Egyed Péter

Nyomtatóbarát változat

Az utóbbi évtizedben az európai jogalkotásban, jogi és filozófiai szemléletben kibontakozott egy olyan irányzat, amelynek értelmében vissza kell térni a szabadság egy általánosabb értelméhez, amelynek a perspektívájából az egyéni szabadságjogok által le nem fedhető, a közösségi élet által megkövetelt közösségi szabadságjogokat1 olyan alapokon lehetne egymással nem kizáró, hanem inkább kiegészítő viszonyokba szervezni, ami egyszerűen lehetséges. A dogmatikus jogi-filozófiai szemléletnek ez esetben át kell adnia a helyét olyan megoldásoknak, amelyekben a fentebb említett szabályozásmód megvalósítható (egyéni és kollektív jogok azon az alapon, hogy a kettő együttes alkalmazásával lehet a reális szabadság optimumát megcélozni). E felé a konstrukció felé megtörtént a szemléleti elmozdulás, az alábbiakban ilyen jellegű dokumentumokra, az azokban lefektetett iránymutató alapelvekre hívjuk fel a figyelmet.

Elemzésünket megelőzően azonban tekintsük át, hogy a kifejezés pozitív értelmében mi tartozik a kisebbségek kollektív jogaihoz. Ezek a következők: a kisebbségek joga a létezéshez; a kisebbségek joga, hogy elismerjék őket; a kisebbségeknek az önazonossághoz való joga; a kisebbségek nyelvének elismerése; a kisebbségek nyelvén való feliratozás joga; oktatási intézmények létesítéséhez való jog; közszolgálati tömegtájékoztatásban való részvétel joga; saját tömegtájékoztatási eszközökhöz való jog; az állami és a helyi közigazgatósági hatóságokban való politikai képviselet joga. (Az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségi Szakbizottságának – DH-MIN listája.)2 Itt már egy elég koherens, történetiségében dinamikus összefüggésrendszer bontakozik ki, amelynek van egy bizonyos struktúrája, az egyszerű létjogtól a társadalom politikai struktúráiban való részvétel jogának a szabályozásáig. Meg kell jegyeznünk, hogy a legteljesebb a FUEV szakértőcsoportja által 1994-ben kidolgozott, kisebbségi-közösségi jogokat kodifikáló tervezet, címe: a Népcsoportvédelem Európában, Az európai emberjogi konvenció kiegészítő protokolljának tervezete. Mind politikai, mind jogi szempontból a legalaposabb szakértői listázása a kisebbségi jogoknak mint kollektív jogoknak az a liberális dokumentum3, amelyet 2000-ben véglegesítettek. Kidolgozói: Will Kymlicka, a jeles etnopolitikai teoretikus, a kanadai Queen’s Egyetem tanára, Jeff Spinner, az amerikai University of Nebraska politikatudományi tanszékének tanára, Lord Russell Johnston, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének az elnöke, Benjamin Rhodd, Dél-Dakota Állam sziú indiánjainak képviselője, Abraham Viljoen, a dél-afrikai afrikaans kisebbség képviselője, Gerhart Raichle, a Naumann Alapítvány Liberális Intézetének a vezetője, Errol Mendes, az Ottawai Egyetem professzora, Henrik Lax, a Svéd Néppárt képviselője a finnországi parlamentben, valamint Sándor Eleonóra, a szlovák parlament kisebbségjogi szakértője. A politikai idő malmai is őrölnek: éppen a liberálisok dolgozták ki a kollektív jogokra vonatkozó legjelesebb chartát, ami a liberális elmék ama rossz érzéséből fakad, hogy az európai jogrend alapján álló egyéni jogok alapján mindmáig nem lehetett egy megfelelő, a kisebbségekre vonatkozó kollektív jogi szabályozást kidolgozni4. A nyilatkozat szerkesztői megvizsgálták a dokumentum politikai érvényesítésének lehetséges útjait is, tudomásom szerint ebből nem lett semmi, mint ahogy a FUEV népcsoportvédelmi javaslatából sem. Tanulmányomban nem is a politikai, ha­nem a teoretikus dimenziót követtem, abban a meggyőződésben, hogy ezek­nek az elképzeléseknek szemlélet­for­máló és gyakorlati erejük van.

Igen figyelemreméltóak a preambulumban található jogfilozófiai megfontolások. Ezek nem terjengősek, hanem sokkal inkább gyakorlatiak, és természetesen a szabadságból indulnak ki. „A szabadság különbözőség.” „A kisebbségek jogai kiemelkedő fontosságúak az emberi szabadság valamennyi elkötelezettjének.” Figyelembe veendőek a harmadik évezrednek ama valóság­tényei, amelyek a kisebbségi kérdést a nemzeti keretekben mutatják meg, de amely keretek messzemenő absztrakciót jelentenek a kisebbségek való­ságához képest. Ezen változtatni kell. A közösséghez való tartozás, amely nyelvi és kulturális identitásokat jelent, a különbözőség szabadságának a jogelvét képviseli, amelyet a szubszidiaritás alapján kell képviselni és tartalmasítani. A kisebbségi kérdések nemzetközi jogi ren­dezése együttműködést igényel. Alapjában véve az egész kérdéskört szigorú törvényi keretbe kell illeszteni, az emberi jogok elve alapján.

A nyilatkozat hangsúlyozza, hogy minden kinyilatkoztatott jog forrása és kiindulópontja az alapvető emberi és szabadságjogok, pontosítván, hogy az emberi méltóságot és egyéni szabadságot illető jogokról van szó. A többség–kisebbség viszonyt tekinti annak a mércének, amellyel a szabadság foka mérhető és mérendő, meg­állapítván, hogy a kisebbségek jogai kiemelkedő fontosságúak az emberi szabadság valamennyi elkötelezettjének. Egyetlen politikai berendezkedés sem tekinthető liberális demokráciának, amely az állami intézmények és a polgári mentalitás szintjén nem képviseli a többség-kisebbség viszonyrendszerének a „karbantartását”, az állami életben a toleranciát, az értékpozitív érdek- és jogharmonizációt, a távlatos megoldásokat favorizálva.  Szemben a törvényhozásnak és jogi szabályozásnak a nemzeti keretekből származó koercitív erejével, amely a kisebbségek létezéséből adódó sokszínűség ellenében teremti meg az állampolgárok azonosságát, a hangsúlyt – itt már bízvást érvelhetünk így – a szabadság egy másmilyen meghatározására kell helyezni, amely a társulási-egyesülési szabadságból indul ki, mint állampolgári szabadságból, amely instituálja a közösséget. (Ez nem egy esetben ellentétben van a történetiség elvével, amelyre a dokumentum alkotói szintén hivatkoznak mint a sokszínűséget hordozó egzisztenciális tényre.) „…[A] liberális demokrácia az egyedi állampolgár jogaira és szabadságjogaira fekteti a hangsúlyt, melyeknek a közösségi vonatkozásai onnan adódnak, hogy magukban foglalják a szabad társulás jogát.” Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy egy ilyen társulás jogi feltételeit eleve meg kell teremteni, mert enélkül az emberek meg sem fogalmazhatják, ki sem fejezhetik formális, határozott társulási szándékukat. Ismét annak az egzisztenciális paradoxonnak a helyzetében vagyunk, amelyben a működés feltételeinek a megteremtésével együtt kell a működést kifejteni. A társulás-egyesülés tartalma a kisebbségek esetében szükségszerűen a kulturális önrendelkezéssel esik egybe, tehát a kisebbségi jogok tartalmilag a kulturális identitás feltétlen elismeréséből származnak, ez a belső formájuk. Nem jelenti ez azt, hogy itt megállnának, mert a területi autonómia felé is kiterjedhetnek, amint azt a nyilatkozat a későbbiekben leszögezi. „Az emberek többségének identitásában fontos szerepet játszik valamely közös kulturális nyelvi vagy vallási örökségen alapuló közösséghez való tartozás, és amennyiben jószántukból és önkéntesen csatlakoznak e közösségekhez, egyetlen kormány vagy állam – és egyetlen többség, bármekkora is lenne az – sem tagadhatja meg ezen közösségek különbözőséghez való jogát, a nemzetközileg elfogadott emberi jogok korlátain belül.” Az államok egyneműsítésre és sűrű szabályozásra törekednek, ezért minden indokolt pozitív diszkrimináció a kisebbségi jogok védelmében megengedett és kívánatos lehet. A sajátos intézkedéseknek a szabad társadalom alapvető jellemzőivel, strukturális formáival kell együtt járniuk. Nyilvánvaló, hogy e stipulációknak az alapján a nyilatkozat kidolgozóinak szemléletében a szabadság filozófiai-jog­filozófiai értelmének egy erős változata áll, a valamire való szabadság pozitív értelme, amely azonban az aktorok sokaságát feltételezi, azaz egyedi formákban (jogi értelemben), de kétségtelenül sokaságokat (kollektivitásokat) kijelölő referenciával. Végső értelemben a kisebbségi jogalanyiságot az jeleníthetné meg, hogy a kisebbségi egyesületek-társulások szerződéseket köthetnek, a szerződési jogban való önérvényesítés visszaható hatállyal definiálhatja a kollektívumot. (Technikai szempontból azonban nagyon nehéz ilyen átfogó egyesületeket, társulásokat létrehozni, amelyet a mi tájainkon a Székelyföld Társulás abszolút fiaskója bi­zonyít. Ebben az esetben azzal szembesültünk, hogy milyen nagy távolság van valami szükségszerűségének az elvont belátása, illetve annak tényleges akarása és kivitelezése között.)

A szerzők liberális elmék lévén nem is tehetnek mást, belebonyolódnak a szabadság filozófiai problémájába is, merthogy valamiféle új értelmezés vagy kiterjesztés szándéka vezérli őket. Ezzel egyet kell értenünk: a fejlemények vezetnek oda, hogy a pozitív szabadság hagyományos értelmére reflektáljunk, ami pedig autonómia és önrendelkezés. Kant nyomán Isaiah Berlin5 figyelmeztet arra, hogy a paternalizmus az elképzelhető legnagyobb zsarnokság. Márpedig állami paternalizmus van, amennyiben a kisebbségi jogok szubjektív formáját teljesen negligálják. (A kollektív jogoknak három csoportját különböztetik ma meg: 1. egyéni vonatkozású kollektív jog [a joggyakorlat csak akkor lehetséges, ha a kollektív jog kifejezetten elismert], 2. tiszta kollektív jogok [legfontosabb tartalmi elemei önrendelkezés és fennmaradás], 3. az egy népcsoporttal szembeni állami kötelezettségek [ebben az esetben a csoport élvezője egy jogi reflexnek, inkább egy elfogadott közjogi állapotra utal].)6

A dokumentum legfontosabb szem­léleti újdonsága egy fordított viszony elismeréséből származik: egyrészt elismeri, hogy az egyéni szabadság a legfőbb érték, másrészt kijelenti, hogy a kisebbségi jogoknak (amelyek affi­ciálhatják a többségi jogokat, amennyiben a többségiek adott területen egy nagyobb kisebbséggel kapcsolatban kisebbséget képeznek) mindig az egyéni szabadságjogokban kell megvalósulniuk, és erre sajátos teoretikus biztosítékokat kell bevezetni. (Ez a szabályozás sajátos liberális feltétele.) Itt aztán egy sereg köl­csönösen korlátozó feltételrendszert érvényesítenek: „Amennyiben (az egyéni szabadság­jogok biztosítása) inkább közösségi, mint egyéni jogokat és előírásokat kíván meg, mindig tudatában kell lennünk, hogy a közösségi jogok, miközben a csoportok egyéni identitását hangsúlyozzák, végső soron tagjaik jogait hivatottak szolgálni, ám semmiképpen azokat megsérteni. Így a kisebbségi csoportok jogai nem bocsáthatják a csoport rendelkezésére az egyéni jogokat, bármilyenek is lennének az il­lető közösség hagyományai.” Több kibontandó megfontolással is találkozunk a fenti megfogalmazásban: 1. az egyéni jogok biztosítása továbbra is külön, alapvető jogi szabályozásnak tekintendő; 2. a kisebbségi jogok mint­egy kiegészítő lehetőségként csatlakoznak az előbbiekben megnevezett jogi szabályozáshoz, benne tehát az egyéni jogok lehetőségét biztosító alapok vannak; 3. önmagukból a kisebbségi jogelvekből nem deriválhatók az egyéni jogok; 4. a szabadság teljes szférájának a tekintetbe vétele szempontjából a kisebbségi (csoport) jogok nélkülözhetetlenek. Ezekkel a kiter­jesztésekkel és a velük kapcsolatos korlá­tozásokkal a dokumentum szerzői je­­lentős mértékben meghaladták a liberális szabályozás filozófiai-szemléleti kereteit, azazhogy a szabadság alapján a kisebbségi jogokat az egyéni szabadságjogokat szükségszerűen kiegészítő jogoknak fogták fel, amely a kérdéskörök általános jogi lefedését hivatott biztosítani.

A továbbiakban nem célunk a tervezet egyes paragrafusainak részletes ismertetése, néhány megfontolása azonban figyelemre méltó. A nemzeti kisebbségek jogairól szóló fejezetben a következőket szögezik le: „A nemzeti kisebbségek jogainak rendszere és gyakorlása nagymértékben függ a településformáiktól: tömbben élő kisebbségek esetén, ahol a többségi lakosság képviselői kevesen vannak, vagy egyáltalán nincsenek, a területi autonómia a nyilvánvaló megoldás…” A  „nyilvánvaló megoldás” formula ez esetben zava­róan kevés és homályos. Éppen itt lett volna szükség annak a kijelentésére, hogy ez az önrendelkezés mindmáig bevált eszköze, amelynek az európai és a lokális történelmekben sok formája alakult ki, és amely államháztartási szempontból, mivel gazdaságilag a maximális hatékonyság irányába szerveződik, többnyire nettó „befizető”. A hagyományos társadalomtudományokban használt közösségfogalomhoz (Ferdinand Tönnies) mindig az akaratok maximális koncentrációját rendelik hozzá, stb. A továbbiakban a területi autonómiaformákat is társulási formákként képzelik el, ez pedig a közösségnek mint egyesülésnek-tár­su­lásnak az elképzelésével áll összefüggésben. Mindez egyrészt felveti a közösséghez tartozás kinyilvánításának a kérdését (kataszter), vagy a civil társadalmi formák önszervező útját preferálja, mint a kisebbségi-közösségi akaratnyilvánításon (azaz egy másodlagos belső szerződésen) alapuló legitimá­ciót. (Ennek az aspektusnak a fontosságával intui­tíve mindig is tisztában voltak az RMDSZ vezetői, amikor a szervezet önmeghatározásának egyik elemét – érdekvédelmi szervezet – alapvetően a legitimációjukat biztosító meghatá­rozásnak tekintették, és soha nem mondtak le róla!) A területi autonómia saját közigazgatást jelent, amelyen a rendfenntartás jogosítványával is rendelkezni lehet, az infrastruktúra és a társadalombiztosítás, valamint a saját adók kivetésének a joga is megilleti a területi autonómia önkormányzati intézményeit. A dokumentum hangsúlyozza, hogy az autonómiatörekvéseket nem lehet egy belső apartheidra (honi nyelvhasználatban szeparatizmusra) való törekvésnek tekinteni.

Ezzel összefüggően a kulturális önrendelkezést jogi minimumnak tekinti. A másik minimum a központi döntéshozatalban való részvétel. Ezzel kapcsolatban a következő megfogalmazást találjuk: „Országaik teljes jogú állampolgáraiként a nemzeti kisebbségeknek tartozóknak minden joguk megvan részt venni országuk politikai életében, mely végső soron az ő éle­tüket pont úgy befolyásolja, mint a többségiekét. Ez az egyenlő részvétel joga, amelyet akár a pozitív diszkri­mináció eszközeivel is létesíteni kell, avagy fenn kell tartani. Két megjegyzést kell ide fűznünk: az egyik az, hogy az egyenlő részvétel jogelve önma­gában nem instituál kollektív jogot. A másik, hogy a részvétel a demokrá­ciában nem lehet más, mint választási kérdés, a kisebbségnek részt kell vennie a demokratikus versenyben, ez állampolgári dimenziójának a kérdése. Az más kérdés, hogy a parlamenti bejutási küszöb megállapításával szabályozni/biztosítani lehet a kisebbségi részvételt. A nyilatkozatnak két alapvető szépséghibája van, az egyik hogy elvi szinten szögezi le: a kisebbségi–többségi kérdések diszkussziójában továbbra is a nemzeti keretekben működő politikai egyeztetés képviseli a megoldás útját, anélkül hogy a létező európai jogi megoldások jóhiszemű figyelembevételét is stipulálná. A másik pedig az, hogy a kormányok „megértésére” apellál. Lehetnek „jó” kormányok, de nem mindig vannak. Megoldás persze – és ezt a kisebbségiek tudják a legjobban – soha nincs, és nem is lehet: mindig problémakezelési folyamatokról lehet csak szó.

De miért ne lehetne lehetséges európai jogi-politikai keretekben rendezni a kérdést? Azért, mert ha nem a nemzeti keretek viszonyában lenne a felvetés, akkor az európai politikai entitásoknak egy­fajta megkettőzése, duplicitása jönne létre, amely jogfilozófiai lehetetlenség. Ez a mechanizmus arra a problém­á­ra hasonlít, amelyet az alkotmányjo­­gá­szok ismernek a leginkább, és amely a kisebbségeknek az alkotmányjo­gi egyenlőségi státusára vonatkozik. A nemzeti keretekben való gondolkodás – amellett hogy a költségvetési utilitarizmus és egyszerűség üdvös kerete – a kettős alanyiság problémáját is elkerüli. Egy alkotmány vagy nemzeti, vagy repub­likánus. A harmadik lehetőséget Európa jogi elméi még nem találták ki…

Az európai jogalkotás legjelesebb, témánkba vágó dokumentuma az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által elfogadott 1735. (2006) sz. Ajánlás (egyik kidolgozója Frunda György romániai magyar szenátor volt, akinek az elméleti teljesítményét nagyra kell értékelni). Ez a nemzetről szóló tudományos-jogi dokumentum abból indul ki, hogy nehéz, csaknem lehetetlen a nemzet fogalmának általános definícióját kialakítani, de van valamelyes evolúciós közeledés az államnemzet és a kultúrnemzet fogalmai, illetve re­alitásai között. Témánk szempontjából azonban az a fontos, amit ez a dokumentum a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban megállapít, illetve javasol: 9. „Ezek – a gyakran az államhatárok változása következtében létrejött – nem­zeti kisebbségek vagy közösségek, amelyek államalkotó és társ-alapító tényezői annak a nemzetállamnak, amelynek tagjai, állam­polgárként alanyai, jogokat élveznek nemzeti identitásuk megőrzése, kifejezése és ápolása érdekében, mint ahogyan azokat a Közgyűlés 1201. (1993) sz. és 1623. (2003) sz. Ajánlása, valamint a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája rögzíti.”7 (Amilyen előremutató ez a ténymegállapítás [társ-alapító tényező], annyira nehéz alkotmányjogilag rögzíteni. Vagy annyira nem akarják ezt a tényt a burkolt vagy rejtett nemzetállami opciókat képviselő többségi politikusok rögzíteni. A kisebbségeknek nincsen jogi személyiségük, és ennélfogva nem is lehetnek jogalanyok, nem lehetnek részei szerződéseknek, illetve egyezményeknek. De kollektív védelemben kell, hogy részesüljenek […] és akár önálló jogalanyként, akár jogi személyiséggel rendelkező különböző entitásokat alkotva fel kell hogy lépjenek az adott nemzeti kisebbség identitásának és kulturális jogainak védelmében. (Az identitás, ez az elég nehezen defi­niálható tudományos kifejezés így jogi körvonalat kap.) Ezek a jogok nem lehetnek területi jogok, mégis a 14. paragrafus deklarálja a következőket: „…újra meg kellene vizsgálni a 43. (1998) sz. Ajánlást a területi autonómiáról és a nemzeti kisebbségekről.” A dokumentum szorgalmazza a nemzeti kisebbségek szabad identitásválasztását és kulturális hovatartozásának a meghatározását, függetlenül attól az állampolgársági nemzettől, amelyhez tartoznak. A dokumentum pozitíve minősíti az anyaország és a kisebbségek együttműködését a kultúra területén, és egyenesen iránymutatónak tekinti az új jogi formulákat. Megjegyezzük, hogy ezek a leggyakrabban az ún. támogatáspolitikában alakulnak ki. Igen fontos, hogy az irat szerint a nemzeti kisebbségek európai biztonsági tényezők, védelmük elengedhetetlen a béke fenntartásához, a demokratikus stabilitás fenntartásának a tényezője. Ugyanakkor a pluralitást értéknek tekinti. Következésképpen a Közgyűlés javasolta, hogy a Miniszteri Bizottság: „16.1. hívja fel azokat a tagállamokat, amelyek ezt még nem tették meg, hogy írják alá és ratifikálják a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt, a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját, amelyek alapvető eszközök a nemzeti kisebbségek vagy közösségek identitásának fenntartására, illetve tegyenek erre irányuló lépéseket.” A témánk szempontjából legfontosabb ajánlást azonban alighanem a 16.2. paragrafus tartalmazza: a [Miniszteri Bizottság] „hívja fel a tagállamokat, hogy nemzeti jogalkotásukban mozdítsák elő a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak az elismerését, többek között az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Hatóságok Kongresszusának területi autonómiáról és nemzeti kisebbségekről szóló 43. (1998) sz. Ajánlása, illetve a helyi jogról/speciális státuszról szóló 70. (1999) sz. Ajánlása alapján.”

A jogalkotók természetesen tisztában vannak azzal, hogy a jogalkalmazás nemzeti keretekben milyen nehézségekbe ütközik, hogy a nemzetállami alapú nacionalizmus továbbra is a kolonizációs mentalitás fogságában tartja-tarthatja a többségi szemléletmódot. Ezért a Miniszteri Bizottság felé a következő felhívással fordul: „16.3. hozzon megfelelő intézkedéseket annak biztosítására, hogy a tagállamok utasítsanak vissza minden olyan kísérletet, amely az állam etnikai tisztaságának elősegítésére vagy az állam területének, illetve igazgatásának etnikai alapon való megszervezésére irányul, kivéve azon megerősítő intézkedéseket, amelyek célja a nemzeti kisebbségek igazságos képviselete országuk közigazgatásában mind központi, mind helyi szinten.” Ezt az „intelmet” erősíti a 16.4-es paragrafus: „ösztönözze a tagállamokat, hogy hozzák összhangba alkotmányaikat a jelenkori demokratikus európai standardokkal, amelyek elvárják az államoktól, hogy összes állampolgárukat, függetlenül azok etnikai-kulturális hátterétől, integrálják egy polgári és multikulturális közösségbe, és ne szervezzék és határozzák meg magukat kizárólag etnikai vagy kizárólag állampolgári államként.” A közgyűlés a határokon átnyúló kulturális együttműködésre is jogszabályi szintű szabályozást kért. Végül megállapította, hogy a Miniszteri Bizottság felé irányuló megkeresés legalábbis szűkszavú volt. „A Közgyűlés (17.) ezért arra kéri a Miniszteri Bizott­sá­got, hogy kérje fel Jean-Claude Juncker urat, hogy az Európa Tanács és az Európai Unió közötti kapcsolatokról szóló, készülő jelentésében mélyebben foglalkozzon a nemzeti kisebbségek védelmére és jogaik elismerésére irányuló politikák összeegyeztetésének kérdésével.”

A következőkben röviden ki kell térnem arra is, hogy a nemzeti keretekben, a nemzeti jogalkotásban hogyan érvényesül a sokszínűség elve, amellyel tehát az európai szabadságot összekötötték. Európát öndefiníciója szerint a politikai és kulturális sokszínűség jellemzi, amelyet minden szinten képviselni kell, elősegíteni annak az érvényesülését. Többnyelvűségről (multi- és plurilingualizmus), valamint többkultúrájúságról (multikulturalizmus) beszélnek, a nyelvhasználatok és kul­turális entitások kodifikációja ma is eleven folyamat. Ezt természetesen a nemzeti jogalkotásban is képviselni kell, és Románia sem maradhatott ki a sorból. (Annak a megjegyzésével tartom ezt pozitív folyamatnak, hogy a nemzeti kisebbségeket mindig is a saját kultúrájuk megőrzése és a fejlesztése érdekli a legjobban, annak a kulturális feltételrendszernek a biztosítása, amelyben élnek, ilyen értelemben elsősorban monokulturális elsőbbségeik vannak. A román nemzetállami ideológiában gyakran elfedték ezt az elsődleges opciót a multikulturális modellek felértékelésével (például az állami felsőoktatásban). Ez azzal az abszurditással egyenértékű, hogy az anyanyelvű felsőoktatás kulturálisan semleges térben folyik, stb. Az ideologikus felhangokat tehát nehéz leválasztani az állami élet multikulturalizmusát definiáló 2000/39-es (december 28-i) Kormányhatározat8 szándékaitól, de nem lehetetlen. A X. fejezet a nemzeti kisebb­ségek védelméről beszél, amelyet a nemzeti kisebbségek szabad és teljes önkifejezését lehetővé tevő feltételrendszer megteremtésének kell biztosítania, Románia európai és euroatlanti törekvéseinek megfelelően. Az akkor hatalmon levő Társadalmi Demokrácia Párt (PDSR) felfogásában – amely az idézett kormányhatározatban politikai programját tette közzé – a kisebb­sé­gek minden ország számára fontos forrást jelentenek, kultúrájuk azért fejlesztendő, mert egy multikulturális civil ­tár­­­sa­­dal-­­ mi modell meghonosítá­sának forrásai.

A megszövegezés rettenetes pontatlanságai, „bükkfanyelve” azonban alapvető kételyeket ébresztenek bennünk az irányban, hogy milyen elképzelések voltak a megszövegezők fejében, ha egyáltalán voltak: minden specifikus kulturális modell fejlődése számára megfelelő kereteket kell teremteni, mondja, az illető közösségen belül, a lokális közösségen belül, valamint nemzeti szinten is (?). A kulturális transzfer modelljével kell a többségi kultúra felé a kisebbségi kultúrák értékeit közvetíteni, valamint azt lehetővé tenni, hogy a többség asszimilálhassa az ugyanazon térségben lakó „mások” szellemiségét és történelmét. A kormánynak a sokféleség kezelését illető szerepvállalása magában kell hogy foglalja a krízismenedzselést is. (A megfogalmazásban evidens módon felbuk­kannak a társadalomtu­domány uralkodó terminusai, ezek azonban mindig leíró terminusok, és sohasem alkalmasak cselekvési eljá­rások leképzésére, nem opracionalizálhatók. De még abban a tekintetben is eléggé ködösek, hogy a kormányhatározatoktól elvárható orientatív funk­ciónak megfelel­jenek.) A 10.2 paragrafus a magyar kisebbség nemzeti identitásának meg­erősítési és fejlesztési lehetősé­geit vizsgálja, különös tekintettel az oktatás, kultúra, nyelv és vallás területeire. Az oktatást illetően a meglevő keretek bővítéséről beszél, és ez nagyon fontos megfogalmazás: ez a romániai törvényhozók vagy végrehajtók általános szemléleti formája volt. A meglevő keretek bővítése abszolút prioritás, konzervatív opció új formák, keretek teremtésével szemben, amelyről soha nem esik szó. Szorgalmazza az anyanyelvhasználatot a közszférában, azzal a megjegyzéssel, hogy ez bátorítsa mind a multikulturalizmust, mind pedig a multilinguális integrációt. Végül pedig leszögezi a társadalom egységének és sokszínűségének a követelményét, mármint azt, hogy a fejlődés iránya az egység a sokszínűségben (!). Ezt persze megint nem lehet egy bizonyos ideologikus félrehallás nélkül megérteni.

Végeredményben igazán nem sok ez, nyelvezetileg is hiányos, ami a szándékok homályosságára utal, végül azonban mégiscsak fontos, mert valamelyes mértékben a jogkiterjesztés felé mozdítja el a szemléletet, annak alapján, hogy megnevez bizonyos cselekvési irányokat. 2000-ben ez feltétlenül más volt és több volt, a „posztkommunizmus”, valamint a „tranzíció” erőszakos évtizedét lezárta. Adrian Năstase volt a kisebbségpolitika nagy konstruktőre, mint ahogy a román–magyar alapszerződés egyik építésze is, aki mind a mai napig a legjobban ismeri és átlátja a nemzeti és európai kisebbségpolitikának a lehetőségeit, azazhogy a kollektív jogok kényszerpá­lyáját. Nemzeti politikusként pedig a végletekig kihasználta az ebben levő „negatív” lehetőségeket. Többek között azzal az érvvel, hogy a kollektív jogok intézménye „visszalépést” jelentene az európai történelmi fejlődésben.

Nyilvánvaló, hogy az európai jogi szemlélet nemzeti integrációkra épül, a nemzeti kisebbségek beépítése ebbe a jogrendbe olyan fajta „előzést” jelentene, amelyre a történelmi lemaradás miatt és a politikai dimenziók abszolút túlsúlya miatt a jog nem képes. A politika eddigi megelőzése is szinte a csodával volt határos. Két dolog végiggondolására van szükség: 1. Lehetséges-e az EU-alkotmány nélkül továbblépni ebben a kérdésben? 2. Lehetséges-e a kisebbségi politikák monitorizálására szolgáló intézmények nélkül a kisebbségpolitikák reális megváltozása-megváltoztatása, a valóban európai gondolkodásnak megfelelő eljárás, nem pedig a nemzeti keretekben történő látszatintézkedések? Az európai gondolat itt az kellene legyen, hogy a kisebbségek éppen úgy értékteremtők, mint a többségek… Én azonban, legalábbis rövid távon, euroszkeptikus vagyok: az, hogy Romániában még egy kisebbségi törvényt sem sikerül elfogadtatni – mert az autonómiákban létrehozott kulturális tanácsok, mint a kulturális autonómiát képviselő javaslattevő szervek létrehozása (a kisebbségjogi minimum!), azaz ennek paragrafusba foglalása már lehetetlen –, nos ez jelzi a bűvös határt. (A javaslattételi jog ugyanis üres formula pénzügyi jogosítványok nélkül, ilyenfajta jogosítványok megadása azonban hatalommegosztást jelent, az állami szuverenitást sértené – érvelt a parlamenti vitában akkoriban a mai kormányfő, Emil Boc.) Ugyanígy állunk a többször említett kolozsvári állami magyar egyetem létrehozására irányuló minden kísérlet meghiúsításával. Ezek román mentalitásbeli és nemzetpolitikai határok, amelyek a magyarságban mindig – ezt a kommunista hatalom is képviselte – nemzetbiztonságot veszélyeztető tényezőt látnak.

Az európai államok kisebbségeinek tagjai ma európai polgárok, egyénileg és – amennyiben valamilyen mértékben szabályozott – közösségileg is az európai közösségi jog alanyai. Ennek definiálása azonban nagyon nehéz, szemléletileg is nehezen deriválható kérdés a jogi tudatban.

A legnagyobb nehézség abból származik, hogy a létező európai közösség jogi alapja egy, a nemzetközi intézményi jogban gyökerező jogelvrendszer, amelyhez csak egy nagyon absztrakt jogalanyiságot lehet kapcsolni. Az európai polgárok továbbra is a nemzeti alkotmányokban lefektetett jogok, valamint a nemzeti törvényhozások által megalkotott különböző jogszabályok alanyai, és részben ezeken át kapcsolódnak az európai jogszabályokhoz, vagy ezekből kikerülve közvetlenül is fordulhatnak európai intézményekhez. Részben megfordítva is érvényes a dolog, ugyanis bizonyos cselekedetek közvetlenül esnek az európai közösségi jogszabályok hatálya alá, természetesen a megfelelő jogszabályi és intézményi háttér alapján. A leggyakrabban idézett jogelvek a következők9: 1. a korlátozott sajátos meghatalmazás elve: az európai közösségi eljárásjog csak azokban a jogkörökben, kompetenciákban érvényes, amelyeket a tagállamok – szuverenitásuk korlátozásával – leadtak. Az európai intézmények csak ezekkel élhetnek, és ezeknek a körét nem bővíthetik; 2. az implicit meghatalmazás elve (implied powers) kimondja, hogy amennyiben a fejlődés olyan új objektívumokat jelenít meg, amelyekre nézve nincs külön szabályozás – mert nem lehet –, a közösségnek jogában áll, az Európai Parlament konzultálása nyomán, új kompetenciákat és végrehajtási szerveket teremteni; 3. a szubszidiaritás elve kimondja, hogy azokon a területeken, amelyek nem tartoznak a szűken értelmezett kompetenciájához, a közösség nem lép közbe, csakis akkor, ha a tagállamoknak nincsenek megfelelő kompetenciáik; 4. az arányosság elve kimondja, hogy a közösségi tevékenység csak a célok eléréséhez szükséges minimális eszközöket veszi igénybe; 5. az intézményi egyensúly elve (checks and balances) kimondja, hogy a közösség szervezetei és intézményei csak működésüket illető jogszabályi keretekben tevékenykedhetnek, tekintettel a többi intézmény és szervezet működésére és kompetenciájára; 6. a közösségi jogrend elsődlegessége a nemzeti jogrenddel szemben; 7. a közösségi jog közvetlen alkalmazásának elve; 8. az alapvető emberi jogok tiszteletének elve – a nizzai szerződésben végül is 53 emberi alapjogot határoztak meg, tematikusan csoportosítva, ami az emberiség történetének eddigi legkimerítőbb listája. Az európai polgárság elvileg a mindezekkel a jogokkal való élés lehetőségét jelenti – a nemzeti valóságban. Ezek azonban meghatároznak egy komplex profilú jogalanyiságot. Az EU jogi dokumentumai és intézményei ennek a garanciáját képezik, ami már jóval megfoghatóbb. Mindebből deriválható egy jogi közösség fogalma, amely bizonyos értelemben megelőzte a kontinens politikai evolúcióját. Ebben artikulálódik az európai polgár jogalanyisága, amelynek legfontosabb alapja a közösségi jog közvetlen alkalmazhatóságának alapelve.

A közvetlen hatály azt jelenti, hogy az európai közösségi jogot a tagállamok területén közvetlen módon kell alkalmazni, vagyis a közösségi jogot a tagállamokban a címzetteknek végre kell hajtani. A közösségi jog révén lehetnek alanyi jogaik az egyéneknek is, akik azokat saját nemzeti bíróságaik előtt érvényesíthetik. E jogok nemcsak a tagállamokkal szemben illetik meg a magánszemélyeket, hanem meghatározott esetekben a magánszemélyek egymás közötti vitáiban is. A közvetlen hatály elvének nagy szerepe van abban, hogy a közösségi jog egységes alkalmazása teljes körű legyen az összes tagállamban.

Az európai polgári státus természetesen a kisebbségek tagjainak jogi lehetőségeit is diverzifikálja, de csak egy sajátos irányban, amennyiben a közösségi joganyagból származó alanyi jogait akarja és tudja érvényesíteni. Ez is jelentős jogbővítést jelent.

Konklúzióképpen azt mondhatjuk, hogy legalábbis a szemléletben, de a tételes nemzeti és európai joganyagban is létrejött egy jogliberalizáció, amelynek van egy bizonyos iránya is. Kényszerítő körülmények (Koszovó, a katalán autonómia megállíthatatlan evolúciója) is afelé mutatnak, hogy a kollektív jogok kérdésével egyszer teljes mélységében szembe kell néznie az EU jogalkotóinak is.

Jegyzetek

1          Liberális szellemű jogi és de facto rendezésnek tekintek minden olyan tevékenységet, amely – a liberalizmus hagyományos értelmében – kiszolgáltatott, marginális csoportok „feleme­lését” célozza. Ilyen értelmű a roma kérdés rendezésére irányuló európai erőfeszítés, amelynek a maga során megvan a történetisége is. Nem tekintem liberálisnak azokat a mozgalmakat, amelyek a végtelen jogkiterjesztés stratégiájával kérnek csoportjogi szabályozást, ugyanígy, az ECOSOC-jogok elismertetéséért folytatott alkotmányjogi küzdelem kérdését sem tekintem szűken a témámhoz tartozónak.

2          A jogtudomány különbséget tesz objektív és szubjektív kisebbségi jogok között: az objektív jog alatt azon normák összességére vonat­kozik, amely a kisebbségi–többségi viszonyt szabályozza, míg a szubjektív jog azon jogok összességét foglalja magába, amelyek a kisebbségeket megilletik, és amelyek szükség esetén érvényesíthetők. Vö. Fábián–Ötvös: Kisebbségi jog. I. köt. Komp-Press, Korunk Baráti Társasaság, 2003. 28.

3          A kisebbségek jogai. Nyilatkozat az etnokulturális és nemzeti kisebbségekre, valamint az őshonos lakosságokra vonatkozó liberális demokrata elvekről. Magyar Kisebbség, VI. évf. 2000/3. (21) szám. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&lapid=168&cikk=....

A továbbiakban minden különös idézés nélkül folyamatosan erre a dokumentumra hivatkozom.

4          Tanulmányom azokra a megfontolásokra, eredményekre, következtetésekre épül, amelyeket előző dolgozataimban körvonalaztam. Egyed Péter: Diskurzus a közösről: a filozófiában és jogban. In: Egyed Péter (szerk.): A közösségről – a hagyományos, valamint a kommu­nitarista felfogásban. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2005, 11–41. A kisebbségi jogok mint emberi jogok. Habitus, Novi Sad, 2006, 11–24. Jogforrások a kisebbségi-kulturális jogok kezelésére. Híd, 2007. 6–7. 55–69.

5          Isaiah Berlin: Négy esszé a szabadságról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 372.

6          Fábián Gyula – Ötvös Patricia: Kisebbségi jog. KOMP-Press, Korunk Baráti Társaság, 2003.

7          Forrás: Bécsi Napló, 2006. március–április, 5.

8          Monitorul Oficial, 2000. (700) dec. 28.

9          Vö. Fábián Gyula: Drept instituţional comunitar. Editura Sfera, 2004, 64–93.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges