In theoretical discourse the anarchy problematique, the principle of sovereignty is affixed to an interpretation of the state and becomes the “pure source” whose impurity everyone knows, the independent ‘origin’ that never exists outside its domestic society. The state with its well-bound ground becomes the indispensable ideological principle. Paradoxically, the state representations, the embarrassing contingency that must be counted as ‘necessary’ because without it the heroic practice could not be done.
(Richard K. Ashley: Untying the Sovereign State. 1998)1
Gerade wenn man europäisch denkt, wenn man über den Nationalstaat hinausdenkt, dann sollte man – ich will mich übertrieben ausdrücken – die mehrfache Staatsangehörigkeit geradezu begünstigen. Jedenfalls sollte man sie nicht ausschließen.
(Carlo Schmid, a német alaptörveny egyik megalkotója, 1949)2
Az esszé megírását két dolog teszi időszerűvé. Egyfelől a kettős állampolgárság kérdése ismét felkerül a politika aktuális kérdései közé, míg másfelől a liberalizmus a jövőben deklarált parlamenti képviselet nélkül marad. Az utóbbi – habár sajnálatos – bizonyos értelemben felszabadítóan hathat a liberalizmusról való gondolkozásra, mert lehetőséget ad arra, hogy a liberalizmusról folytatott diskurzust ne korlátozza egy politikai szereplő gyakorta kompromisszumokkal terhelt lépéseire való reflektálás igénye, és így az elvi vita aktuálpolitikai szempontokkal mosódjon össze.
Az alábbi esszé azzal, hogy a politika nem szigorúan területi elven történő szerveződéséről szól, a liberalizmus egy mélyen gyökerező dilemmáját érinti. Pierre Rosanvallon – a Collège de France professzora – írja egy helyütt, hogy bár a liberalizmus egy rendkívül sokszínű eszmerendszer, központi gondolata, amely mindenféle verziójában közös, talán abban ragadható meg, hogy a liberalizmus az egyén emancipációját hangsúlyozza mindennemű felette abszolút szuverenitásra törekvő aktorral szemben. Abban az esetben, ha elfogadjuk ezt, mint a liberalizmus esszenciáját pontosan megragadó tételt, akkor nyilvánvaló, hogy a politika jelenlegi rendszerével – amely rendszer a szuverén államok köré szerveződik – a liberalizmus viszonya természetéből adódóan problematikus. Lássuk, miért.
Bár az államok különbözőképpen határozhatják meg állampolgárságuk alapját, lényegében minden modern állam arra az elvre épül, hogy az adott állam területe és az állampolgárainak a közössége fedésben legyen egymással. Ez a nacionalizmus retorikájában azt az ambíciót jelenti, hogy egy adott nemzetet sikerüljön egy territoriális egységbe foglalva egy politikai közösségben egyesíteni (vagyis úgy meghatározni a határokat, hogy az adott etnikum minden tagja azonos politikai közösségbe tartozzon); míg a liberális retorika szerint az állam egy adott, területileg definiált populációból kell, hogy politikai közösséget – nemzetet – kovácsoljon. Habár a két logika gyökeresen eltér, amennyiben az első a múltra és a közös gyökerekre, míg a második a közös politikai cselekvésre hivatkozva kíván kapcsolatot teremteni állam és nemzet között, ettől függetlenül mindkét esetben a terület mint referenciapont kitüntetett jelentőséggel bír, hiszen egy adott terület az, ahol az állam polgárai együtt élnek/kellene, hogy éljenek egymással.
Bármennyire is triviálisnak tűnnek a fentiek, a jelen írás célja, hogy rámutasson arra, hogy a fenti – nevezzük így – állampolgársági paradigma az utóbbi néhány évtizedben erjedésnek indult, és a szigorú területi kapocs állampolgárság és az állam között felbomlóban van. Ennek részeként egyfelől a korábbi területi elvű állampolgárság eszményéhez kapcsolódó kizárólagossági elv – vagyis, hogy minden ember állampolgár legyen valahol, de senki se legyen egyszerre több ország állampolgára – visszaszorulóban van, aminek részeként a kettős állampolgárság egyre inkább elfogadott gyakorlattá válik, vagyis a hazai hivatkozások bevett európai, illetve globális normákra a kettős állampolgársággal szemben idejétmúltnak tűnnek. (Itt a kettős csupán az egynél többre utal, jelenthet három, esetleg négy párhuzamos állampolgárságot. Kanadában az utóbbira is találni példát.) Ugyanakkor az állampolgárság kiterjesztése az adott ország területén kívül élők számára – ami együtt jár a kettős állampolgársággal – számos problémát vet fel, például a jogok és kötelességek szimmetriájával kapcsolatban, ami szükségessé teszi az állampolgársági viszony, illetve az állam és egyének viszonyának, a társadalmi szerződésnek az újragondolását. Ennek részeként elkerülhetetlen, hogy eltöprengjünk azon, vajon az államok földrajzi határai megfelelő keretet nyújtanak-e a politika számára akkor, amikor mind az emberek megváltozott életmódja, mind a közösséget érintő problémák túlmutatnak ezeken a határokon.
Miután az írás történeti kontextusba helyezi az állampolgársági paradigma megváltozását, amellett érvel, hogy az állampolgárság újraértelmezése lehetőséget kínál arra, hogy feloldja a liberális politika egyik legfőbb ellentmondását, vagyis azt a paradoxont, hogy a liberalizmus univerzális eszméit – a gyakorlat szintjén – a szuverenitás logikájának megfelelően egymástól szigorúan elkülönülő államok dobozain belül próbálja megvalósítani, és ezzel párhuzamosan különbséget tegyen ember és ember között aszerint, hogy a haza polgára vagy külföldi-e. Másképpen fogalmazva nehezen egyeztethető össze a liberális gondolattal, hogy a klasszikus állampolgársági paradigma esetén a szuverenitás, az állam prioritást élvez az egyénnel szemben, és a hol vagyok, melyik állam területén élek, döntő módon meghatározza, hogy ki vagyok, illetve kivé is lehetek. A kérdés, vajon a kialakulóban lévő állampolgársági paradigma nagyobb teret enged-e az egyénnek, hogy szabadabban határozza meg magát az állam fojtogató ölelésében; a társadalmi szerződés legalább részben közelít-e ahhoz, hogy egy önkéntes kötelék benyomását keltse; illetve a politika terének átalakulása révén nagyobb teret enged-e a kozmopolita értékeknek, vagyis egy olyan típusú kormányzásnak, amely logikájában nem az egymástól elzárt államok zéró végösszegű játszmájaként tekint a nemzetközi politikára.
Állam és polgárai – a klasszikus paradigma
A modern értelemben vett állam kialakulása a XVII. századra vezethető vissza, egy a politikai egységek közötti, korábban ismeretlen viszonyrendszert teremtve. Ennek a rendszernek a középpontjában a szuverenitás eszméje áll a területiség elvével, szemben a korábbi keresztény világgal, amelyet az egymást átfedő autoritások kusza vazallusi viszonya, hatalmi rendszere jellemzett, a világi és egyházi hatalom párhuzamosságával. A szuverenitás fogalmának lényege, hogy az államok kölcsönösen elismerik egymást, nem avatkoznak be egymás belügyeibe, vagyis szabadon alakíthatják belső életüket, kettéválasztva a külpolitika és a belpolitika szféráját. Ahogy azt Foucault találóan megjegyezte, a rendszer sajátossága, hogy az állam tulajdonképpen csak többes számban értelmezhető, mert a rendszer logikájának lényege, hogy az egyes szereplők politikai ambícióikat korlátozzák, kölcsönösen elismerik egymás létezését. A korábbiaktól eltérően a szereplők célja már nem mind nagyobb dinasztikus birodalom létrehozása, amely a korábbi római vagy Karoling-birodalom örökébe léphetne, hanem az erőegyensúly fenntartása, annak elkerülése, hogy bármely állam hegemónná válhasson, és ezzel veszélyeztesse a többi állam létét.3 A szuverenitás intézményesülésének részeként az országok határai megmerevedtek. Habár az 1815-ös bécsi kongresszust szokás a múltba révedő kísérletnek tekinteni a létező politikai struktúra konzerválására, mégis komoly újítást hozott a nemzetközi politikába azáltal, hogy a területi hódítás ambícióját mint a nagypolitika motorját illegitimmé tette, pontosabban csak akkor tekintette legitimnek a hódító kísérleteit új területek megszerzésére, ha a meghódítottak elfogadták/sikerült velük elfogadtatni az újonnan kialakult helyzetet.4 (Persze a nemzetközi normák sohasem teljes érvényűek, és sohasem teljesülnek maradéktalanul, azonban már csak az, hogy hivatkozni lehet bizonyos értékekre, minőségi különbséget jelenthet.5)
Ebben a szuverenitás által meghatározott politikai struktúrában az államok egy-egy zárt területtel azonosított politikai entitások, ahol az államok a rendelkezésükre álló teret mind horizontálisan, mind vertikálisan igyekeztek kitölteni, fennhatóságuk alá vonva az általuk uralt terület legtávolabbi sarkát is.6 Ennek részeként az államok a korábbi koroktól eltérően meghatározó tényezőjévé váltak az állam területén élők mindennapjainak, vagyis a központi hatalom, szemben a korábbi időszakkal, már nem egy távoli, absztrakt, a mindennapok életére minimális befolyással rendelkező tényező.7
A XVIII–XIX. századra az állam területe már nem egy dinasztia birtokát jelöli, hanem egy kultúrának, az ott élők közösségének hazájává lényegül át. Az alattvalók állampolgárokká válnak, és az állam, amelynek a területén élnek, identitásuk számára meghatározó tényezővé válik; egyfelől a népszuverenitás elvén keresztül a polgárok válnak a hatalom forrásává – legalábbis a retorika szintjén –, másfelől pedig ők lesznek azok, akiket, ha a helyzet úgy hozza, hadra lehet fogni, és vérüket áldozhatják az államukért. Ebben a struktúrában a polgár és állam között egyértelmű megfeleltetés jött létre – az ország polgárai az ország területén élnek.
A kivételt az emigránsok jelentették, akik azzal, hogy útra keltek, belerondítottak ebbe a rendszerbe, ami különösen a hadkötelezettség értelmezésének kérdésében jelent meg problémaként. 1812-ben például az USA és Nagy-Britannia között háborús konfliktussá fajult annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a Nagy-Britanniában született, ám az Egyesült Államokba áttelepült és ott állampolgárságot szerzett brit alattvalók besorozhatók-e a brit hadseregbe. Az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket a XIX. század végét követően az ún. Bancroft-szerződések rendezték (George Bancroft amerikai diplomata volt), amelyeket az USA kötött az európai országokkal. Ezek a szerződések az állampolgárrá válás, az állampolgárság elvesztése, esetleges visszavétele körüli viszonyokat rendezték. Erre azért volt szükség, mert a kivándorlás a XIX. században – az általános nézettel szemben – nem volt szigorúan egyirányú folyamat. Sokan, miután szerencsét próbáltak az Újvilágban, hazatértek. Voltak, akik eleve a meggazdagodás reményében csak vendégmunkásnak indultak a visszatérés szándékával, mások egyszerűen csak csalódtak, és szegényebben tértek haza, mint ahogy elindultak. A vissza-migrációt az USA esetében körülbelül a bevándorlók negyedére teszik.8 A Bancroft-szerződések szerint a visszatérő emigránsra két évvel szülőföldjére való visszatérését követően úgy tekintettek, mint aki feladta újonnan szerzett állampolgárságát, vagyis lényegében a lakóhely alapján határozták meg, ki milyen állam fennhatósága, állampolgárai közé tartozott.
Ezeknek a szerződéseknek a révén a szerződő államok lényegében elkerülték a kettős állampolgárságból adódó problémákat, amit aztán a 1920-as években nemcsak bilaterális szinten, hanem általános érvényű nemzetközi egyezményben is rögzítettek – lefektetve azt az elvet, hogy mindenki legyen állampolgár valahol, de senki se legyen egyidőben több ország állampolgára. Habár itt-ott történtek elvétve kísérletek a kettős állampolgárság – és ezzel az állampolgárság nem szigorúan területi elven történő – definiálására, például Amerikában élő olasz bevándorlók részéről. Ezek azonban sikertelenek maradtak,9 és a XX. század során a kettős állampolgárság tabuja vált a meghatározóvá, amit Európában az 1963-as állampolgársági egyezmény is megerősített. Az állampolgárságnak ez a kizárólagos, a területi elvet hangsúlyozó megközelítése szinkronban volt a szuverenitás elvével, amikor fedésbe hozta az állam határait és azoknak a körét, akik politikai kapcsolatban állnak az állammal. Szerencsés esetben ez a terület egybeesett a helyi nacionalista ambíciókkal, és összefogta az etnikai alapon definiált nemzet tagjait, és/vagy a politikai projekt sikeresen egy nemzetté formálta az adott területen élőket – a nemzetépítés két ideáltipikus modellje szerint.10
A szuverenitás logikája a politika világát két markánsan eltérően működő szférára osztotta, a belpolitikáéra – a demokratikus elvek és a társadalmi igazságosságra való törekvés lehetséges tereként –, szemben a nemzetközi kapcsolatok anarchikus világával, ahol az anarchia kifejezés egy olyan autoritás hiányára utal, aki érvényt szerezhetne a nemzetközi kapcsolatok kialakult normáinak, a szerződéseknek. Ez a kettősség az állampolgárság szintjén a kettős állampolgárság tabujával – vagyis a külföldiek és a polgárok közötti merev megkülönböztetéssel –, illetve az állampolgárság dominánsan területi alapú értelmezésével járt együtt – összhangban a külföld/belföld különbségtétellel.11 A politika ily módon való kettéosztottságának következményeképpen a felvilágosodás, illetve a liberalizmus eszményét az emberek szabadságának és egyenlőségének tekintetében a kialakult világrend nem univerzálisan, hanem az egyes állami keretek között kínálta megvalósítani, illetve a demokratikus politika legitim kérdései közül nemcsak kiemelte a határok kérdését, de a politikáról való gondolkodást is nemzetállami keretek közé szorította.
Paradigmaváltás
Ez az egyéneket egyértelműen egy-egy államhoz kötő logika a XX. század vége felé kezdett átalakulni. Ennek előjele volt, hogy már korábban is számos állam ezeket a szabályokat elnézően kezelte, vagy egyáltalán nem vette figyelembe. Napjainkra aztán a kettős állampolgárság egyre inkább elfogadottá válik Európától Latin-Amerikán túl Indiáig. Ennek részeként egyfelől könnyebbé válik a bevándorlók számára az állampolgárság felvétele, másfelől a politikai kapocs a külföldön élő, külföldre szakadt állampolgárokkal nem szűnik meg, mivel őket továbbra is a politikai közösség részének tekintik.
A változás mögött két tényezőt lehet megragadni. Egyrészt az állampolgárság, az egyén és állam viszonyát érintő normák átértelmezését, másrészt a mobilitás, migráció gyakorlatának átalakulását, ahol a valahol vagyok és valahová tartozom közötti kapocs egyre kevésbé válik meghatározóvá, ami kikezdi a klasszikus, alapvetően a területi elv mentén definiált állampolgársági paradigmát.
Az egyén és állam viszonyának átértékelése az emberi jogok hangsúlyozásával került előtérbe, aminek révén állam és egyén viszonyában az egyén egyre nagyobb súlyt kapott, adott esetben a polgár jogai elismerésre kerültek akár saját országával szemben is. Az Európa Tanács 1997-es konvenciója ezt az értékrendbeli átalakulást fejezi ki, amikor azt javasolja a tagállamoknak, hogy „az állampolgárságot érintő ügyekben mind az állam érdekeit, mind az érintett egyének érdekeit egyenlő mértékben vegyék figyelembe” (European Convention on Nationality [ETS No.: 166] Strasbourg, 6. XI. 1997).12 Ez a normatív átalakulás érinti egyfelől a bevándorlókhoz való viszonyt, akiknek a státuszával kapcsolatban az Európa Tanács azt javasolta, hogy az államok akkor is kínáljanak állampolgárságot bevándorlóiknak, ha azok nem tudnak lemondani korábbi állampolgárságukról13 (ami a gyakorlatban a kettős állampolgársággal kapcsolatos korábbi tabu felülírását jelenti), illetve az államok a területükön élő külföldiek számára egyre inkább az állampolgárokat megillető jogokkal azonos jogokat kínálnak, pl. ilyen a helyhatósági választásokon való részvétel jogának függetlenítése az állampolgárságtól.
Másrészt, ennek az átalakulásnak a részeként például a Velencei Bizottság arra biztatta a kormányokat, hogy tegyék lehetővé az emigránsok számára, hogy visszaszerezzék anyaországuk állampolgárságát, és fogadják el a kettős állampolgárság normáját (Links between Europeans living abroad and their countries of origin; Report, Committee on Migration, Refugees and Demography [Doc. 8339], 5 March 1999). Ráadásul azt javasolták a tagországoknak, hogy ezt ne csak passzív, hanem aktív kötelékként tegyék, lehetővé téve az emigránsok számára, hogy a határokon túlról is aktív résztvevői legyenek országuk politikai életének, többek között külföldről is szavazhassanak (Recommendation 1410 [1999] of the Council of Europe).
Az utóbbival kapcsolatban fontosnak tűnik megjegyezni, hogy mintha ez a megváltozott álláspont nem tükröződne a kisebbségek kérdésében. Úgy tűnik például, hogy ezzel az iránymutatással nincsen szinkronban a Velencei Bizottság kritikája a státusztörvényt illetően, amikor problémásnak tartja, hogy a státusztörvény politikai kapcsolatot kívánt létrehozni egy másik ország állampolgárával (Report on The Preferential Treatment of National Minorities By their Kin-State adopted by the Venice Commission at its 48th Plenary Meeting). Vajon ha a külföldre települt és ott állampolgárságot szerzett emigráns lehetőséget kap arra, hogy anyaországában szavazhasson, akkor nem ugyancsak politikai kapcsolatról van szó egy állam és egy másik országban élő polgár között? Mindkét esetben nem területi képviseletről és kettős politikai kötődésről van szó, ahol problémásnak tűnik megkülönböztetést tenni aszerint, hogy miért került valaki távol az országtól, amit hazájának tekint. Liberális szemszögből bármilyen megkülönböztetés az egyének, csoportok származása, múltja alapján aggályos, Sujit Choudhry szerint egyenesen felháborító. 14
A megkülönböztetés mellett az egyik érv annak hangsúlyozása, hogy a kettős állampolgárság – területen túli kötődés –, illetve a területi autonómia ambíciója egymást kizáró célok, ahol az előbbi a bevándorlók, míg az utóbbi a kisebbségek aspirációjával azonosítható. Ez elhangzott a magyar vitában csakúgy, mint ahogy Rainer Bauböck, a téma neves szakértője is ezen a véleményen van, a két célt egymással kibékíthetetlennek tartja.15 Úgy érvel, hogy habár mindkét cél – tehát mind a kettős állampolgárság, mind az autonómia – jogos, ennek ellenére kizárják egymást. Bauböck szerint minden egyes kisebbségnek el kell döntenie, melyiket szeretné elérni, mert a két cél párhuzamos hangsúlyozása súlyos aggodalmakat kelthet abban az országban, ahol az adott kisebbség él.
Még ha Bauböcknek igaza is van ezekkel a félelmekkel kapcsolatban, két oknál fogva tűnik tévesnek az érvelése. Egyrészt a fenntartásai csak abban az esetben jogosak, ha az állam szuverenitása prioritást élvez az egyén autonómiája – szuverenitása – előtt, vagyis a klasszikus logikát követi, ahol az állam vélt érdekei feltétlen fölötte állnak az egyén érdekeinek. Ellenkező esetben az állam szuverenitásával kapcsolatos aggodalmak kisebb súllyal esnek a latba, mint az egyének jogai a szabad identitásválasztás, politikai kötődéseikről való döntés tekintetében. Másrészt Bauböck érvelése aggályos, mert a kettős állampolgárság, illetve az autonómia más funkciót lát el. Az első révén az egyén tudja szabadon, autonóm módon meghatározni magát, míg a második, az autonómia egy kollektív kapocs, amely nem egyéneket, hanem egy közösséget ismer el, döntően kulturális jogai tekintetében. Ezért a kettőt nehéz egymás helyettesítőjeként felfogni. Nem beszélve a gyakorlati megvalósítás nehézségéről, mivel a közösség egyes tagjai a kettős állampolgárságot, mások az autonómiát preferálhatják, ezért nehéz érvelni amellett, hogy ilyenkor a többségi akarat kell, hogy döntsön. Paradox módon a többségi döntés legitimitásának elismerése értelmezhető a közösségnek mint politikai aktornak az elismeréseként, és így, még ha a döntés a kettős állampolgárság mellett is szól, a végeredmény mégis bizonyos értelemben mindkettőt legitimizálja.
A paradigmaváltás másik oka a valahová tartozás gyakorlatának, illetve megítélésének megváltozásában keresendő. A hidegháború végével az országokat elválasztó határokhoz kapcsolódó ideológiai töltés eltűnt, habár a nacionalizmus sok helyütt remekül kitöltötte ezt az űrt, illetve enyhültek az emigránsokkal szembeni ellenérzések. Míg például Mexikóban sokáig árulóknak tekintették az Egyesült Államokba kivándorlókat,16 napjainkban Mexikó nemcsak hogy elismeri az állampolgárságukat, hanem korlátozott mértékben ugyan, de lehetővé teszi számukra a választásokon való részvételt is. Ez a jelenség – vagyis a kapcsolatok szorosabbá fűzése az emigránsokkal – általános folyamat, amely csakúgy érinti Latin-Amerika országait, mint Indiát. Ez a határokon túlnyúló nemzetépítés persze nem mentes a gyakorlatias megfontolásoktól, amennyiben egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a világban az emigránsok által hazautalt pénzek (a Világbank statisztikái szerint sok esetben meghaladják a nemzetközi segélyek, illetve külföldi befektetések összegét),17 így az emigránsoknak nyújtott gesztusok mögött nem csupán érzelmi, hanem komoly gazdasági szempontok is fellelhetők.
Ugyanakkor az ország területén kívül élő emigránsokkal, munkavállalókkal a kapocs a fejlett országok esetében is sok helyütt szorosabbá fonódik, és az emigránsok külföldről is aktív tagjai maradhatnak hazájuk politikai közösségének.18 Néhány példa, amelyek jól illusztrálják, hogy a politikai közösség meghatározása egyre inkább elszakad a területtől mint referenciaponttól. Németországban például 2008-ban eltörölték azt a korlátozást, hogy az Európán kívül élő emigráns németek 25 év elmúltával már ne számítsanak a politikai közösség tagjainak; Franciaországban nemrég fogadtak el egy törvényt, amelyben 11 külföldi választókörzetet jelöltek ki a külföldön élő franciák számára, akik így 2012-től képviselőket küldhetnek a francia nemzetgyűlésbe (ezzel a Londonban élő franciáknak gyakorlatilag saját képviselőjük lesz, aki Londont mint választókörzetet képviseli). Ugyanakkor Görögországban is – legalábbis a válságot megelőző időkig – konszenzus volt arról, hogy a külföldre szakadt görögök valamilyen formában választójogot kapjanak, aminek következtében Melbourne válna a harmadik legnagyobb görög várossá. Habár a politikai jogok kiterjesztéséről lehet azt gondolni, hogy ezek csupán gesztus értékű, szimbolikus lépések. Az olasz példa jól mutatja, hogy néha néhány külföldről delegált és kizárólag külföldön megválasztható képviselőn (a 4 külföldi, vagyis a dél-amerikai, az európai, az afrikai-ázsiai-óceániai vagy az észak- és közép-amerikai választókörzet eredményén) múlhat, hogy ki tud kormányt alakítani: az utolsó Prodi-kormány a külföldiek voksaival kerülhetett hatalomra. A dolog pikantériája, hogy a választójog kiterjesztése Berlusconihoz kötődik, akinek valószínűleg a konzervatív beállítottságú, Amerikába kivándorolt olaszok lebegtek a szeme előtt, és nem az inkább balra húzó Európában élők. Csak zárójelben, Magyarország esetében sem feltétlenül kellene triviálisnak tekinteni a határokon túl élő kisebbségek politikai szimpátiáját.
Végül a harmadik ok, amiért a politika tere átalakulóban van, az elmúlt évtizedek technológiai fejlődésében keresendő. Egyfelől a turisztikai ipar kínál egyre olcsóbb közlekedési lehetőségeket, másfelől a modern telekommunikáció lehetővé teszi, hogy a mobilitás és az emigráció napjainkban egészen mást jelentsen, mint akár csak egy pár évtizeddel korábban.19 Ennek következtében radikálisan megváltozott az emigráció jelentése, ahogy megnőtt a lehetőség arra, hogy az emigráció egyre inkább folyamatos oda-vissza mozgást jelentsen az óhaza és az új otthon között. Erről mondta Timothy Garton Ash, hogy a kivándorlók közül napjainkban sokan „köztes helyzetben” élnek, se nem teljesen kivándorlók a hazájukban, se nem teljesen bevándorlók az új országban, ahová költöztek. Mindkét országukban (vagy akár többen is) egyszerre vannak otthon, és egyszerre idegenek.20 Az oda-vissza mozgás lehetősége, a virtuális részvétel egy közösség mindennapjainak életében sokak számára radikálisan átalakította a hol vagyok, hová tartozom élményét, a tér és a közösség viszonyát. Korábban a fizikai tér meghatározó volt az egyén hovatartozására, identitására nézve. Ahogy azt David Howarth írja a fizikai tér meghatározó szerepéről a társadalmi kapcsolatok rendezésében: „A tér meghatározza, hogy az egyének és a közösségek hogyan határozzák (határozhatják) meg magukat. A térbeli elhelyezkedés természetessé, magától értetődővé tesz szociális kapcsolatokat azzal, hogy egy állandó, a szereplőket körülvevő tér szerves, megváltozhatatlan részeiként tünteti fel őket… a közös fizikai tér egy közös valóságba integrálja az egyéneket.”21 Ez persze nem jelenti, hogy a fizikai tér mindenek felett álló referenciapontot nyújtana, mert csakúgy, mint minden más, ez is interpretáció függvénye, mert a kulturális közeg, a szociális kapcsolatok visszahatnak a fizikai tér értelmezésére. Ennek ellenére sokáig a fizikai tér „kemény tényként” volt jelen a társadalmi viszonyok alakításában, az általa kínált realitások felülírására nemigen álltak rendelkezésre eszközök. Jean-Luc Nancy mondja: az együttlét értelmet ad, értelmezi a világot.22 Évszázadokon keresztül előbb személyes interakciókon nyugvó kisközösségek szomszédsági viszonyai, majd az elképzelt közösségek korában a modern, területileg meghatározott állam kínálta az együttlét élményét, a fizikai teret, amely a közösség identitásának meghatározó referenciapontjául szolgált. A jelen azonban relativizálta a távolságokat, a tér jelentőségét, és az együttlét élményét egyre inkább elválasztja a fizikai tértől.
A kettős kötődéssel kapcsolatos ellenérzések
Az állampolgársági paradigma megváltozásának két jól elkülöníthető aspektusát, a kettős kötődés kérdését és a politikai közösség nem területi alapon történő definiálását, amelyek ugyan kapcsolódnak egymáshoz, a tisztánlátás végett érdemes külön-külön megvizsgálni.
Az egyének kettős kötődésével szemben mindig is létezett ellenérzés. Cicerónál található egy beszélgetés, amelyben a fiatal Atticus érdeklődik Cato állampolgársága felől: hogy lehet, hogy Cato római polgár, annak ellenére, hogy Tusculum szülöttje? Cicero a kérdésre a következőképpen válaszol. Úgy gondolom, hogy Cato és mindenki más, akik más városokból jönnek, két hazával rendelkeznek, az egyikkel a természet, a származásuk révén, a másikkal megszerzett állampolgárságuk révén. Cato Tusculumban született, de később római polgárságot szerzett, így egyszerre tartozik születésénél fogva Tsuculumhoz és a törvények révén Rómához... mindkettő egyformán fontos az embernek, a hely, ahol felnőtt, és a hely, ahol él, ami befogadta. Habár Cato két állampolgársággal rendelkezik, mégis egyként gondol rájuk.23 Vagyis Cicero szerint az emberek kötődései és így állampolgárságuk sokrétű lehet. Származhat abból, hogy valaki hol él, honnan származik, de érvelhetünk amellett is, hogy meghatározó lehet, hogy valaki milyen kultúrához tartozónak érzi magát, hol él a családja. De ugyanakkor az évek során összegyűlt nyugdíjjogosultság vagy üzleti befektetések is állhatnak valakinek a kötődései mögött, lehetnek a forrásai annak, hogy valaki állampolgárnak érezze magát, illetve állampolgárként tekintsenek rá. (Vannak országok, amelyek állampolgárságot kínálnak azoknak, akik jelentős befektetéseket tesznek az adott országban, ilyenek például Ausztria vagy Bulgária.24)
Georg Simmel írja, hogy habár a kettős kötődés néha megnehezítheti az egyén számára, hogy meghatározza önmagát, ugyanakkor felszabadító ereje is lehet, amennyiben segít az egyénnek autonóm módon látni a világot, kritikusan látni önmagát és környezetét. Persze az ilyen kritikus magatartás nem segíti az államot homogenizáló törekvéseiben, abban hogy formára gyúrja állampolgárait. Hayek írja igen találóan: a szokások, elvárások nyomasztó erejét csak akkor érezni, ha a dolgok intézésének szokásos módja nem az egyetlen, amit ismerünk.25 A több helyre tartozás tehát felszabadítóan hathat az egyénre, gyengítheti konformitásra való hajlamát.
Ugyanakkor a politikai közösség zártsága, exkluzivitása erősíti a közös sors érzetét azáltal, hogy a közösség tagjainak közösek a referenciapontjaik, osztoznak a jövőnek bújában-bajában, de örömeiben is, vagyis közös az a horizont, amit maguk előtt látnak. Zygmunt Bauman abban látja a kozmopolita elitekkel, illetve a bevándorlókkal kapcsolatos ellenérzések egyik fő okát, hogy azt a benyomást keltik, lehetőségük van a határokon kívül is elképzelni a jövőjüket, vagyis csak részben osztoznak a társadalom tagjai közötti sorsközösségben, mivel olyan kapuk állnak nyitva előttük, amik az átlagpolgárok előtt zárva vannak.
A kettős kötődésekkel kapcsolatos ellenérzések kapcsán ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Európában a kettős kötődésnek bizonyos értelemben hagyománya van. A világi, illetve egyházi hatalom szétválasztása révén a középkor intézményesítette az egyének kettős identitását, a párhuzamos köteléket és kötelezettségeket a világi, illetve az egyházi hatalom irányában. Bizonyos értelemben tehát a kettős állampolgárság jelentette kettős kötődés számára elő van készítve a talaj. Úgy tűnik, a kettős állampolgársággal kapcsolatos ellenérzések és fenntartások gyakorta inkább praktikus szempontokkal, politikai számítással magyarázhatók, mintsem a kettős kötődés elvi elutasításával. Alexander T. Aleinikoff – az USA korábbi bevándorlásügyi hivatalának vezetője – mondta a kettős állampolgárságról, hogy az egy olyan fajsúlyú kérdés, mint annak az eldöntése egy fiatal pár számára, hogy a fiú vagy a lány szüleinél töltsék a szentestét,26 vagyis a kettős állampolgárság egy könnyen megoldható, adminisztratív kérdés csupán, elenyésző negatív következménnyel. És valóban a kettős kötődés – legalábbis békeidőben – nem tűnik különösebben problémás kérdésnek, szemben a politika nem területi elven történő átrajzolásával.
A nem területi elven szerveződő politika
Abból, hogy a kialakulóban lévő állampolgársági paradigma a politika kereteit nem szigorúan területi elvek mentén definiálja, adódik a kérdés, hogy vajon ezen új keretek között hogyan biztosítható az állampolgári jogok és kötelességek egyensúlya, vagyis az az elv, hogy az állampolgárok a közös élettér jelentette keretek között, bár helyzetük sok tekintetben eltér, mégis egyformán legyenek részesei a közösségnek, élvezzék a közösség nyújtotta előnyöket, és osztozzanak a felelősségben. Egy sok helyütt elhangzó javaslat a probléma feloldására a különbségtétel aktív, illetve passzív állampolgárság között. A javaslat lényege hogy az aktív politikai részvételt azokra korlátoznák, akik életvitelszerűen az adott ország területén élnek, és a többiek állampolgárságát alvónak tekintsék, vagyis a jogok teljes repertoárja csak akkor nyíljon meg az egyén előtt, ha ő ismét az országot választja lakóhelyéül.
Ennek a javaslatnak a gyengéje, hogy lényegében a területiség logikáját igyekszik visszacsempészni a politikai közösség definiálásába, és figyelmen kívül hagyja, hogy pontosan a lakóhely, a hol vagyok és a ki vagyok, hová tartozom közötti kapcsolat az, ami megkérdőjeleződött az utóbbi időben. Gondoljunk például a spanyol tengerpartra költöző nyugat-európai nyugdíjasra, aki nyugdíját otthonról kapja, hazai újságokat olvas, társasága nagyrészt hasonszőrű nyugat-európai nyugdíjasokból áll. Habár lakóhelye a spanyol tengerpart, spanyolul nem tud, és nem is szándékszik megtanulni. Vajon ő melyik országhoz kötődik igazából, hol kell, hogy választójoga legyen?
A dilemma mibenlétét segít megragadni, ha rámutatunk arra, hogy az állam és az abban élő polgárok közössége nem pusztán térben meghatározott, hanem a közösségnek legalább ennyire jellemzője az időbelisége is. Ahogy azt Edmund Burke aláhúzta27: a közös államhoz tartozás egy olyan közösséget jelent, amely nem csupán azokat köti össze, akik az adott pillanatban az ország polgárai, hanem kapcsolatot teremt múlt és jövő generációi között – olyanok között, akik már nem élnek, és olyanok között, akik majd csak a jövőben fognak megszületni. Ez a gyakorlatban a társadalmi szerződés szempontjából azt is jelenti, hogy az állampolgárság révén kínált jogok és felelősség nem minden pillanatban kell hogy egyensúlyban legyenek, hanem hosszú távon, vagyis a polgárok által hozott áldozatok és az, amit a közösségtől kapnak, egész életükre vetítve kell hogy egyensúlyba kerüljenek. Amíg a társadalmak alapvetően zártak azáltal, hogy minden polgár élete minden fázisában részt vesz a társadalom életében, a közösség tagjai érezhetik úgy, hogy alapvetően szimmetrikus módon veszik ki részüket ebből a társadalmi adok-kapokból. A területileg zárt állam konstrukciójában az egyenlőség – ami egyszerre jelent azonos státuszt és a jogok és kötelességek szimmetriáját –, illetve az exkluzivitás kiegészítik egymást.
A demokratikus eszmék realizálásának a követelménye a területi elv dominanciája esetén – ahogy azt Dahl aláhúzta – a politikában való széles körű részvétel, ami annyit jelent, hogy a politikai közösségnek mindenki tagja legyen, aki az ország területén él, kivéve azokat, akik csak átutazóban járnak arra, illetve nincsenek annak a képességnek a birtokában, hogy felelősséggel döntsenek saját, illetve a közösség sorsáról.28 Ezzel a vélekedéssel szemben áll azonban az az álláspont, amely szerint a politikában való részvétel kritériuma nem lehet csupán az, hogy valaki az adott állam joghatósága alatt él-e. A politikai részvételt ennél tágabban kell értelmezni, és mindenkit be kell vonni a politikai diskurzusba, illetve a döntések meghozatalába, aki egy-egy döntésben és annak következményei által érintett.29 Ez a szempont különösen az elmúlt néhány évtizedben kapott egyre nagyobb jelentőséget, ahogy a problémák globalizálódása révén a közösséget érintő problémák és az ezekkel kapcsolatos döntések egyre kevésbé kötődnek ahhoz a fizikai térhez, amellyel a közösség azonosítja magát. Elég itt csak a környezetvédelem kérdéseire vagy a pénzügyi rendszer szabályozásának kérdésére gondolnunk. Ennek az átalakulásnak a következménye, hogy mind kevésbé pontos az a kép, amely szerint a társadalom életfunkciói, illetve a társadalmat érintő kritikus problémák azonosíthatók, illetve megoldhatók a területi keretek között.
A kérdés tehát alapvetően az, hogy létezik-e olyan politikai struktúra, amely a területileg definiált államnál jobban megközelíti azt az elvet, hogy senki ne legyen olyan döntések elszenvedője, amelyeknek meghozatalában nem volt részes, nem kérték ki a véleményét. A radikális álláspontot képviselő Iris Young azt mondja, hogy mindenki, aki érintett egy-egy ügyben, azonos mértékben kell, hogy lehetőséget kapjon a döntésekben való részvételre. Ezzel szemben azonban jogosnak tűnik az ellenvetés, hogy egyes ügyek, illetve döntések nem mindenkit érintenek egyforma mértékben, így ez a megoldás sem teljesen megnyugtató.30 Tulajdonképpen valamiféle súlyozásra lenne szükség a politikai részvételt illetően.
Egy ilyen, súlyozásra épülő rendszert vázol fel Rainer Bauböck az állampolgárság esetében. Bauböck javaslata, hogy az állampolgársághoz kapcsolódó jogok és kötelességek a stakeholder31, azaz az érintettség elve mentén legyenek definiálva, aminek révén lehetőség nyílna arra, hogy az állampolgárság egyfelől tükrözze a jogok és kötelességek valamiféle egyensúlyát, ugyanakkor kifejezze, hogy az egyes egyén személyes sorsa mennyire kapcsolódik össze az ország jövőjével, függetlenül attól, hogy éppen az ország területén lakik, vagy sem. Ismét Burke-öt idézve, az állampolgári kötelék egy olyan kapocs, amely nemcsak múlt és jövő generációit kapcsolja össze, hanem egy olyan közösséget jelent, ami kiterjed az élet minden aspektusára; ez egy: partnership in all art, a partnership in every virtue and in all perfection. Ezzel az értelmezéssel szemben az állampolgárság érintettségen nyugvó értelmezése annak felismerését jelenti, hogy az állampolgárság nem mindenki számára jelent azonos köteléket, és ezért jogos különbséget tenni az állampolgárok között kötődésük, érintettségük milyensége szerint, ami a gyakorlat szintjén annak az elvnek a feladását jelenti, hogy csak egyféle állampolgárság létezzen.
Más szóval, a nem területi elvre épülő politika a területi exkluzivitás elvének feladásával párhuzamosan az állampolgári státusz uniformitásának feladását vonja maga után, mert csak így képzelhető el valamiféle egyensúly a különböző helyzetű állampolgárok jogai és kötelességei között. Itt jogos a felvetés, hogy nehéz olyan rendszert elképzelni, amely pontosan mérné fel az érintettséget, és valóban precízen képes lenne megteremteni egy ilyen egyensúlyt. Erre a felvetésre a válasz talán az lehet, hogy a kérdés nem az egyensúly kalibrálásának pontosságában, hanem a modell szimbolikus üzenetében rejlik. Egyfelől, míg az egyenlő státusz az exkluzivitáshoz kapcsolódva a politika terét zárt egységekként képzelte el, az érintettség elvén alapuló modell a politika határait egymással fedésbe hozza, és ezzel felülírja a szuverenitáson alapuló politikai gyakorlatot. Elster azt hangsúlyozta, hogy az így kialakuló gyakorlat, a határokon átnyúló szavazás révén – még ha nem is érint feltétlenül tömegeket – ösztönzi azt, hogy a döntéshozatal az egyes döntések externáliáira is figyelemmel legyen, vagyis arra, hogy a döntések milyen hatással vannak a határokon kívül élőkre.32 Másfelől egy ilyen rendszer talán nagyobb teret enged az egyén autonómiájának, hogy politikai kötődései összhangban legyenek azzal, ahová tartozónak érzi magát.
Liberalizmus, a zárt állam és az autonóm ember
Mint láttuk, a szuverenitáson nyugvó politikai rendszer az államokat egymástól mereven elváló, autonóm, területileg meghatározott politikai egységekként definiálja. Ebben a rendszerben a polgári állam és a politikai közösségről való gondolkodás keretei adottak, a politika célja az adott keretek között megteremteni minimum a modus vivendit, de ha lehet, egy ennél mélyebben gyökerező közösséget a társadalom tagjai között. Ezt a célt a polgári állam a polgárok egyenlőségén keresztül igyekszik megvalósítani, ahogy azt például Deák a poliglott Monarchia esetében elképzelte, vagyis a Monarchia minden polgárát „a polgári jogok megosztásával kapcsolni e hazához, hogy oka legyen védelmezni ezen állapotot, melynek változtával ő is csak veszthetne, de semmit sem nyerhetne”. A polgári állam számára tehát a területi kérdések nem abban az értelemben jelennek meg, hogy hol legyenek az adott közösség határai, hanem abban az értelemben, hogy az adott határok között hogyan lehet egy közösséget teremteni a területen élőkből, ahol a polgárok, ahogy Deák írja, nem gondolkodnak alternatívákban, hanem elégedettek a rendelkezésükre álló politikai keretekkel.
Tegyük itt félre azt a kérdést, hogy vajon a politikai közösség ilyen, sok tekintetben instrumentális megragadása – amennyiben a közösség a kölcsönösen sikeres együttműködésből származik (ahogy azt Deák szavai sejtetik), és nem az együttműködés származik egy adott közösség meglétéből – mennyire lehet képes az egyéneket egy nemzetté kovácsolni. Habermas szavaival élve, mennyire képes polgári patriótákat „teremteni”, vagyis hogyan alakul a racionális alapokon nyugvó polgári kötődés kvázi etnikai, érzelmi jellegűvé? Fókuszáljunk inkább a határok státuszára, és vegyük észre, hogy a polgári állam ebben a konstrukcióban nem kínál magyarázatot a politikai közösség határainak eredetére. A határok kérdése ki van emelve a politikai diskurzus legitim témái közül, vagyis a területi elven szerveződő politikai közösség egy külső adottság, amely a szuverenitás eszméje által meghatározott politikai gondolkodásból és világrendből származik, nem pedig a polgári, liberális állam által feltételezett társadalmi szerződés része.
Ez két oknál fogva problémás. Egyfelől a felvilágosodás eszméi univerzalitásának ellentmond a politika terének felszeletelése, és ezzel az igazságosság és moralitás kérdéseinek az országok határain belülre való korlátozása, másfelől – és ez az, ami itt fontosabb a számunkra – ez a konstrukció az autonóm, saját sorsáról szabadon döntő egyén önmeghatározását az államok zárt keretei közé szorítja. Habermas írja, hogy egy demokráciában „azok a törvények és döntések tekinthetők legitimnek, amik megszerezték a polgárok jóváhagyását, akik jogilag egyenlők és szabadok, és önként lettek tagjai a közösségnek”33. Nem anakronisztikus az állampolgárok közössége esetén önkéntességről beszélni, ha a bevándorlók kivételével a polgárok nem önszántukból lettek egy közösség tagjai? A társadalmi szerződés sokféleképpen értelmezhető, és nyerheti el a polgárok támogatását, de csupán annyira szabad választás eredménye, mint az a házasság, ahol a menyasszony egy vőlegény közül választhatja ki a számára tetszőt; ahogy azt Henry Ford mondta: szabadon választhatsz, milyen színű autót szeretnél, mindaddig, amíg a feketét választod. Más szóval, habár a felvilágosodás az egyén szabadságát és autonómiáját hirdeti, a modern politika struktúrája erre az államok zárt dobozaiban kínál teret, ahol nem az állam létezik a polgárok révén, hanem az állam kínál egy merev identifikációs keretet a polgárok számára.34 A modern államok keretei között a ki vagyok kérdésére a hol élek, milyen állam polgára vagyok keretei között kínálta fel, illetve várta el a választ. Másképpen fogalmazva, az állam Janus-arcú: egyrészt az egyén számára a korábbi korokban ismeretlen mértékű szabadságot hozta el, ugyanakkor korábban ismeretlen mértékben hajlamos szabályozni a polgárok életét, beleavatkozni mindennapjaikba, és egy homogén nyájjá formálni őket, sok tekintetben nem tudatosan, hanem a polgárok öntudatlan cinkossága révén – ahogy arra Foucault rámutatott.
Mindazonáltal a liberális, polgári állam képéhez nem szükségszerű, hogy hozzákapcsolódjon a területileg definiált politikai közösség víziója. Habár történelmileg összenőtt a kettő, a politika zárt közösségekben való elképzelése, az exkluzivitás, az állam iránti, minden másnál előbbre való lojalitás nem elengedhetetlen része a liberális gondolatnak. A liberális eszmék egyfelől univerzálisabbak – minden ember egyenlő, de az egyenlőség alapja nem a közös állampolgárság, hanem az emberiséghez tartozás. Másfelől a liberalizmus víziója instrumentálisabb, amennyiben adott szabályok mellett csupán azt várja el, hogy a polgárok a társadalmi szerződést teljesítsék, vagyis eleget tegyenek a rájuk vonatkozó kötelességeknek, amely kötelességek arányban állnak az ezért szerzett jogaikkal. Hogy ezeken a kötelességeken túlmenően milyen más kötődései vannak az egyes polgároknak – jelen esetben állampolgárai-e egy másik államnak –, ahhoz az államnak semmi köze mindaddig, amíg a polgár az adott állammal szembeni kötelezettségeinek eleget tesz.
Az elmúlt évtizedekben az emberi jogok előtérbe kerülésével az állam és az egyén viszonya átalakulásnak indult. A polgárok egyre inkább elismerést nyertek saját jogukon, függetlenül állampolgárságuktól, sőt adott körülmények között saját államukkal szemben is kezdeményezhetnek jogi lépéseket. Ezt az átalakuló viszonyt fejezi ki az a törekvés is, hogy az állampolgárságról való gondolkodás ne csak az állam érdekeit, hanem az egyének érdekeit is számításba vegye. Ennek egy lehetséges értelmezése, hogy az állampolgárság intézménye, ha lehet, tükrözze az egyén komplex identitását, különböző közösségekhez való kötődését. Más szóval, az állampolgárság ne csak mint az egyén azonosulásának eszköze létezzen az adott nemzetállam narratívájába becsomagolva, hanem az egyénnek lehetősége legyen saját személyes narratívájának, identitásának kifejezésére is politikai kötődései révén.
Még Lord Acton jegyezte meg a nemzetállamok kapcsán,35 hogy véleménye szerint különböző nemzetek együttélése egy államon belül előfeltétele annak, hogy az emberek civilizált módon alakítsák ki közösségeiket. Ezzel analóg módon a sokféle, a határokon átnyúló kötődésekkel rendelkező polgárok közösségeként létrejövő állam a korábbinál kozmopolitább politikai gyakorlat kialakulásának lehetőségét kínálhatja.
A cikk a PERIPATO Műhely közeműködésével jött létre, melyet az OTKA K73033-as kutatása támogat.
Jegyzetek
1 Ashley Richard K. (1998) Untying the Sovereign State: A Double Reading of the Anarchy Problematique, p.231.
2 Der Spiegel (1999) February 15. – A beszéd elhangzott 1949. január 19-én.
3 Foucault, Michael (2008) The Birth of Biopolitics, Lectures at the Collège de France, 1978-1979, Pagrave – Macmillan, p.5.
4 Holsti K.J. (2004) Taming the Sovereigns, p. 133–134.
5 Krasner, Stephen K. (1999) Soveriegnty, Organized Hypocrisy, Princeton University Press.
6 Anderson Benedict (2006) Imagined Comnunities, Reflections on the Origins and Spread of Nationalism, Verso, p. 19.
7 Calhoun Craig (1993) Nationalism and Ethnicity Annual Review of ,Sociology, Volume 19 , 211–239. p. 217
8 Moltmann, Günter (1980) American-German Return Migration in the Nineteenth and Early Twentieth Centuries: Central European History, Vol. 13, No. 4. 378-392. o.; Gmelch Georg (1980) Return Migration, Annual Review. Anthropology, 135-59.
9 Smith, Robert C (2003) Diasporic memberships in historical perspective: Comparative insights from the Mexican, Italian and Polish cases. - , International Migration Review, Volume 37; Issue 3.
10 Lásd Arendt, Hannah (1962) On the Origins of Totalitarianism (Kilencedik fejezet, hogy a kisebbségek mennyire nem illettek bele ebbe a szuverenitáson alapuló rendszerbe)
11 Koslowski, Rey (2001): Demographic Boundary Maintenance in World Politics: Of International Norms on Dual Nationality, in: Mathias Al-bert/David Jacobson/Yosef Lapid: Identities, Borders, Orders. Re-thinking International Relations Theory, Minneapolis: University of Minnesota Press; .218. o.
12 European Convention on Nationality (ETS No.: 166) Strasbourg, 6.XI.1997
13 Az 1997. november 6-án kelt, az állampolgárságról szóló Európai Egyezmény kihirdetéséről (2002. évi III. törvény)- (http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/allampolg/tv_16.html [2])
14 Choudhry, Sujit (2002) National Minorities and Ethnic Immigrants: Liberalism's Political Sociology, The Journal of Political Philosophy, Vol. 10. Number 1, 56. o.
15 Bauböck, Rainer (2005) EIF Working Paper Series - www.eif.oeaw.ac.at/downloads/workingpapers/wp2.pdf [3]
Federal arrangements and minority self government, illetve: Bauböck, Rainer (2006) Autonomy, Power-Sharing and Common Citizenship – Principles for accommodating National Minorities in Europe; European Integration and the Nationalities Question, John McGarry es Michael Keating szerkesztok, Routledge.
16 Shain, Yossi (2000): The Mexican-American Diaspora's Impact on Mexico, Political Science Quarterly, Vol. 114, Issue 4. 10. o.
18 Grace, Jeremy (2007) Challenging the Norms and Standards of Election Administration: External and Absentee Voting, Challenging the Norms and Standards of Election Administration (IFES, 2007), p. 35-58.
19 Eriksen, Thomas Hylland (2009) A Pillanat Zsarnoksága, Gyors és lassú idő az információs társadalomban, l'Harmattan
20 Ash Timothy Garton (2006) Islam in Europe, New York Review of Books, Volume 53, Number 15, October 5.
21 Howarth, David (2006) Space, Subjectivity, and Politics, Alternatives 31, p.109.
22 Nancy, Jean-Luc (2000) Being Singular Plural, Stanford University Press, 2. o.
23 Cicero, Marcus Tullius (1999) On the Commonwealth and On the Laws, p.130.
24 Pélául lásd http://www.investbulgaria.eu/a/?gclid=CPOP7avO9J8CFVSJzAodnxR6Xg [5]
25 Hayek, J. Friedrich (1978) The Constitution of Liberty, The University of Chicago Press, 151.o.
26 Aleinikoff, T. Alexander and Klusmeyer, Douglas (2001) Plural Nationality: Facing the Future in a Migratory World, p. 86.
27 Burke, Edmund (1999) Reflections on the Revolution in France, The Portable Edmund Burke, Penguine Books 458. o.
28 Robert A. Dahl, On Democracy (New Haven, Conn.: Yale University Press, 1998), p. 78.
29 Shapiro, Ian (1996) Democracy’s Place, Cornell University Press, 233.o.
30 Iris Marion Young (2000) Inclusion and Democracy (New York: Oxford University Press, 23.o.
31 Bauböck, Rainer (2006) Migration and citizenship: legal status, rights and political participation, Amsterdam University Press 27.o.
32 Elster-t idézi: Claudio López-Guerra (2005) Should Expatriates Vote? - The Journal of Political Philosophy: Volume 13, Number 2, 216–234. o.
33 Habermas, Jürgen (2001) Between Facts and Norms, The MIT Press 110. o.
34 Hannah Arendt pontosan rámutatott: in the image of a family of nations, it gradually became self-evident that the people, and not the individual, was the image of man (Origins of Totalitarianism (1962), 291. o. )
35 Acton, John Emerich Edward Dalberg (2006) The History Of Freedom And Other Essays.
- Játéktér [10]