Madagaszkár június 26-án ünnepelte függetlenségének ötvenedik évfordulóját. A jubileumon kívül azonban nem sok örvendenivalójuk van a világ negyedik legnagyobb szigete lakóinak, hiszen fél évszázad alatt sem sikerült kikecmeregniük a mérhetetlen szegénységből, amiért nem kis részben az egymást követő zavargások, puccsok, a szakszerűtlen (katonai) kormányzás tehető felelőssé. A Malgas Köztársaság történetét az újrakezdések sorozata írja.
Madagaszkár szigetének múltja messze a földtörténeti korokba vezet vissza, hiszen a hazánknál körülbelül hatszor nagyobb földdarab mintegy 50 millió évvel ezelőtt szakadt le az afrikai kontinensről. Ennek ma is látható eredménye az izolált fejlődés nyomán kialakult egészen egyedülálló növény- és állatvilág. A sajátos evolúció sokáig háborítatlan maradt, hiszen az első emberi lények csak az i. sz. III. század táján léptek földjére. Első lakói a Délkelet-Ázsiából – valószínűleg Borneóról vagy Celebeszről – a kelet-afrikai partok érintésével érkezett maláj törzsek voltak, amelyek akkorra behajózták szinte az egész Indiai-óceánt. Ez a bevándorlási hullám, amelyhez később az afrikai kontinensről bantu törzsek is csatlakoztak, közel ezer éven át tartott. A sziget írott története a VII. században kezdődött, amikor arab kereskedők telepedtek meg az északnyugati parton, és a maláj-polinéz nyelvcsaládhoz tartozó malgas nyelvet arab írásjelekkel kezdték lejegyezni, ez az úgynevezett sorabe. Néhány nagyobb törzsfőnökség, kezdetleges állam uralkodott a sziget nagyobbik része felett. A több évszázados együttélés, a hatalmi, törzsi harcok nyomán a maláj és bantu eredetű törzsek erős keveredésen mentek át, de apránként beolvadtak a XIV. század során nagyobb számban megtelepedett arabok is. Így alakult ki mára az a 18 – egymással közeli rokonságban álló, mégis vagy éppen ezért örökké rivalizáló – népcsoport, amelyek aszerint különböznek egymástól, hogy melyik bevándorolt népcsoport melyik másikkal keveredett leginkább. Noha ők megkülönböztetik magukat, lényegében egy népről, a malgasról beszélhetünk. (Hasonló ez ahhoz, hogy a külvilág spanyolokat ismer, ám a határokon belül az emberek katalánnak, andalúznak, kasztíliainak stb. vallják magukat.)
Az európaiak közül elsőként a portugál Diogo Dias kötött ki a szigeten (1500. augusztus 10.), miután a kelet-afrikai partok mentén a viharos tengeren elszakadt az Indiába igyekvő portugál hajórajtól. A portugálok először a São Lourençao (Szent Lőrinc) nevet adták a szigetnek, ám 1502-ben átkeresztelték egy másik Madagaszkár nevű sziget után, amelyet az európaiak még Marco Polo beszámolóiból ismerhettek meg. Az átkeresztelés oka alighanem a történelem örök titka marad. Az Indiai-óceánon sűrűn megforduló portugálok élénk kereskedelmet folytattak a sziget lakóival, s ez felkeltette az angolok, hollandok, de főként a franciák érdeklődését is. Az európaiak a XVI–XVIII. században számos kísérletet tettek kereskedelmi állomások, telepek létrehozására, ám sokáig sikertelenül. Nem is annyira a bennszülöttek, mint inkább a partvidéket és a Jóreménység fokának megkerülésével Európából Ázsia felé vezető hajózási útvonalat rémuralmuk alatt tartó, az akciók közötti időben a közeli Sainte Marie-szigeten élő angol, francia és holland kalózok miatt. Ekkoriban három nagy monarchia osztozott a szigeten: a központi fennsíkon a Merina, a nyugati partvidéken a Sakalava, míg keleten a Betsimisaraka királyság. Közülük a ma is a legnépesebb nemzetiségnek számító, a maláj-polinéz jelleget leginkább megőrző, identitásukra ma is legbüszkébb merinák állama volt a legerősebb, amely később saját uralma alatt egyesítette a sziget népeit.
A nagy gyarmattartó államok közül elsősorban Franciaország tett számos erőfeszítést, hogy megkaparintsa Madagaszkárt. Ezekhez a törekvésekhez kapcsolódik a sziget közismert magyar vonatkozása, a Jókai Mór megörökítette katonatiszt és utazó, gróf Benyovszky Móric „királysága”. A világjáró gróf 1774-ben érkezett Madagaszkárra a francia monarchia megbízásából, s ott Louisbourg néven gyarmatot alapított. Kiváló diplomáciai érzékének és emberségének köszönhetően hamar elnyerte a bennszülött törzsfőnökök bizalmát, akik néhány év után királyukká emelték – ám ezzel szembekerült eredeti megbízójával, a francia királyi udvarral. Benyovszky modern államot kívánt kiépíteni diplomáciai és külkereskedelmi kapcsolatokkal, ám elképzelései megelőzték korát, Párizsban és Londonban is elutasították terveit. Amerikából kalandos úton jutott „haza”, ahol a bennszülöttek élén a francia gyarmati hadsereggel vívott harcban esett el 1786-ban. A „király” halála után Madagaszkár fokozatosan francia kézre került. A XVIII. század vége felé a Merina Királyság uralma alatt egyesült sziget uralkodói többnyire nem voltak ellenségesek a franciákkal, örömmel vették az európai világ korszerű találmányainak, ideáinak meghonosítását. Így történhetett, hogy 1817-ben a merina uralkodó megállapodott Mauritius brit kormányzójával a rabszolga-kereskedelem betiltásáról. Mivel azonban az ingyen emberi munkaerő a királyság fontos „exportcikke” volt, a tilalomnak csak sokára sikerült érvényt szerezni, noha az angolok még kárpótlást is fizettek az elmaradt haszonért. Ez a sor I. Ranavalona királynő – aki férje, I. Radama 1828-ban bekövetkezett halála után lépett a trónra – uralkodásával ért véget. A királynő férjével ellentétben ellensége volt minden újdonságnak és minden idegennek, ami előbb a helyi keresztények üldözéséhez, majd, az 1845-ös toamasinai angol-francia ütközet után az európaiak kiutasításához vezetett. A trónon anyját követő II. Radama királyt 1863-ban megölték, s bár utána még három királynőt is számlált a történelem, a (még) független Madagaszkár utolsó három – hatalomátvételi kísérletekkel tarkított – évtizedében tulajdonképpen Rainilaiarivony miniszterelnök gyakorolta a hatalmat, aki sorban a koronás asszonyok mindegyikének hitvese is volt. Igyekezett visszafogni a modernizációt, s a franciákkal szemben az angolok barátságát kereste. Csakhogy a gallok, miután még 1840-ben a Sakalava királyság egyes részeinek átadásáról szóló szerződéssel „birtokon belülre” kerültek, az 1883-ban kezdődött hódító háborút lezáró, a Merina Királysággal megkötött 1885-ös egyezmény értelmében végképp uralmuk alá kerítették Madagaszkárt, amit a rivális britek 1890-ben hivatalosan is tudomásul vettek. (Cserébe a franciák elismerték Zanzibár brit protektorátusát.)
A sziget déli részén még sokáig fel-fellángolt az ellenállás, de a franciák lassan teljesen berendezkedtek Madagaszkáron. Uralmuk alatt az eredetileg domináns bennszülött-protestáns
keverék kultúra lassanként háttérbe szorult a francia katolikus kultúrával szemben. A gyarmat az első időkben jelentős társadalmi és gazdasági fejlődésnek indult. Az 1896-tól tíz éven át kormányzó Joseph Gallieni tábornok állami iskolákat nyitott – addig az oktatás kizárólag a misszionáriusok kezén volt –, létrehozta az orvosi ellátást a malgasok számára. Ösztönözte a malgas nyelv és népszokások tanulmányozását, s ennek érdekében megalapította a Malgas Akadémiát. Új trópusi haszonnövényeket honosított meg, hogy erősítse az ország gazdaságát. Politikája mintakép lett utódai számára, ám utódainak munkája már kevesebb sikerrel járt. A II. világháborúban malgas katonák harcoltak a francia seregben Európában, Marokkóban és Szíriában. Beláthatatlan következményekkel járó szerepet szánt a náci vezetés a szigetnek az úgynevezett Madagaszkár-tervben. Egy korábbi lengyel ötletet felelevenítve Franciaország lerohanása után, 1940-ben a németek négymillió európai zsidó kitelepítését tervezték az Afrika keleti partjai mentén elterülő szigetre. Csakhogy a francia flottát nem sikerült megkaparintaniuk, így lehetetlenné vált a brit uralom megtörése az Indiai-óceán nyugati részén, ráadásul egy évvel később az angliai légi csatában is vereséget szenvedett a náci légierő, így Hitlernek le kellett mondania e terv megvalósításáról.
A világháború után Madagaszkár Franciaország tengerentúli megyéje lett, majd 1947-ben több mint egy esztendőn át húzódó nemzeti felkelés tört ki, amelyet a franciák végül levertek. A gyarmatbirodalmak felbomlásának folyamata, az afrikai függetlenségi törekvések azonban arra késztették Párizst, hogy befolyása megőrzése érdekében maga nyissa meg Madagaszkár számára a függetlenné válás útját. Ennek jegyében 1956-ban reformokat vezettek be, majd 1958-ban kikiáltották az egykori gyarmatbirodalmat összefogó Francia Közösségen belül autonóm Malgas Köztársaságot. Végül az alkotmány elfogadása után, 1960. június 26-án Madagaszkár teljesen függetlenné vált.
Az ország első államfője a franciák által favorizált Philibert Tsiranana lett, aki nem sietett elvágni a volt gyarmattartóhoz fűződő szálakat, sőt, kijelentette: „franciák vagyunk, s azok is akarunk maradni” (tudniillik a francia gyarmatok lakói korábban mind megkapták a francia állampolgárságot). Óvatos nacionalizmussal és csöndes antikommunizmussal látott munkához. Tanácsadóként alkalmazott több francia gyarmati tisztviselőt, és Párizs megtarthatta katonai támaszpontjait is. Szociálliberális politikát folytatott, ám a kezdeti gazdasági fellendülés kulcsa továbbra is a hathatós párizsi támogatás volt. Kétszeri újraválasztása (1965 és 1972) túlságosan is elhitette vele, hogy mindent jól csinál. Nem észlelte, hogy mindinkább mozgolódni kezd a marxista nézetekkel megfertőződött malgas értelmiség, amely az oktatásban „malgasizációt”, a politikában valódi függetlenséget, szociális egyenlőséget követelt. Emellett gyengítette pozícióit szívbetegsége is, amely miatt gyakran kellett elutaznia hazájából. Ennek egyenes következménye az egyre növekvő gyanakvás. Tsiranana összeesküvést sejtett mindenhol, s ez úgy működik, mint egy önbeteljesítő jóslat.
Tizenkét év után a malgas nép még mindig a franciák rabszolgáinak érezte magát, s ez annyiban igaz is volt, hogy a lakosság legnagyobb része továbbra is mélységes szegénységben élt, a beáramló külföldi tőkéből csak egy nagyon szűk réteg tollasodott meg. A bajokat tetézte, hogy igencsak szűkös volt az ellátás alapvető élelmiszerekből, a húsok ára az égbe szökött, és egyre többen maradtak munka nélkül. Nem csoda, hogy a diákok és a munkások összefogtak, hogy követeljék Tsiranana távozását. A főváros, Antananarivo (amit sokszor csak a rövid Tana néven emlegetnek) központi terét 1972. május 13-án elözönlő tömeg mindezt „fejére is olvasta” az államfőnek, és szorgalmazta a franciákkal kötött szerződések felülvizsgálatát is, skandálva, hogy: „az együttműködési szerződés rabszolga-szerződés”. A megrémült elnök a tüntetők közé lövetett, majd’ negyven holttest maradt a téren. De a tiltakozás nemhogy elült volna, tovább erősödött, míg 18-án Tsiranana arra kényszerült, hogy a hatalmat átadja Gabriel Ramanantsoa tábornoknak. Ezzel azonban semmi nem oldódott meg. Az új elnök pedig mindent megpróbált: új alkotmányt dolgoztatott ki, szövetségeket bontott és kötött, ám így sem tudta egészen ellensúlyozni egyes vezető politikusok aknamunkáját, akik virtuóz zenész módjára játszottak a malgasok és a fennsíkon lakó merinák közötti etnikai ellentétek érzékeny húrjain, hogy elérjék céljaikat. Egy 1974-es katonai puccskísérlettől megtörve Ramanantsoa átadta a hatalmat a parasztok reménységeként ismert Richard Ratsimandrava ezredesnek, aki azonban alig hat napot töltött az elnöki székben: merénylet áldozata lett.
Őt Madagaszkár párizsi nagykövetségének korábbi katonai attaséja, Didier Ratsiraka követte a hatalomban. Az akkor 38 éves, magát keresztény marxistának valló katonatiszt gyökeres változásokat indított el: felülvizsgálva az együttműködési szerződést, siettette az elszakadást az anyaországtól (kilépett a frankzónából, és kiüríttette a francia támaszpontokat), megszüntette a diplomáciai kapcsolatokat a fajüldöző dél-afrikai rezsimmel, és a szocialista tábor országai felé fordult. Agrárreformot és szövetkezeteket ígért a parasztoknak, ám így sem jutott több a tányérokra. A nacionalista, szocialista jellegű gazdaságpolitika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így az 1980-as évek elejétől Ratsiraka, felülbírálva korábbi „rózsaszín” nézeteit, a liberalizáció felé fordult, ami a gazdaság strukturális átalakítását eredményezte, újra előtérbe került a magántulajdon. De ez sem segített. Noha 1989-ben újraválasztották, Ratsiraka sokat veszített tekintélyéből. A szegénység súlyosbodott, az elégedetlenség ismét nőtt. A hatalom begubózott, féltékenyen s mind szigorúbban őrizte uralmát. Egészen a tragikus végű szombatig (1991. augusztus 10.), amikor a külvárosokból érkezett nincstelenek tömege szállta meg az észak-koreaiak építette elnöki palota, a Iavoloha előtti teret. A hadsereg készenlétben, ám tétlenül figyelte a fejleményeket. Nem úgy az elnöki gárda, amely sortüzet nyitott. Az ennek nyomán kitört zavargásokban közel száz ember veszítette életét, miközben Ratsiraka kereket oldott. A nép Albert Zafy professzort emelte a „trónra”, ám ő sem tudta jobbra fordítani az emberek sorsát, három év után politikailag meggyengülve elvesztette az ellenzék által kierőszakolt újabb választást, ezzel szabaddá vált az út Ratsiraka visszatérése előtt. Második regnálása elején a gazdaság növekedésnek indult, ami kedvezett a demokratikus fejlődésnek, a politikai pluralizmusnak és a média szabadságának, ám a lendület egy idő után mind gazdasági, mind politikai értelemben megtorpant, a mókuskerék forgott tovább: szegénység, elégedetlenség, tüntetések sorozata.
Tulajdonképpen az utca volt a színtere a 2002-es hatalomváltásnak is. Igaz, ezt megelőzte egy furcsa elnökválasztás, amelyen az első fordulóban az ellenzéki jelölt, a főváros polgármestere, Marc Ravalomanana a voksok 46, míg Ratsiraka csak 41 százalékát szerezte meg, így a második fordulóban dőlhetett volna el az elnöki hivatal sorsa. Csakhogy Ravalomanana szerint csalás történt, mert ő a szavazatoknak több mint felét kapta, s ki is hirdette magát a referendum győztesének. A politikai patthelyzetet általános sztrájkok, tüntetések kísérték, amelyek azonban mind gyakrabban végződtek véres összecsapásokkal a tüntetők és a biztonsági erők között. Ennek kívánt véget vetni az ellenzéki vezér, amikor februárban egy stadionban hatalmas tömeg előtt államfővé nyilvánította magát. Később elismerte ugyan, hogy lépése alkotmányellenes volt, de mint mondta: nem volt más választása a csalás után. Ennek megfelelően ki is jelölte kormányát, amely a tüntető tömeg támogatásával elfoglalta a kormányépületeket, Ratsiraka és kabinetje kiszorult Antananarivóból, de nem adta fel a küzdelmet a hatalomért. Blokád alá vette a fővárost, s az országot egy hajszál választotta el a polgárháborútól. Az áldatlan helyzetet végül az oldotta fel, hogy az Egyesült Államok, majd Franciaország és a többi nagyhatalom is jobbnak látta elismerni a nincstelenségből mágnássá emelkedett Ravalomanana hatalmát. A külföldi segélyek újabb hulláma egyrészt adott némi lendületet a gazdasági növekedésnek, másrészt stabilizálta a politikát. A gyarapodásból azonban a nép megint csak annyit észlelt, hogy a gazdagok még gazdagabbak lettek, ők pedig továbbra is kolduskenyéren élnek. Ravalomanana és közvetlen környezete az általános gyanú szerint alaposan lefölözte a növekedés hasznát. Az sem véletlen, hogy az elnököt a népnyelv csak joghurtkirálynak nevezi, hiszen övé az ország legnagyobb vállalkozása, a TIKO nevű élelmiszer-ipari konglomerátum. Emellett birtokol rádió- és televízióállomást, valamint építőipari vállalatot is. Hiába épített iskolákat, utakat, kórházakat, nem moshatta le magáról a vádakat, miszerint az államfői tisztséget vállalatbirodalma menedzselésére használja fel. És ezeket a vádakat a leghangosabban egy 34 éves korábbi disc-jockey, rendezvényszervező, majd médiavállalkozó Andry Rajoelina hangoztatta, aki üstökösszerű gyorsasággal emelkedett a politikai pályán. Előbb az ellenzék vezére lett, majd 2007-ben – a regnáló kormányzattal szinte mindig szemben álló – Antananarivo polgármesterévé választották. Saját rádióadójának műsoraiban egész nap azt „nyomatta”, hogy az elnök diktatórikus módszerekkel kormányoz, visszaél hatalmával.
„Ellenem az utódom” – állapíthatta meg keserűen a Ravalomanana, aki már csak azon törhette a fejét, miként állítsa meg – az egyrészt pártja, az Elszánt Ifjú Malgasok francia rövidítése, másrészt a híres expresszvonat sebességére hajazó politikai pályája után TGV-Andrynak becézett – riválisát. Nem sok esélye volt, noha mögötte állt még a rendőrség és az országban komoly befolyással bíró protestáns egyház. Csakhogy a hadsereg nagyobb része már átállt az ellenzék oldalára, és a főváros is Rajoelina kezén volt, s hosszú távon ez döntött. A 2009 januárjában mind sűrűbbé és hevesebbé vált tüntetések véres zavargásokba, politikai és gazdasági káoszba torkollottak, míg végül március 17-én Ravalomanana Dél-Afrikába menekült, de a háborút nem adta fel. Négy nappal később Rajoelinát beiktatták az elnöki tisztségbe, ám a külvilág azóta sem hajlandó elismerni a kierőszakolt hatalomváltást, egyedül Moamer el-Kadhafi líbiai vezér sietett biztosítani támogatásáról az ifjú vezért. Azt viszont – hiába töltötte be az Afrikai Unió soros elnöki tisztét – ő sem tudta elérni, hogy a fekete kontinens államai áldásukat adják az új hatalomra.
Noha hónapokig tartó tárgyalások után tavaly októberben sikerült megállapodni egy átmeneti kormány felállításában, az egyezség a gyakorlatban nem működik. Kettészakadt az ország, amelynek így két kormánya van, ám tulajdonképpen egy sincs. Zűrzavar, bizonytalanság, ellenségeskedés uralkodik minden téren. Még az sem mindegy, hogy az egyszeri polgár milyen színű öltözékben teszi ki a lábát otthonról. A narancsszín a Rajoelina-híveké, míg a volt elnököt pártolók kék vagy zöld színekben pompáznak, s ha ez a két szín összekeveredik, gyakran vérvörös lesz az utca. Ráadásul bomlóban van a Ravalomanana elűzésében még annyira egységes tábor is. Ahogy Johary Ravaloson madagaszkári író-ügyvéd megállapította: eljött a krokodilünnep ideje, azaz a győztesek marakodnak a koncon.
TGV-Andry a nemzetközi elismerés reményében demokratikus változásokat, két éven belül elnökválasztást ígért, ám egyelőre tart a patthelyzet, az „ezervoltos” politikai feszültség, ami tulajdonképpen katasztrófa az ország amúgy sem virágzó gazdaságára nézve, hiszen tönkreteszi két legjelentősebb ágazatát: a külföldi bevételek javát adó idegenforgalmat, és az ország lakosságának négyötödét foglalkoztató mezőgazdaságot.
Ravaloson szerint nem sok jót ígér, hogy a múlt homályába veszni látszik a legendás madagaszkári fihavanana, azaz a hagyományos emberi értékeken alapuló társadalmi viszonyrendszer, a tudás, a tapasztalat tisztelete, az illem, a jó modor becsülete, a párbeszédre való készség. Szava mindinkább csak a pénznek és az erőnek van.
Madagaszkár népe csak abban bízhat, hogy legkésőbb jövőre valóban sor kerül a megígért elnökválasztásra, amely után új, a korábbiaknál békésebb fejezet következhet az újrakezdések történetében.
- Játéktér [6]