretével, mert így tud egy közösség számára hasznosabb döntéseket hozni. Az optimumkereső tehát egyrészt azt kérdezi: ismerek-e ennél a jelenlegi igazságtalan, kizsákmányoló, tömérdek fájdalmat, bűnt és veszélyt hordozó rendszernél jobbat és visszahozhatót? Azután pedig ezt kérdezi: látok-e az értékeim szerint jobb rendszert olyan elérhető történelmi közelségben, hogy azért vállalni érdemes a rendszert lebontó, annak alaplogikáját felborító, fundamentumát felszedő lépések kockázatát, vagy pedig inkább a rendszer módosítására, korrekciójára érdemes törekedni.

Kétféleképpen hazudhatunk vagy tévedhetünk: úgy, hogy egy optimális választást ideálisnak mondunk, és úgy, hogy egy ideálisat elérhetőnek állítunk.

Abban egyetértek az LMP-vel, hogy a globális kapitalizmus a jelenlegi formájában ökológiailag fenntarthatatlan. Az LMP ennek meghaladását hirdeti, én meg a korrekcióját pártolom. A kettő között a különbség nem árnyalatnyi, hanem alapvető. A meghaladás azt jelenti, hogy többé nem a piacgazdaság elosztási logikáját tekintjük alapvetőnek, elsődlegesnek, hanem valami mást. Én ilyen mást, legalábbis jobbat, nem ismerek, nem látom a körvonalait sem. Ezért azt gondolom, vagy olyan korrekciókkal sikerül a világot megmenteni, amelyek a piacgazdaság működését nem korlátozzák annyira, hogy az az elsődleges rendszermeghatározó szerepét, dominanciáját elveszítse, vagy nem fog sikerülni. Vagy majd kibontakozik a jövő ködéből valami, ami egyelőre még nem bontakozott ki. A közszolgáltatások racionalizálásából a piac, a magánérdekeltség kizárása, a kisbirtokvédő, helyi piacvédő protekcionizmus, a tőke, az áruk szabad áramlásának drasztikus korláto­zása számomra elfogadhatatlan, de például nagyon is elfogadható a környezet- és fogyasztóvédelmi normák erős szigorítása, a környezeti károk, az elpusztított erőforrások szigorú beépítése az adórendszerbe, a megújuló energia­­források és az energiatakarékossági beruházások erőteljes támogatása. Az első csoportba a rendszer logikáját „meghaladó”, a másodikba a „korrigáló” lépések tartoznak. Az LMP programjának leghangsúlyosabb elemei az első csoportba tartoznak, tehát nem fogok az LMP-re szavazni. Attól tartok, hogy az LMP által pártolt lépések a piacgazdaság működését ellehetetlenítenék, Magyarországot elvágnák a világpiactól, káoszhoz, gazdasági összeomláshoz, elszegényedéshez vezetnének. A számomra egy párt megítélésében a parlamentáris demokrá­ciához és a pia­c­gazdasághoz való viszony az elsődleges, ha egy párt a kettő közül valamelyiket „meg akarja haladni”, akkor lehet egyébként bármilyen rokonszenves, nem szavazok rá. És nem is értem azt a magát liberálisnak vélő választót, aki rá szavaz, hiszen olyan liberális nincs, aki nem hisz a parlamentáris demokráciában és a piacgazdaságban.

Az optimalizáló szemlélet bizony-bizony azt jelenti, hogy azokat a pártokat sem zárhatja ki az ember automatikusan a választhatók köréből, amelyek lopott pénzből működnek, mert semmi sem zárja ki, hogy az általam belátható közjó szempontjából ez a párt képviselje az optimumot. A kommunista és a náci pártok például a polgári demokráciákban sokkal kevesebbet lopnak, mint a rendszert fenntartó, domináns polgári pártok, hiszen hatalom híján nincs is rá módjuk, mint ahogy az LMP-nek sincs. De miként az LMP-t sem vádolhatjuk azzal, hogy biztosan lopna, ha tehetné, az aprócska kommunista és náci pártokat sem vádolhatjuk ezzel. És mi van, ha a lopós pártok kizárása után csak ők maradnak? Lássuk be, a választók túlnyomó többsége lopós pártokra szavaz (nem csak nálunk: lásd Mihályi Péter cikkét a Népszabadság február 16-i számában), legfeljebb áltatja magát. A lopós pártok választásának megengedése azonban egyáltalán nem egyenlő a lopás jóváhagyásával, az abba való belenyugvással és azzal szembeni passzivitással.

Vári György úgy véli, hogy a kisebbik rossz elvének követése választásaink során (vagyis az optimalizáló szemlélet) egyrészt minőségellenes, mert megengedi a legkisebb rossznak, hogy egyre rosszabb legyen, s ezért lesz is, másrészt defetista, mert adottnak, tehát megváltoztathatatlannak tekinti az adott választékot. „Pedig”, írja Vári, „a demok­rá­ciában a politikai konstelláció nem olyasvalami, amit kényszerűen tudomásul veszünk, mint valami tőlünk függetlenül létrejöttet, amelyben cselekednünk adatott, hogy így politikai cselekvésünk arra korlátozódjon, hogy felelős mérlegelés alapján kiválasszuk a legkisebb rosszat. A demokratikus politikai szituációt a démosz hozza létre.”

Csakhogy az nem úgy van, hogy az ember vagy tehetetlen, vagy mindenható. Sőt, csak úgy van, hogy sem ez, sem az. Ha része vagyok a démosznak, mely a demokratikus politikai szituációt létrehozza, az nem jelenti azt, hogy egyenlő vagyok vele, hogy én vagyok maga a démosz. Nem, én csak egy parányi része vagyok, ezért a demokra­tikus politikai szituáció nyugodtan alakulhat a kedvem ellenére. Ezt tudomásul is kell venni, meg nem is. Az adott választékot a választások előtt tíz hónappal még nem kell tudomásul venni, három hónappal előtte meg már igen. Az EP-választások után éppen azért írtam cikket a Beszélőbe Kell egy párt [3] címmel, mert nem akartam tudomásul venni. Szépen leírtam, miért lesz az nagyon rossz, ha olyan lesz a választék, amilyen lett. Leírtam, elmondtam, a démoszból nekem ennyi az erőm. Nem sok, de a többségnek ennyi sem. Ahogy Vári György is meg­em­líti: a közpénzek lopásából finan­szí­rozott pártpolitizálás ellen is lázítottam eleget, sokadmagammal. Az ered­mény(telenség) közismert. A tudomásulvétel adott mértékben és időtávban bizony kötelező, de azon túl nem. A legutóbbi cikkem arról szólt, mit tegyünk ebben a választási szituációban. Egy sor korábbi és egy sor későbbi meg arról szólt, szól majd, mit tegyünk, hogy ne kerüljünk (többé) ilyen rossz választás elé.

Az is önáltatás, ha nem számolunk az esélyekkel. Persze, ezeket a mi egyetlen szavazatunkkal mikroszkopikus mértékben, írásainkkal, megszólalásainkkal icipici mértékben mi is befolyásoljuk, de kénytelenek vagyunk az esélyeket is latolgatni, mert máskülönben nem tudjuk megítélni, hogy az értékeink és meggyőződésünk szempontjából mi a leghasznosabb szavazat, vagyis nem tudunk optimumkereső szemlélettel szavazni. Tény, hogy vannak önbeteljesítő jóslatok, de ez nem jelenti azt, hogy minden beteljesült jóslat önmagát teljesítette be. Vannak tapasztalataink, minden választáson sokszor annyi párt próbálkozik, mint amennyi bejut az Országgyűlésbe, a legtöbbjéről holtbiztosan megjósolhatjuk, hogy a küszöb közelében sem lesz. Ha egy parlamenti pártról jósolják több cikluson keresztül, hogy ki fog esni a parlamentből, akkor egyre többen tartanak attól, hogy a rá adott szavazat elvész, egyre többen tekintenek rá úgy, mint jövőtlen, lúzer pártra, és ez lesz a végzete. Egy új párt sikertelensége is lehet persze önmagát beteljesítő jóslat, lehet, hogy elég szavazatot kapott volna, ha mindenki rá szavazott volna, aki csak azért választott más pártot, hogy ne vesszen el a szavazata. Én nem hiszem, hogy az LMP-vel ez a helyzet, attól tartok, hogy az sem lenne elég, ha mindenki rá szavazna, aki a bejutási esélyektől függetlenül őket választaná, de ebben persze tévedhetek. Nekem mindenesetre, mint fentebb leírtam, más és nyomósabb okaim is vannak arra, hogy ne szavazzak rájuk.

Még hogy a realizmus és a racionalitás nem demokráciakompatibilis! Nem tudok olyan rendszerről a történelemben, mely racionálisabban, eredményesebben működött volna, s melyben a realitásoknak nagyobb esélyük lett volna rá, hogy tekintetbe vegyék őket. És ez éppen azért van így, mert szabad és tétre menő vita folyhat arról, hogy mi reális és mi racionális. Vári szerint ha létezik „a” racionalitás, „a” realizmus, akkor a demokráciának nincs tétje: „Hiszen ha az igazság egyféle, nyilvánvaló és racionális módon elvileg mindenki számára egyformán belátható, akkor minden demokratikus processzus aligha más, mint hosszú és talán céltalan tévelygés, amit alighanem az magyaráz, hogy a nép még nem rendelkezik elég ésszel és önfegyelemmel a reális és racionális út megpillantásához és végigjárásához. Többféle lehetséges racionalitás, részigazság van, ezek között közvetít a politika, ha működik.” Ez logikus, de csak az ideálkereső logika szerint. Az op­timumkereső logika szerint ez egészen másképp van. A szabad vita arról, hogy mi reális, mi racionális, mi a közjó, szabad választással a vitatkozók között tendenciaszerűen racionálisabb döntéseket eredményez minden koráb­binál. Nem racionálisat, hanem ra­cioná­lisabbat. Nem testesül meg a racionalitás ideája, hanem megvalósul a racionális megközelítés optimuma. És persze, ez a racionalitás csak egy adott rendszer keretein belül érvényes, akik ezt és ennek értékeit elutasítják, azok számára egy másik racionalitás „a” racionalitás. Például sok évszázadon keresztül uralkodott a túlvilág racionalitása. Ha például abból indulunk ki, hogy a túlvilági örök megdicsőülés vagy örök szenvedés a tét, akkor valóban az a racionális, ha villanásnyi földi létünket e szempont alá rendeljük, ha a földi jólét, egészség, boldogság, biztonság szempontja, mindaz, ami ma a választókat leginkább befolyásolja, elenyészik az Istennek való megfelelés érdeke mellett. Ezt a racionalitást valóban sokkal jobban meg tudja közelíteni egy egyházi alapzatú feudális rendszer vagy egy iszlám diktatúra.

• Folyamatos jelen [7]