Karádi Márton

Nyomtatóbarát változat

ekkor még sok volt bennem az új, az érdekes.
széthordott mindent a tekinteted.
később már csak azt szeretted bennem,
hogy ha éjszaka féltél,
bekapcsolva hagyhattad az arcom.

hideg hálád csak nélkülem lehet kerek,
mint a nyelv hiányát ölelő füstkarika
vagy mint egy belső udvarát szorongató bérház
vagy egy étkezőasztalon hagyott,
levetett jegygyűrű üres krátere.

megfogadtam, hogy többet senkihez sem szólok.
nem etetek macskát, nem simogatok gyereket.
de hangom mégis, mint egy háziállat, rendszeresen elkóborol,
csak a szomszédoktól hallom vissza tetteit.
esténként lassan, megfontoltan mosakszom.
szappant szopogat a fürdőkádban a víz.

aztán national geographicot nézek.
a világ teljesen üres. mindenhol hiány és mélyedés.
a hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei.
válaszfalat húzok magamban hit és a tények közé,
dühvel szigetelem mosolyom réseit.
a sok csalódás rendben tart. mindig hófehérre meszel.
ez a ház rajtam így lett kész. csak egy dologban hibáztam.
nem építettem vészkijáratot az imáknak.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges