„Mummus!”

Csata István [1]

Hannának, Sárának

Az anyai dédnagyapám az első világháborúban eltanulta az olasz frontkatonáktól, hogyan kell éti csigát főzni. Mikor sok-sok év után a frontról végre hazakerült, egy külön lábasban és csak a kert végi mosókonyhában főzhette meg ezt a csemegét magának, mert a dédnagyanyám ki nem állhatta a gusztusát.

A mamám meséli, gyerekkorában gyűjtötték az ezüstpapírt, nagy gömbbe gyúrták, és elvitték a templomba, a papok meg eladták a fémgolyókat, hogy támogassák az afrikai missziós munkát. – Így érintkeztek egymással: édesség és megváltás, a pesti cukrospapír és woodoo hit…

A mamám meséli, hogy a háború előtt, gyerekkorában, a falujában a postás egyszer csomagot hozott Amerikából. Címzésként a dobozon ez állt: „A Falu Koldusának, a Templom mellé…”

A mamám meséli, hogy ’45-ben a születésnapjára egy doboz „olajos halat” kapott ajándékba, ami akkor nagyon nagy szó volt…

1944. november 19-én érték el a falut a szovjet csapatok. A mamám és a többi falusi lány a padláson, pincében és a csőszkunyhóban bújtak el.

A mamám meséli, hogy amikor a szovjet csapatok a faluba értek, főleg élelmiszert kerestek, és egyébként nem bántották a lakosságot. Ruhát hiába is kerestek volna, mert a falusiak nagy hordókba zárva elásták azokat.

A mamám meséli, hogy a háború alatt egy szovjet katona elvette dédnagyapám kar­­óráját, aki ezért nagyon megsértődött (a „ruszkikra”).

A mamám meséli, hogy amikor a falut megszállták az oroszok, jött egy ázsiai arcú (kirgiz?) szovjet katona, aki mindennap meglátogatta nagyapámék házát, és lőportartó textilzsákban cukrot hozott ajándékba nekik, majd leült nagyapám kakukkos órája elé, és leste, milyen drámai események kísérik az idő múlását. Nagyanyámék arra számítottak, hogy majd elviszi egyszer az az „orosz” az „Időt”, de nem így történt, mert a katona nem jött többet, valószínűleg elvezényelték.

A mamám meséli, hogy a háború alatt, amikor a szovjet csapatok megszállták a falut, az új szovjet elöljáróság – „Davaj Főhadnagy”, ahogyan a helybeliek nevezték –, általában igen ittasan, végigszekerezett a településen, és ha valami megtetszett neki, akkor azt elvette, és odaadta kedvesének, „Kancsó Bözsinek”, a falu kurvájának…

’44 karácsonyán szovjet katonák elvitték a feldíszített karácsonyfát nagyapám házából.

A mamám meséli, hogy ’44-ben, amikor bejöttek a faluba a szovjet katonák, szórakozásból szétlőtték az utcai közvilágítást (rossz), amit aztán nagyapám mérnökként segített rendbe hozni (jó) a háború után. Viszont ’46-ban nagyapámat koholt vádak alapján Miskolcon börtönbe csukták (rossz), mert az egykori falusi jegyző feljelentette (nagyon rossz). „Államosították” a nagyszüleim hevesi házát és szőlőjét, és nagyapám elveszítette anyagi létalapját (rossz), viszont azért, hogy megéljen, vegyészmérnökként rovarirtásból extra jövedelemhez jutott (jó)...

A ’34-es Gaál Béla-filmben, a Meseautóban van egy jelenet, amelyben a főhősnő, miután a sportautó volánját meg­simogatta, boldogan elszenderedik a luxuskocsiban. Az arra járó éjszakás rendfölvigyázó csendőr, látva, hogy nincsen nagy baj, óvatosan betakargatja lányt, még oda is mosolyog neki, és tovább-ballag. – A „meseautót”, vagyis a filmben szereplő Adlert a nagyapám megvásárolta, de a háború alatt orosz csapatok ezt is elvitték. Csak a filmben láthattuk viszont ezt a családi vagyontárgyat, amely valahogy soha nem tartozott hozzánk…

’45-ben, amikor nagyapám testvérét a többi falusi legénnyel együtt „málenkij robot”-ra elhurcolták, az a német orvos tiszt mentette meg az életét, aki a megszállás alatt nagyapámék házába volt beszállásolva. Amikor hadifogságba esett, az orosz csapatok a határ menti munka-gyűjtőtáborban orvosként dolgoztatták, ő mondhatott ki egészségügyi felmentő diagnózist is. Így történt, hogy a felszabadító szovjet csapatok fasiszta hadifogoly tisztje mentette meg János bácsit, aki 10 éves koromban, egy falusi lakodalomban bevezetett a szeszek mámorába, tudniillik levitt minket a testvéremmel a borospincébe, és a lopóból kimért nekünk egy kis bort kóstolóba. Jó volt.

’45-ben a nagyapám eladta a borát, és abból vették az akkor 15 éves mamámnak az első ruhaanyagot, zöld alapon fehér mintásat.

’46-ban nagyanyám eladta a kvarclámpát, és felutazott Pestre a mamámmal, és a Kálvin téri zsidó szatócsnál, a „Schütz és Lutsch”-nál két anyagot is vettek a mamámnak, meg egy férfi­biciklit, amit a nagybátyámmal közösen használtak. Akkoriban a boltosok az utcán hajlongtak – mesélte a mamám –, hogy a vevőt marasztalják. „Megint nehéz idők jöttek...”

Nagyapám halála után néhányszor lementünk szüleimmel megnézni nagyapám államosított házát, a „kastélyt”, ahogy a helyi falusiak nevezték. – Anyai nagyapám falusi gyerek volt, beteges fizikumú, de nagyon jó eszű, a falusi pap rábeszélte a családot, hogy engedjék taníttatni, és a középiskola után az egyetemet is kijárhatta, vegyészmérnök lett belőle. Nagyon innovatív, tehetséges ember volt, számtalan ipari és mezőgazdasági találmánya volt. A kispesti Drasche kerámiagyár igazgatója lett. ’44-ben a németek ajánlották neki, hogy segítenek, hogy kimenekítse a gyárat Németországba, amire nem volt hajlandó. A jövedelméből bevezettette a villanyvilágítást a szülőfalujába, szőlőt vett, és a falun kívül, fent a szőlődomb tetején egy nagy, mátrai kőből épített családi házat emelt. Borospincével, autógarázzsal, az akkori viszonyok között grandiózusat. Az épület elhelyezkedésének szimbolikus értelme, üzenete lehetett, kívül a falun, felette, ahová a társadalmi felemelkedés juttatta a nagyapámat. A háború után nagyszüleim, szüleim és nagybátyám lakásában az egykori családi „kastély” bútordarabjai, a különböző színű és lakberendezésű szobák (sárga, kék stb.) egyes darabjai fellelhetőek voltak, és családi összejövetelekkor, illetve a családi legendá­riumban mindig szóbeszéd tárgyai lettek. Ezeket hallgatva, meg magát a „kastély” szót ízlelgetve, mindig valamilyen pompázatos gazdagságot képzeltem oda, abba a világba, de amikor gyerekként lelátogattunk, mindig csak „romokat” találtunk. Az épület zárva volt, „le volt pusztulva…”, a helyi termelőszövetkezet tulajdonába került, és présháznak használták. Eltűnt belőle minden személyesség, az udvart felverte a gaz, és nehéz volt elképzelnem, hogy valaha a mamám gyerekként azokon a lépcsőkön szaladgált. – „Mi lett volna, ha?” – Ha az ország nem sodródik bele a háborúba, és nagyapám megmarad mérnökként, ha nem történik meg a kommunista hatalomátvétel, amelybe nagyapám gazdaságilag, idegileg és fizikailag beleroppant, és én egy hevesi földbirtokos, gazdálkodó családba születek bele, egy szőlődomb tetején?

A mamám meséli, hogy az ötvenes években az egyetemi „bulira” élesztőből készítettek „pástétomot” a kenyérre, amit aztán egy hétig ettek, nehezen gyűrték le a fiatal torkok ezt a szomorú ételt.

’56-ban a mamámnak, mielőtt terhes lett a testvéremmel, orvosként kötelező katonai szolgálatot kellett teljesítenie a Magyar Néphadseregben. Az (ellen)forradalom alatt szétoszlatták a hadsereget, és a mamám meg hazasétált a katonai nagykabátban, a „mikádóban”. Valahogy akkor mindenkinek más baja volt, mert senki sem kérte vissza tőle a kibélelt, zöld nagykabátot. Amikor nőni kezdett a hasa, akkor a „mama” – vagyis a nagyanyám – a felismerhetetlenségig szétszedte az erős szövetanyagot, majd elvitte a ruhadarabokat a kelmefestőhöz, aki újfent zöldre festette azt, ha már egyszer úgyis az volt a színe! – Végül is ez a különös, alkalmi télikabát melengette a mamámat és a testvéremet az ’58-as fagyos, hideg tavaszon, amikor nagyon is elkellett a nagykabát...

Nagyanyám a lisztet a spejzban egy nagy, tízliteres fém konzervdobozban tartotta. A doboz eléggé megkopott már, de még mindig kivehető volt a nagy vörös („veres”) kereszt rajta. Azt mesélte, hogy a háború után az amerikaiak(?) ilyen dobozokban osztottak élelmiszersegélyt, amihez valahogy a nagyszüleim is hozzájutottak, és aztán a doboz része lett a háztartásnak. Éppen jó volt a lisztnek.

Nagyothalló nagyanyám nyelvét beszéltük testvéremmel gyerekként. Stelázsli (polc), tennap (tegnap), papundekli (kartonpapír), Sztalin (így „a”-val) meg a „beszkárt” (a villamos) stb...

A nagyanyám, amikor elvitt egy presszóba egy kis tejszínhabra, vagy együtt bementünk a henteshez, mindig előre közölte a boltban, hogy „süket”. Így. Nem azt mondta, hogy „nagyothalló” vagy „beteg” stb., hanem: „süket”. Mint­egy előre felkészítette a boltost stb., hogy itt most kérem szépen valami nem szokványos dolog fog következni, tessék erre felkészülni. Nem köntörfalazott, bevállalta, ez van.

A nagyanyám „polgári úrilányként kezdte”, és hozzáment a felemelkedett parasztfiúhoz, akiből aztán „mérnök úr” lett. Mutatta nekem a régi fényképeket, a báli ruháját, elképesztően csinos volt! Aztán a második háború elvitt mindent, bundát, lakást, polgári fizetést, és akkor a nagyanyám elment kertészetbe dolgozni, munkakönyve lett. És megszerette! Nyolcvanon túl is mindig dolgozott a virágok között, beszélgetett a rózsákkal. Vili bácsival, a helyi csavargóval értekeztek a rózsák oltásáról és szemzéséről, járta a rózsakiállításokat. Kibírt és tulajdonképpen felnevelt bennünket a testvéremmel, pedig hát volt, amikor komiszak voltunk, kihasználtuk sérültségét: éjszakai kiszökések és egyéb sas-hegyi stiklik…

Nagyapám megtanított a „Miatyánkra”, a Biblia ott volt az éjjeliszekrény fiók­jában. Templomba soha nem jártunk, gyerekként éreztem a feszültséget a nagyszüleim világnézete és a szüleimé között. A testvéremmel a nagyszüleinkkel laktunk egy budai bérház földszintjén, a szüleim meg fent az emeleten. A nagyszüleim lakásának a falán egy feszület lógott, közben meg a szüleim párttagok voltak. A nagybátyám kiváló tanulmányi eredményei elismeréséül a Műszaki Egyetemtől egy fehér porcelán Lenin-szobrot kapott. Nagyanyám betette a „nippek” közé, és évente egyszer, mikor nagytakarítást rendeztek a „bejárónővel”, letörölgette, és visszatette a „helyére”.

1963-ban vagy ’64-ben nagyanyám elment Lenke barátnőjéhez a Tátrába („Cseszkóba”), és hozott nekem egy sírós mackót. A cipőjében átcsempészett apró, fiatal fenyőfákat is, amelyeket a Budaörsi úti ház kertjében elültettünk.

1965-ben vagy ’66-ban állunk a test­­­­vé­rem­mel a nagyanyám Singer varró­gé­­pé­re felerősített satu felett, és a vasfű­résszel egy rozsdás kézigránátot fű­ré­­szelünk éppen, amelyet a helyi építkezésen találtunk. Megúsztuk.

Nagyanyám még a hetvenes években is a sárga, parasztbarokk mintás, a városi lakás méreteihez képest túlméretezett ruhásszekrényében, a téli holmik mögött tartott egy-két csomag cukrot, lisztet, sót, arra az esetre, ha valami „baj” lesz.

A nyolcvanas években a papám mondogatta, hogy: „’56-nak nagyobb volt
a füstje, mint a lángja”, meg azt is, hogy „feketeseggű leszel, édes fiam”, amikor megtudta, hogy a szamizdat Beszélőket terjesztem.

A kilencvenes évek végén elkísértem a papámat haza, az erdélyi szülőfalujába. Később kiderült, ez volt a búcsúja a földtől, attól, ahonnan elindult, de amikor az utazásnak nekivágtunk, csak egy vidám, többnapos együttlétnek látszott. Autóbusszal mentünk, és tényleg jó hangulatúra kerekedett az út, mert a papám minden egyes állomáson, ahol újabb utasokat vettünk fel, kiszalajtott, hogy vegyek neki valami „rövidet”. Szóval iszogattunk – papám meg én –, és ő még dúdolgatott is, amíg egyszer csak Zilahra érkeztünk. Itt egy másik járműre kellett szállnunk, hogy Vérvölgybe érhessünk. A faluba nem vitt be a busz, a településen nincsen átmenő forgalom (ez itt a „Világ Vége” – gondoltam), letett minket a bekötőútnál, és onnan ballagtunk befelé. Kora délután értük el a falu üres kocsmáját, az emberek a környező földeken dolgoztak. Aztán bejött egy italra a mezítlábas, kalapos helyi pásztor, a hátsó zsebéből egy nagy kés lógott ki. Rögtön odaült hozzánk, és beszélgetni kezdtünk. Kérdezte, kik vagyunk, mik vagyunk. A papám több mint negyven éve már, hogy elhagyta erdélyi faluját, de a harminc év körüli pásztor, ötpercnyi beszélgetés után, beazonosította a családunkat, felmenőinket. Tudta azt a házhelyet is, ahol valaha, a második világháború előtt, a „Csaták” háza állt… Hát ez megint egy időutazás volt. A nap végén, ahogy mentünk visszafelé a buszmegállóhoz, nagy, fekete bivalyokkal találkoztunk. Papám mesélte, hogy gyerekként „meglovagolták” az állatokat, amikor itatni vitték őket. – Igen, megeshetett volna, hogy én is ott jövök világra, abban a néhány száz lelkes faluban, aminek egy utcája van, gyalogútja, amely a „Vérvölgybe” vezet. Az is meglehet, hogy bizonyos értelemben a papám messzebbre jutott, mint én, Pest és Auckland nincs messzebb egymástól, mint Vérvölgy és a Debreceni Református Kollégium, ahová a papámat árva gyerekként felvették.

Agyi sérült, maori diákom születésnapján maori, magyar és angol nyelven köszöntöttük az ünnepeltet. – A beszélt nyelv olyan, mint a finomra őrölt liszt, mindenhová bejut, eljut, felveszi annak a közegnek a formáját, amivel érintkezik…

Aucklandben az emberek, akikkel találkoztam, nemigen vagy csak keveset hallottak Magyarországról. Amikor bemutatkozom, és látom, hogy elkerekedik valakinek a szeme, mert nem hallott erről az országról, akkor inkább csak azt mondom, hogy Európából jöttem. Arról tudnak. Errefelé az üzleti szférában egy cég vonzerejét növeli, ha úgy „pozicionálja magát a piacon”, hogy európai, szóval értelmesen hangzik itt, ha azt mondom, olyan európai vagyok, aki magyarul beszél…

Auckland City, a belvárosi, a helyi szleng szerint „CBD” („city-buildings”) negyed elegáns felhőkarcolójának a tizenegyedik emeletén ücsörgök. Szép kilátás esik innen Auckland egyik építészeti remekére a nem túl sok közül: a „Metropolisra”. Mikulás-süveg ormú, sokablakos csúcsa Fritz Lang régi filmjét idézi. Ott olyan, mintha mese lenne, itt meg egzotikus valóság, anyagtalan, nőiesen vonzó, óriási makett… A kb. harmincadik emeleti balkonon, az odatelepített pálmafák közt egy pár késő délutáni ebédje mellett üldögél. „Ott a reggeli a heti fizetésem” – lep meg ez az előítéletes gondolat, aztán elszégyellem magam: mintha a gazdagok „alapból” pazarlóak, irigyek, fukarok és voltaképpen bűnözők lennének egytől egyig…

Mikor Új-Zélandon „landoltam”, először házakat festettem és bútort restauráltam. Érzékeny lelkű, ukrán főnököm – aki sajnos rendszertelenül és rosszul fizetett – a lelkemre kötötte, hogy mindig a cég overallját viseljem, merthogy a város legelőkelőbb polgárainak fogunk dolgozni, majd az egyenruha kötelez, gondolta. Igyekeztem is jó benyomást kelteni, és erre tényleg szükség is volt, mert az egyik munkánkat a helyi milliomos, K. család palotájában kellett befejeznem. Na, gondoltam magamban, jól megnézem én magamnak ezeket a K.-ékat… Mert milyen is egy igazi „nyugati” milliomos: szivar a szájban, arrogancia, díszzsebkendő a zakó felső zsebében, szélü­téses tekintet, vastag, élveteg ajkak, sportkocsik, szóval ezeket anticipáltam. Aztán mikor odaérkeztem, tele volt a „ház” mindenféle mesteremberekkel, gondoltam, majd csak este jön haza, nem vegyül el, stb. Délután, amikor már mindenki egy kicsit „megfáradt”, az egyik strandpapucsos, takarítónő (bocsánat!) kinézetű fiatal hölgy azt mondta, hogy most mára elég, mármint a munkából, és kerített egy láda sört, leültünk beszélgetni. Kiderült, ő volt a „nagyasszony”. Kérdezte, ki vagyok, mi vagyok, rajztanár, mondtam, akkor várjak, mutat valamit, és elkezdett festményeket előhúzogatni. Iráni kortárs képzőművész munkáit, merthogy a „nagyasszony” odavalósi. Ott ültünk a sörrel, a kiwi (Új-Zéland európai eredetű fehér lakossága) asztalos, az albán festő kolléga, a dél-afrikai elektrotechnikus és magam, a magyar, és hallgattuk a strandpapucsos, tollseprűs milliomost, ahogy a képeken keresztül a hazájáról mesél, szeretettel és vágyódással...

Budapesten, a Budaörsi út környékén nőttem föl, Teréz néni, nagyanyám bejárónője, akit a bátyámmal szívből utáltunk, mert ordítozott velünk, és néha lekevert pofonokat (ezért elhatároztuk, hogy megmérgezzük vízben áztatott cigarettacsikkekkel és Technokol ragasztóval, persze „elbuktuk”), a cigá­­nyokkal riogatott minket, hogy majd elvisznek bennünket, ha rosszalkodunk. Ezt komolyan is vettem, mert hétvégenként gyakran láttunk cigányasszonyokat a környéken, régi ruhákat gyűjtöttek, nagy rongyzsák volt a vállukon, olyan, mint az óvodában a Mikulást kísérő krampusznak, akinek a batyujából egy harisnyás gyerekláb is előkandikált, szóval én féltem Tőlük… Néha járt felénk az ószeres is, köpcös, kalapos cigány ember, irdatlan méretű cipőben járt, és mély torokhangján, hosszan elnyújtva kiabálta, hogy „óóóóóószeres-cipőőőt-ruhááát stb. veszek...” Úgy emlékszem, néha nagyanyám üzletelt vele, de olyankor inkább nem merészkedtem elő, szorongtam ezektől a helyzetektől…

Furcsa egy munka ez... Most találkozom harmadszor evvel a roma házaspárral itt Aucklandben. Nem tudom hova tenni őket, nem tudom, „rendben van-e” a történetük. Igaz, tolmácsként dolgozom, és nem az a feladatom, hogy kérdezzek, és főleg nem az, hogy értékeljek és megítéljek. Együttműködésünknek alapvetően formálisnak kellene lennie, másrészt meg én is Magyarországról jöttem, fokozatosan belevonódom a történetükbe. Vallomásuk provokál: „Akkor vagyok magyar, ha elhatárolódom Tőlük, ha nem hiszek nekik? Nem lehet, hogy az az ország, amely felnevelt, így bánjon az állampolgáraival!?”

Megkérdezem japán barátnőmet, neki mit jelent az, hogy ő japán. – Trükkös kérdés, hosszan gondolkodik. – A „bushi-do” – mondja végül, a „szamuráj erény”. – De hát te nő vagy – mondom –, a szamuráj, gondolom, az meg egy férfi”. – Hát akkor a fegyelem, attól japán a japán, hogy komoly… – és mond egy példát, hogy pl. ha hétköznap este szórakozni megy, akkor nem iszik sokat, mert tudja, hogy holnap munkába kell menni. Bezzeg a helyi emberek, a „kiwik” bármikor isznak, mint a kefekötő… Másnap belázasodom, beteget jelentek a munkahelyemen. Barátnőm reggel szintén nehezen indul neki a hétfőnek, látja, hogy én ágyban maradhatok, végül ő is betelefonál, késni fog. – Hát akkor, hogy van most ez a bushi-do dolog, a nevezetes japán munkamorál? – kérdem tőle. Az a bushi-do, hogy most rád vigyázok! – mondja, és nevet. Hm, szóval ez ilyen flexibilis, ez a japánság…

Eszembe jut a keleti mondás Bodhidarmától: „Halat ha akarsz látni, nézd a vizet!” – Igaz-e ez a kisebbség és a befogadó többség viszonyára is?

Autóval megyünk az ügyvédi irodába, kérdezték, betehetnek-e valami otthoni zenét, persze, mondom, és hirtelen előtör a hangszóróból az otthoni „roma pop”. Megállunk a piros közlekedési lámpánál, mi, „cigányok” és/vagy(?) „magyarok”, és utat engedünk a kora délutáni kínai, maori, indiai, koreai, japán, afrikai stb. emberek áradatának, az autóban dübörög a szájbőgő… Az egész helyzet hirtelen olyan hétköznapinak, normálisnak tűnik, nincsen ebben semmi rendkívüli: ide mindenki valahonnan jött, azért, hogy otthonra leljen, vagy jobban éljen… Most mindannyian csak városlakók és délutáni közlekedők vagyunk, addig, amíg betartjuk a KRESZ-t, senki sem fog kérdezősködni, szóval megyünk a dolgunkra… „Kozmopoliták” vagyunk, egy menedéket adó városban, amelyben most nem kérdezősködnek, hogy honnan jöttél és mit csináltál…

Vili bácsi, nagyanyám alkalmi napszámosa, egy helyi budaörsi csavargó volt. Az utca végében lakott, a senki földjén, egy düledező kunyhóban egyedül. Piszkos Fred-szerű alakját tisztelettel vegyes félelem vette körül a környéken. Télen-nyáron kalapban járt, soha sem borotválkozott, szóval igazi hobó volt. Nem tudom, miből élhetett, nagyanyám néha megkérte, hogy segítsen a gyümölcsszedésben, ásásban. Agyagos talaj volt nálunk, nehezen fogta a szerszám, és Vili bácsi volt az, aki rendesen meg tudta mozgatni. Fizetséget sohasem kért a munkáért, szabad ember volt. A nagyanyám próbálkozott főzni neki, ebédre invitálta, de meleg ételt állítása szerint soha nem evett, „nem vette be a gyomra”. A kínált bort szívesen elfogadta, és borozás után rágyújtott a szájából örökösen kilógó pipájára. A pipát gyerekként különösen csodáltuk, mert a tetején egy házi készítésű, üdítős kupakból átalakított fedő volt, melyet Vili bácsi szabályos közönként átlyuggatott, hogy a pipafüst ezeken tudjon az égbe kúszni, szóval tiszta csoda volt… Vili bácsinak a dohányon és az italon kívül még egy csemegéje volt. Volt két apró szemű meggyfánk is a kertben – na ezeket szerette a Vili bácsi! Munka után leült a földre, maga elé tette a teleszedett kalapját, és úgy ette a piros bogyókat. A testvéremmel távolról néztük ezt a bacchanáliát, mi nem szerettük, savanyú volt, csak akkor ettük, ha már más nem volt. „Cigánymeggy”-nek hívtuk.

Próbáltam előhalászni az emlékezetemből, hol fordult meg bennem a gyerekkoromban belém táplált idegenség és félelem a cigányságtól. Egy teljesen banális történethez kapcsolódik. Sorkatonaként egy fővárosi kórházba kerültem betegként, a kórház ott tartott kivizsgálásra, majd közhasznú munkára fogott, ablakokat pucoltam a betegek feje felett. Munkaerő­hiány volt bizonyosan, azt hiszem, jól jöhettem a kórháznak… A tavaszi nagytakarításban munkatársam az osztály főállású takarítónője, Joli, egy fiatal cigánylány volt. Sokáig dolgoztunk együtt szótlanul, csak a kezünk járt, óriási ablakok voltak a kórtermeken, és akrobatáskodni kellett a betegek feje fölött. Munkaszünetben együtt ücsörögtünk a kórház dohányzójában, nehezen indult a beszélgetés… Fogalmam se volt, hogyan kezdjem, törtem a fejemet, miről is tudnánk szót váltani. Evvel Joli is „valszeg” így lehetett, mert ő sem szólt semmit, viszont egy idő után hangosan és rendes időközönként irdatlanul nagyokat sóhajtott. Végül csak rákérdeztem, kiderült, hogy néhány hónappal azelőtt a férje börtönbe került, mert „megszúrt” valakit. Azt megelőzően a piacra jártak együtt zöldséget árulni, normális életük volt, amiről Joli sokat álmodozott… És ott, ahogy a fertőtlenítő- és cigiszagban hallgattam a Jolit, valahogy minden gyerekkori félelmem szétmállott, csak a kínlódó ember maradt mellettem, aki szomorú, és terheket cipel, mint bárki más. Hát ennyi.

A nyolcvanas években, amikor Solt Ottiliához jártam Beszélőért a Komjádi uszoda mellé, meg egy kis beszélgetésre, aztán meg ruhát gyűjteni a Szetának, néha felbukkant egy-egy cigány asszony is. Emlékszem, hogy egyikük a házigazdámat „Solt Mamának” szólította…

Volt a testvéremnek egy tömörgumi kerekű biciklije, amelynek a végére
a papám rászerelt egy seprűnyelet, ahogy azt kellett. Azon tanultunk meg kerekezni, és ezt a gépet használtuk közösen évekig. Egészen addig, amíg elnyűttük, a pedáljai is letörtek, és a lomtárba került. (Az otthoni lomtár a bérházunk földszintje és pincéje között volt, a lépcsőfordulóban, nem lehetett kivilágítani, és gyerekkoromban teljesen biztos voltam benne, hogy ott lakik a „Mummus”, illetve a „Belfegor”. Ezt a félelmemet a testvérem többször meg is erősítette, szóval semmi kétségem nem volt. A cigány ószeres meg ott kereste a kenyerét, abban a számomra „alvilági” atmoszférában… – „Vigyázz, itt a Mummus!”) Egy nap, amikor az ószeres cigányember a gyerekeivel felénk járt, a nagymamám odaadta a lestrapált kétkerekűt a kicsiknek. Most is emlékszem a kétféle, ellentétes érzésre, ami elfogott akkor. Láttam őket, ahogy az ajándékot fogadták, hihetetlen, szívből jövő örömmel és lelkesedéssel. Rögtön használatba is vették, az egyik kisfiú felült rá, a másik meg hátulról tolta, a harmadik meg előttük szaladt, és hangosan kacagott. Azt a boldogságot! Bizony meglepett, hogy ennyire lehet örülni a tönkrement, kacatnak dobott, „levetett” játéknak! Jó érzés volt részese lenni annak az élménynek, hogy „adtunk”. Másrészt azt hiszem, ott életemben először átéltem az „úri gyerek szégyenét”, látva, hogy egy megunt, kidobott tárgy ismét életre tud kelni, örömöt, energiát ad azoknak, akiknek van szemük meg erejük varázsolni.

Két év után, mikor először hazamentem Óceániából, kimentünk a mamámmal a temetőbe, hogy ott kicsit a családi sírok között legyünk. Ballagunk vissza az autóhoz, amikor a mamám kiböki, hogy az anyai nagyanyám, hát az egy amolyan nem hivatalos gyerek volt, a dédnagyapám ismeretlen. Illetve valami erdélyi orvos volt, és amikor a dédnagyanyám teherbe esett, akkor hasában a nagyanyámmal Pestre menekült a szégyen elől. Puff! Egy több mint százéves családi szégyenfolt előtűnik. Hallgattam. Soha nem értettem, honnan lehet nekem az az annyira zsidós orrom, hogy az akkori kedvesem még a péntek esti HÉV-szerelvényről is leparancsolt, amikor az Árpád hídnál felszálltak az ordibáló és részeg „kopaszok”…

Magyar vagyok, sváb és erdélyi magyar és talán zsidó felmenőkkel, ezekkel és hasonló történetekkel a fejemben, amelyeket most hátrahagytam… Mit jelent ez, mire kötelez? – Aucklandben, olyan városban élek, ahol legalább ötven nyelvet beszélnek az emberek a mindennapi érintkezésben. Mi az én „bushi-dóm”? Vagy elég csak annyi, hogy „ember”? Mi a dolgom a származásommal?

Amikor a származásomról, arról gondolkodom, honnan jöttem, előbb-utóbb beleveszek valamifajta határtalanságba, nem emlékszem a születésemre, csak hallomásból tudom, és az emlékezetemben lévő családi történetek is mind valamilyen távolabbi előzményre utalnak. Végül is azt, hogy ki vagyok, meg az eredetem mit is hordoz, a mindenkori környezetem rajzolja körül.

Martin Buber mondja, hogy az embernek szüksége van egy külső megerősítésre (konfirmáció), az állatnak nincsen: „az emberi lényeknek szükségük van annak a ténynek a megerősítésére, hogy ők emberek. Az állatoknak nincsen szükségük erre, ők azok, amik, anélkül hogy kérdeznénk. Ezzel szemben az emberi lények születésüktől fogva káosszal vétetnek körbe, félelemben és bátortalanul várnak arra fejbólintásra, amely létüket igazolja. És így odabólintani csak az egyik emberi személyiség tud a másiknak.”* – Vagyis szükségem van egy külső megerősítésre, hogy igenis „ember-ember” vagyok, és nem pl. egy „romboló”.

A Magyarországon élő embereknek is szükségük van arra, hogy ez az ország, mint az emberek közössége, szeresse, befogadja őket, és ápolja a kapcsolatot azokkal, akik ott élnek. Magyarországnak szüksége lehet erre a cigányoktól, zsidóktól, hajléktalanoktól, melegektől jövő bólintásra, mert addig mindig nehéz lesz tükörbe néznie, és magát (magyar) emberként szeretnie. Azt hiszem.

Jegyzet

* Martin Buber: Urdistanz und Beziehung. [1950] In: Werke. Bd. 1. Kosel-Verlag KG, München és Verlag Lambert Schneider GmbH, Heidelberg, 1962, 423. o.

• Játéktér [6]