Őrszigethy Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Az ormánsági Piskó házai ma is körbeállják a gyepet, akárcsak két-háromszáz éve. A falu közepén zöldellő sziget ma már nem legelő, ahová egykoron kiverték a láb alatt levő jószágot. A huszadik század harmincas éveiben még a gyepről kivezető utakat kapuk zárták el. Erre a belső legelőre a mai lakosok már nem emlékeznek, legföljebb a néhány évtizede még itt fehérlő libacsapatra. Inkább a házak őrzik a múltat – jóval idősebbek, mint a benne lakók. A lakások 94%-a 1919 előtt épült (2001-es népszámlálás), ugyanekkor a 299 piskóiból mindössze két-három olyan lakos volt, aki 1919 előtt született. (2008-ban a 261 lakosból mindössze kettő nyolcvan éven felüli.) Ami szintúgy alig változott az utolsó 80-90 évben, a Piskóra vezető utak állapota. Mintha az úttalan múlt máig kísértene. A jelen mutatványa hét 2006-ban épült „szocpolos” ház és az egykori tűzoltószertárból újjávarázsolt orvosi rendelő – ennyi a jele az állami figyelemnek. A szocpolos negyed utcája esős időben sáros, járhatatlan, járda sincs, s az utcáról sem vezetnek be hidak a portákra.

A falu vezetésének fejlesztési elképzelései csak szerények lehetnek. Nincsenek intézményei, közösségi létesítményei, s részben az idevezető utak minősége miatt a silány tömegközlekedés a külvilággal sem köti össze. Egy kelet–nyugati irányú út érinti, a falutól délre már csak a Dráva és az országhatár következik, de arra nem vezet semmi.

– Mire volna szüksége a falunak? – kérdeztem Topa Zoltán alpolgármestert.
– Pénzre.
– És mire költenék?
– Szerintem először üdítőre, aztán cigarettára, harmadszor ennivalóra és ruhára.

Az önkormányzat jobb utakat szeretne, a falusiak pedig nem is egyszerűen jobb, hanem valamilyen megélhetést.

(1) Történet

A mai idősebb falusiak úgy tudják, hogy volt Piskónak aranykora is. És ez az aranykor a táj – a föld, az erdők, a vizek –, a természet adománya volt. Az éltető erőt a táj és népének összhangja adta. A romlásnak két fő oka látszik; a táji adottságok értékvesztése és a szüntelen ki-be költözködés. A migráció nem kedvez az összhangnak, a közösség helyi energiáinak, s talán ez tette-teszi láthatatlanná Piskó faluját.

Régmúltja is láthatatlansággal kezdődött. Bár az okleveles adatok szerint 1554-ben már létezett, a török uralom idején nyoma sincs, majd csak a 18. század első harmadától szerepel az összeírásokban. A helybeliek (és az Ormánsággal foglalkozó irodalom) szerint Piskó nem pusztult el a török háborúk alatt, hanem a népe költözködött. A falu alpolgármestere úgy mesélte, hogy egy régi falu kettévált, a földbirtokosok fennhatóságához igazodva. Piskó a pécsi káptalan, a székesegyház és a szeminárium birtoka lett, a nép másik fele a sellyei grófság területén telepedett le.

Az Ormánság délkeleti szegletében fekvő Piskó a Dráva síkja földrajzi kistáj része, s két-három kilométerre van innen a határfolyó. Az ármentesítés után holtágak szabdalták a határát, ezeknek máig felfedezhetők a nyomai – kiszáradt medrek, kis erek, patakok, tavak. A község külterületén a Dráva régi medrében visszamaradt Versági-tó héthektáros, egy kilométer hosszú, kb. 60 méter széles. Kiváló a harcsaállománya. E körül csoportosul a település egyetlen
civil szervezete, a horgászegyesület. Sajnos, ide sem vezet járható út.

A falu közepén lévő gyepet egy kis ér, kanális szeli át, előbb az egyik partján, utóbb a másikon épültek fel az első házak. A gyep magaslatán omladozik a 19. századi református templom. 45 millióért felújítanák, de sem az egyháznak, sem az önkormányzatnak nincs erre pénze.

A vizek karéjában lévő falu mezőgazdasága a termelőszövetkezet megalakulása előtt virágzó volt. 800 hektáros határából 100 hektárt használtak legelőnek. A második világháború előtt a község csikóst, kanászt és csordást is tartott. 1941-ben Piskónak több tehene volt, mint amennyi lakosa (466 lakos, 500 szarvasmarha). Lóból még többet tartottak. „Minden háznál egy pár gazdasági ló volt, némelyeknél csak egy, de másoknál hat meg nyolc.” 15 gazdaságnak volt 20 holdnál nagyobb területe. A kuláküldözés idején két nagygazda családot internáltak.

Az 1959-ben megalakult téesz állami támogatásból sínylődött. „120 millió volt az összvagyon és a termelési érték, abból 43 millió volt az állami támogatás. 24 millió forint tiszta nyereséget mutattak ki. Kevesebbet, mint az állami támogatás.” A település önállóságának elvesztése a községi tanácsok össze­vonásával kezdődött 1960-ban, majd a téeszek egyesítésével folytatódott 1963-ban.

(2) Önállóság – szegénység

Az önkormányzatok megalakulásakor a régi falusi rang felértékelődött. A Matyi család régi piskói família, 1945 előtt 35-40 holdjuk volt. Idős Matyi Dezsőt (sz. 1938) választották meg polgármesternek, két ciklust töltött le. Egyik első teendője volt a vízvezeték kiépítése.
A nyolcvannégy lakásból csak hatvan­ötben kötötték be a vizet, de a vezetékes vizet ma mindössze 25-30 lakásban használják. A többség egy udvari csappal kapcsolódik a vezetékre, azt is csak télen használják, hogy ne kelljen hóban, sárban kutyagolni a közkúthoz.
A falu mezőgazdasághoz és gazdamúltjához való kötődését mutatja, hogy a rendszerváltás után a piskóiak kisgazdapártiak voltak. „Amikor a Torgyán-féle kisgazdapárt a spiccen volt, akkor Piskón 94 százalékot kapott, országosan a legmagasabbat.”

1998–2002-ben a cigány nemzetiségű (beás) Bogdán János volt a polgármester. Pályázaton nyertek négy és félmillió forintot az orvosi rendelő felújítására. Az építkezést 2005-ben fejezte be a következő polgármester – „kölcsönből”. Piskó polgármestere 2002 óta Matyi Dezső Zoltán (sz. 1962), a falu első polgármesterének fia. 2002-ben idős Matyi Dezső alpolgármester lett. A testület ma is családias. Az öt testületi tagból az egyik a polgármester fia, Matyi Zoltán. 2004 óta Topa Zoltán az alpolgármester, aki szintén régi, 20 holdas gazda leszármazottja.

Az ifjú Matyi Dezső polgármestersége intézményvesztéssel kezdődött. 2003-ban bezárták az iskolát. (Azóta a gyerekeket autóbusz viszi a 8 kilométerre lévő Vajszlóra és a 12 kilométerre lévő Csányoszróra. Az óvodások Vajszlóra járnak.) 2002 óta az önkormányzat szerint szűkültek a fejlesztési lehetőségek. A községben utakat építettek, egy 800 méteres és egy 150 méteres szakaszt újítottak fel. Kitatarozták ugyan a polgármesteri hivatalt, de csak a belső munkálatokra volt pénz. A volt iskolát átalakították, három évig egy rokkantnyugdíjasokat foglalkoztató kisüzem működött benne. Az üzem 2008-ban Vajszlóra költözött, az önkormányzat pedig vállalkozót keres, aki munkahelyként használná az épületet.

Az önkormányzat igazgatási ügyeit a 4 kilométerre lévő zalátai körjegyzőség intézi. Matyi Dezső polgármesternek az a véleménye, hogy a körjegyzőség tájékozatlansága, lassúsága is az oka volt annak, hogy elszalasztottak pályázati lehetőségeket. Úgy gondolja, hogy például legutóbb könyvelési hibák miatt nem kapott a község a működésképtelen önkormányzatoknak járó támogatást. 2007-ben 18 millió forint volt a forráshiány és 20 millió forint az adósság. Ezért nem járultak hozzá a körjegyzőség, a Sellye és Térsége Családsegítő és Gyermekjóléti Társulás fenntartásához, az orvosi ellátásért és az iskolafenntartásért sem tudnak fizetni. Segélyekre és bérekre havonta egymillió 800 ezer forintot költöttek; évente 21 millió 600 ezer forintot. 2008-ra a helyzet javult: az önkormányzat 10 millió forintos folyószámlahitele 7 millióra csökkent.

A sellyei körjegyző úgy látja, hogy az eladósodás egyik oka a polgármester 200 ezer forintos fizetése és a képviselőtestületi tagok tiszteletdíja. A fő ok azonban a lakosok szegénysége s az ezzel járó szociális kiadás.

(3) Demográfia

Piskón 1990 és 2006 között a népességszám alig-alig változott. Egy-egy évben tízzel-hússzal háromszáz alá csökkent, de egyszer sem volt nagyobb híja a háromszáznak. Az elszegényedés korábbi demográfiai mozgásokkal magyarázható. A népesség drámai méretű fogyása az első világháború után kezdődött. Ebben a családi stratégiákra jellemző „egyke” mellett közrejátszhatott a határ közelsége. 1870–1920 között 30%-kal fogyott a népesség, ugyanekkor a Sellyei kistérség fogyása 3%-os. Az 1930–1949 közötti emelkedésnek vallási-etnikai okai vannak. Mint Kiss Géza az Ormánságról szóló könyvében írja, az egyházi összeírásokban egyre kevesebb a református: 1934-ben 290-et írnak össze Piskón. A teljes lakosság 400 fölötti. A különbözet egy részét a gazdálkodó tanyákról beköltöző katolikus cselédek adják, más részét pedig cigányok. A helybeliek szerint az utóbbiak ekkor kezdtek sokasodni: a 19. században még csak két kolompár család élt a faluban, az 1930-as években a beás cigányok jelentek meg.

A huszadik századi népességcsúcs (1949) után megint fogyni kezdett a lakosság. Az elvándorlás 1953 után kezdődött: a kulákság bélyege miatt üldözött családok rendre elköltöztek a faluból. A tsz-szervezés után még többen menekültek. Az üresen hagyott házakat környékbeli cigány családok foglalták el. Az 1970-es évekre a cigány származású lakosság már a többséget adta, s nagyjából stabilizálódott a népességszám.

A nyolcvanas években megint nő az elvándorlás. Az ipari és szolgáltató ágazat vonzó, s mivel rossz a közlekedés, a falun kívül munkát vállalók közül sokan elköltöztek. „A téeszben kétezer volt a fizetés. Akinek nem volt odahaza még két fejőstehene, meg pár disznó, az halálra volt ítélve. Tizedikén volt fizetés, tizenötödikén ment előlegért.”

Más aprófalvakhoz hasonlóan itt is szelektív az elvándorlás: a tanultabb, képzettebb lakos jobb adottságú településekre költözik. Piskón az elvándorlás nem jár együtt a település elöregedésével. A piskói átlagéletkor 2008-ban 30 év, az országos a 40 évet közelíti. A 15 évesnél fiatalabbak és a hatvanévesnél idősebbek arányát kifejező mutató szerint Piskón három és félszer több a fiatal, mint az idős.

A 2001-es népszámlálás óta is fiatalodik a falu. 2008-ban1 8 lakos kora haladja meg a 65 évet!! Ez a piskóiak 3,1%-a. A dél-dunántúli régióban a népesség 16%-a tartozik ebbe a korosztályba.2

A piskói háztartásszerkezetben és -nagyságban sajátosan ötvöződik az ormánsági református falvakban általános hagyományos többgenerációs együttélés és a romákra jellemző rokonsági összetartás. A háztartások 18,4%-a hat- vagy többszemélyes – a Baranya megyei átlag 2%.3 A szokványostól eltér az is, hogy ki él Piskón egyszemélyes háztartásban: a nyolc egyedülálló közül öt férfi (1 elvált, 4 agglegény) – a beás volt polgármester és a mostani alpolgármester is köztük van.

(4) „Ki a cigány? Ki a magyar?”

A helyiek és a környékbeliek Piskót cigányfalunak tartják. 2008 szeptemberében készített adatfelvételem szerint a származást illetően sok a vegyes (roma-magyar) család. A 76 piskói háztartás 8%-ában (hat háztartásban) csak magyarok élnek, 46%-ában (35 háztartás) pedig csak romák. A további 35 háztartás (46%) vegyesnek mondható. Személyenkénti bontásban még különösebb a kép. A 261 lakos közül 30 magyar, 143 roma és 88 vegyes (roma-magyar) származású.4 A falu őshonos cigányai a kolompárok; ők inkább piskóiak, mint a jövevénynek tartott beások. A keveredés évtizedek óta általános. Ma már nincs olyan család, amelyben csak kolompárok élnek: mindössze nyolc-kilenc olyan roma van, akiknek ősei is kolompárok voltak.

Hogy „ki a cigány” Piskón, senki nem vitatja, interjúalanyaim között egy sem volt, aki ne beszélt volna szívesen őseiről. A falun belül senki sem titkolja családfáját, a falun kívüli helyzetekben viszont nap mint nap érzik a hátrányos megkülönböztetést, ezért „hivatalosan” nem vállalják nemzetiségüket. „Én soha nem ismertem el, hogy a gyerekeim cigányok. Akármit hoznak, osztanak, én soha egy papírt alá nem írok a faluban arról, hogy ők tényleg cigányok... Nem szeretném, ha visszajönne az a valamikori világ, és őket ezért esetleg elvinnék különböző táborokba. Ezért ők az én nevemen vannak. Ezt a házassági szerződésünkben leírtuk, hogy az én nevemet kapják. Ezt a férjem is tudomásul vette. Nem akarom, hogy a gyerekeimnek hátrányuk származzon a férjem cigányos neve miatt...” (26 éves, négygyermekes asszony)

Az asszony példája a faluban nem egyedi. Egy másik négygyermekes asszony szintén úgy intézkedett, hogy újszülött gyermeke ne az apa, az élettársa nevét viselje, hanem az övét, az anyáét, akinek a neve nem „cigányos” hangzású. Az asszonyok vélhetően nem barátnék, egyikük néhány éve költözött ide, a másiknak már a dédapja is a faluban lakott. Úgy tetszik, mindennapos téma lehet a „cigányos” név átka. Egy harmincéves munkanélküli fiatalember mesélte, hogy még trágyahordónak sem akarták fölvenni a neve miatt. Egy másik kortársát vagyonőr-iskolából tanácsolták el, hiába írt kiváló tesztet – „változtasson nevet”, ajánlották jóindulattal. A 261 lakosból 55-nek ún. tipikus „cigány” neve van: 40 lakos vezetékneve Orsós, 15 lakosé Kolompár. A „cigány”-nevűek 87%-a munkavállalási korú – 16–55 év közötti.

Hogy ki a magyar? Az, aki rangosabb, régi família, és nem cigány. E felfogás szerint magyar a horvát is, meg a sváb is. A déli határszélen mindig nagy volt a keveredés. „Az öreganyám, az volt cigányasszony, de a férje magyar volt. Az anyám, az már félvér, én már magyarnak vallom magam. Az apám, az meg horvát meg magyar. Az öregapám meg görög-magyar volt. Úgyhogy ősöm van többféle. Nem szeretem, amikor a cigányokra azt mondják, hogy cigány, még egy félvérre sem, mert akkor... És mi van a magyar vérrel? A magyar részével?” (35 éves asszony)

Ma öt család számít Piskón őshonosnak, de idesorolják a huszadik század negyvenes éveiben beköltöző alföldi famíliát is. Pedig a Szamos partjáról 1942-ben idetelepülő hatgyermekes család nagyon szegény volt; érkezésük után évekig csak napszámosok lehettek. „Volt, hogy háromfelé laktunk, annál, ahol éppen munka volt.” A faluközösség utóbb talán reformátusságuk okán fogadta be őket, és azért, mert egyik lányuk földes gazda felesége lett.

A falu őshonos magyar családjai közül az egyetlen a polgármesteré, amelyik ősi rangját, gazdagságát képes volt máig megtartani. Egy másik régi család kevéssé felel meg a piskói hagyományoknak: az egyetlen utód egy kétgyermekes elvált asszonyt vett feleségül. A többiek csonka családban élnek: van köztük magános agglegény, idős özvegyasszony agglegény fiával és egy magányos elvált idős férfi, akinek fia, mivel „minden hitványságban benne volt”, most éppen börtönben van.

A magyarok közé sorolnak három ötven év körüli testvért is, akik egy közeli pusztáról költöztek be a faluba, de ők nem magyar családban élnek – mindegyikük cigánylányt vett feleségül. Egynek beás, a másik kettőnek kolompár a házastársa. Jövevénynek az utolsó tizenöt-húsz éve beköltöző magyarokat tartják: általában házasodás révén kerültek ide.

A 38 éves Sándor egy ormánsági faluban született, apja ormánsági, anyja szabolcsi volt. Sándor az anyja második házasságából való. „Ilyen szedett-vedett családom volt nekem... Apám első házasságából van két bátyám. Anyám első házasságából van egy bátyám meg egy nővérem, de csak én vagyok apámnak meg anyámnak közös gyereke. Anyám otthagyta apámat, mert ivott meg kártyázott. Aztán volt egy mostohaapám is, onnan is van még egy mostohaöcsém. Utána vándoroltunk, mint a hunok. Amikor ideköltöztem, volt két szatyor ruhám meg egy motorom...”

(5) Munkaesélyek a faluban és vidékén

A falu felnőtt lakosainak zöme tanulatlan. A polgármester egy évet járt technikumba, s több piskói életében sem ritka a félbehagyott iskola. Van, aki a középiskolát hagyta abba – a kollégium sokak számára riasztó és költséges. Mások a szakiskolából maradtak ki, többnyire a korai házasság vagy a váratlan terhesség miatt. A mai fiatalok kitartóbbak a tanulásban, mint a szüleik voltak, de előfordulnak rendhagyó esetek. A kilencvenes évek végén történt, hogy egy rendőrképző szakközépiskolába járó fiatal, negyedik osztályosként, szakosodni akart, határőrnek. Ahogy az anya mesélte, a szakosodás előtt az iskola illetékesei megjelentek a faluban. Arról érdeklődtek, hogy milyen a tanuló családja. Megtudták, hogy az apa büntetve volt falopásért, ezért úgy döntöttek, gyermeke sem megbízható. A középiskolás fiatalnak
e kellemetlen eset miatt elment a kedve a tanulástól, és nem tette le az érettségit.

A hivatalos adatok szerint Piskón az aktivitási ráta 17,1%. Helyi munkaerő-piaci felmérésem több munkás embert talált. 2008 szeptemberében helyi információim szerint a piskói munkavállalási korú népesség 35%-a dolgozott – szám szerint 57 lakos (bejelentett munkahelyen). A fizetések és a munka minősége, az alkalmazás körülményei átlagon aluliak.

A foglalkoztatottak közül öt közmunkás, négyen (napi hat órában) bruttó 52 ezer forintért dolgoztak. A közmunka lehetőségei 2008-ban ugyancsak megcsappantak. A faluban éveken át (átlagosan) hetvenen kaptak rendszeres szociális segélyt. Az elmúlt években arra törekedtek, hogy évente legalább egyszer sor kerüljön mindenkire. 2008-ban kevesebb a közmunkás. Mint a polgármester elmondta, részben az OTP „köz­benjárása” miatt. Úgy kezdődött, hogy egyik hónapban megérkezett az önkormányzat számlájára az államtól a segélyekre kifizetendő pénz, s az önkormányzat mégsem tudott fizetni, mert a pénzintézet leemelte a szám­lájáról, mondván, hogy törleszteni kellene az önkormányzat 10 millió forintos folyószámlahitelét. Ezt követően az OTP azt tanácsolta, hogy az önkormányzat „fogja vissza” a közmunkára kifizetendő pénzeket, így talán képes lesz törleszteni.

A közmunka Piskón is falutakarítás: kaszálás, bozótirtás, favágás, szemétszedés. A szociális foglalkoztatóban rokkantnyugdíjasok dolgoznak: a 14 piskóit naponta munkásjárat viszi Vajszlóra.
A munkaidő hat óra, a kereset 40 ezer forint. A munkához nincs semmiféle gép, berendezés – papír bevásárló táskát ragasztanak, fémszálakból dörzsi-mosogatót tekergetnek, apró, 6-8 milliméteres autóalkatrészeket illesztgetnek össze. Normára dolgoznak: a pár milliméteres alkatrészből például egy műszak alatt 3-4 ezret kell összeszerelni. A pihenő: óránként 5 perc cigarettaszünet.

A 37 piskói nyugdíjas közül hetet munkás évei alapján nyugdíjaztak, öten özvegyi nyugdíjat kapnak, a többi 25 rokkantnyugdíjas. A rokkantnyugdíjasok 70%-a 35–54 év közötti. Többségüknek a felbomlott termelőszövetkezet volt az utolsó munkahelye. Nem jellemző, hogy „kényszer” vagy „kvázi” nyugdíjasok lennének. A rokkantnyugdíjasok magas számának fő oka a piskóiak megromlott egészségi állapota.
A dolgozó rokkantnyugdíjasok csoportvezetője például éveken át leukémiás volt, ma csípőprotézise van – százszázalékos rokkant. Egy másik itt dolgozó asszonyt vese- és gerincbántalmai, szívpanaszai miatt százalékoltak le 45 éves korában, 2000-ben. Addig erőn felül vállalta a munkát. Életének legnehezebb korszakában hét éven át hóban, fagyban, esőben, rekkenő hőségben kerékpárral járt egy baromfitelepre dolgozni, eközben tisztességgel fölnevelte négy gyermekét. Ötvenéves volt, amikor elkezdett dolgozni a szociális foglalkoztatóban. A sovány, negyvenkét kilós asszonynak mostanában hosszú műkörmei vannak, anélkül széttöredeznének az ujjai az aprólékos munkában.

A harmadik munkacsapat – 12 munkavállaló – az Elcoteqbe jár.7 A munkafegyelem egyre szigorúbb. (A táppénzes számíthat arra, hogy kiadják az útját.) 2008-ban állt át a cég három műszakról két műszakra, ami azt jelenti, hogy a munkaidő 8 óráról 12 órára emelkedett. Ez a munka az oda-vissza utazással együtt 16 óra. Hetente három vagy négy műszakot dolgoznak, tehát előfordul, hogy 48 órát. Néha berendelik őket, akkor a heti munka 60 óra. Túlórát nem fizetnek; hat hónapos munkaidőkeretben számolják el a műszakokat. Legtöbbjük minimálbéréért dolgozik (bruttó 69 ezer 500 forint). Az egyszerűbb feladatokra beállított segédmunkásokat olykor elbocsátják, azzal az ígérettel, hogy egy-két hónap múlva visszaveszik őket.

A környék mezőgazdasági vállalkozói is foglalkoztatnak bejelentett munkásokat. 2008 szeptemberében valószínűleg 11 piskói dolgozott a mezőgazdaságban. A számuk hónapról hónapra változik, és nemcsak a tevékenység szezonjellege miatt. A vállalkozók igazodni próbálnak a munkaügyi központ kedvezményeihez. Ha például a munkaügy azt díjazza, hogy a vállalkozó beiskolázza munkásait, akkor elküldi képzett mezőgazdasági gépszerelőjét, és helyébe szakképzetlent vesz fel, beíratja a meghirdetett képzésre, mert ez a vállalkozónak jobban „megéri”. Az is gyakorlat, hogy képzett munkását feketén foglalkoztatja, és ráveszi, hogy munkása kérjen szociális segélyt. Ebben az esetben a feketemunkáért annyit fizet, amennyi a bejelentett munka után járó bér és a szociális segély közti különbözet.

A munkavállalók egyéb kategóriájába 17 piskóit soroltam. Zömük az építőiparban segédmunkás, egy-kettő dolgozik csak tanult szakmájában. Piskói romát még akkor sem vesznek fel szívesen, ha képzett kőműves. A napi kereseti lehetőség három-négyezer forint, de ritka, hogy valaki ennyiért kidolgozhat egy hónapot. A legszerencsésebbek talán a gépkocsivezetők, ők mindig találnak munkát.

Családot eltartó mezőgazdasági kistermelés gyakorlatilag nincsen (kivétel lehet a polgármester, de valószínűtlen, hogy jövedelmének zöme mezőgazdasági termelésből származik). A kárpótlás és a termelőszövetkezet 1993-as felszámolása után csak 3-4 gazdának volt elegendő területe életképes gazdaság beindításához. Ők 4-5 év alatt csődbe mentek, s ma már nincs piskói, aki haszonnal, főállású gazdaként művelné a földjét. Mások állattartással kísérleteztek, de ők is csődbe mentek néhány év alatt. Egyetlen állattartó maradt a faluban: egy háromgyermekes család 2 tejelő tehenet tart. (A 35 éves asszony még emlékszik, hogy szüleinek nyolc tehene volt.) A fölösleges tejet eladják a falusiaknak (literje száz forint), bevételük jelentéktelen.

A rendszeres munkavállalókhoz nem soroltam az alkalmi munkavállalói kiskönyvvel dolgozókat, mert naponta változik, hogy hánynak sikerül így elhelyezkedni. Körülbelül negyvenen lehetnek, akik kisebb-nagyobb rendszerességgel kiskönyves vagy feketemunkát vállalnak. Ők adják a munkavállalási korú népesség 22%-át.

Regisztrált munkaviszonyban, kiskönyvvel és feketemunkán összesen a munkavállalási korú népesség 56%-a dolgozik, háromszor annyi, mint a hivatalos statisztika szerint.

Dolgoznak a piskóiak, mert munkajövedelem nélkül – a segélyekből és járadékokból – nem tudnának megélni. Az alacsony fizetés és a szociális támogatás csak együttesen fedezi – úgy, ahogy – a megélhetés költségeit. Olykor megjelennek a környéken, a faluban olyan munkaközvetítők, akik távoli munkahelyeket ajánlanak. Legutóbb például az Észak-Dunántúlra szerveztek csapatot. 70 ezer forintos fizetést ajánlottak, mellé tízezer forintos étkezési utalványt és havi egyszeri ingyenes hazautazást. Hárman elmentek, három nap múlva visszajöttek. És nem azért, mert nem szeretnek dolgozni. Aki napi filléres gondokkal küszködik, akármennyire „aluliskolázott”, számolni azért megtanul.

(6) A szociális háló

A szociális háló egyetlen tevékenységre sarkalló eleme a közmunka. Legalábbis az lehetne, lenne az értelme. A kaszálás és a kapálgatás alig-alig javít a falusi összképen. A falu házai nem hazudtolják meg korukat; sok helyen omlik a vakolat, töredezett a lépcső, híja van a kapunak, a kerítésnek, mállófélben a festék az ajtókon, ablakokon. A kertek gazosak, az utcákon kutyák kóborolnak. Romos, lakatlan ház ugyan csak kettő van, de a lakott házak zöme is elhanyagoltnak látszik. Pedig a legtöbbje belül otthonos, még az is, ahonnan a komfort hiányzik. A régi gazdaporták felújítására, újravakolására nincs a lakóknak tehetsége. A polgármesteri hivatal sem lóg ki a sorból, csak belső átépítésére volt pénze az önkormányzatnak. Pedig ez is szép napokat látott egykori tanítói lakás volt. A vizet bevezették, van konyha, mosogatóval, de vécére már nem futotta. A hivatal dolgozói az udvaron lévő egykori iskola mellékhelyiségeit használják.

A helyi önkormányzat úgy gondolja, hogy a faluképet csak állami segítséggel és közmunkával lehetne megszépíteni. A támogatott fejlesztést abban látnák, hogy a „falurekonstrukció” költségeinek 10%-át az önkormányzat állná. Ez a 10% a közmunkások munkabére volna, a 90%-ot kitevő anyagköltségeket az állam fizetné. Ezt a konstrukciót kisebb léptékben már kipróbáltak Piskón. A 2006-ban szociálpolitikai kedvezménnyel épülő házaknál az önkormányzat közmunkásai voltak a házakat építő vállalkozó segédmunkásai. „A közmunkás a saját házát építette is, meg munkabért is kapott. Így, hogy segédmunkásokat adott az önkormányzat, 5 millió 400 ezer forintba került egy ház. Egy másik vállalkozó ajánlata 6 millió fölötti volt. Ugyanez az építési vállalkozó máshol épített majdnem 7 millióért.” Az ő munkájuk bizonyos értelemben minőségbiztosítás is volt, ugyanis ezek a közmunkások lettek majdan a tulajdonosok.

A házak kivitelezője Matyi Zoltán építési vállalkozó (és önkormányzati képviselő) volt. A falubeliek úgy tudják, hogy a vállalkozást a polgármester viszi, minden munkát ő irányít. A fia csak „vendég” a vállalkozásban. A házak végül is felépültek, s a más vidéki szocpolos házakhoz képest elfogadható színvonalúak. Egy-két dolog persze elmaradt: nem készült el az ereszcsatorna, szabadon áll a tető és házfal találkozásánál lévő ereszalja. A három szobából, nappaliból, fürdőszobából, főzőfülkéből álló lakásba mindössze két kályha állítható be, mert nincs több kémény.

A szocpol-támogatás furcsa karriert futott be a kilencvenes évek óta. Akkoriban vállalkozói csalások-ügyeskedések okán úgy jutottak lakáshoz a szegény sokgyermekes családok, hogy nem kellett a lakásért készpénzzel fizetni. A lakások ugyan hitványak voltak, ám a tulajdonos nem adósodott el, mivel kölcsönt felvenni nem kellett. Ma Piskón szocpolos házhoz jutni nem olcsó mulatság, bár a tulajdonos készpénzzel ma sem fizet. A gyerekek után járó állami pénz jelenti a tulajdonos hozzájárulását, de bankkölcsönt is föl kell venni, és a házat a bank jelzáloggal terheli. Pl. a 2 millió forint kölcsönt az építtetőnek 20 éven át havi 16-17 ezer forintos részletekben kell törleszteni. A polgármester volt a kölcsönszervező.

„…Tudja, hogy hány helyre mentem, hogy adjanak kölcsönt? Először a sellyei OTP-hez. Kijött az értékbecslő, és azt írta, hogy itt egymillió-nyolcat ér az új ház. Nem tudják finanszírozni, mert ennyiért tudják eladni. Akkor mentem a szigetvári takarékszövetkezethez. Ott is két hónapos hercehurca, kiderült, hogy á, mégse tudjuk finanszírozni. Aztán mentem a szentlőrinci takarékszövetkezethez. Azt mondta az igazgató; én segítek, de te is segíts, hogy fizessék.”

A szocpolos házak lakói mostoha lakáskörülmények között éltek, ezért választották ezt a megoldást. Bankkölcsönből vettek mosógépet, ágyat, szekrényt. A rozzant bútorokat nem akartak bevinni az új házba. Az egyik háztulajdonos elmondta, hogy ha lett volna kétmillió forint készpénze, inkább a jobb adottságú Vajszlón vesz házat. Úgy tetszik, a piskói szocpolos házak ára a valóságos ingatlanpiactól független.

A minap kelt el a faluban egy régi épület egymillió forintért, a tulajdonos további kétmilliót költött rá, és színvonalasabb lett, mint a vadonatúj szocpolos házak.

A szociális ellátás mai rendszere a szegényeket rákényszeríti egyfajta regisztrációra, ugyanis a lakcímtől függ a szegény ember szociális segélye. Amióta a rendszeres szociális segélyre való jogosultságot az „egy fogyasztási egységre jutó” jövedelem dönti el, a papírforma szerint ugyancsak megnőtt a „belső migráció”. Az alpolgármester, aki maga is rendszeres szociális segélyre jogosult, pontosan érti a „csíziót”. „Egy kétgyermekes család rendszeres szociális segélye nem haladhatja meg a negyvenegyezer forintot. Egy személy huszonötezer-hatszáz forint járadékot kap, a gyerekek után fizetett összeggel [rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény] együtt harmincnyolcezer forint a segély. Ha egy háztartásként jegyzik a házaspárt, ennyi az összbevételük. Nyilvánvaló, hogy egy kétgyermekes család nem tud megélni harmincnyolcezer forintból. A bevételt úgy próbálják növelni, hogy a házastárs külön háztartásban élőként van bejelentve, így ő is megkaphatja a huszonötezer-hatszáz forintot. Összességében a kétgyermekes családnak így hetvenezer forint a bevétele, ehhez még jön a családi pótlék. Ebből próbálnak megélni. Nem könnyű.”

Ha az önkormányzatnak korlátlan lenne a közmunkakerete, az sem enyhítené a megélhetési gondokat. „Egy közmunkás fizetése napi hatórai munkáért negyvenegyezer forint. Ezért egy családos apa nem szívesen vállal közmunkát, nem éri meg a plusz háromezer forintért. Ezért vezettük be, hogy egyidejűleg veszünk fel férjet, feleséget közmunkára, így megéri nekik. Ha a családos apa közmunka helyett alkalmi munkát talál, egész biztosan több pénzt visz haza.”

Az egyik igényes életvitelű négygyermekes családból az apa időnként kénytelen „kiválni”. Bár a férfinak szakmunkás képzettsége van, állandó munkát nem talál, úgy vélik, neve és cigány mivolta miatt. A férfi alkalmi munkákból pénzel, de ha végképp nem talál semmit, átjelentkezik az anyjához, hogy legalább szociális segélyt kaphasson. A gyermekek után járó családi pótlékból és gyesből nem tudnának megélni, de e bevételek miatt az egy „fogyasztási egységre” jutó jövedelem meghaladja a hivatalosan megállapított létminimumot.

Egy családos munkabíró férfi – jó esetben – találhat alkalmi munkát, de aki nem jár szerencsével, adósságot adósságra halmoz.

P. Sándor (sz. 1953), régi piskói kolompár család sarja a téesz felszámolása után néhány évig jószágokkal foglalkozott a családi gazdaságában, de aztán csődbe ment mezőgazdasági vállalkozása. Mint munkanélküli, 1995 óta nem számíthat a munkaügyi központ segítségére. Sándor szívgyógyszert szed (szívritmuszavar), emellett vérnyomáscsökkentő, idegnyugtató és ízületi gyulladást enyhítő gyógyszereket. Az önkormányzat 2008-ban annyit tudott rajta segíteni, hogy egy hónapos időtartamra feleségével együtt fölvette közmunkásnak.

„Még magam sem tudom, hogy a nyolcvanezres adósságot hogy törleszti az ember negyvenezer forint jövedelemből. Ez így van, nevetséges, de így van. És így kell aludni, így kell ébredni, nyakig adóssággal. És így kell élni egy magyar, cigány állampolgárnak… Mert megcsináltuk! (Taps!) Meg van csinálva! Siralom. Siralom. Adja Isten, hogy aki eldöntötte, hogy ez a létminimum, ennyiből élje le a hátralévő életét. Próbálkozzon vele…”

Piskón az Állami Foglalkoztatási Szolgálat kimutatása szerint 2008 augusztusában 50 lakos kapott rendszeres szociális segélyt.8 A segélyezettek több mint a fele 45 év feletti – e korosztály egyharmada.9 A családok nem erre alapozzák a megélhetést, amit az is bizonyít, hogy a segélyezettek 44%-a feleség (élettárs) vagy családtalan, egyedülálló férfi (agglegényként vagy özvegy szülővel él). Az összes háztartás 40%-ában élnek olyanok, akik jelenleg rendszeres szociális segélyt kapnak. Ez az arány szinte havonta változik – aki talál munkát, már nem segélyezett.

A legreménytelenebb viszonyok között azok az idősek élnek, akik örökös alkalmi munkások voltak, s bár évtizedeken keresztül nehéz fizikai munkát végeztek, még annyi „bejelentett” munkaévet sem tudtak összeszedni, hogy sokasodó betegségeikre való tekintettel rokkantnyugdíjat kapjanak. Ők azok, akik méltányossági alapon szociális vagy öregségi járadékot kapnak, havonta 24 ezer 700 forintot.

K. Irén (sz. 1949) egy osztályt végzett, írni, olvasni nem tanult meg, mert apja elállította disznópásztornak. Húszévesen férjhez ment, négy gyermeket szült, férjétől korán elvált. Téeszekben, állami gazdaságokban, erdészetekben dolgozott idénymunkásként, Baranyában és Somogyban. Irén körülbelül tíz-tizenöt éve él Piskón. Másfél éve meghalt az élettársa, akinek rokkantnyugdíjából, szűkösen ugyan, de megéltek. Irén házában 2007 őszén jártam először. Akkor lábadozott egy szívinfarktus után. Az ő háza az egyetlen Piskón, ami putrinak mondható. A háromhelyiséges épületben csak a kb. háromszor négyes szoba ablakán volt üveg, a másfélszer kétméteres konyha ablaktalan, a kamrában ablak volt, de üveg nélkül. A konyhában egy rozsdás gáztűzhely és egy masina árválkodott, a kamrában kevéske tüzelő. A szobában egy ágyat, egy szekrényt és egy apró vaskályhát láttam. Az itt lévő hűtőszekrény üresen tátongott, az egyetlen kevéssé viseltes darab a televízió volt. Irén a hideg novemberi napon nem fűtött be, inkább a szomszédban melegedett. Ennivalója nem volt, sem lisztje, sem zsírja, sem egyebe. Úgy tetszett, hogy a következő télen vagy megfagy, vagy éhen hal. Szóltam a sellyei családsegítőknek, hogy segítsenek. Ők csak akkor mennek Piskóra, ha jelzést kapnak, mert az önkormányzat nem fizet a munkájukért.

2008 nyarán Irént más, de ugyancsak nyomorúságos körülmények közt találtam. A düledező vályogépületnek új lakója lett asszonylánya, családostól. A konyhában új gáztűzhelyen főtt az ebéd, lánya, az ifjú Irén (38 éves) tyúkokat kopasztott. 2008 őszén a szoba meleg volt, egy új masinában pattogott a tűz. Az idős Irén az ágyon ült, máshol nem lehetett volna, mert a kis szobában minden talpalatnyi helyet ágyak foglaltak el – „franciaággyá” ért össze valamennyi. Az egyik falhoz tapasztott szekrénysor és az „ágysor” között kb. félméternyi kis folyosó maradt. A mintegy négyszer ötös alapterületű vályogházban 2008 őszén hatan laktak-aludtak. Irénhez költözött az ifjú Irén férjével, tizenhét éves lányával és hétéves fiával. A komfort nem javult a család megjelenésével… Az ifjú Irén tervei illuzórikusak. Úgy véli, ha rendbe hozza ezt a házat, majd eladja, és egy Pécshez közeli faluban szocpolos házat építtet. Anyját is viszi magával… A hattagú család jövedelme az idős Irén járadéka, a gyerme­kek után járó családi pótlék és a férj fizetése (az ifjú Irén szerint heti 12-15 ezer forint), havonta 150 ezer forint jön össze. Megtakarításuk nincs, csak adósságuk. (100 ezer forint Provident, 15-20 ezer forint bolti hitel, 130 ezer szabálysértési bírság a rendőrségnek.) Ami bizonyos, amíg az ifjú Irén az anyja mellett van, az nem fog megfagyni vagy éhen halni… Kérdés persze, hogy meddig tartható, elviselhető ez az állapot. Amikor legutóbb ott jártam, az idős Irén egy szót sem szólt, csöndesen kuporgott az ágyak közepén…

Szociális, illetve öregségi járadékot Piskón 2008 őszén kilencen kaptak, közülük négyen szellemi vagy testi fogyatékosok. A rokkantnyugdíjasok járandósága nagyjából ugyanannyi, vagy párezer forinttal több, mint a segélyezetteké. Szociális jellegű jövedelem még a gyes, ez 2008-ban 26 ezer forint. Ennyit kap a főállású anya is (gyet). A gyed (általában a korábbi munkabér 70%-a) nem jellemző Piskóra.

Az adatfelvétel idején tizenhatan részesültek gyes, illetve gyet ellátásban, több mint 90%-uk 15–24 év közötti nő (korosztályuk 55%-a). A következő korosztályra, a 25–39 évesekre a rendszeres szociális segély igénybevétele jellemzőbb (egyötödük segélyezett).

Szociális jellegű jövedelem még a családi pótlék – a piskói családok 88 gyermek után kapnak családi pótlékot.

(7) Család – háztartás – jövedelem

A munka- és járadéktípusok sokféleségét egyetlen azonos elem köti össze – a jövedelmek kicsinysége. Aki dolgozik, alig-alig keres többet a minimálbérnél, a járadékok összege pedig a hivatalos létminimum határán mozog. Átgondolt családi stratégia kell ahhoz, hogy az összeadódó kicsi pénzek fedezzék a megélhetés költségeit.

Piskón a 2001-es népszámláláskor 100 háztartásra mindössze 40 foglalkoztatott jutott; feleannyi, mint a megyei községek átlaga, s alulmúlta a Sellyei kistérség átlagát is. Ezzel az aránnyal a megye 289 községe, nagyközsége sorrendjében Piskó a 268. helyen szerepelt.

2008-as adatfelvételem nem mutatja ennyire „dologtalannak” a falut. Ennek egyik fő oka, hogy hét éve még csak épülgetett a ma minimálbérért dolgoztató Elcoteq, és nem létezett az ERFO Kht. rokkantnyugdíjasokat foglalkoztató műhelye sem. Ez a két üzem (bérpolitikájukat látva) aligha tette gazdagabbá a falut, s a lakosok megélhetésük érdekében továbbra is kénytelenek a szociális járadékokat igénybe venni, és keresni az alkalmi munka lehetőségeit.

Ma a háztartások 48,7%-ában van foglalkoztatott. Az általános alulfizetettséget mutatja, hogy a 37 munkajövedelmet élvező háztartás között mindössze három van, amelyik csak munkajövedelemből él. Egyik az 1998–2002 között regnáló polgármester, ő most éppen külföldön kamionozik. A másik háztartásban háromtagú család él, a házaspár egy Piskótól 20 kilométerre lévő sertéstelepen dolgozik (viszi-hozza őket a munkásjárat), rajtuk kívül még négy piskói dolgozik itt. Tizenöt éves fiuk a kistérségi központban, Sellyén szakiskolás. A harmadik háztartásban négyen élnek: egy házaspár két fiú­val. A férj, a feleség és a nagyobbik fiú az Elcoteqbe jár, a kisebbik a sellyei szakiskolába. Az elcoteqes dolgozóknak se erejük, se idejük nincsen arra, hogy alkalmi munkát vállaljanak. A többi 34 háztartásban járadékok, segélyek, valamint kiskönyves alkalmi munka és feketemunka egészíti ki a jövedelmet.

A 76 háztartásból 30 háztartásban származik a jövedelem egy része alkalmi munkából – nem rendszeresen persze. Az összes háztartás 12%-a kizárólag rokkantnyugdíjból, járadékokból vagy segélyekből él – ezek egy- és kétszemélyes háztartások.

Kérdés ezek után, hogy milyen bevételekből, milyen forrásokból élnek a gyermekes családok. Igaz-e Piskón az az állítás, hogy a gyermekek „inaktív” példát mutató családokban nevelkednek? A falu 39 családjában élnek 18 éven aluli gyermekek. Többségüknek (25 család – 64%) van bejelentett munkaviszonyból származó jövedelme. További 13 család a segélyek és járadékok (pótlékok) mellett alkalmi munkákból pénzel. Egyetlen olyan, két gyermekét egyedül nevelő asszony van, aki családi pótlékból és tsz-rokkantnyugdíjából él, alkalmi munkát nem tud vállalni.

A 13 segélyekből és alkalmi munkákból élő gyermekes család kétféle családi, munkavállalási stratégiát mutat. Az egyik a közbeszédben és a szakirodalomban is közhely: akinek sok gyermeke van, megél a gyerekek után folyósított járandóságokból. Ez három sokgyermekes családra mondható. Az egyikben nyolc kiskorú gyermek él, a másik családban öt, a harmadik családban pedig három. A járandóságokból persze ők sem tudnak megélni: a nyolcgyermekes családot egy Németországban elő rokon támogatja, havonta meghatározott összeggel. Az ötgyermekes család helyzete reménytelenül nyomorúságos, alkalmi munkát sem igen találnak, a családfő a téeszben dolgozott, ma rokkantnyugdíjas, a faluban szellemi fogyatékosnak tartják. Róluk mesélte a sellyei családsegítő vezetője, hogy nem tudta megértetni az asszonnyal, miért veszélyes, ha másfél éves kisgyermeke patkánnyal játszik.

A háromgyermekes család új szocpolos házban él. Segélyekből és járadékokból bajosan tudják megvalósítani azt az életvitelt, amit az új lakás megkíván. A háztartásban hatan élnek; a házaspár és négy gyermek, a negyedik nagykorú. A két nagyfiú (sz. 1988 és 1990) a férfi első házasságából való. A két kicsi a házaspár közös gyermeke.

Az asszony nagy szemű vörös diót tört, amikor beállítottam. Nem a gyerekeknek szánt süteményhez törte, hanem bérben, sellyei megrendelőnek. „Egy hónapban tizenötezer forintot lehet vele keresni. Falubusszal beviszik, és hozzák a héjasat ki. Ezt a két kicsi mellett tudom csinálni.” (Ikrei 6 éves óvodások.)

Több-kevesebb állatot mindig tartottak. „Tavaly volt vagy száz baromfink, csirke, tyúk, kacsa, de ebből rengeteget a szomszédok kutyája megevett, meg jöttek a patkányok, képesek voltak fényes nappal is megtámadni a baromfit. (…) Most már csak kacsánk van, meg két kisebb disznó, az kell karácsonyra.”

A családfőnek a téesz felszámolása, 1993 óta nincs állandó munkája. A munkaügyi központ sem segít rajta, mert ahogy ő mondta – „nincs iskolai végzettsége”. A férfi mostohaapja nem tartotta fontosnak, hogy őt iskolába járassa. „A harmadikat még kijártam, és tizennegyedik évemben azt mondta a tanárnő, hogy nem vagyok köteles járni iskolába.” Élete nagyobbik felét a mezőgazdaságban töltötte. Gyerekkorában apja helyett töltötte a napokat egy állattartó telepen. Hányatott sorsú családjával együtt a környéken több téeszben is megfordult, s már felnőttkorában egy alföldi állami gazdaság tehenészeti telepén dolgozott, majd építkezéseken segédmunkásként. A nyolcvanas évek közepétől a helyi (vejti központú) téesz szarvasmarhatelepén volt fejős. Szeretett volna téesztag lenni, de nem vették be. Amióta munkanélküli, legföljebb erdőtisztítási munka akad, amit a tüzelőért vállal. Utoljára 2006-ban vették fel közmunkásnak; a szocpolos házak építkezésén dolgozott két hónapig.

A szegény családok szegény fiainak nemcsak a munkavállalás, hanem maga a munkakeresés is gondot okoz. Otthon bármilyen ruha megteszi, de a munkakereséskor tanácsos „rendes” ruhában megjelenni. Ez a család hónapok óta készülődik, hogy nagyobbik fiuk számára „összeszerezzenek” olyan ruhát, amelyik Piskón kívül is hordható. És nemcsak az egyszeri megjelenéshez, hanem a rendszeres munkába járáshoz is nélkülözhetetlen a „felruházkodás”. (A munkába állásnál hátrányt jelentő cigány voltukat csak tetézi a rosszul öltözöttség.) A nagyfiú a munkaügyi központ parkgondozói tanfolyamára járt, sajnos, nem fejezte be. Az apa szerint azért, mert a polgármester „későn szólt”, hogy vizsga lesz. A fiú 2007 őszén az Elcoteqben reménykedett. A kisebbik fiú a sellyei szakiskolában tanul mezőgazdasági gépszerelőnek.

A segélyekből, járadékokból és alkalmi munkákból élő háztartások másik jellegzetes típusa az egy-két gyermeket nevelő fiatal házaspár. Ők kisebb részt a szülők támogatásából, nagyobb részt alkalmi munkákból és ügyeskedésből élnek, emellé jön a gyes és családi pótlék. Úgy láttam, hogy legális munkajövedelem nincs, mégis van személy­autó és igényesen berendezett lakás. (Az autók többsége csak „vendég” a faluban, a lízinges kocsikat olykor elviszi a végrehajtó, a bútorokat részletre, kölcsönökből vették.) Hogy miből áll az ügyeskedés, csak a falubeliek tudják pontosan, egy-két ügyletet sikerült megismerni. Ilyen például az illegális fakereskedés, sokan itt veszik a tüzelőt a piaci ár kb. háromnegyedéért. Aztán van, aki fuvarozgat a rászorultaknak, jó pénzért, megint más a tüzelő felfűrészelését vállalja, és uzsorás is van köztük, erre utal a Magyar Hírlap 2008. október 6-i híradása, amely szerint az uzsorások ellen hadba szálló drávapiski polgármester uzsora miatt följelentette a piskói falugondnokot. A falugondnok fiatal ember, jelenleg élettársával Vajszlón lakik.

Kétségtelen, hogy a huszonéves fiatalemberek nem szívesen állnak munkába az Elcoteqben vagy az állattartó telepeken – minimálbérért. (Egy huszonnégy éves szoc-segélyes fiatalember magyarázta, hogy kibírhatatlan az Elcoteq. Három hónapot mégis lehúzott, azóta pszichológushoz jár. Ha alkalom adódik, fát aprít, vagy egy méhésznek dolgozik.) Feleségével és kétéves gyermekével él. Szülei a faluban laknak. Az apja az állami gazdaságban és a vajszlói téeszben dolgozott, most kistérségi falumunkás, az anyját a szociális foglalkoztató alkalmazza.

A dolgos szülők tizenhat éves fiát megkérdeztem. „– Mi leszel, ha nagy leszel? – Falumunkás – hangzott a félig komoly válasz.”

(7) A tekintély forrásai

A helyi társadalom hierarchiájának csúcsát a polgármester családja foglalja el. Matyi Dezső polgármester apai nagyapja a falu szülötte (1901), dédnagyapja egy Piskótól 23 kilométerre lévő faluból házasodott ide. Apai nagyanyjának felmenői a falu leggazdagabb és legősibb ágazatához tartoztak. Bíró is került a családból. Matyi Dezső édesanyjának (sz. 1940) felmenői közt ugyancsak volt módos gazda és bíró. A Matyi-ősök egykori jómódjára utal, hogy rokonságukból 1950-ben két családot deportáltak a hortobágyi Lenin-tanyára.

A Matyi család rangját a téesz-időkben az idős Matyi Dezső (1938–2005) konzerválta. Egy talajjavító vállalatnál kezdett, ahol hamarosan művezető lett. Munka mellett érettségit szerzett egy mezőgazdasági technikumban. Ezután került a téeszbe. Először gépcsoportvezetői, majd később szállításvezetői beosztásban dolgozott. A téeszt rokkantnyugdíjasként hagyta el.

A fia, az ifjú Matyi (1962) autószerelőnek tanult. A szentlőrinci állami gazdaság volt az első munkahelye, ezután a vajszlói téesz, majd a gabonaforgalmi vállalat következett. 1990-ben 50 százalékos rokkantnyugdíjas lett. Gépkocsivezetőként és rokkantnyugdíjasként is működtette családi gazdaságát. „Rengeteget dolgoztam... Kétszáz disznóm meg tíz hektár dinnyém volt, mindenbe belevágtam. Vajszlóban volt egy tiszta új házam, 26 éves koromban hoztam össze. Amikor leszázalékoltak, akkor lett kész a házam… Négy órakor keltem minden reggel, este tízkor kerültem ágyba, és még akkor gépkocsivezető voltam a gabonaforgalminál… Kilencvenegyben építettem egy presszót. Már rokkant voltam, amikor egyéni vállalkozóként megnyitottam. Ez tartott 2001-ig.” 2001-ben egy katasztrofális dinnyebetegség kis híján tönkretette, csak a Vajszlón eladható háza mentette meg. Ebben az évben zárta be a presszóját is, úgy mondta, hogy a vendégkör pénztelensége miatt. Azóta sem presszó, sem kocsma nincs a faluban. Családi gazdasága ma is működik, földjei, gépei vannak, leginkább gépei, gépszerelő tehetsége hoz pénzt a házhoz. Újabb látványos vállalkozását 2006-ban indította. Betéti társaságot alapított, 22 éves fia az ügyvezető. A vállalkozás profilja építőipari. Elsősorban szocpolos házakat építenek. Az első munkájuk a piskói szocpolos házak felépítése volt. A család presztízsét tartósítja nyilván az is, hogy a polgármester felesége (mint közalkalmazott) az önkormányzat szociális gondozója, és egyik fiuk (a bt. ügyvezetője) tagja a községi képviselőtestületnek, anyjának pedig vegyesboltja van.

A Matyi család helyzete a többi piskóihoz képest „királyi”. Még csak nem is patrónusi-kliensi a viszony. A „királyi” család elsősorban a szociális jellegű források-ellátások fölött diszponál. Pártfogásuk, az egyes lakosokkal való személyes jó viszonyuk akár rangteremtő is lehetne, mégsem az. A pártfogoltakat a falu csicskásnak tekinti, és semmiképp nem tartja „a falu elejének”. Pedig a „királyi család” ügyesen válogat, lekötelezettjeinek zöme az őshonosnak tartott kolompár romák közül való. A falu többre becsüli azokat a kolompár romákat, akik a polgármesterék pártfogása nélkül vitték valamire. A megmérettetéskor nem a kolompár származáson van a hangsúly, ez csak fölerősíti a családi teljesítmény értékét.

A polgármesteri család ellensúlya egy piskói gyökerű kolompár ágazat. Ők keveredtek ugyan beásokkal, magyarokkal, horvátokkal, svábokkal, de a közös ős tudata összetartja a rokonságot.

Rokonsági kapcsolatokkal a régi pis­kói­ak bírnak. Régi piskóinak az számít, aki egy emberöltő (harminc-negyven év) óta itt él, vagy felmenői itt születtek. Régi piskóinak tartják azokat is, akik az ötvenes-hatvanas években a faluhoz közel, de belterületén kívül, a határban lévő cigánysoron laktak. Az sem csorbít a „piskóiságon”, ha egy-egy család lakásszükség miatt kénytelen néhány évre elköltözni. Ilyen megítélés szerint piskói a falu lakosságának csaknem 80%-a, a megyéből vándorolt ide a lakosok 17%-a, messzebbről érkezett mintegy 4%. A piskóiak aránya korosztályonként változó: a relatív többséget nyilvánvalóan a kiskorú gyermekek adják. A munkavállalási korú népesség (15–64 év közöttiek) háromnegyede (139 lakos) piskói születésű.

Piskón nem az etnikai hovatartozás határozza meg a rangsort, hanem a születési hely. A „régi” piskói rangosabb, mint a betelepült. Ez a rang persze csak akkor párosul falubeli elismertséggel, ha a személynek (a családnak) munkás híre van. Teljesítménynek Piskón az számít, ha a családi jövedelem munkából származik, ha a családi élet rendezett, ha a ház és a kert gondosságról tanúskodik – és ha az iskoláskorú gyermekek tanulnak. Mivel jól fizető munkára szinte senkinek sincs lehetősége, a háztartás bevételének nagysága nem mérvadó, a bevétel rendszeressége fontosabb.

1. A biztonságra törekvő családok általában laza rokonsági kötelékben élnek. E családoknak támasz lehet, ha a testvérek, a szülők a faluban élnek. Nem válogatnak a munkában, és arra törekednek, hogy legalább a családfőnek legyen legális munkahelye, szoc-segélyes státus helyett álláskeresőként vészelik át a nehéz időket. Néhányuk otthonában központi fűtés van, számítógép, szerencsés esetben internetkapcsolattal. A személyautó nem feltétlen tartozéka ennek az életvitelnek. Szükség szerint egy szélesebb rokonság használ egyetlen autót. Általában két-három gyermeket nevelnek. A háztartásoknak kb. 13%-a sorolható ebbe a csoportba.

2. Az alkalmazkodók csoportjába tartozik a háztartások kb. egyharmada. Ezeknek a családoknak ugyan változékony a munkapiaci sikere, de mindemellett túlnyomórészt munkajövedelemből élnek. Többre becsülik a bejelentett (bár sokszor rosszul fizetett) munkát, mégis sokszor kényszerülnek alkalmi munkára. Jellemzőnek mondható, hogy gyenge a falubeli rokonsághoz való kötődésük, vagy éppen kevés a falubeli rokonuk. Falusi pozíciójukat erősíti a rendezett életvitel, a falun kívüli kapcsolatrendszer, a külvilágban való eligazodás és az ügyintézésben való rátermettség. A rendszeres szociális segély csak időlegesen enyhíti megélhetési gondjaikat. Több köztük a népes, háromgenerációs háztartás.

3. A piskóiaknak mintegy 12%-át adják azok a háztartások, amelyekre – rokonságuk kiterjedtségétől függetlenül – a falutól elszigetelt, atomizált lét jellemző. Ide sorolható néhány méltányossági nyugdíjat élvező háztartás, a munka­piacon aktívan tevékenykedő gyermek­telen vagy nagykorú gyermekekkel élő házaspár és a családtalan (a munkapiacon többé-kevésbé aktív) egyedülállók.

4. Az ügyeskedők rokoni kötődése erős, ennek is köszönhetik, hogy a falu tudomásul veszi ügyleteiket. Olyan „szolgáltatásokat” nyújtanak, amelyekhez a piskóiak egyébként nem juthatnának hozzá. Ide sorolhatók a falu uzsorásai is. A lehetőségek szerint minden állami-önkormányzati támogatási formát igénybe vesznek. Bár háztartásuk bevétele meghaladja a falusi átlagot, életvitelük rendezetlen, életszínvonaluk hullámzó. Úgy gondolom, hogy ehhez a minoritáshoz 6-7% tartozik.

5. A helyi viszonyokhoz képest tartósan szegény a háztartások 34-35%-a, mindennapjaik létbizonytalanságban telnek. Egy részük régi, kiterjedt rokonságú család, más részük betelepült. Általában tartósan szegények azok a néhány éve éppen csak idevetődő családok, amelyeket nem házasság vagy rokonság vonzott a faluba. Előfordul, hogy a beházasodók (élettársak) továbbálltak, s a gyermekkel itt maradt házas- vagy élettárs életét a rokonság próbálja konszolidálni. Arra is van példa, hogy az idegenből jött házastárs életvitele lehetetleníti el a családot. Legkiszolgáltatottabb a helyzete az öregségi járadékból vagy rokkantnyugdíjból élő egyedülállónak. Az elszegényedés folyamata a sokgyerekesek körében megállíthatatlan, éppen a „kamatos pénz”, a falusi uzsora miatt. Az idősebb szegények helyzete e tekintetben kedvezőbb, mert nincs fedezetük a „kamatos pénzre.” Három helybeli lakos és két „vidéki” kölcsönöz pénzt magas kamatra – helyi informátoraim szerint a falu 60%-a adósa az uzsorásoknak.

(9) Adósságok csapdájában

Az életminőség romlásával egyetemben az eladósodás is általános. A kisebb adósságok helyben keletkeznek: az ÁFÉSZ-boltban 30-40 ezer forintig lehet hitelben vásárolni. („Már akinek” – mondják a piskóiak.) A kisebb személyes kölcsönök sem ritkák. Nagyobb kölcsönökkel a piskóiak a pénzintézeteknek vannak lekötelezve. A térségi takarékszövetkezetektől kezdve mindenféle banknak tartoznak. Jellemző, hogy tetézik az adósságokat, törleszteni viszont legföljebb a kamatokat képesek. A közüzemi számlákat havonta talán még ki tudnák fizetni, de az év végi elszámolások megrendítik a családi költségvetéseket. A hitelkártya használata általános. Nyoma sincs sehol semmiféle adósságkezelő programnak, pedig igény volna rá.

Amikor a családok elkezdték sorolni az adósságokat, alig tudtam követni, és sokszor az volt az érzésem, hogy maguk sem tudják, hogy tartozásaiknak milyen konzekvenciái vannak. P. Sándorék pénzintézetnek ugyan nem tartoznak, de az alkalmi, személyes kölcsönöket is nyomasztónak érzik. „Mondom az adósságokat. Ami elmaradt előző hónapba, kifizetjük, aztán megint elhozzuk hitelbe, amire nincs pénz. És amikor már a kenyéren kívül egyebet nem tudunk beszerezni, ideig-óráig még az fölött megvesszük, és amikor nincs ki a hónap, akkor megpróbálkozunk, ott, ahol tudunk, leginkább Vajszlóba, mert ott több bolt van, és bemegyek kismotorral, hogy légy szíves adjál fizetésig, és akkor a következő hónapba… Ilyen csekélységet, mint inget, képtelen vagyok venni. …Úgy tessék elképzelni, hogy ez a 45 ezer forint ideig-óráig van, amíg van. Egy luk be van nyomva, és főhet az embernek feje, hogy az adósság szaporodik. És akkor fondorral, ügyességgel... Hát az ember nem tud már elmenni a hatodik faluba, hogy onnan kérjen. És máshova se úgy megy, hogy nekem már itt van ötvenezer adósságom, nem azt mondja. Hanem azt mondja, hogy nehéz helyzetbe jöttem, ez van. Tudsz rajtam segíteni?”

A legkevésbé áttekinthetőnek egy négygyermekes család kölcsönügyleteit tartottam. Sokszori nekirugaszkodásra sem tudtuk kiszámolni, hogy mennyivel tartozhatnak összesen. Az első helyen talán szocpolos házuk kétmillió forintos jelzálogkölcsöne szerepel, havi 17 ezer forint törlesztéssel. „Van egy ötszázezer forintos kölcsönünk, amit a szocpol előtt fölvettem. Van az A-hitelünk, van a ’Providenc’10. Nagyon telve vagyunk, nagyon. Muszáj volt fölvennem a beiskolázás miatt is, mert arra se segített az önkormányzat. A feleségemnek kétszázezer forint A-hitele van, aztán a ’Providenc’, a feleségemnek százhetvenezer, nekem harmincezer. A múlt hónapban nem tudtuk fizetni, azok meg csak teszik rá a kamatokat. Itt is a faluba, ha kölcsönkér az ember, kamatra adják. Az ötven százalék. A múlt hónapban arra kértem pénzt, hogy a villanyt kifizessem, harmincezret kértem, negyvenötöt kell visszaadnom. És muszáj volt, mert másképp villany nélkül maradunk.”

T. Istvánék családjában hárman élnek: a férj rokkantnyugdíjas, a feleség közalkalmazott. Kiskorú gyermekük közé­p­iskolás, utána jár a családi pótlék, és havonta kapnak 4600 forint lakásfenntartási támogatást. A háromtagú család havi összjövedelme 103 ezer forint. A háztartási bevétel zöme tartozások törlesztésére fogy el. Áruvásárlási hitelre vettek hűtőszekrényt és mikrosütőt, mosógépet. Van Provident-kölcsönük is, erre havi 20 ezer forintot fizetnek.
A kölcsön 140 ezer forint volt, jelenleg a kamattal együtt 220 ezer forint a tartozás. Azért vették fel, mert a villamos művek éves végszámláját kellett kifizetni, ez 150 ezer forint volt. Ezen kívül van egy szinte „soha el nem múló” személyi kölcsönük. 600 ezer forintot vettek fel, amikor az asszony eltörte a lábát, s ezért fél évig betegállományban volt. Hogy mennyit költenek élelemre? Ami jut, ami marad. A hús kényszervágott sertés vagy a vándorkereskedők kocsijának csomagtartójából árult baromfi, esetleg fagyasztott hús a Tescóból. Van kis veteményeskertjük, nagyobbat nem tudtak csinálni, mert a szántásra nem volt pénzük. Állatot nem tartanak, mert nincs melléképületük. A T. család Piskón konszolidáltnak számít, de a létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen, hogy a gerincbeteg rokkantnyugdíjas (sz. 1957) férj időnként alkalmi sofőrködést vállaljon.

Az alapszükséglet a család élelmezése, amelyben legfontosabb szerepe a kenyérnek van. Általános szokás a faluban, hogy a járadék kifizetésének napján elmennek a boltba, és megrendelik, kifizetik a következő hónapra a szükséges mennyiségű kenyeret. Ha már semmire nincs pénz, legalább a kenyér meglegyen. Egy hattagú családban a feleség mondta el, hogy havonta 10 ezer forintot fizet a kenyérért. Egy héten kilenc kiló fogy el. A család összbevétele 100 ezer forint. Szinte a teljes jövedelem kölcsönökkel terhelt. Ha havonta minden esedékes részletet kifizetnének, még a 10 ezer forint kenyérre való sem maradna meg. A komfortos, fürdőszobás lakásba az utcai kútról hordják a vizet, vízdíjra nem telik.

(10) Nincs kiút…

Országos összevetésben a megyék közül Baranyában van a legkevesebb autó: egy részük öreg járgány, saját tulajdon, más részük lízingelt kocsi. A polgármes­teréknek ez idő szerint négy autójuk van, közülük kettő platós kisteherautó, amit építési vállalkozásukhoz hasz­nálnak. A legújabb egy „szuper, amerikai” dzsip, de mind a négy autójuk lízingelt, most tervezik az egyik eladását.

A mostoha közlekedés a nagyszámú fiatalságot a faluban tartja. A faluban nincs kocsma, a legközelebbi diszkó Sellyén van. Az önkormányzat is fontosnak tartja, hogy legyen közösségi helyisége a falunak. 1993-ig volt egy kultúrház, de a téesz felszámolásakor, mivel téesztulajdon volt, a felszámolóbiztos eladta családi háznak. Az önkormányzat művelődési házat szeretne, hogy legalább a falugyűlést megtarthassák valahol. Imaház is kellene a katolikusoknak, jelenleg a polgármesteri hivatalba járnak misére, havonta egyszer.

A megyei telefonkönyv öt piskói előfizetőt tart számon. A mobiltelefon itt nemigen működik, a térerőből legföljebb arra futja, hogy jól megválasztott pontokon bejelentkezzen a horvát szolgáltató. A faluban ritka a számítógép, az önkormányzatnak sincs e-mail címe. 6-7 családnak van számítógépe, 3-4 géphez internet is tartozik. Az egyik négy fiút nevelő család 2007 karácsonyára beköttette az internetet, bár az adósságuk több mint kétmillió. A férjnek jelenleg van munkája. A szülők azt mondják, hogy a világgal való kapcsolat nélkül élni lehetetlen. Az adóssággal majd csak lesz valami.

A tanulmány bővített változata 2008-ban készült, megjelenés előtt:
Kovács Katalin (szerk.): Hátrányban, vidéken. Budapest, Argumentum Kiadó, 2010

Jegyzetek

1 A magam adatfelvétele szerint, amelyet a polgármesteri hivatal segítségével végezhettem el. A továbbiakban valamennyi 2008-as adat ebből a felvételből származik.
2 www.nepinfo.hu
3 Mikrocenzus 2005. Gyermek a családban. Központi Statisztikai Hivatal, 2005.
4 A nemzetiség megállapításában egyrészt az önkormányzat (önkormányzati képviselők, polgármester, alpolgármester, az adminisztrációs teendőkkel foglalkozó hivatalsegéd) véleményét vettem figyelembe, azt alkalmanként korrigáltam a faluban felkeresett 18 háztartás családfája, ill. család- és rokonságtörténete segítségével.
5 A KSH a 67/2007. (VI.) OGY határozat alapján dolgozta ki a kistérségek fejlettségének mérésénél alkalmazott mutatókat. E komplex mutatók szerint Baranya megyében a kistérségek közül a Sellyei kistérség a legiskolázatlanabb.
6 Sellyei kistérségi adatok. www.baranya.hu/content/paktum/Sellyeikisters.pdf
7 2008-as adat. Az Elcoteq Magyarország Kft. százféle elektronikai terméket, berendezést gyárt kommunikációs technológiai megrendelőinek, többek között mobiltelefonokat.
8 Állami Foglalkoztatási Szolgálat, településsoros adatok, 2008. 08. 20.
9 Saját számítás, helyi adatfelvételem alapján.
10 A Provident 2001-ben bejegyzett pénzügyi vállalkozás, bár banki státusa nincsen. A magas teljeshiteldíj-mutatóról (thm) közismert.

• Roma-dosszié

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges