[1]A választási kampány célegyenese felé araszolva az SZDSZ helyzete pont ugyanolyan, mint az utóbbi három-négy évben bármikor: rossz, de nem teljesen reménytelen. A magyar liberális párt 2006 tavaszán ismét bejuthat a parlamentbe – amit szívből kívánunk neki és Magyarországnak –, de egyelőre nem világos, hogy mit kezd majd az esetleges képviseleti megbízással. Folytatja útját az osztogató kedvű költségvetési politika támogatásával kompromittált államminimalista konzervatív liberalizmus irányába; a párt karakterét korábban meghatározó emancipatorikus-jogkiterjesztő politikával ellenpontozza azt; vagy netán valami újdonsággal próbálkozik? Kóka János gazdasági miniszter növekvő szimbolikus befolyása az első, a vele szembeni, kulturális alapú ellenállás a második alternatívára helyezi a hangsúlyt, az eredmény pedig nyilván a kettő valamilyen keveréke lesz. Az SZDSZ jó eséllyel egy következetlen, olykor kissé ellenszenves, mindazonáltal az önreflexió képességével rendelkező s így – különösen a szűkös alternatívák következtében – támogatható politikai erő marad a liberális közönség számára. Az általa kezdeményezett rendszerátalakító reformok közül most esetleg valóban az egészségügyi struktúraváltás kerülhet napirendre, amelynek során hasznosítani lehet a mostani ciklusban az oktatásügy átalakítása terén szerzett tapasztalatokat. A máról holnapra élés politikai gyakorlata azonban ettől még nem fog megváltozni: ahhoz a liberális politizálás eszmei (ha úgy tetszik, ideológiai) alapjainak újra-definiálására volna szükség, mert ez az, ami az SZDSZ igazán gyenge pontját jelenti ma. Talán tudják, néha merik, olykor, felemás eredménnyel ugyan, de teszik is, de hogy ez az egész hogyan jutott az eszükbe, arra már senki nem emlékszik. Az államminimalista versenyképesség-javítás programja pedig önmagában átlátszóan hamis választ ad erre a kérdésre: az legfeljebb a következménye, de nem az intellektuális megalapozása lehet a liberális politikai fellépésnek. Mindezek fényében a párt közelgő januári programalkotó küldöttgyűlése előtt kíséreljük meg számba venni, hogy az SZDSZ mit tett és mit nem tett az utóbbi években, és mit tehet ezután.
Az elmúlt három és fél évben az SZDSZ koalíciós pártként közvetlen felelősséget viselt az ország kormányzásáért, amibe értelemszerűen nemcsak a négy liberális tárca irányítása tartozik bele. Mint azt a szabad demokraták Medgyessy Péter leváltásának kikényszerítésével fényesen – és igen helyesen – bebizonyították, nélkülük jelenleg nincs életképes kormányhatalom Magyarországon. Következésképp az SZDSZ nem bújhat el a felelősség elől az olyan nagy jelentőségű ügyek esetében, mint az adó- és költségvetési törvények éves elfogadásakor meghatározódó gazdaságpolitika, illetve a kormány alkotmányossági és szociálpolitikai gyakorlatának kialakítása. Az általában vett kormányzás színvonala a liberálisok lelkén is szárad, és e tekintetben nincs ok különösebb büszkélkedésre.
A gazdaságpolitika színvonalának egyik legfontosabb mutatója a költségvetési gazdálkodás minősége, amely minden releváns nemzetközi összevetés szerint drámaian rossz. Az Európai Unió sorozatos elmarasztaló jelentéseit követően lapzártakor ezt a magyar államadósság romló hitelminősítése és a forintba vetett befektetői bizalom gyengülése jelzik. A legnagyobb baj e tekintetben az, hogy a kormány által benyújtott jövő évi büdzsé tanúsága szerint rövid távon nincs is szándék a költségvetési gazdálkodás javítására, amiért értelemszerűen súlyos felelősség terheli az SZDSZ-t is. Nem elég ugyanis harsányan kiállni a 2010-es euró-csatlakozás – egyébként nagyon helyes – koncepciója mellett: annak lehetővé tétele érdekében is fel kell lépni, ha egyszer valaki kormányon van.
Az alkotmányos berendezkedés hitelét és szilárdságát ugyancsak kevéssé sikerült javítania a jelenlegi kormánytöbbségnek, és itt szintén komoly szabad demokrata felelősségek mutatkoznak. Mint arra lapunkban Bauer Tamás rámutatott: a parlamenti vizsgálóbizottságok érdemi munkájának elszabotálásában az SZDSZ is részt vesz, és felelősség terheli a Fidesz nélküli csonka tévékuratórium szégyenéért, valamint az állandó parlamenti bizottságok munkájának leértékeléséért (Beszélő-beszélgetés Bauer Tamással [2], 2005. november). „A lényegi probléma az, hogy ez a koalíció a demokratikus normák követésében nem világos alternatívája annak, amit a Fidesz csinált” – állította Bauer, és ez a nehezen cáfolható állítás voltaképpen az önálló politikai erőként tételezett SZDSZ létjogosultságának megkérdőjelezésével egyenértékű.
A szociálpolitikában a gyurcsányi „száz lépés” a családtámogatási rendszer átalakításával ugyan valószínűleg érdemi előrelépést hoz, ehhez azonban kevés közük van a liberálisoknak. Ellenkezőleg: az SZDSZ a jelek szerint lemondott arról, hogy a társadalompolitika kívánatos irányának meghatározásáról folyó diskurzusban részt vegyen, implicite körülbelül azt kommunikálva (ha egyáltalán valamit), hogy a legjobb szociálpolitika a gazdasági versenyképesség javítása. Ezzel az állásponttal az csak a kisebbik baj, hogy a fegyelmezetlen költségvetési gazdálkodás miatt a versenyképesség nem javul, hanem romlik (a reálbérek gyorsabban emelkednek a termelékenységnél, az uniós összevetésben továbbra is rendkívül magas kamatok csökkenése megállt, a forint pedig egyre sebezhetőbbé válik). A nagyobbik az, hogy egy magára valamit adó politikai erő egyszerűen nem teheti meg, hogy ne foglaljon állást nyíltan és egyértelműen az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma, a tömeges szegénység és szegregáció kérdésében. A homokba dugott fej politikája nemcsak szánalmas, hanem veszélyes is – többek között éppen a versenyképesség javulásához szükséges társadalmi feltételek megteremtésének a szempontjából.
Az egyetlen viszonylagos szabad demokrata sikert – mint arra Bauer Tamás ugyancsak rámutatott – a Magyar Bálint nevéhez fűződő oktatási reformcsomag jelenti, amelynek keresztülharcolása a jelenlegi szocialista–liberális koalíció legnagyobb kormányzati teljesítménye. A probléma csak az, hogy az oktatási reformokat minden rokonszenves vonásuk és a legfontosabb szerkezeti elemek tekintetében létrejött viszonylagos egyetértés dacára sem sikerült elfogadtatni a tanárok, a szülők és az egyetemek egy minimális kritikus tömegével sem, aminek következtében egy következő kormány könnyűszerrel megpróbálhatja visszacsinálni őket. Ennek valószínűleg csak az egyik oka a létező struktúrák és kialakult intézmények természetes önvédelme – a másik a reformintézkedések nehezen követhetővé válása az érdekcsoportok támadásai és az elmarasztaló alkotmánybírósági ítéletek dzsungelében, valamint a miniszter személyes hitelének erodálódása a különféle botrányok, hibák és figyelmetlenségek sorozatában.
Így az Oktatási Minisztérium tiszteletre méltó eredményeinek dacára sem nyújt igazán erős hivatkozási alapot a liberális reformpolitika híveinek megnyeréséhez, mint ahogyan a másik három liberális tárca tevékenysége sem sokat segít ebben. Közülük a leghangsúlyosabb és egyben a legproblematikusabb a gazdasági minisztérium, amely energikus vezetőjének köszönhetően mára a legtöbbet szereplő szabad demokrata tárcává vált. Kóka János jó szándékú igyekezete azonban szerény gazdaságpolitikai felelősségvállalással párosul, ami önmagában erősen kompromittálja a liberális kormányzást. A közfigyelem elnyerésének képessége fontos erény egy politikus számára, ha azonban a kamerák kereszttüzében nem képes értelmesen állást foglalni a saját szakterületét érintő legfontosabb problémákról – adott esetben például a hazai vállalkozások fejlődési lehetőségeit nagyon is befolyásoló költségvetési egyensúlyhiányról és az ország romló hitelminősítéséről, magyarul a kormány gazdaságpolitikájának tarthatatlanságáról –, akkor az a politikus előbb-utóbb szükségszerűen elveszti a tekintélyét. (Igaz, ha képes rá, utólag izgalmas tanulmányokban elemezheti a gazdaságpolitikai hibákat, mint azt Csillag István példája mutatja.) Ráadásul az Eurostat által teljes joggal elutasított autópálya-finanszírozási konstrukció kidolgozásának felelőseként a gazdasági tárca maga is súlyosan hozzájárult a kétségbeejtő államháztartási helyzet kialakításához. És ha az állami hitelekből finanszírozott autópálya-építés mellett az ugyancsak szabad demokrata ötletnek számító radikális adócsökkentési program hatásait is figyelembe vesszük, aligha állítható, hogy a bajok okát kizárólag az osztogató hajlamú szocialistákban érdemes keresni. (Hogy az ezzel való szembenézés helyett a gazdasági minisztérium a költségvetési egyenleg szempontjából szintén kétes kimenetelű beruházásélénkítésre helyezi a hangsúlyt, az szintén nem öregbíti a szabad demokrata gazdaságpolitizálás hírnevét. Civilizált országok ugyanis alapvetően nem államilag támogatott beruházásokkal vonzzák a befektetőket, hanem a szolid államháztartási gazdálkodásnak köszönhető stabil makrogazdasági feltételekkel és a magas színvonalú termelékenység elérését lehetővé tevő fizikai és humán infrastruktúrával. Ez utóbbi területén pedig egy orvos végzettségű gazdasági miniszter akár komparatív előnyökkel is rendelkezhet.)
Az eredendő bűnt persze nem Kóka követte el, hanem az SZDSZ, amikor a Medgyessy-kormányhoz csatlakozva az egyensúlyőrző gazdaságpolitika kikényszerítése helyett maga is boldogan beszállt a pénzszórásba. Az állami forrásból finanszírozott liberális fogyasztás-növelés szimbolikus programjává vált Sulinet Expressz jól jelzi a középosztály-támogató politika iránti, viszonylag új keletű szabad demokrata affinitást. (Igaz, mára kénytelen-kelletlen kizárták a programból a magasabb bevallott jövedelemmel rendelkezőket.) A 2006-os választási programban kilátásba helyezendő egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése – bár nem hasonlítható az államilag szubvencionált számítógép-vásárlás ötletéhez – ugyancsak a magasabb társadalmi státusú csoportoknak tett erőteljes gesztus, amely ellentmond a teherbíróképesség arányában viselt adóterhelés liberális demokráciákban világszerte elfogadott alapelvének. A szabadság és szolidaritás pártja tehát a költekező állam és a felsőközéposztály-barát társadalompolitika pártjává látszik válni, fellépésével kétséges hatást gyakorolva a gazdasági versenyképességre. Bár az elmúlt három és fél év szabad demokrata kormányzati teljesítményét nem lehet lesöpörni az asztalról, az adócsökkentéssel súlyosbított állami költekezést preferáló liberális politika összességében közel annyi kárt okozott, mint hasznot. Mi most ezek után a teendő?
Legelsősorban az, hogy az SZDSZ szembenézzen az egyensúlyi követelményeket figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitika kudarcával. Az adócsökkentésről a költségvetési egyensúly helyreállítására, a fogyasztásösztönzésről a megtakarítások növelésére kell áthelyezni a hangsúlyt, ellenkező esetben elkerülhetetlenné válnak a fájdalmas stabilizációs lépések, amelyeknek az előző évek liberális részvétellel végrehajtott, felelőtlen gazdaságpolitikája lesz az egyértelmű okuk. A fordulatot, amelynek kommunikálása során a makrogazdasági feltételek romlásából fakadó lépések megtételének szükségességére érdemes hivatkozni, Kuncze Gábornak kellene bejelentenie, összhangban a populista ígérgetést elutasító, felelős politizálásra alapozott szabad demokrata programmal.
Ugyanakkor fontos volna ismét kezdeményezően fellépni az alkotmányosság védelme, a demokratikus intézmények tekintélye és a közélet megtisztítása érdekében. Ebben az esetben megkerülhetetlen feladatot jelent a pártfinanszírozás – ugyancsak Bauer Tamás által javasolt – tisztába tétele. Az SZDSZ akkor tudja magát megkülönböztetni a „nagy” pártoktól, ha nem fogadja el a tiszta közélettel összeegyeztethetetlen „nagypárti” normákat. A kampányfinanszírozás átláthatóvá tételét, valamint a politikai és a gazdasági élet átláthatatlan összefonódásának felszámolását az alkotmányvédő liberalizmus elsőrangú feladatának kell tekinteni. Ennek felismerése nélkül nehezen képzelhető el az SZDSZ közéleti súlyának növelése és a liberális politizálás eljelentéktelenedésének visszafordítása. Ezzel a feladattal a szilárd alkotmányossági mércét felállító, integritását mindvégig megőrző Fodor Gábort érdemes megbízni, aki Kuncze mellett az SZDSZ másik, a liberális közvélemény szemében leginkább hiteles politikusa. Kettejük fellépése az önálló liberális politikai pólus megőrzésének valószínűleg egyetlen jelenlegi esélyét jelenti.
Ez azonban még mindig nem helyezné új alapokra az SZDSZ politikáját, csupán a korábbi – igaz, a mostaninál összehasonlíthatatlanul működőképesebb – alapok felé terelné azt vissza. Az SZDSZ alapproblémája ugyanis nem egyszerűen a helytelen politikai gyakorlatok és az elfogadhatatlan közéleti normák internalizálása következtében bekövetkezett tekintélyvesztés és morális hanyatlás. Az alapprobléma a liberális politizálás ethoszának – az előbbiektől persze nem független – elpárolgása. A hajdan merész és tudatos, morálisan nehezen kikezdhető, értékválasztásait tekintve pedig vonzó liberális politizálás mára szerencsétlen csetlés-botlássá vált. A szükségszerűen önellentmondásos, a legjobb esetben félsikereket elérő modernizációs politika pedig társadalmi rokonszenv és azonosulás nélkül az érdekcsoportok mindenkori alkujának kiszolgáltatottjává válik.
Az intellektuális és érzelmi tartalékok kimerülése egy végtelen egyszerűségű társadalmi modell keretében értelmezett versenyképesség- és felsőközéposztály-barátság irányába löki a pártot, mivel ez tűnik az egyetlen befolyásos aktorokkal rendelkező, a többi párt által le nem fedett, liberális alapon jól megközelíthető területnek. És valóban lehet ezzel próbálkozni, ha az ebben rejlő politikai lehetőségek méretét nem is ismerjük pontosan, ám a jelenleginél ebben az esetben is jóval összetettebb modellekre van szükség a gazdasági és társadalmi fejlődés értelmezéséhez. Ez a konzervatív liberális irány egyébként nagyszerűen megfelelne a gyurcsányi MSZP-nek is, amely így a széles társadalmi érdekek nagy baloldali védelmezőjének szerepében léphetne fel, a kellemetlen hatású gazdaságpolitikai lépéseket a kicsi, de önkorlátozásra képtelen liberálisok számlájára írva.
Van azonban egy másik alternatíva is. Az sem kizárt, hogy az SZDSZ a gazdaság felső középosztálybeli nézőpontból percepiált hatékonyságjavítása helyett a szélesen értelmezett társadalmi problémák kezelésére összpontosítja a figyelmét, a modernizációs célú reformok mellett elsődleges prioritásnak tekintve az alsó középosztálybeli és annál alacsonyabb státusú társadalmi csoportok védelmét. Ez a megközelítés egyáltalán nem mond ellent a rendszerátalakító liberális reformok képviseletének: a közszolgáltatások színvonala a magánszolgáltatások megfizetésére képtelen szegényebb rétegek lehetőségeit határozza meg a leginkább. A középosztály-támogatásra – benne a viszonylag jól fizetett állami alkalmazottak hadára – kevesebbet költő, kiegyensúlyozott költségvetési gazdálkodást folytató, azaz a jövedelmek elinflálásától tartózkodó, a kamatokat alacsonyan tartó állam ideáltípusa pedig ugyancsak nem idegen ettől a társadalmi eszménytől. Ugyanakkor egy ilyen „plebejus liberális” megközelítésben a viszonylag széles körű közszolgáltatások fenntarthatóságának érdekében a további adócsökkentésnél sokkal fontosabb célt jelentene az adóalapok kiterjesztése és az arányos közteherviselés megteremtése.
Ennek a politikának az alkotóelemeit a takarékos állami gazdálkodás, a leszakadó társadalmi csoportok integrációja, a környezetvédelmi szempontok figyelembevétele, a durva és erőszakos megnyilvánulásoktól terhes társadalmi élet civilizálása, valamint egy, az európai intézményi keretekkel kompatibilis, befogadó nemzetpolitika kialakítása jelenthetné. Ez a jog-, környezet-, kisebbség- és kisegzisztencia-védő, a nagypárti nagyotmondással és középosztályi privilégiumvédelmezéssel szembenálló, értékelvű liberalizmus alternatívája.
Az MSZP és a baloldali liberalizmussal sokáig kacérkodó miniszterelnök populista fordulatát követően jelentősen bővült a társadalomjobbító liberalizmus mozgástere. A társadalomjobbító racionalitás azonban önmagában nem politikai program: akkor válik azzá, ha azonosulásra alkalmat adó, vonzó társadalmi értékek felmutatásával párosul. Félreértések elkerülése végett ez nem az SZDSZ populista fordulatára tett javaslat: a populizmus vonzó, de a társadalmi boldogulás szempontjából irracionális politikát jelent, mint amilyen például a fékevesztett költségvetési költekezés.
Az SZDSZ valaha volt két legsikeresebb politikusa, Göncz Árpád és Demszky Gábor, a maga módján és helyén, egy ilyen racionálisan vonzó liberális alternatívát jelenített meg, sőt, legjobb pillanataiban valójában Gyurcsány is ezzel próbálkozott. Talán Kuncze és Fodor is tehetnének rá egy kísérletet.
- Folyamatos jelen [7]