Kiállításokon találkoztam először vendégkönyvvel. Írja bele a tisztelt látogató a benyomásait (?), véleményét (?), mit tudom én. Azóta is majd mindig elosonok a vendégkönyvek, akárcsak a koldusok mellett. Írnék én mindegyikbe, adnék én mindegyiknek, de hát szégyellem magam. Vannak „családi” vendégkönyvek is. Azok végtelenül erőszakosak. Vendégségben vagy, jól is érezted magad, lassan indulnál hazafelé, s akkor az orrod elé tolnak egy műbőr kötéses füzetet, hogy tessék ebbe beleírni valamit. Még csak meg sem kérdezhetem, hogy mit. S mi van, ha rosszul éreztem magam?
No, most meg az történt, hogy szunyókáltam a Kavics utcai lakásomban, egyszer csak szól a bunkofonom (ma már mindenki bunkó, tényleg, nem hülyéskedek, ezért aztán a valahai bunkofont mobilnak hívják), hogy nem írnék-e valamit a Vendégkönyvbe. Akkor még nem tudtam, hogy az illetőt Violának hívják, ez csak a stuttgarti repülőtéren derült ki. Akkor még Judit volt. Egyértelműen Judit. De ez mindegy is. Szólt a mobil (mert, én bunkó, nem kapcsoltam ki), kérdi akkor még Judit, ma már Viola, hogy nem írnék-e valamit a Vendégkönyvbe. Hogy aludhassak tovább, gyorsan igent mondtam. Ki bír szunyókálás közben gondolkodni, s főleg ki tudja felmérni az „igen” kellemetlen következményeit. Viola persze nem felejtette el, hogy igent mondtam, én meg aztán kérdem, hogy tulajdonképpen mi az a Vendégkönyv, s mit kéne abba beleírni. A Vendégkönyv az vendégkönyv (mindjárt kitalálhattam volna), hogy meg mit írok bele, az rám van bízva. De úgy alapjában véve azt írjam meg, hogy miről mi a véleményem, gondolatom, politika, művészet, élet, világ, amiről akar és éppen foglalkoztatja, a korábbi vendégkönyvekben szó esett politikáról, a szerző nagymamájáról, irodalmi élményeiről, csatáiról ezzel-azzal, ilyesmit szeretnénk vagy mást, köszöni, Viola.
Szép Violám, sokkal okosabb nem lettem. Mindegy. Írok vala-mi-ről. Itt van mindjárt az örökös firkálás. Erről az a véleményem, hogy teljesen felesleges. Megnéztem, hogy mi van a 2010-es fiókban, vagy hogy hívják azt a virtuális valamit (mondjuk fiókot), amibe 2010-es firkálmányaimat belerakom. Mi van benne? Először is egy esszé 1996 Budapestjéről, ezt is a később Violává vált Judit varázsolta elő belőlem. Először azt hittem, hogy a dolog nem fog menni, de aztán csak-csak belelendültem. 1996 hin, 1996 her, valami eseménynaptárral azért ellátott Viola, a dolog arról szól, hogy miként is viszonyulok én valaha imádott városomhoz. Lehet, hogy másról is szól, de másra nem emlékszem. Annyit piáltam a vendégségben, mielőtt Viola a vendégkönyvet az orrom alá tolta volna, hogy minden kiment a fejemből. (A rossz német tv-krimikben ilyenkor szarban van a pasas, mert gyorsan ráfogják, hogy megölte a nagymamáját, s csak annyit tud mondani, hogy az lehetetlen, ő a világon a legjobban a nagymamáját szerette, de hogy hol volt abban az időben, amikor belevágták a nagymamába a jégcsákányt, azt nem tudja megmondani. Filmszakadás. Németül Filmriss, magyarul biztos filmszakadás.) Hogy ezt meg miért vállaltam el? Hát mert a Viola olyan elesetten tud nézni (láthatóan [!] a telefonba is el-esetten beszél), pedig nagyon is talpraesett. Tudja, hogy elesetten, szinte könyörgőn néz, s a pasas el van veszve, ír egy Budapest-esszét. Később aztán ír a Vendégkönyvbe is, de azt a Budapest-esszé vállalásakor még nem tudhatta. Csak sejtette, hogy lesz itt még más vállalás is.
Különben a Budapest-esszéről Judit (később már Viola) ezt írta:
„Szerintem szép is és szomorú is. Kemény szöveg.” Volt benne talán valami más is? Na, hát itt a baj. Hülyéskedek, hülyéskedek, ami teljesen O. K. Már régóta nem szeretnék okosakat írni (aztán persze olyat is írok. Okosat? Nem, nem okosat, hanem olyasmit, amit okosnak számít, például filozófiát. Írok olyat is, mert… Na nem, a filozófiai szerkesztők nem néznek rám elesetten, az rangjukon aluli lenne. De néznek.), miért ne hülyéskedjek? Bevallom, szeretek hülyéskedni. De hogy ezentúl már csak hülyéskedjek? Miért, mit akarsz csinálni? Nincs semmi jobb ötleted.
Na szóval, mi lett a Budapest-esszé után. Jön egy e-mail. Írjak egy hétig naplót a Litera.hu-ba. Mindjárt sejtettem, hogy az valami online dolog, olyat még nem írtam, hát kipróbáltam. Fecsegtem erről-arról, politikáról, a szerző nagymamájáról, irodalmi élményekről, meg hogy ezzel-azzal csatáztam. Ez nem mind igaz, de van, ami igaz belőle, s az a lényeg. A szerző nagymamája; ez esetben én vagyok a szerző. Titkos kéziratomban nagymama kétszer is szerepel. Egyszer inkább szegény nagymama koporsója, mint ő maga, amikor levitték a nagymamát a csillagos házban a harmadik emeletről a hátsó lépcsőn a földszintre. S nem egészen tízéves fejemmel nem tudtam eldönteni, hogy vajon azért vitték-e a hátsó lépcsőn (cselédlépcsőnek is mondják, nekünk hátsó lépcső volt), mert hulla volt szegény, vagy mert zsidó. Persze ezek a kérdések úgy vagy hatvan évvel később jutottak az eszembe, de csodálkozni már 1944 nyarán is csodálkoztam. Másodszor csak a nagymama lakásának WC-je szerepel, olyan összkomfortos polgári WC a Ferenciek terén, a háború után két család is ellakott volna benne. S a lichthofra nyíló ablaka felett egyszer megláttam egy denevért (vagy baglyot, a fene tudja már). A kérdés, hogy mertem-e a denevér-bagoly szeme láttára pisilni. Na, ennyi a szerző nagymamájáról. Csak fényképekről emlékszem rá, leszámítva a koporsót meg a WC-t.
Ezt követte egy feuilleton az ÉS-nek, az elszórakoztatott, mert volt benne hülyéskedés is, de komoly dolog is, hogy vajon mi is a helyzet a filozófia meg a művészet viszonyával. Százezredszer. Lehet, persze, hogy csak harmadszor. Ez meg úgy lett, hogy valamit ünnepeltünk az ÉS-nél, biztos azt, hogy megint eltelt egy év, és még mindig megvagyunk. Ezt különben bármikor megünnepelhetjük. Ugyanis aki már nincs meg, az nem ünnepel. Ünneplés közben egyeztem meg Károlyi Csabával, hogy leírom azt, amit ott összefecsegtem. (Közben nézem az adatlapon a statisztikát. 10-15 ezer leütést engedélyezett Viola, de aztán engedékenységében azt írta, hogy lehet akármennyi.) Aki nincs meg, az nem ünnepel. Erről jut eszembe Tordai Zádor barátom, aki a múlt héten itt hagyott bennünket. Írtam róla is az ÉS-nek, s hogy ezt itt most megemlítem, az észveszejtően zavaró, mert ez a szöveg valahogy csak hülyéskedés bír lenni (a Vendégkönyv miatt), s most őszintén szégyellem magam, hogy egy Zádorról írott szöveget is fel kellett itt sorolnom: Zádort ugyanis nagyon-nagyon szerettem, volt idő, amikor talán valamennyi barátom közül a legközelebb állt hozzám. Hogy miért szerettem annyira, azt, ha lehet az ilyet megmagyarázni, meg tudnám talán magyarázni itt is, de a magyarázatnak most csak egy ideillő tényezőjét említem: vele remekül lehetett hülyéskedni. Mert írt ugyan komoly filozófiai esszéket (könyveket is), de a mindig-komolykodókat teljesen hülyének nézte.
De még mielőtt a Zádor-nekrológra került volna a sor, írtam egy előadást arról, hogy miért van igaza Nietzschének, amikor azt mondja, hogy minden nagy filozófia a filozófus mémoires-ja. Aztán még egy előadás íródott az elpuskázott történelmi lehetőségekről, mindkettőt Kolozsvárt fogom a jövő héten megtartani. Ez a fizetség a meglepetésért, amely már november óta vár rám Kolozsvár szép városában. Tudjátok, ott a Szamosnál. (A meglepetésre nagyon kíváncsi vagyok. Mert nem az a meglepetés, hogy megjelenik az Ilisszosz-parti beszélgetések románul. Azt azonnal elárulták. Mellesleg: ez az Ilisszosz egy könyvem abból az időből, amikor a komolykodásból kezdtem átmenni a hülyéskedésbe. De az is lehet, hogy még nem.)
Na. Ennyi. De a felsoroltak közül eddig csak a szerző – a tisztesség ne essék szólván szerző – nagymamájáról esett szó. Különben fényképei tanúsága szerint szigorú és szomorú asszony volt. Megeshet, azért volt szomorú, mert a második férje volt az talán, aki kijelentette, hogy anyám nem hülyéskedhet tovább, művészkedés, mi a fene… Ez egy komoly polgári család, textil-nagykereskedés, tessék végre megkomolyodni, s így anyám férjhez ment komoly foglalkozású apámhoz (hozzá kényszerítették? megeshet), nem művészkedett többé, így aztán kénytelen vagyok én hülyéskedni helyette.
Politika… Azt hagyjuk. Amit elbasztak a liberálisok, meg a szocialistáknak nevezettek, azt már úgysem lehet helyrehozni. À propos, liberálisok: jövő hétfőn a Margit körúton valami beszélgetésen veszek részt a Budai Liberális Klubban a liberalizmusról. Kuncze a partnerem. Hál’ istennek nem régi barátaim valamelyike. Azokat egyszerűen csak elküldeném a picsába. De azt hiszem, nem a magyar politikáról esik majd szó, hanem arról, hogy mi is ma az a liberalizmus, s mit akarhat egy liberális párt. Én nem tudom, Kuncze talán tudja.
Ha jól meggondolom, nagyon nem tudom. Szabadelvűség? De hiszen a szabadság elvben, a totalitárius diktatúrákat leszámítva, minden modern társadalom s benne minden irányzat alapértéke. Amíg nem volt az, nagyon is értelmes dolog volt az addigi status quót képviselő konzervativizmussal szemben liberálisnak lenni. De manapság? A szabadságot kifejezetten korlátozni akaró pártokkal, elképzelésekkel szemben? O. K. Csakhogy ebben az értelemben a konzervatív irányzatok is, persze megint csak elvben, liberálisak. Meg aztán meddig terjedjen a szabadság? Korlátlan ne legyen, attól a jóisten mentsen.
Szóval szinte reménytelen dolog liberálisnak lenni, csakis liberálisnak. A váltógazdaság egy ideig jól működött. A konzervatív oldal a működésre tett, a szocialista oldal meg a „túlműködés” eredményeképpen előálló szociális igazságtalanságokat kívánta kiküszöbölni. Most ugyan a konstrukció inogni látszik, de mit keres benne az, aki csakis a szabadságra tesz? S persze nem a gazdasági tevékenység szabadságáról van szó, azt képviselik a konzervatívok, hanem bizonyos társadalmi szabadságokról. De ezeket miért képviselné párt? Miért nem a konkrét szabadsághiányos területeken kialakuló mozgalmak? Amelyek persze többnyire nagyon nem liberálisak. Na, majd meglátom. Még érdekes is lehet a beszélgetés.
Irodalmi élmény: Darvasi Laci Virágzabálókja. Lassan, de nagy élvezettel olvasom. S csodálom a szerzőt csodálatos fantáziájáért. De míg a Könnymutatványosokban inkább csak a fantáziáját csodáltam, addig itt a regény poézisa is magával ragad. Hogy a fenébe lehet a legnagyobb szörnyűségeket is, anélkül hogy szörnyűség-karakterüket felszámolnánk, még talán fel is fokozódik ezen keresztül a szörnyűség-karakter, ilyen szépségessé varázsolni? A művészet – mondjam most ki, ki tudja, miféle átkokat és lehülyézést vonva fejemre? Kimondom: – a művészet nincsen meg, nincsen meg igazán a szépség nélkül.
Találkoztam Violával, átnyújtottam ezeket a locsogó oldalakat, s Viola persze elégedetlen. A szöveg nem elég szubsztanciális – mondja. Én is tudom: nem szól semmiről, de hát vendégkönyvbe nem szokás, nem is bír az ember értekezéseket írni. Próbálom azért megbékíteni Violát. Elmondom hát „szubsztanciálisan”, hogy tegnap láttuk – Violával – az új Rózsalovagot. Egy pár hónappal ezelőtt láttam Stuttgartban is (persze egy másik előadást). Akkor nagyon untam. A sváboknak ugyanis fogalmuk sincsen arról, milyen is volt a szecesszió Bécse. A svábok mindig csak derekasak. (Persze lehet, hogy nem is svábok rendezték az előadást. Nem emlékszem már.) Most meg élveztem. Hirtelen megértettem, hogy miről szól Hofmannsthal szövege, Strauss zenéje – nekem miről szól. Hát kérem arról, hogy a romantikán, beleértve a romantikus szerelmet is, manapság (a szecesszió korában volt ez a manapság) már csak hangosan röhögni lehet. Hogy a romantikus opera is hazug, az operett az még hazugabb; de az Ökör báró mégis egy idióta csirkefogó, a Tábornagyné meg egy szomorú nemes lélek. S ki volna a Rózsalovag? Aki az istennek (a Tábornagynénak) sem hiszi el, hogy ő is olyan, amilyen, ha a jobbak közül való is. De hiszen még csak tizenhét éves!
- Vendégkönyv [6]