„Boldogságig lelassult pusztulás.”
Pilinszky János
„Az ég teli van gyermeknevetéssel.”
Szabó T. Anna
Drága Simone,
legelébb a szavak hagynak el bennünket. Tovább marad társunk az ablak előtt bukfencet hányó szellő, tovább a szerelem mákonya és a gyermekkor sebei, de még a szőlőcukorka orvosló áldomása is kitartóbb türelemmel siet megmentésünkre, mint anyánk nyelve vagy a szent textusoké. A beszéd képességétől, az írás kegyelmétől, a költészet irgalmazó trópusaitól vesz búcsút legelőször, aki démonokat fogad albérletbe. Hogy a betegség, a gyász vagy az agnosztikus dölyf rémalakjait-e: jószerével mindegy. Számít-e, mi áll közénk s a fény közé, ha ugyanúgy a napot takarja el?
Ha biztosan tudnám, hogy olvassa soraimat, eszem ágában sem volna bátorságot gyűjteni az íráshoz. Ha pedig arról volnék meggyőződve, hogy semmiképpen nem kerül szeme elé ez a kacskaringós kalligráfia: még szilajabb szomorúsággal mondanék le a toll és a papír társaságáról. A bizonytalanság, a tétovaság, a kétely hajt levelezni. A tehetetlenség felemás üdve. Ez szólítja meg Önt, aki egy idegen bizonyosság üzeneteit hagyta hátra; és ez mond le – főhajtó örömmel – az evangéliumi tegezőformáról.
A bűvész jár a vízen, a varázsló bele mer fúlni. Legtöbbünk azonban megelégszik a partlakói lét lakályos borzalmaival, hiába az akkordok kósza kincse, bárha Bachnak vagy lombsusogásnak nevezzük is. És hiába a szerelem (úgy is, mint feltámadás párban) vagy az ősök tisztelete (amely mennyei ornamentikának láttatja a madarak vonulását): a lovagkornak vége; az utolsó hős immár csak egy kolostorajtóig vonhatja csalódott tagjait. Miért is kerülgetném, ami nem tágít mellőlem: nem látjuk a fától az angyalt. Márpedig ez akkor is elegendő ok a sötétebb közérzetre, ha nem hessentjük el a reményt: azért nem látjuk, mert a fában lakik.
Tudta? Alkonyatkor az éghez kötnek ki csónakok. A függélyes kötél végén várnak a terv szerint kallódók türelmével, míg meghozza a hajnalt egy fehér glóriás kócsag. Dülöngve téblábolni ki a depresszív ködök kamrájából a létbe, az imbolygó szobából a gyémántos sugarak közé: ezt akarná, ha tudná akarni, aki félreél. Mint aki megtanulta kívülről a világot, s hogy el ne felejtse, inkább már nem is tudja. Gondoljon sokat, kérem, és már-már helyettem is, az imátlanok fenséges magányára. Ők tudják, mert benne élnek: a betegségben nem segít Isten zenéje, a barokk, se a szentek, se törékeny cserjék katedrálisok tövében. Csak a pirulás kincsek és a doktori jótevés – ámde mit tegyünk, ha szellemkéz igazgatja el az anyag tudományát is?
Kéttenyérnyi nap mindahány madár, föltéve, hogy fiókáit fénnyel táplálja. Akkor az álom az alvót ébren éri, s belesimul az öröm az élőbe. Akkor – érinthetetlen rokka – forog a vers a szájból, akár egy másik nyelvbe áttért ima: konvertitákért. Akkor, bűnökben gazdag vándor, igaz és egész útra téved az ember.
Madarat írtam? Könyvre gondoltam. Megnyitjuk legkedvesebb verseskötetünket, s puha fények lopóznak szemünkbe: kéttenyérnyi nap az efféle könyv, és nem kel föl, mert alá sem száll.
Éjszakai vadak lettünk mégis, Kedves.
Akárhogy csűrjük-csavarjuk: a szabadverssel – és mind a prózai irállyal – a költészet beismeri, hogy vereséget szenvedett. Az a költészet, amely a munkadalok verítékes révületében, az udvarló énekek mágiájában s az altatók édesded bűvkörében fogant. Az a költészet, amelynek zsoltárnak illenék lennie minden szent alkalommal. Az a költészet, amely menten elnémul, ha a világ emelkedik szólásra. Márpedig mindig, amikor a vers vereséget szenved, mi magunk bukunk el.
S hogy miben bízhatunk, ha – Babits dús szavával – jő a fehér tigris? Isten álnevei – az igazság, a szeretet és a toszkán ciprusok – nemcsak Istent: a nyelvet is dicsőítik. Talán ebben. Avagy abban, hogy a kései orfikus lírának az evangéliumokban találhatjuk meg legközvetlenebb előzményét, s a fűszálak harmatos csöndjében a legméltóbb folytatását.
Mielőtt szép fejét megbiccentve ésszerűbb derűre intene, muszáj a magam derűjét szóra bírnom. És kölcsönvett mosollyal kijelentenem (Önnek? rosszmagamnak? a nyelvtan teremtette lények seregének?): japáni tükörben is csak a magunk arcát látjuk. És onnan is az átutazó ismeretlenek hideg nyugalmával tekint vissza ránk.
Boldog a házfal, amelyre szarvasok árnya vetül.
De mondom másképp.
Kaviccsal teliszórt sétányon kóboroltam ma egyik égtájtól a másik felé. Szürke volt az ég, és szürke ez a darabos utacska is; mégsem horgasztotta kedélyemet fent és lent egymást tükröző, fakó humánuma. Ellenkezőleg: ennyi szótlan magasság és ennyi büszke kövecske láttán kedvem támadt élni. Legyen elég mentségnek ennyi. Ne kívánja, hogy részletesebb magyarázattal szolgáljak, miért írok, miért éppen Önnek és miért éppen én, akit maholnap – úgy lehet – elhagyni készülnek a szavak. – Ha nem segít.
Üdvözli:
híve a szeretetben
- Kultúra [6]